1. fejezet
Brittany
Mindenki úgy tudja, hogy tökéletes vagyok. Tökéletes az életem.
Tökéletes a ruhatáram. Még a családom is tökéletes. Bár ennek
pont az ellenkezője igaz, iszonyú sokat dolgoztam azon, hogy
fenntartsam a látszatát: nekem mindenem megvan. Az igazság – ha
egyszer valamiképpen napvilágra kerülne – alaposan megtépázná az
életemről alkotott meseszerű képet.
Állok a fürdőszobában a tükör előtt, a hangszórókból bömböl a
zene, és már a harmadik félresikerült vonalat törlöm le a szemem
alól. Reszket a kezem, a fene egye meg! Tulajdonképpen nem szabadna
ennyire kiborulnom attól, hogy ma kezdődik az utolsó évem
a középiskolában, és hogy a hosszú nyári szünet után ma találkozom
először a pasimmal, de rosszul indult a nap. Először a hajsütőm
mondta fel a szolgálatot. Aztán lepattant a gomb a kedvenc blúzomról.
Most meg a szemceruza döntött úgy, hogy önálló életre kel. Ha
rajtam múlna, visszabújnék az ágyikómba, és egész nap csokis kekszet
majszolnék.
– Brit, gyere már le! – szűrődik fel anyám hangja a hallból.
Első nekifutásra szeretném meg sem hallani, de az nem vezetne jóra,
és kinek hiányzik kora reggel egy veszekedés, fejfájás meg ordítozás?
– Mindjárt lent vagyok! – kiabálom. Reménykedem benne, hogy
a szemceruza megembereli magát, és végre elkészülhetek.
Csodák csodájára, sikerül egyenes vonalat húznom. Lehajítom a
ceruzát a mosdókagyló mellé, majd kétszer, sőt háromszor is megnézem
az eredményt a tükörben, aztán kikapcsolom a zenét, és lerobogok
a lépcsőn.
Anyám a lépcső aljánál vár, és szemét gyorsan végigfuttatja az
öltözékemen. Kihúzom magam. Tudom, tudom. Tizennyolc éves
vagyok, tehát kit érdekel, hogy mit mond az anyám? Csak az érti,
hogy miért tartok mégis a véleményétől, aki ismer bennünket. Az
anyám idegbeteg. Nem az a fajta, aki kis kék pirulákkal kordában
tudja tartani az állapotát. Amikor ő kiborul, az egész családnak vele
kell szenvednie. Szerintem apa azért jár már kora reggel dolgozni,
hogy ne találkozzon anyával, és még véletlenül se legyen az útjában.
– A nadrág ronda, az öv jó ötlet – mondja anya, és ujjával egyenként
a kritizált darabok felé bök. – Megfájdult a fejem attól a hangzavartól,
amit te zenének nevezel. Hála istennek, hogy végre csend
van.
– Neked is jó reggelt, anya! – mondom, majd lelépek az utolsó
lépcsőfokról, és puszit nyomok az arcára. Anya erős parfümjének illata
megcsavarja az orromat, amikor közel hajolok hozzá. Pompásan
fest a Ralph Lauren Blue Label teniszruhában. Az fix, hogy senki
sem merne ujjal mutogatni rá és kritizálni az öltözékét.
– Vettem neked a kedvenc muffinodból az első napra – mondja
anya, és előhúz egy papírzacskót a háta mögül.
– Kösz, nem kérem – válaszolom, és a testvéremet keresve körülnézek.
– Hol van Shelley?
– A konyhában.
– Megjött már az új gondozó?
– A neve Baghda, és nem, még nincs itt. Egy óra múlva érkezik.
– Elmondtad neki, hogy a gyapjú irritálja Shelley bőrét? Meg hogy
esetleg meghúzza majd a haját? – A nővérem Little-kóros, és visszamaradt
a fejlődésben. Mutogatással mindig a tudtunkra adja, hogy
nem bírja a gyapjú érintését a bőrén. A hajhúzogatás új műsorszám,
és okozott már vele némi kellemetlenséget. Utóbbi a mi házunkban
felér egy világháborús konfliktussal, tehát célszerű elkerülni.
– Igen, és igen, Brittany. Ma reggel beszéltem a nővéred fejével.
Ha továbbra is makacskodik, ez a gondozó is le fog lépni.
Bemegyek a konyhába, mert nem akarom hallani anyám újabb
elméletét arról, hogy mitől lesz Shelley agresszív. A nővérem az asztalnál
gubbaszt a tolószékében, és buzgón kanalazza a pépesített
ételt, amely máris szétkenődött az arcán, és az álláról csöpög, mert
Shelley – bár már elmúlt húsz – nem képes úgy rágni és nyelni, mint
az egészséges emberek.
– Helló, Shell-bell! – mondom neki, és megtörlöm az arcát egy
szalvétával. – Első nap az iskolában. Kívánj szerencsét!
Shelley kitárja reszkető karját, és megajándékoz egy féloldalas
mosollyal. Imádom a mosolyát.
– Meg akarsz ölelni? – kérdezem tőle, pedig tudom, hogy pontosan
ezt akarja. Az orvosok azt tanácsolták, hogy minél többet beszélgessünk
Shelley-vel, mert akkor könnyebb dolgunk lesz vele.
Shelley bólint. Hozzábújok, de vigyázok, nehogy elérhesse a hajamat.
Amikor kiegyenesedem, anyám felhorkan. Olyan érzés, mint
amikor a bíró füttye félbeszakítja a meccset. Nekem meg a napomat.
– Brit, így nem mehetsz iskolába.
– Hogy így?
Megcsóválja a fejét, és bosszankodva felsóhajt. – Nézd meg a blúzodat!
Lepillantok, és egy nagy, nedves foltot látok a Calvin Klein blúzomon.
Hoppá! Shelley nyála. Ránézek a nővéremre, és az arckifejezése
elárulja, amit képtelen szavakba önteni. Shelley sajnálja. Shelley
nem akarta összenyálazni a ruhádat.
– Nincs gáz – mondom neki, bár sejtem, hogy elcseszte a „tökéletes”
fellépőmet.
Anya összeráncolt homlokkal bevizez egy papírtörlőt, és megpróbálja
felitatni a foltot. Mintha kétéves lennék.
– Menj fel, és öltözz át!
– Anya, hiszen ez csak őszibarack! – mondom, de tudom, hogy
pengeélen egyensúlyozom, és ez a vita könnyen ordítozássá fajulhat.
Azt pedig semmiképpen nem akarom, hogy a nővérem elszomorodjon.
– Az őszibarack foltot hagy. Ugye te sem akarod, hogy bárki
igénytelennek gondoljon?
– Rendben. – Jó lenne, ha anya a mai napot a jobb napjai közé
sorolná, mert akkor nem piszkál annyit.
Nyomok egy csókot a nővérem feje búbjára, mert szeretném, ha
érezné, hogy engem egyáltalán nem érdekel az a folt. – Suli után jövök
– csicsergem vidáman, hogy ne rondítsak bele a reggeli jó hangulatba
–, aztán folytatjuk a sakkot.
Felfutok a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat. Amikor beesek
a szobámba, egy pillantást vetek az órámra. Jaj, ne! Már tíz perccel
elmúlt hét. A barátnőm, Sierra totál ki fog akadni, ha késve megyek
érte. Kiráncigálok egy világoskék sálat a gardróbból, és remélem,
hogy az is elég lesz. Ha rendesen megkötöm, talán nem veszik
majd észre a foltot.
Mikor leérek a lépcsőn, anyám még mindig a hallban áll, és
megint megszemléli a külsőmet. – Tetszik a sál.
Micsoda megkönnyebbülés.
Amikor elkocogok mellette, a kezembe nyomja a muffint. – Majd
az úton megeszed.
Elveszem tőle a süteményt. Az autó felé menet, szinte oda sem
figyelve, beleharapok. Sajnos nem áfonyás, pedig az a kedvencem.
Banános-mogyorós, és kicsit túl sok benne a banán. Önmagamra ismerek
benne: a látszólag tökéletes külső egy született vesztest takar.
2. fejezet
Alex
– Alex, ébresztő!
Rávicsorgok az öcsémre, és a párna alá temetem az arcomat. Mivel
egy szobán osztozom a tizenegy és a tizenöt éves öcséimmel, csak
a párna alatt élhetek egy kis magánéletet.
– Hagyjál békén, Luis! – morgok durván a párna alól. – No estés
chingando!1
– Nem baszogatni akarlak. Mamá mondta, hogy keltselek fel, különben
elkésel az iskolából.
Utolsó év. Büszkének kellene lennem magamra, hogy én vagyok
az első a Fuentes családban, aki eljut az érettségiig. De a vizsgák után
elkezdődik az igazi élet. Főiskoláról csak álmodozhatok. A végzős
év olyan számomra, mint egy hatvanöt éves palinak a nyugdíjazás
előtti búcsúbuli. Tudod, hogy képes lennél többre is, de mindenki
azt várja tőled, hogy lépj végre le.
– Az új ruháim vannak rajtam – szűrődik át Luis büszke, de tompított
hangja a párnán keresztül. – A nenák képtelenek lesznek ellenállni
egy latin szívtiprónak.
– Irigyellek – motyogom.
– Mamá azt mondta, hogy öntsem rád ezt a kancsó vizet, ha nem
vagy hajlandó felkelni.
Egy kis magánélet. Csak ennyit szeretnék. Ez is túl sok? Felkapom
a párnát, és áthajítom a szobán. Telitalálat. Az öcsém csuromvizes
lesz.
– Culero! – visítja. – Nincs másik új ruhám!
A hálószoba ajtajában nevetés harsan. Carlos, a másik öcsém úgy
röhög, mint egy idióta hiéna. Amíg Luis rá nem ugrik. Az öcséim
ütik-verik és rugdossák egymást, egy idő után elszabadul a pokol.
Remek harcosok, gondolom büszkén, miközben ők beleadnak apait-
anyait. Azonban én vagyok a legidősebb férfi a házban, az én dolgom
leállítani őket. Megragadom Carlos gallérját, de elbotlok Luis
lábában, és én is a padlón végzem – közöttük.
Mielőtt visszanyerhetném az egyensúlyomat, jéghideg víz csorog
végig a hátamon. Gyorsan megfordulok, és észreveszem, hogy
mi’amá öntött nyakon bennünket, a vödör még ott van a kezében.
A munkaruháját viseli, pénztáros egy ABC-ben néhány saroknyira
a háztól. Nem fog belőle meggazdagodni, de nincs is szükségünk
sokra.
– Felkelni! – adja ki az ukázt, cseppet sem fogva vissza magát.
– Basszus, anya! – nyög Carlos, és feltápászkodik.
Mi’amá felméri, hogy mennyi muníció maradt még a vödörben,
belemártja a kezét, és Carlos arcába fröcsköli a jeges vizet.
Luis röhögni kezd, de kettőt sem pisloghat, ő is megkapja a magáét.
Ezek semmiből sem tanulnak?
– Befejezted, Luis? – kérdezi anya.
– Igenis, asszonyom – feleli Luis, és haptákba vágja magát, mint
egy kiskatona.
– Fogtok még egyszer rondán beszélni, Carlos? – Anya figyelmeztetésképpen
ismét a vízbe mártja a kezét.
– Nem, asszonyom – visszhangozza a kettes számú kiskatona.
– És te, Alejandro? – Összeszűkül a szeme, úgy mered rám.
– Én? Én mi? Én csak szét akartam választani őket – mondom ártatlanul,
és megvillantok felé egy ellenállhatatlan bájmosolyt.
Én is kapok egy adagot az arcomba. – Ezt azért kapod, mert nem
szedted szét őket hamarabb. Most pedig öltözzetek fel, és gyertek
reggelizni!
Ennyit az ellenállhatatlan mosolyról. – Tudom, hogy imádsz bennünket!
– kiáltok utána, mikor kilép a szobából.
Egy gyors zuhanyozás után a derekamra csavart törülközővel térek
vissza a szobába. Meglátom, hogy Luis az egyik fejkendőmet viseli,
és görcsbe rándul a gyomrom. – Soha többé ne merészelj hozzányúlni,
Luis!
– Miért ne? – kérdezi, miközben ártatlan pillantást vet rám sötétbarna
szemével.
Luisnak ez csak egy fejkendő. Számomra azonban annak a szimbóluma,
ami most van, és egyben annak is, ami sohasem lesz. Hogy
a fenébe magyarázzam el ezt egy tizenegy éves kölyöknek? Tudja,
mi vagyok. Nem titok, hogy a fejkendő a Latin Vér színeit viseli.
A bosszúállás lehetősége miatt lettem bandatag, és már nincs kiút.
De inkább meghalok, mint hogy hagyjam, hogy az öcséimet is beszippantsák.
Ököl nagyságúra gyűröm a fejkendőt. – Luis, el a kezekkel a cuccaimtól!
Főleg a véres cuccoktól.
– Tetszik a vörös és a fekete.
Pont ezt akartam hallani. – Ha még egyszer meglátom rajtad,
te feketét és kéket fogsz viselni – mondom neki. – Értetted, öcskös?
Luis vállat von. – Aha, értettem.
Ruganyos léptekkel elhagyja a szobát, én meg azon tűnődöm, vajon
tényleg megértette-e. De nem akarok most erre túl sok energiát
pocsékolni, ezért inkább kirángatok egy fekete pólót a fiókból, és
magamra húzom kopott, viseltes farmeremet. Amikor felkötöm a
fejkendőt, meghallom mi’amá süvöltő hangját a konyhából.
– Alejandro, gyere enni, mielőtt kihűlne a reggelid! De prisa, siess
már!
– Jövök már – szólok vissza neki. Sohasem fogom megérteni, miért
olyan fontos neki, hogy eszünk-e vagy sem.
Amikor belépek a konyhába, az öcséim már buzgón tömik a fejüket.
Kinyitom a hűtőt, és átfutom a tartalmát.
– Ülj le!
– Anya, csak kiveszek egy…
– Nem veszel ki semmit, Alejandro. Ülj le! Család vagyunk, és
ennek megfelelően fogunk reggelizni.
Felsóhajtok, becsapom a hűtőajtót, és leülök Carlos mellé. Van
annak hátránya is, ha az embernek családja van. Mi’amá az orrom
elé tol egy tányért, tele huevosszal és tortillával.
– Miért nem hívsz Alexnek? – kérdezem lehajtott fejjel, és a tányéromra
meredek.
– Ha Alexnek akarnálak hívni, akkor nem adtam volna neked az
Alejandro nevet. Talán nem tetszik a neved?
Megfeszülnek az izmaim. Az apám nevét kaptam, aki már nincsen
az élők sorában, így megörökölhettem tőle azt a lehetőséget,
hogy én lehetek a férfi a házban. Alejandro, Alejandro Jr., Junior…
nekem aztán mindegy.
– Számítana? – kérdezem, és felkapok egy tortillát. Felnézek, próbálom
kiszámítani a reakcióját.
Háttal áll nekem, és mosogat. – Nem.
– Alex fehérnek akar látszani – szól közbe Carlos. – Megváltoztathatod
a neved, tesó, de akkor is csak egy mexicano maradsz.
– Carlos, cállate la boca! – figyelmeztetem. – Nem akarok fehér
lenni. De azt sem akarom, hogy összekeverjenek az apámmal.
– Por favor, fiúk! – könyörög anya. – Ennyi veszekedés elég volt
egy napra.
– Mojado – dúdolja Carlos, aki most meg azzal akar felhúzni,
hogy illegális bevándorlónak hív.
Elegem van Carlos nagy pofájából, túl messzire ment. Felállok, a
szék lába megcsikordul a padlón. Carlos is feltápászkodik, és szorosan
elém áll. Tudja, hogy péppé verhetem. Egy nap biztosan bajba
fog kerülni a túlfejlett egója miatt.
– Carlos, ülj le! – parancsolja mi’amá.
– Mocskos mexikói! – mondja lassan Carlos, hamis akcentussal.
– Vagy ami ennél is rosszabb: es un ganguero!
– Carlos! – kiált fel élesen mi’amá, és megpróbál közénk állni, de
kikerülöm, és megragadom Carlos gallérját.
– Igen, rólam mindenki ezt gondolja – mondom neki. – De ha
nem fogod be a mocskos pofádat, téged is egy kalap alá vesznek
majd velem.
– Tesó, már így is megteszik, akár tetszik, akár nem.
Elengedem. – Tévedsz, Carlos. Te ennél többre, jobbra vagy képes.
– Többre, mint te?
– Igen, többre, mint én, és ezt te is jól tudod – mondom. – Most
pedig kérj bocsánatot mi’amától, mert rondán beszéltél előtte.
Carlos a szemembe néz, és tudja, hogy nem viccelek. – Bocs,
anya! – mondja, és visszaül a helyére. Rám viszont csúnya pillantást
vet, mert az egója megint kapott egy sallert.