CATA MORGANA - Kutya kalandok Nózival, az Aranymosásban résztvett pálya mű, ami sikerűlt a lektoroknak, részletet közlök, de lesz a kutyúsról pár adat is. Az írónak engedélyével közlöm, jó olvasást.

Első mese – A nagy találkozás

 Nózi mozdulatlanul lapult az Illaberek tisztásán egy bokorban, és onnan kémlelte a tájat. Semmi sem kerülhette el a figyelmét. Időről időre mélyen a levegőbe szippantott, és becsukta a szemét, hogy jobban koncentrálhasson. A legerősebben Lilla jelenlétét érezte, aki nem messze tőle kissé elveszetten álldogált a gombvirágokkal tarkított gyepen, pórázzal a kezében. A többi szaladgáló, gazdival sétáló kutya szaga már halványabbnak tűnt. Ki sem kellett nyitnia a szemét, tudta, hogy a legtöbbjük már a sétányon türelmetlenül, a pórázt megfeszítve igyekszik rábírni a kétlábút arra, hogy szaporázza meg a lépteit a tisztás felé. Ott aztán minden kutya szabadon szaladgálhat, szimatolhat.

Nózi azonban nem adta át magát ennek az élvezetnek. Egyelőre nem.

A megélénkülő szellő a tisztást övező sűrű erdő felől izgalmas szagokat hozott, ezért Nózi újra a feladatára koncentrált. Édeskés illat töltötte be az orrát. – Nyíló akác, és vadméz – állapította meg, majd gyorsan elhessegetett egy kellemetlen emléket egy méhcsípésről. Az enyhe fuvallatban a vadállatok nyomaira is rábukkant. Jól ismerte ezt a semmivel össze nem téveszthető, nyers szagot, amit a vadak állandó izgatottsága kesernyés mellékízzel fűszerez. – Különös – tűnődött. – Vadak itt, a város közvetlen közelében? Hát ilyen nagy lenne ez az erdő?

Gondolataiból egy mérges horkantás zökkentette ki, ami nem messze tőle, a háta mögül hallatszott. Szemei azonnal kinyíltak. Nem volt egy ijedős fajta, de apró termete miatt óvatosnak kellett lennie minden nála nagyobb kutyával szemben. Márpedig a bokor rejtekéből Nózi egy nagy testű, aranyszőrű golden retrievert pillantott meg.  A fenyegető hangok azonban nem neki szóltak. Az idegen kutya játékos-mérgesen éppen egy közeli vakondtúrásra vetette magát, és éles vakkantások közepette heves kaparásba kezdett. Mire Nózi kettőt pislantott, már egy hatalmas gödör éktelenkedett a kis földkupac helyén. Amikor sikerült megtalálnia a vakond-lak bejáratát, az orrát mélyen a földbe túrta.  Cseppet sem tűnt már félelmetesnek. Nózi mosolyogva ingatta a fejét, majd kiszólt a dús levelek mögül.

– Mit akarsz attól a vakondtól? Csak nem képzeled, hogy elkaphatod?

Az aranyszőrű kutya meglepetten kapta fel a fejét. Körbenézett. Kétszer is megfordult a saját tengelye körül, hogy megtalálja a hang forrását, ám kicsiny fajtársát nem vehette észre a levelek takarásában. Aztán mozdulatlanná vált. Csupa sár tappanccsal és pofával, kővé merevedve próbálta megfejteni a rejtélyt. Nózi halkan kuncogni kezdett. Már épp azon volt, hogy megkegyelmez ennek a mókás teremtménynek, és felfedi magát, amikor egy másik kutya jelent meg a vakondtúrásnál. Nózi elkerekedett szemmel bámulta. A nála is kisebb termetű, feltűnő színű ruhát viselő, vékonyka jószág csipogó hangon szólította meg a még mindig dermedten álló vakond-vadászt.

– Istenem, Elza, mit műveltél már megint? Hogy nézel ki, mondd?

– Jessica! – kiáltott fel megkönnyebbülten amaz. – Te szóltál hozzám az előbb is? Te nevettél?

– Lehet, hogy meg kellene végre tanulnom kacagni a vakondtúrások iránti szenvedélyeden, de egyelőre nem megy. Nézz magadra, csupa sár vagy!- méltatlankodott.

– De hát akkor ki volt? – lépett közelebb Elza a kis csivavához.

– Jézusom, ne közelíts – sikított, és rémült tekintettel hátrálni kezdett. – Összekened a vadonatúj ruhámat, pedig a holnapi kutyakiállításon is ezt szeretném felvenni. Nem akarom, hogy büdös sárszagú legyen! – Hogy nyomatékot adjon nemtetszésének, Jessica még toppantott is vékonyka lábaival.

Elza megtorpant, majd zavartan leült. Értetlenkedve nézett körbe, még mindig a hang forrását keresve. Mikor Nózi talpa alatt egy gallyacska roppant, a két kutyalány összerezzent. Jessica, mit sem törődve a sárral, nagy testű barátnője védelmező közelségébe szaladt.

Nózi nem bírta tovább, hangosan felnevetett, majd előbújt a bokorból. Termete láttán Elza és Jessica megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Micsoda társaság – csóválta a fejét mosolyogva Nózi, és gondolatban még hozzátette: – Az egyik olyan, mint egy vásott kölyök, a másik meg mint egy bazári majom.

– Hogy érted azt, hogy micsoda társaság? – vágott vissza Jessica gúnyosan, felbátorodva a veszélytelennek tűnő kiskutya mellett. Elza semmit sem szólt, csendben figyelte a jelenetet. – Ha tudni akarod – folytatta Jessica – igencsak jó társaságba keveredtél, kedves….khm…hogy is szólíthatunk?

–   Nózi a nevem – mosolygott amaz, és alig várta már, hogy többet is megtudhasson arról, hogy miért is érezheti magát kiváltságosnak a kis csivava társaságában. Valamiért sejtette, hogy Jessica kérdés nélkül is el fogja ezt mondani.

– Nos, kedves Nózi – folytatta Jessica, fitos orrocskáját az égbe emelve – tájékoztatásul közlöm, hogy egy igazi Európa-bajnokkal állsz szemben.

Elza még mindig nem szólt, de hevesen bólogatott, és áhítatos, hálás tekintetét le sem vette a barátnőjéről.

– Csak idén hatszor lettem magyar bajnok, tavaly pedig elhoztam az Európa legszebb csivavája címet – sorolta lélegzetvétel nélkül, majd hatásszünetet tartott.

Nózit mulattatta a kis őzike-lábú fölényeskedése. – És mit jelent az, hogy magyar bajnok? Mit kellett ott csinálni? Akadályt ugrani? Megkeresni egy elveszett tárgyat? Vagy hangos ugatással jelezni? – kérdezte ártatlan képpel.

– Hogy hogy mit? Természetesen semmi ilyesmit. Ott egész egyszerűen szépnek kellett lenni – jött a magától értetődő válasz.

– Áhhh, értem – bólogatott Nózi komoly képpel.

– Egyszer én is elmegyek egy kiállításra – szólalt meg Elza váratlanul, egy bátortalan oldalpillantást vetve Jessicára.

– Te voltál már kiállításon? – vetette oda a kérdést foghegyről Jessica.

– Nem, nem voltam. Én nem foglalkozom ilyen felesleges dolgokkal – felelte Nózi, de azonnal meg is bánta, hogy ilyet mondott.

– Hogy érted azt, hogy felesleges? – vetődött rá a szóra azonnal Jessi. A sértettség csak úgy sugárzott a hangjából. – Te mégis kinek képzeled magad? És különben is, mit kerestél a bokorban? Csak nem utánam leskelődtél? – Jessi csinos pofijára a felháborodás hirtelen mély barázdákat rajzolt, és még csillogó fehér fogait is megvillantotta egy pillanatra.

– Nem úgy értettem, ne haragudj. Úgy értettem, hogy nekem bizonyára felesleges lenne kiállításra járnom, mert nem vagyok valami szép – kerekített Nózi egy tetszetős választ, és remélte, hogy újdonsült ismerőse is megelégszik ezzel. Nem akart rögtön ellenségeket szerezni a tisztáson, hiszen csak alig egy hete költöztek ide.

– Igaz, ami igaz, furcsa árnyalatú a szőröd. Sosem láttam még ezüstszínű yorkshire terriert – válaszolt Jessi megenyhülve. – De még mindig nem feleltél arra, amit kérdeztem. Mit csináltál a bokorban? – toppantott újra Jessi. Nózi érezte, nem térhet ki a válasz elől.

– Adatot gyűjtöttem – felelt megadóan.

A kutyalányok szeme elkerekedett.

– Kiről? – kérdezte Jessi. – Miről? – vágott a szavába Elza.

– Mindenről és mindenkiről – válaszolta Nózi, de a válasz szemmel láthatóan nem elégítette ki Jessit, aki továbbra is gyanakvóan nézett rá, ezért folytatta. – Tudod, nemrég költöztünk ide egy másik városból, és mivel már többször jöttünk ide sétálni, fel kell derítenem a terepet. Információt gyűjtök, elemzek, értékelek.

– Na de miért? – szólalt meg őszinte kíváncsisággal a hangjában Elza.

– Azért, mert ilyen a természetem, és azért is, mert ezt tanultam – válaszolt, majd egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta – rendőrkutya vagyok.

A kijelentésre még a cserfes Jessica szája is tátva maradt, néhány másodpercnyi pihenőt engedélyezve a hangszálainak. Mikor aztán összeszedte magát, büszke fejtartással, hitetlenkedő hangon szólalt meg.

– Rendőrkutya? Te nem lehetsz rendőrkutya – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Azok mind nagyok, erősek és rettenthetetlenek.

– A filmekben talán igen – bólogatott Nózi, – de a valóság azért ennél összetettebb. Nyomkövetésben például tudunk olyan jók lenni, mint a híres német juhászkutyák. Egyébként meg nem is tudom, miért magyarázkodom neked. – Nózi megfordult, és visszabújni készült a bokorba, hogy folytassa a megfigyelést, de Jessi utána szólt.

– Jól van, ne haragudj! Hiszek neked – mondta engesztelő hangon.  – Csak tudod, én még sosem találkoztam igazi rendőrkutyával. Egyébként, ha jól tudom, minden rendőrkutyának van egy rendőr gazdája. A tiéd hol van? – Jessicát a gyanakvás új hulláma öntötte el.

– Ma nincs szolgálat. Pihenőnap van, ezért a gazdám kislányával, Lillával jöttünk sétálni – fordult Nózi egy barna, tizenhárom éves forma kislány felé, aki immár három másik lány társaságában álldogált.

– De hisz ez az új kislány! A gazdámmal beszélget – kiáltott fel Jessi.

– És az enyémmel is – tette hozzá Elza kissé félszegen.

– Az ott Klaudia – magyarázta Jessi, büszke pillantást vetve egy magas, feltűnő színekbe öltözött szőke hajú lány felé – és Elza gazdája, Éva. Nagyon hamar összebarátkoztak Lillával, az új osztálytárssal. – Jessica szava hirtelen elakadt. – Uram atyám…

– Mi az? – kérdezte egyszerre Elza és Nózi.

– Otthon is sokszor szó van Lilláról, akinek az apukája rendőr – pislogott megilletődve. – Akkor hát igaz…

Nózi megbocsátóan sóhajtott egyet.

– Na és ki a negyedik kislány? – kérdezősködött Nózi. Tudnia kellett, kikkel barátkozik Lilla.

– Ő Dorina. Ő is a barátnőjük.

– Neki nincs kutyája?

– Nagyon szeretett volna egyet, de a szülei nem engedték. Ezért velem játszik, meg Elzával – büszkélkedett Jessi. – Mindig együtt jönnek a tisztásra. És most már úgy tűnik, Lilla is a csapat tagja lett.

– Akkor ebből nyugodtan levonhatom a következtetést, hogy mi is sokszor fogunk találkozni a jövőben – állapította meg Nózi. Elza lelkesen csaholni kezdett.

– Ugye mesélsz majd a munkádról? És a kalandjaidról? – lelkendezett. – Veszélyes munka? Fogtál már igazi bűnözőt? Kiből lehet rendőrkutya? – Elzát szinte megrészegítette az új és izgalmas barátság ígérete.

–Természetesen, amit el lehet mesélni, azt elmesélem – nyugtatta meg Elzát.

Jessi furcsán közömbös maradt a hírre, hogy bepillantást nyerhet a rendőrkutyák titokzatos életébe. A barátnője felé fordult.

– A múltkor még szépségkirálynő akartál lenni, mint én, most meg egyből rendőrkutya akarsz lenni? – Hangjában sértettség bujkált.

Elza szégyenkezve hajtotta le a fejét, mire Nózi úgy érezte, közbe kell lépnie.

– Az talán még nem bűn, ha érdekli őt más is, mint a kifutók csillogó világa.

Jessica még magasabbra emelte az orrocskáját.

– Nem tudom, mi érdekes lehet például abban, hogy a bokorban kuksolsz. Ez olyan izgalmas?

– Nemcsak izgalmas, de hasznos is. Nagyon sok mindent tudhatsz meg a környezetedről, emberekről, állatokról. Itt van példának az a kutya, meg a gazdája – Nózi a sétány felé bökött a fejével, ahol egy hosszú, lógó fülű, kicsit lassú járású, barna foltos kutyát sétáltatott a gazdája. A férfi könyvet olvasott, miközben a kutyája megadóan baktatott utána. – Napok óta figyelem őket.

Jessica megvonta a vállát.

– Én is szoktam látni őket. Mi ebben a különös?

Nózi csendre intette.

– Pssszt. Erre fognak jönni! Gyerünk be a bokorba! – suttogta. Elza azonnal követte is, igaz, csak a feje fért be, a hátsó fele a csóváló farokkal kívül maradt. Jessica azonban nem mozdult.

– Csak nem gondolod, hogy bepiszkítom a bundámat? Majd ha fagy! Különben meg ránk se rántanak azok. Csak átmennek a réten, és kész. Mint mindig. Mi ebben a nagy felfedezés? – szólt lefitymálóan Jessica.

 Az ötven év körüli férfi sietősen haladt a fákkal szegélyezett úton, lépteit akkor sem lassította le, amikor a tisztásra értek. Pedig ha lassított volna, talán nem botladozik annyit a fűben. De ő csak szaporázta a lépteit, miközben elmélyülten tanulmányozta a könyvet, melyet a bal kezében tartott. Úgy tűnt, a könyvolvasásból semmi sem tudja kizökkenteni, még az sem, hogy a jobb kezében tartott póráz végén a lassú járású basset hound meg-megállt, hogy megszimatolja a fák törzsét. Ahogy a páros Nóziék felé közeledett, a férfi szokatlan kinézete egyre szembetűnőbbé vált. Az arcát ugyan nem lehetett látni, mert eltakarta a könyv, kócos haja és különös ruházata azonban feltűnővé tette. Ha valaki csak deréktól felfelé látta volna, biztosan azt mondta volna – „Hmm, milyen snájdig, milyen elegáns!”. Inget viselt ugyanis nyakkendővel. Aki azonban tetőtől talpig látta a férfit, az mind felhúzott szemöldökkel bámult utána. A szövetnadrág helyett ugyanis, amely az inghez járna, egy szakadozott, itt-ott hevenyészetten megfoltozott, kockás rövidnadrágot húzott, láttatni engedve szőrös, pipaszár lábait. És ha mindez még nem lett volna elég, az egyik lábán piros zoknit viselt, a másikon meg zöldet.

Egy idős hölgyet, aki botjára támaszkodva szintén a tisztáson sétált, annyira meglepte a férfi furcsa öltözete, hogy megállt, és kissé göcsörtös ujjaival egy ősrégi okulárét húzott ki a kabátja zsebéből, és azon át vette tüzetesebben szemügyre a férfit. A fagyizó gyerekek meg hangosan nevettek, miközben a furcsa páros elhaladt mellettük. De őt mindez nem zavarta. Mintha meg sem hallotta volna a nevetést.

– Szóval? Mit állapított meg a tisztelt főfelügyelő úr? – gúnyolódott Jessica, de Nózi nem vette fel a kesztyűt.

– Azt állapítottam meg, hogy ennek a kutyának segítségre van szüksége – summázta. – A gazdája egyáltalán nem foglalkozik vele. Nézzétek, milyen sóvárogva nézi a többieket, ahogy játszanak.

– Szegényke – sajnálkozott Elza. – Lehet, hogy még sosem szaladgált szabadon!

– A járásából ítélve nem is nagyon igényli! Nézzétek, milyen lusta! És milyen ügyetlen! Folyton rálép a lepedő méretű füleire! – csúfolódott Jessica.

– Nem lehet mindenkinek olyan kecses fülecskéje, mint egy díjnyertes csivavának – nézett rá Nózi bosszúsan. Jessica elhallgatott, sőt, egy pillanatra úgy tűnt, mintha elszégyellte volna magát.

– Csinálnunk kellene valamit! – javasolta Elza, és várakozón nézett Nózira. – Ki kellene szabadítanunk.

– Pontosan azt fogjuk tenni – vette Nózi ismét suttogóra. – Van egy tervem.

– Micsoda? – kérdezte halkan Elza.

– Látod a nyakörvét? Olyan laza, hogy egy nagyobb rántásnál simán eloldódhat. Tegnap is elszabadult, de követte tovább a gazdáját. Az meg a tisztás széléig észre se vette, hogy a kutyája kibújt a nyakörvből.

– És?

– Figyelj csak! Mindjárt ideérnek!

Elza áhítatos hallgatásba burkolózott, míg a fura férfi és a kutyája egészen közel kerültek a bokorhoz, amelyben Nózi és Elza feje rejtőzött. Jessica tüntetőleg kint marad. Ahogy elhaladtak előttük, Nózi kiszólt a levelek közül.

– Psssszt! Hahó, te nagyfülű! Állj meg! – csaholta.

A foltos kutya megállt, és ahogy fürkészve körbenézett, megpillantotta Jessicát.

– Te szólítottál meg? – kérdezte mély, dörmögő hangon. Ahogy gazdája tovább haladt, a póráz megfeszült.

– Én? –emelte a magasba Jessi az orrát. – Mit akarhatnék én tőled?

– Én voltam az! – szólalt meg újra Nózi, majd kibújt a bokorból.  – Nem akarsz velünk játszani egyet?

A meglepetéstől amaz hirtelen válaszolni sem tudott, csak nézte Nózit a nagy, bánatos szemeivel. Mivel továbbra sem mozdult, gazdája egy nagyot rántott a pórázon, hogy kutyáját haladásra bírja, de közben fel sem emelte pillantását a könyvből. A nyakörv azonnal eloldódott. Mintha éppen így tervezték volna, lecsusszant a kutyus nyakáról, és egy tompa puffanással a földnek ütődött. A férfi, megérezve, hogy megszűnt az ellenállás, a könyvébe temetkezve tovább indult. Viccesen nézett ki, ahogy jobb kezében az üres pórázt húzva távolodott, ügyet sem vetve arra, hogy elhagyta a kutyáját. A nagyfülű a gazdája után nézett. Nózi mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

– Ne is törődj vele, gyere inkább játszani! – csalogatta.

– Játszani? Hát azt meg hogy kell? – kérdezte, miután vetett még egy pillantást távolodó gazdája után.

– Hát szaladgálni, meg birkózni! – bújt elő Elza is a bokorból. – Hogy hívnak?

– Háááát… –  gondolkodott el amaz. – Nem is tudom.

– Nem tudod, hogy hívnak? – kezdett hangos hahotázásba Jessica. – Nem lehetsz valami okos kutya, ha még a nevedet se bírtad megjegyezni!

– A gazdám nagyon elfoglalt. Még nem adott nekem nevet – magyarázkodott.

– Azt láttuk, hogy nagyon elfoglalt. Hisz nem is törődik veled – vágott közbe Elza tőle szokatlan vehemenciával.

– Vissza fog jönni – válaszolt a név nélküli kutyus zavartan, szemei mintha még bánatosabban csillogtak volna. – Máskor is visszajött.

Nózi közbelépett.

– Gyerünk, szaladjunk egyet! – kiáltotta, majd, mint akit puskából lőttek ki, kiugrott a bokorból. Elzának nem kellett kétszer mondani, azonnal követte. Új barátjuk egy ideig csak nézte őket, ahogy körbe-körbe futnak, egymást kergetve, de aztán ő is csatlakozott. Óriási fülei úgy lobogtak a futás ütemére, mint egy elszabadult vitorla. Az is megesett, hogy a hirtelen irányváltoztatásoknál Nózi vagy Elza rálépett azokra, de úgy tűnt, az új játszópajtást ez egy cseppet sem zavarja. Mintha megérezte volna a szabadságban rejlő lehetőségeket, immár ő kezdeményezett. Őrült fogócska és birkózás vette kezdetét, ő pedig a fűben hempergőzve vidám vakkantásokkal adta mindenki tudtára, hogy mennyire boldog.  Amikor a nagy ugrabugrálásban kimerültek, letelepedtek a puha fűben.

– Ez a fogócska nagyon klassz játék! – lihegte.

– Bizony, nekem is ez a kedvencem! – vágta rá Elza. – Mármint az ásás után, persze – javította ki magát.

– Minden nap itt játszotok?

– Mindennap lejövünk ide Elzával – sétált közelebb a kifulladt kis társasághoz Jessica, aki eddig a bokor mögül nézte játszadozó társait. –  Téged is szoktunk látni a gazdáddal, de ő mindig nagyon siet. Úgy tűnik, nem nagyon van rád ideje.

– Ez igaz, sajnos – sóhajtott egy nagyot amaz. – Pedig milyen csodálatos is lenne mindennap együtt szaladgálni veletek! De tudom, hogy ez egyszerűen lehetetlen. Ha visszajön értem a gazdám, akkor minden ugyanúgy lesz, mint régen. – A bús szemű kutya lehajtotta a fejét.

– Miért nem szöksz el? – vetette fel az ötletet Jessica. – Vagy elbújhatnál itt egy bokorban, amíg haza nem indulunk, és akkor valamelyikünk gazdája hazavinne téged. Itt van például Elza, – folytatta – ők családi házban élnek. Ott jutna bőven hely neked is. Nem igaz, Elza? – nézett a barátnőjére Jessi.

– De bizony így van! – vakkantott egyetértően Elza. – És akkor együtt kergethetnénk a vakondokat, meg áshatnánk nagy gödröket a kertben!

– Áhhhh, nem úgy van az! – sóhajtotta még szomorúbban az ismeretlen ismerős.  – Én nem szeretnék elszökni a gazdámtól, mert nagyon szeretem őt.

Nózi hitetlenkedve nézett rá.

– Tudom, hogy sokszor furcsán viselkedik, és néha furcsán is öltözködik, de azért ő nagyon jó ember. És rendkívül okos is! – folytatta immár büszkén felemelt fejjel. – Ő egy tudós, aki mindenféle hasznos dolgot talál fel. Egy igazi feltaláló. Egyszer híres lesz, tudom. És igenis szeret engem. Minden nap olvas nekem a könyveiből. – Ezen a ponton elbizonytalanodott. – Na, jó, nem biztos, hogy mindig nekem szól a felolvasás, de én akkor is élvezettel hallgatom.

– Na de…akkor téged nem is kell megmenteni? – kérdezte Elza csalódottan.

A lapulevél fülű zavartan nézett új barátaira.

– Az én hibám – szólt közbe Nózi. – Rossz következtetésre jutottam a megfigyelés során. Azt gondoltam, hogy a gazdád nem törődik veled.

– Hát …legalábbis nem úgy, mint veletek. A Tudósnak nincs ideje arra, hogy a tisztáson várjon rám, amíg kifutkározom magam – védte meg a gazdáját vehemensen, de aztán a szeme ábrándossá vált.  – Istenem, pedig ha megtenné, ha én is mindennap szabadon futhatnék meg szimatolhatnék, mint ti…. Én lennék a világ legboldogabb kutyája.

Elza némán mellé telepedett, sokáig csak szótlanul ültek.

– Nicsak, jönnek a gazdik – törte meg a csendet Jessica.

A négy barátnő mosolyogva, csacsogva közeledett.

– Hát ez a kutyus kié? – hajolt le a lógó fülűhöz Nózi gazdája, Lilla.

– Nem tudom, de nagyon édes – guggolt mellé Dorina, majd lassan felé nyúlt, és a kézfejét az orra elé tette, hogy az megismerhesse a szagát. – Milyen okos szemei vannak! Mindig ilyen kutyára vágytam – sóhajtotta.

A kutya megnyalta a felé kinyújtott kezet. Ezután Dorina már bátrabban közeledett hozzá, elkezdte simogatni a fejét, a majdnem földig lógó füleit, és a hátát, az pedig átadta magát az élvezetnek, elfeküdt a földön, hogy újdonsült emberbarátja a hasát is megvakargathassa. A tisztás nyugalmát ekkor egy izgatott férfihang verte fel.

– Kiskutyám! Kiskutyám! Hol vagy? – kiabálta a férfi a pórázt a kezében lóbálva, majd fütyülni is próbált, kevesebb sikerrel. Még mindig a furcsa-felemás ruhát viselte, de a könyv már nem volt a kezében. Mikor meglátta elveszettnek hitt kedvencét a négy kislány társaságában, futni kezdett, nyakkendője épp olyan bohókásan lobogott utána a szélben, mint a kutyája füle az önfeledt játék alatt.

– Ne haragudj rám! Nem vettem észre, hogy eloldódott a nyakörved! – vetett le magát zihálva a fűre a kutyája mellé, aki heves farok-csóválással és nedves kutya-puszival üdvözölte. Új barátai, Elza, Nózi és Jessica is érdeklődve szagolgatták körbe a különc tudóst.

– Ezek szerint Ön a gazdija – szólt Dorina.

– Igen, én – válaszolta a kissé szokatlan kinézetű férfi. – És köszönöm szépen, hogy vigyáztatok rá. Talán nem jó kifogás, de mostanában nagyon elfoglalt vagyok. Egy új kísérleten dolgozom, és emiatt eléggé szétszórt vagyok. Csak otthon vettem észre, hogy nincs senki a póráz végén – kacagta ki saját magát immár megkönnyebbülten.

– Hogy hívják a kutyust? – kérdezte Dorina.

A férfi zavarba jött.

– Őszintén szólva ezen még nem gondolkoztam – hangzott az elképesztő válasz. A férfi ingatni kezdte a fejét. – Tudom, nehéz elhinni ezek után, de én őt mindennél jobban szeretem. Ő az egyetlen társam az életben, valaki, akivel mindent megoszthatok. Az, hogy nevet adjak neki…nos, ez egészen eddig nem tűnt fontosnak. De tudjátok mit? – A férfi felpattant a fűről. – Segítsetek nekem, hogy találjak egy megfelelő nevet. Olyat, ami igazán illik rá.

 – Nos, nekem lenne egy ötletem. – szólt Dorina. – Az okos szemeiről és a bölcs pofijáról nekem azonnal beugrott az a név, hogy Doki.

A férfi úgy ujjongott, mint egy kisgyerek. Lehajolt az újonnan megkeresztelt kutyájához, és dögönyözni kezdte.

– Hallod, kiskutyám? Hallod, Doki? Ez aztán a neked való név – lelkendezett, majd Nóziék felé mutatott.

– A te kutyádat hogy hívják?

– Sajnos nekem nincs kutyám…. – mondta Dorina a cipőjét bámulva. Egy pillanattal később azonban úgy kapta fel a fejét, mint akinek óriási ötlete támadt. – De talán megoldható, hogy mégis legyen – sejtelmeskedett. A férfi kérdőn nézett rá. – Mi a barátnőimmel minden nap itt vagyunk a Tisztáson délután öttől hatig, esetleg fél hétig. Elhozhatnánk Dokit is, hogy tudjon futkározni az új barátaival. Ahogy látom, nagyon megszerették egymást. Így Ön is tudna a munkájára koncentrálni, és nekem is lenne egy kutyusom, igaz, csak naponta öttől fél hétig – sorolta az érveit Dorina.

– Hát ez zseniális ötlet! – mondta a férfi őszinte örömmel. – Miért is nem nekem jutott eszembe? – gondolkodott el egy pillanatra, de aztán visszazökkent az Illaberek valóságába, és lelkesen folytatta. – Még egy kis zsebpénzt is hajlandó lennék érte adni, hiszen nagyon szeretem Dokit, és azt szeretném, ha boldog kutyus lenne. Sajnos én egyedül élek, és néha nem tudok mindent megadni neki, mert nincs elég szabadidőm. Kérlek, hogy beszéld ezt meg a szüleiddel, és akkor megállapodhatunk.

Nózi boldogan baktatott haza aznap, és a délután történt eseményeken gondolkozott. Dokit megmenteni ugyan nem kellett, azért mégiscsak tudott neki segíteni. Szabadon futkározhat minden nap a Tisztáson, ahogy kívánta. Dorina pedig egy olyan kutyát kapott, amilyent mindig is szeretett volna, igaz, hogy csak naponta öttől hatig, esetleg fél hétig.

Ő pedig három pajtásra lelt aznap – összegezte büszkén – egy mókásra, egy cserfesre, és egy okosra.

 

Oldal: CATA MORGANA - NÓZI KUTYA KALANDJA I.rész
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat