Második mese – A Park sötét titkai.

 Az Illaberek hatalmas volt. Keszekusza sétányok hálózták be, amelyek tágas tisztásokra futottak. Itt tavasztól őszig állandó piknik partik zajlottak. Az emberek általában nem tértek le a kikövezett utakról, mert azokat jobbról és balról erdő szegélyezte. Közvetlenül a sétaút mentén, egy szűk sávban ugyan szépen megtisztították az erdőt a fákról lehulló avartól, vadhajtású bokroktól és az aljnövényzettől, de annál beljebb menni felettébb kockázatos volt. Aki megtette, számolnia kellett azzal, hogy a nadrágja telis tele lesz bogánccsal, haját összeborzolják a mindenhonnan kinyúló ágak, a tüskés bozót pedig össze-vissza karmolássza az arcát. A belső területekre ezért szinte senki sem ment, azt a titok jótékony homálya fedte. Persze mindenféle legendák keringtek arról, hogy az erdő sűrűje rég elfeledett emlékeket, sőt, akár kincseket is rejthet, de igazán senki sem hitt bennük. Egyébként meg nagyon bátor felfedezőnek kellett annak lenni, aki utána akart járni a legendáknak. Az erdő ugyanis néhol olyan sűrű és vad volt, hogy még a napsugár is messze elkerülte.

Egy szép nyári napon a lányok már kora délután lent voltak az Illaberek Tisztásán a kutyákkal, hogy piknikkel ünnepeljék meg a nyári szünet első napját. Letelepedtek a plédjeikre, és nagy tervezgetésbe kezdtek a nyári táborokat illetően. A szikrázó napsütést semmi sem zavarta meg. A kutyusok szokatlannak tartották a korai sétát, de nagyon örültek neki. Egy óra múlva a sok ugrabugrálástól már nagyon elfáradtak, és ki is melegedtek a napon. Elsőként Doki keresett árnyékos helyet a tisztást szegélyező erdő szélén, majd a többiek is köré telepedtek. Nózi, aki ma kimenőt kapott a szolgálatból, fürkészve tekintgetett az erdő belseje felé. A veszély mintha mágnesként vonzotta volna.

– Mit gondoltok, mi lehet az erdő belsejében, ott, ahová már a bokrok miatt be sem lehet látni? – kérdezte titokzatosan Nózi.

– Szerintem csak bogáncs meg tüske. Én biztosan nem megyek oda. – vágta rá tüstént Jessica fintorogva. – Szerintem még pókok is laknak arrafelé! – folytatta, majd kis pracliját rátette Nózi hátára, hogy maradásra bírja. Pedig tudta, hogy Nózit ezzel nem lehet megállítani.

– Szerintem izgalmas lehet, gyertek, fedezzük fel! – lelkendezett Elza.  – Annyira unatkozom, a lányok meg úgysem fogják estig abbahagyni a beszélgetést.

– Én nagyon kifáradtam – lihegte Doki, – úgyhogy én is maradok.

Nózi Elzával vágott neki az erdőnek. Ahogy egyre beljebb és beljebb óvakodtak, egyre sötétebb lett. Mintha valami gonosz manó kiszippantotta volna a fényt a fák közül.  A berek szinte áthatolhatatlan sűrűségűvé vált. Elza megállt, és gyanakodva nézett körül. Talán már nem tartotta olyan jó ötletnek a kalandot. Messze jártak már a tisztástól. Olyan messze, hogy sem látni, sem hallani nem lehetett a tisztáson kiabáló gyerekeket, sőt még a sokszor dudáló fagyiskocsit sem. Ehelyett a fülük mindenféle szokatlan hanggal telt meg. A megzörrenő avar, az itt-ott megreccsenő faágak és ismeretlen, huhugó hangok mintha mind csak azt susogták volna: eddig, és ne tovább!

Elza behúzott farokkal fordult Nózihoz. Remegett a hangja, ahogy megszólalt.

– Nózi, szerinted élnek itt va-va-vaddisznók?

– Ugyan már Elza, ne butáskodj! Hogy élhetnének itt vaddisznók, ilyen közel a városhoz? – Nózi füllentett. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ez az erdő nem nyújt menedéket a vadaknak. Hiszen a múltkor határozottan érezte a szagukat az enyhe szellőben.

– Tudod azt hallottam a vaddisznókról, hogy amikor kicsinyeik vannak, akkor nagyon veszélyesek, és akár támadhatnak is, hogy megvédjék őket. – Elza suttogóra vette a hangját.

– Nincs itt semmiféle vaddisznó, nyugodj meg! – erősködött Nózi. – Különben is nézd csak, milyen világos van arra! – mutatott előre, és hogy bátorságot adjon Elzának is, szaladni kezdett. Néhány méter után hirtelen fényesség vette körül, ahogy a szikrázó napsütés utat tört magának az egyre ritkuló fák közt. Úgy tűnt, kijutottak a sűrű erdőből. Nózi először azt gondolta, hogy talán egy újabb tisztás, amely az Illaberek erdőségét itt-ott felszabdalja, de tévedett. Nem egy szépen gondozott gyepre, vagy virágokkal teli rétre érkeztek. A szinte szabályos kör alakú nyitott területet a kő uralta. A hatalmas kőkockákból készült lépcsősorok körívben futottak egy nyitott, színpadra emlékeztető tér körül. A bejáratnál egy női alakot formázó szobor állt, kezében egy fáklyával, amelyben minden bizonnyal igazi tűz éghetett valamikor. Tekintetét ő is a színpadra szegezte. A kőtömbök illesztésénél sok helyütt már gaz verte fel az egykori nézőteret, sőt, néhol bokrok, és kisebb fák törtek utat maguknak. Még a színház bejáratát őrző szobrot is szinte teljesen befutotta a vadszőlő. Úgy tűnt, a természet lassan visszafoglalja azt, ami egykor az övé volt.

A kutyusok sokáig csak szótlanul bámulták ezt a csodálatos helyet.

– Mi ez? – nyögte ki végül Elza.

– Hallottam már erről a helyről. – Nózi suttogva beszélt, bár arra semmi oka nem volt. – Otthon beszéltek arról, hogy ez az erdő tele van régi emlékekkel. Azt hiszem erre gondoltak. Ez egy nyitott körszínház volt valamikor. Egy legenda szerint kincset is őriznek a kövek. – Nózi hangja tele volt áhítattal. Ott és akkor úgy érezte, van alapja a legendáknak. Talán tényleg kincset őriznek a kövek.

– Körszínház? Kincsek? – álmélkodott Elza.

– Igen, körszínház. Úgy látom, rég elfeledte már mindenki, hogy itt áll. Pedig micsoda élet lehetett itt! – nézett körbe ámulattal Nózi. – Nézd a színpadot! Ott valamikor színdarabokat adtak elő, vagy énekeltek!

– Én is tudok egy dalt! – kiáltotta Elza, majd a romos kőlépcsőkön a színpadhoz szaladt, hogy előadja. Út közben azonban megtorpant. Az egyik kőtömb alatt hatalmas lyuk tátongott.

– A kincs – suttogta Elza maga elé, és bedugta a fejét. Ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, észrevette, hogy a tátongó nyílás egy járatba vezet. Mintha egy barlang bejáratát találta volna meg.

Elza egy pillanatra visszahőkölt, ám a kalandvágy lassan győzedelmeskedett felette, így óvatos léptekkel elindult a járatban. A kőtömbök közül itt-ott halványan beszűrődő fény mutatta az utat. Egy ponton aztán a járat kiszélesedett, Elza egy tágas üregbe jutott. Ide még kevesebb fény szűrődött át, szinte teljes volt a sötétség. Mivel a szemét használni nem tudta, inkább meglapult, és megpróbált a többi érzékszervére hagyatkozni. Mélyet szippantott a levegőből, és hegyezni kezdte a fülét is. A közelből egyszer csak mintha hangokat hallott volna. Először azt gondolta, hogy talán Nózi jár éppen felette, az egyik kőlépcsőn, a hangok azonban nem felülről, sokkal inkább közvetlen közelről jöttek. Elza még a lihegést is abbahagyta, és figyelt. Közben a kicsinyeit védő vaddisznó rettenetes alakja ismét bekúszott a gondolataiba. Nyüsszögés és cuppogás hallatszott megint, immár olyan közelről, hogy Elza meg is pillanthatta a hang forrását, és tisztán látta, hogy az a valami éppen hozzá közelít.

– Vaddisznóóóóóóó!!! – sikított hangosan Elza, és mint akit puskából lőttek ki, nekiiramodott. A sötétben többször is nekiment az üreg falának, de végül megtalálta a járatot, és kirohant oda, ahonnan jött, színház kőlépcsőihez. Nózi eközben a színpadon szimatolgatott. – Nózi, Nózi, el kell tűnnünk innen, egy vadmalac van az egyik üregben, és ha ő ott van, akkor az anyja sem lehet messze! – dadogta feldúltan, szemében rettegés tükröződött.

Nózi azonban feltűnően nyugodt maradt.

– Igen – bólogatott. – Már korábban is azt súgta az orrom, hogy tényleg van itt valaki rajtunk kívül, de azt biztosan tudom, hogy nem egy vaddisznó.

Elza megborzongott.

– Mutasd meg pontosan, hogy hol láttad azt a valamit! – mondta Nózi, miközben felemelt fejjel szimatolta a levegőt. – Mindenhol érezni lehet a szagát, pont emiatt nem tudom megmondani, hol lehet most. És nyugodj meg, biztosan nem vaddisznó volt! – tette hozzá magabiztosan.

– Hát akkor micsoda? – kérdezte még mindig remegve Elza.

– Szerintem kutya, mint mi – felelte Nózi Elza legnagyobb meglepetésére.

Elza nem mert újra bemenni az üregbe, de megmutatta, hogy hol van a bejárata. Nózi azonnal bement, és hallgatózni kezdett. Nem telt bele sok idő, ő is meghallotta a hangokat. Sőt, amint szeme hozzászokott a félhomályhoz, már körvonalazódott is az a pici kis alak, amit Elza vaddisznónak nézett. Odament hozzá. A kis állat behúzott farokkal, nyüsszögve menekült előle egy sötét sarokba. Nózi már pontosan látta, hogy egy barna szőrű, alig pár hónapos kiskutyával van dolga.

– De hiszen neked nem is csíkos a hátad, mint a vadmalacoknak – mosolygott. – Ne félj tőlem, nem bántalak! Engem Nózinak hívnak – nyugtatgatta a kicsit. – Hol van az anyukád?

– Nem tudom, hol van. Már két napja nem jött vissza hozzánk – sírdogált vékonyka hangon a kiskutya.

– Hogyhogy hozzánk? Vannak testvéreid is? – kérdezte Nózi.

– Egy testvérem van, de ő már olyan gyenge, hogy nem tudott előbújni az üregből, ahol lakunk. Most is ott fekszik, és már a fejét sem tudja felemelni – válaszolta a kutyus.

– Azonnal vezess oda! – kiáltotta izgatottan Nózi, de amint látta, hogy kiáltásával megijeszti a kicsit, halkabban folytatta. – Segítek nektek!

A kiskutya Nózit egy belső üregbe vezette, ahol testvére feküdt. Mozdulatlan kis teste nem sejtetett jót. Nózi közel hajolt hozzá, és meghallgatta a szívverését. Nagyon gyengén, de lehetett hallani. A kiskutya élt. Nózi azonnal tudta, hogy cselekednie kell. Az ilyen kicsi kutyáknak még három óránként anyatej kell. De vajon hol lehet az anyukájuk?

– Hogy hívnak? – kérdezte Nózi a kiskutyát.

– Én Bogi vagyok, a testvérem pedig Bigi.

– Jól van Bogi. Most mutasd meg, hogy hol szokott édesanyád feküdni, amikor itt van veletek – sürgette őt Nózi.

Bogi az egyik sarokba vezette Nózit, ahol egy kis szalmakupac volt terítve. Minden bizonnyal az édesanya hurcolta be még a szülés előtt – gondolta Nózi, majd erősen beleszimatolt a szalmába, és megpróbálta elkülöníteni a kicsik szagát az anyakutyáétól. Pont úgy, ahogy azt annak idején a rendőriskolában a nyomkövetés leckék során tanulta. Amikor úgy érezte, hogy már elegendő „szagmintát” vett, azonnal intézkedni kezdett. Boginak meghatározta, hogy ne mozduljon testvére mellől, amíg meg nem érkezik az anyja, Elzát odaparancsolta a kicsik mellé, maga pedig elindult, hogy megkeresse az anyát.

Elza odatelepedett a kicsik mellé, Bogi pedig szorosan mellébújt.

– Olyan jó puha a bundád, mint anyának – mondta.

Elza felsóhajtott.

– Kicsit szégyellem magam, hogy megijedtem tőled, de tudod, nem számítottam rá, hogy itt is élhetnek kutyák – mondta leginkább magának.

– Nagyon éhes vagyok! – vinnyogott panaszosan Bogi.

– És mit szoktatok itt enni? – kérdezte őszinte kíváncsisággal Elza – honnan szereztek kutyatápot?

– Mi az a kutyatáp?

– Mi azt esszük otthon. És ti?

– Mi anya tejét isszuk, de már sokszor hoz nekünk mást is. Néha elfog egy madarat, de szeretjük az egeret, és a békát is. Fogsz nekem egy békát? – kérdezte reménykedve Bogi. – Vagy tudod mit? Nem is nekem. Odaadom Biginek, hátha jobban lesz tőle.

– Háááát, nem is tudom – kezdte Elza, és akárhogy is próbálta elkerülni, hangjából kihallatszódott az undor. – Békát még nem fogtam, de egyszer már majdnem sikerült elkapnom egy vakondot. Csak tudod, ők nagyon gyorsak, és mindig eliszkolnak valamelyik mellékjáraton. Napestig is áshatsz olyankor, ő már messze jár. De tudod mit? – folytatta Elza fellelkesedve. – Nem messze a színháztól találtunk Nózival egy üres konzervdobozt, ami félig tele volt esővízzel. Ha akarod, azt idehozhatom neked, hogy legalább inni tudjatok.

– Az nagyon jó lenne! – felelte Bogi hálásan. – Talán Bigi is lafatyolna belőle.

– Rögtön hozom! – mondta Elza, és szélvész gyorsan kiszaladt az üregből.

Nózi eközben már messze járt. Mindig is nagyon komolyan vette a kereső feladatot, amikor szolgálatban volt, de most dupla erővel összpontosított, hogy a szagnyomokat követni tudja. Szerencsére napok óta nem esett az eső, így azok nem tűntek el teljesen. Nózi érezte, tudta, hogy most csakis rajta áll, hogy a kiskutyusok visszakapják-e az édesanyjukat. Csak reménykedni tudott benne, hogy nem valami végzetes dolog történt. Elképzelni sem tudta, mihez fognak akkor kezdeni Bigivel és Bogival. Úgy érezte, jó nyomon halad, a szagok erősödtek. Egy ponton az üregben beszippantott szag aztán olyan erőteljessé vált, hogy Nózi ösztönösen is ugatni kezdett, hátha meghallja őt az anyakutya, és visszaválaszol.

Maga sem hitte először, amikor tényleg válasz érkezett. Nózi újra vakkantott, mert előszörre tudta meghatározni a hang forrását, mire az a másik is vakkantott. A hang valahonnan alulról, a mélyből, nagyon halkan és elfojtottan hangzott. Nózi izgatottan szaladgálni kezdett, és közben észre sem vette, hogy ő is halálos veszedelemben van. Néhány méterre tőle egy mély gödör tátongott, melynek száját egy kúszónövény sűrűn behálózta. A gödörbe, amely az anyakutyát már foglyul ejtette, Nózi is majdnem belesett. Mellső praclijai már a szélén voltak, mikor nagy nehezen meg tudott állni. A kúszónövényeken át, a gödör alján megpillantotta a kétségbeesett anyát, egy nagytestű keverék kutyát.

– Kérlek, segíts! – könyörögte az anyakutya. – Két kis kölyköm vár otthon, még anyatejen élnek, nélkülem biztosan elpusztulnak!

– Ne aggódj, tudunk Bigiről és Bogiról, azért vagyok itt, hogy segítsek! – kiabálta a kútba Nózi.

De valójában fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá. A gödör nagyon mélynek tűnt, két méteres is lehetett. Valószínűleg egy régen kiásott kút volt, meredek fallal. Ha beugrik, hogy segítsen, akkor ő is fogoly lesz, ezért ez nem jó megoldás.

„Talán ha ágakat és botokat dobálok a kútba, akkor rájuk állva talán ki tud ugrani – gondolkodott Nózi, és nyomban el is kezdte összegyűjteni és a kútba szórni a fákról letört gallyakat. Kicsiny testével azonban a nagyobb ágakat nem bírta el, az apró gallyacskák pedig mind összetörtek Lara – mert így hívták az anyakutyát – súlya alatt. Szinte kilátástalannak tűnt a helyzetük. Egy órán át küszködött Nózi, de az eredmény sajnos lehangoló volt. Majdnem megszakadt a szíve, ahogy hallotta az anyakutya halk, lemondó sírását. „Nem lehet így vége!” – gondolta Nózi. – „Hiszen megtaláltam Larát! Most már csak ki kell szabadítani. Csak van valami megoldás!” –  törte a fejét.

Századszorra is belenézett a kútba, és gondolkodott. Látta, hogy a kút fala teljesen függőleges, ezért azon képtelenség felmászni. Nem volt kikövezve belülről, így az alján már látszódtak Lara eredménytelen próbálkozásai, amint megpróbált felkapaszkodni a homokos talajban. Az anya újra kétségbeesetten kaparni kezdte a kút belsejét.

– Sajnos az ásás nem használ, csak kifárasztod magad, így nem tudsz feljutni! – kiabálta a kút aljára Nózi. Ahogy kimondta ezt a szót „ásás”, számára is teljesen váratlanul eszébe jutott valami. Egy ötlet, amivel talán sikerülhetne megmenteni Larát. Egyelőre azonban az ötlet nem akarta megmutatni magát. Csak annyit tudott, hogy az ásással van kapcsolatban. Idegesen tett meg néhány kört a kút körül, ügyelve arra, hogy bele ne essen. – „Ásás, ásás….” – ismételgette ezt a szót magában, majd hirtelen felkiáltott. – „Hát persze!

– Mi történt? – nyüszítette Lara odalentről, de Nózi nem válaszolt azonnal. A terven dolgozott. „Miért is nem jutott ez korábban eszembe! – korholta magát gondolatban. – Hisz nem messze innen a világ legügyesebb és leggyorsabb ásóbajnoka épp Bigire és Bogira vigyáz! Elza már méteres gödröket is csinált otthon a kertben, vakond hajkurászás közben, amiért persze nem dicsérték meg. Most aztán megmutathatja, hogy az ásás is lehet hasznos!”

Nózi fejében összeállt a terv. Ha egy kicsit távolabb a kúttól kezdenének el ásni, akkor felülről remek kis ereszkedőt lehetne kialakítani a gödör aljáig, vagy legalábbis olyan mélyre, hogy Lara fel tudjon ugrani odáig.

– Mindjárt visszajövök, addig ne mozdulj innen! – kiáltotta lelkesen Nózi a kútba, majd rájött, milyen butaságokat mond. – Bocsánat, nem úgy értettem! – hadarta. – Mindjárt jön a segítség, most nincs időm elmagyarázni! – és már el is viharzott.

A romos színházhoz az út visszafelé sokkal rövidebbnek tűnt. A lelkesedés, hogy talán megoldhatják az ügyet, szinte szárnyakat adott neki. Visszatérve látta, hogy Elza a kicsiket megitatta, még Bigi is jobban érezte magát, Nózi kiabálására felemelte a fejét.

– Megtaláltam édesanyátokat, most már minden rendben lesz! – harsogta, és biztosan tudta, hogy így is lesz.

Elzával lélekszakadva rohantak vissza a kúthoz, közben Nózi lihegve magyarázta, hogy mi történt, és hogy mi a terve. A kútban Lara már kétségbeesetten várakozott.

Elza rögvest ásni kezdett, úgy, mintha élete legnagyobb vakondját készülne elkapni. Egyre lejjebb és lejjebb haladt, persze vigyázva arra, hogy ne legyen túl meredek az ereszkedő, nehogy Lara visszacsússzon. Mind a négy lábát bevetette az ásásban, Nózi pedig egyre csak bíztatta őt.  Fél óra múlva már tisztán látszott az eredmény, és nem sokkal egy órával Elza megérkezése után Lara kiszabadult.

Elza boldogságban úszott, hiszen ennyi köszönömöt és dicséretet még soha nem kapott gödörásásért. Persze a legboldogabb Lara volt, aki azonnal hazaindult a kicsinyeihez. Bigi és Bogi azonnal anyjukra vetették magukat, megtömték a bendőjüket anyatejjel, majd mélyen elaludtak.

Elza meghatódva nézte őket.

– Büszke vagyok rád Nózi – mondta barátjának.

– Én meg rád – kacsintott Nózi, de Elza csak megvonta a vállát.

– Rutinmunka – válaszolta mosolyogva, majd Larára nézett, aki nem tudott betelni kölykeivel.

– Ugye eljöttök majd látogatóba? – kérdezte.

– Természetesen – válaszolta büszkén Elza. – Hisz nálam jobb bébicsőszt keresve sem találhatnál.

– Tudom – bólintott Lara.

Nózi közben figyelmeztette Elzát, hogy lassan ideje indulniuk, a tisztás ugyanis, ahol Doki és Jessica várja őket, még elég messze van. Nózi bízott benne, hogy gazdáik nem vették észre a kis csatangolásukat. Ahogy közel értek a tisztáshoz, már lehetett látni, hogy Jessica idegesen toporog az erdő szélén, de be nem merészkedett. Doki ugyanott feküdt, ahol korábban, és mélyen aludt. Már hat óra is elmúlt, de a lányok a pléden még mindig heves traccsolásban voltak, nem vettek észre semmit Elza és Nózi kalandjából. Mikor hazafelé készülődtek, Elza gazdája neheztelve nézett rá.

– Tiszta sár a lábad – korholta. – Már megint vakondot kergettél, igaz?

Elza büszkén vakkantott, és sokat mondóan Nózira nézett. Ezúttal sikeresen ért véget a gödörásás, hisz megmentette Larát, Bigit és Bogit.

És ez igazán megér egy pracli mosást.

 

 

Oldal: CATA MORGANA - NÓZI KUTYA KALANDJAI II. rész
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat