ISAIAH.

Tizenegy év, két hónap és hét nap.
Ennyi ideje nem kerültem fizikai érintkezésbe vér szerinti roko na -
im mal.
Bal kezemmel a kormánykeréken dobolok, a jobbal a sebváltót
mar kolom. Az ereimben lüktet a késztetés, hogy egyesbe kapcsoljak,
és padlógázzal kirobogjak a sivár, szürke parkolóból.
Erőt veszek megmerevedett ujjaimon, hogy elengedjék a váltót.
A zene enyhíthetné a hangulatot, de a hangszóróból úgy dübögnek a
mélyek, hogy könnyen fölhívhatják a figyelmet a dolgozóknak fenntartott
helyen álló kocsimra. Azért választottam ezt, mert innen leshetem
a szocközpont kapuján be- és kilépő ügyfeleket.
Anyám másfél órája ment be. Most meg kell várnom, hogy kijöjjön.
Valahányszor beszívom a hideg levegőt, fokozódik a mehetnékem.
Meg az a vágy is, hogy találkozzak vele.
A fűtés egy félórája behalt, a motor kétszer lefulladt. Újabb tételek
a javítanivalók már így is Kenyáig érő listáján. Ha csak az előtétellenállás
ment ki, a fűtést seperc alatt megbütykölöm.
Csöng a mobilom. Meg sem nézem a hívószámkijelzést, tudom, ki
az, mégis fölveszem.
– Tessék!


– Látlak – mélyül el a bosszúságtól szociális munkásom hangja.
– Anyukád vár.
Szemem az irodafülkéje melletti, a kocsimtól kétméternyire lévő sarokablakra
villan. Courtney fölhúzza a reluxát, és csípőre teszi a kezét.
Lófarka jobbra-balra himbálózik, mint egy bepöccent versenypacié.
Júniusban, ahogy kikerült az egyetemről, rögtön ráosztották az ügyemet.
Gondolom, a főnöke úgy okoskodott, hogy rajtam már nincs
mit elbaltázni.
– Mondtam, hogy ne szervezz nekem láthatást – meredek rá,
mintha egyazon helyiségben tartózkodnánk. Hogy mit csípek
Courtney-ban? Állja a tekintetemet. A közé a mindössze három ember
közé tartozik, akibe szorult annyi kurázsi, hogy farkasszemet
mer nézni egy majdnem kopaszra borotvált, fülbevalós, tetovált tizenhét
évessel. A második a legjobb haverom. A harmadik… hát
igen, a harmadik az a csaj volt, akibe beleszerettem.
– Szenteste van, Isaiah – sóhajtja Courtney, és a lófarok megállapodik.
– Korábban érkezett, és ajándékokat hozott neked. Türelmesen
várt a félórás láthatásra, aminek negyven perce kellett volna befejeződnie.
Várt. Türelmesen. Megfeszül a nyakam, megmozgatom, nem
akarom ártatlanra zúdítani a mérgemet.
– Tíz év telt el.
Mindig ezt a négy szót vágom a szemébe, ha megemlíti anyámat.
Courtney leszegi a fejét.
– Ne csináld! Tudod, miért nem jött, most pedig szeretne beszélni
veled.
– Tíz év telt el! – emelem föl a hangomat, és ököllel a volánra csapok.

– Tizenöt is lehetett volna, de példásan viselkedett odabent – feleli,
mintha ez engedményt jelentene anyám részéről. – Minden héten
írt neked.
A szélvédőn át merőn nézem Courtney-t.
– Akkor csapj föl az ő szociális gondozójának, ha annyira bele
vagy bújva a seggébe! Több mint egy éve kiengedték, és csak most
jut eszébe meglátogatni.
– Gyere be, Isaiah! – kérlel leforrázva. – Adj neki esélyt!
Egyik lábamat a kuplungra helyezem, a másikat a gázra. Dühösen
felbőg a motor, a kocsi kasztnija vibrál, repeszteni szeretne. A Harmadik
utca a szocközpontnál végződik, a parkolóhelyemről egyenesen
az üres útszakaszra látok. Adjak esélyt anyámnak? Ugyan miért?
Én mégis mikor kaptam?
– Gőzöd sincs, mit művelt – morgom.
– Dehogy nincs – fogja halkabbra Courtney.
– Nem arról beszélek, amiért lesittelték. – Rázom a fejemet, mintha
ezzel elhessegethetném az emléket. – Gőzöd sincs, hogy velem mit
művelt.
– Hogyne lenne. – Egy pillanatra elhallgat. – Gyere be! Majd kisütünk
valamit.
Menjen a hóhér! Ezt már süthetjük.
– Tudod, hogy a Harmadik utcán időzítőre vannak kötve a lámpák?
– kérdezem tőle. – És ha az ember jól belehúz, végignyomathatja
az egészet anélkül, hogy egyetlen pirosat is kikapna.
– Ne merészeld! – csap az öklével az ablaküvegre Courtney.
Megint túráztatom a motort.
– Döngettél már városban kilóötvennel, Courtney?
– Isaiah! Azt ajánlom…

Kinyomom a telefont, és az anyósülésre dobom. A pirosra koncentrálok,
egyesbe váltok, a lábamat a gázpedál fölött tartom. Száguldás.
Arra vágyom. Hogy elszakadjak az érzésektől. A lámpa zöldre
vált, fölengedem a kuplungot, és a testem az ülésbe préselődik,
ahogy a gázba taposok.
Vajon magunk mögött hagyhatjuk-e az emlékeinket?

RACHEL.

A fehér kabátos pincérek alig győznek félreugrani az utamból,
ahogy végigrohanok a folyosón. Még inkább rákapcsolok, a
falra aggatott, vagyonokat érő műalkotások színei egybemosódnak.
Zihálva lélegzem, a ruhám suhog, fodrai egymáshoz súrlódnak.
Kínos zajt csapok, és magamra vonom a figyelmet. Egyik
sem nyerő, ha az ember éppen le akar lépni.
A magas sarkúmat a jobb kezemben lóbálom, a másikkal fölemelem
csillogó szürkéskék estélyi ruhám alját. Hamupipőke azért
szökött el a bálból, mert a hintaja már éppen visszaváltozott volna
tökké. Én azért pattanok meg, mert inkább gázolnék térdig kocsikenőcsben.
Befordulok egy keresztfolyosóra, a golfklub konyhájának kihalt
előteréhez érek. Minél messzebb futok, annál fojtottabban
hallatszik a tömeg nevetgélése, a dzsesszzenekar ritmusa.
Még néhány lépés, aztán már simán hazajutok az én édes, drága
Mustangommal.
– Megvagy!
Ujjak siklanak a karomra, a hirtelen fékezéstől kis híján kitöröm
a nyakamat. A hajam az arcomba csapódik, azután hátra.

Egy kézzel göndörített, szőke tincs a szememnél rugózik, miután
kiszabadul az ékkövekkel kirakott oldalsó csatból.
Az ikerbratyóm maga felé fordít. Az ajkán mosoly játszik.
– Hová oly sietve, hugi?
– Rötyire.
Helyette a parkolóba, minél messzebb a bálteremtől.
– A csajmosdó abban az irányban van – bök hátra hüvelykujjával
a hosszú folyosó felé Ethan.
A bátyámnak támaszkodom. Tágra nyílik a szemem, és nem
tudom, nem nézek-e ki hülyének, mert egy kicsit annak érzem
magam.
– Anyu azt akarja, hogy mondjak beszédet. Beszédet! Nem tudok
beszédet mondani. Nem tudok, és kész! Emlékszel, amikor
legutóbb produkáltatni akart? Két éve, amikor a tizenötödik szülinapunkra
azt az iszonyat csúcsszupi „meglepetéspartit” szervezte.
Kidobtam a taccsot. Mindent összerókáztam. Mindent.
– Ja, láttam. Ki is akadtam tőle – fintorog színlelt undorral
Ethan. Kinevet, és nem bírom, ha kinevetnek, most semmiképpen
sem.
Hófehér ingénél fogva elkapom, és megrázom. Azaz csak ráznám,
mert meg sem moccan.
– Utána hónapokba tellett, hogy összeszedjem magam, és újra
meg merjek szólalni a suliban. Az ilyesmit sokáig megjegyzik,
Ethan, és csak mostanára felejtették el. Szeretnék smárolni, mielőtt
leérettségizünk. Senki sem smárol le, ha folyton hányok.
– Észrevetted, milyen sokat dumálsz, ha pánikroham kerülget?
– Ethan csak ugrat, de tényleg pánikolok. Egy hajszál választ el a
rohamtól, egyetlen hajszál. És ha nem szabadulok ki innét gyorsan,
a tesóm leleplezi a titkomat. – Annak már egyébként is két

éve – folytatja. – Szóval utálsz közönség előtt beszélni. Majd jól

megizzadsz, kicsit hebegsz-habogsz, aztán továbblépsz.

 

Oldal: KATIE MCGARRY-FESZÜLŐ HÚR 3/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat