Folytatás.

Gyors fejszámolást végzett. Maga után fél királyi aranyat kellett
fizetnie, és a lovak után fejenként ugyanennyit. Az egyéb állatokért
négy fillért. Ez összesen majdnem két királyi aranyat kóstált. Will leszállt
a nyeregből, elővett egy három arany értékű pénzt, majd a férfinak
nyújtotta. – Én akkor is fizetek. Két aranyból kifutja. A férfi
először a fémpénzre nézett, majd Willre és a két hátasra, és nem értette
a helyzetet. Will a teherhordó lóra mutatott.
– Van a hátán egy másik állat is.
A révész bólintott, és visszaadott egy királyi ezüstöt.
– Rendben, uram!
Amikor Will a fedélzetre vezette a hátast, a révész kíváncsian megnézte
a teherhordó ló hátán kényelmesen utazó kutyát.
– Szép kutya! A magáé?
– Az út mellett találtam. Valaki megvágta a hasát, aztán a sorsára
hagyta.
A révész megvakarta borostás állát.
– John Buttle-nek éppen ilyen pásztorkutyája volt. Kinézem belőle,
hogy ilyesmit művel. Rémes természete van, különösen, ha felönt
a garatra.
– És mit csinál ez a jó ember?
– Pásztor. De egyéb ügyei is vannak. Némelyek szerint bandita,
aki éjszaka csap le az utazókra. De bizonyítani ezt még senki sem
tudta. Mindenesetre gyanúsan jól bánik a lándzsájával. Az a fajta ember,
akitől a legjobb távol tartani magunkat.
Will a ló felé pillantott, és a kutya sérülésére gondolt.
– Ha tényleg Buttle bánt el az állattal, akkor jobban teszi, ha ő
meg tőlem tartja távol magát – mondta hidegen.
A révész Willre nézett. A fiú arca fiatal volt és nemes, de a szemében
keménység csillogott. A férfi tudta, hogy a vadonjárók esetében

nem lehet adni a kinézetre. Ez a kedves arcú fiatalember sem viselhetné
a vadonjárók szürke-zöld ruháját, ha nem lenne meg benne a
keménység. A vadonjárók a megtévesztés emberei voltak, ezt mindenki
tudta. Azt rebesgették, méghozzá a férfi szerint joggal, hogy
némelyikük még a fekete mágiában is jártas. Babonásan jelet vetett
maga elé, amit a gonosz elűzésére használnak, és elindult a komp orrába.
Örült, hogy valamilyen ürüggyel megszakíthatja a beszélgetést.
– Igyekezzünk! – mondta. Will érezte, hogy a hangulat feszültebb
lett. Rántóra sandított, és felhúzta a szemöldökét, de a ló nem
figyelt rá.
A révész nekiveselkedett a kötélnek, és húzni kezdte. A komp a sziget
felé siklott. Hullámok nyaldosták a jármű oldalát és elejét. Will
meglátta a révész nádfedeles kunyhóját, ami a szigeten állt, biztonságos
távolságra a parttól. A komp orra az érdes homokra futott, aztán
lassan megállt. A révész felnyitotta a komp orrában található sorompót,
ami jelen esetben egy vastag kötél volt, és intett Willnek, hogy
kiszállhat. Will felpattant Rántó hátára, és a lovak patái kopogni
kezdtek a fedélzeten, ahogy óvatosan a part felé lépkedtek.
– Köszönöm! – mondta Will, amikor a lova a szigetre lépett, és a
révész ismét szalutált.
– Szolgálatára, vadonjáró uram!
A révész addig nézte a vékony, egyenes hátú alakot, amíg el nem
tűnt a fák között.
Újabb fél órát vett igénybe, amíg elérte a várat. Az út az egymástól
viszonylag távol álló fák huzatos oszloptermében a sziget közepe felé

kanyargott. Ez az erdő kifejezetten világos volt a Rőthegy-vár körüli
erdőkhöz vagy éppen a skandiai, sűrű fenyőerdőkhöz viszonyítva,
amik sajnos még ma is fájdalmasan élénken éltek Will emlékezetében.
A levelek már megsárgultak, de még az ágakon maradtak. Akárhogy
nézte, kellemes vidék volt ez, ahol meglehetősen sok állat élt.
Will vadnyulakat és vadpulykákat látott. Egyszer még egy őz fehér
feneke is felvillant előtte, amikor hátat fordított neki, és elmenekült
előle. Will arra gondolt, hogy itt bizonyára dúl az orvvadászat. Nem
mintha nem értette volna meg a falusiakat, akik szegényes étrendjüket
időnként vadhússal akarták feljavítani. Szerencsére az orvvadászat
a helyi törvények alá esett, így nem a vadonjáróknak, hanem a
várhoz tartozó erdészeknek kellett foglalkozniuk vele. Willnek csak
taktikai okokból volt ajánlott felkutatni a profi orvvadászokat, hiszen
náluk jobb informátorra nem is tehetett volna szert, és az információk
a vadonjárók számára mindennél nagyobb értékkel bírtak.
A fák lassan elfogytak, és kiügetett a napfényre. A kanyargó út egy
körülbelül egy kilométer széles fennsíkra vezetett. A síkság közepén
a Tengerszirt-vár magasodott, és a várfalon túl a hozzá tartozó falu
terült el.
Aki a Rőthegy-vár robusztusságához szokott, vagy éppen az aralu
eni vár égbe szökő tornyaihoz – ez volt ugyanis a király székhelye
–, annak egy kis csalódást okozhatott. Will szerint is alig volt több
egy erődnél, hiszen a fal sem volt magasabb öt méternél. Amikor
alaposabban is megnézte, feltűnt neki, hogy a fal egy része fából készült.
A függőlegesen levert, vastag cölöpöket vaspántok fogták öszsze.
Meglehetősen erős akadályt képezett, de a Rőthegy-vár vaskőből
épült falainak drámai hatását teljességgel nélkülözte. A fal négy

sarkában támfalakkal megtámogatott tornyok egy központi tornyot
vettek körül, ami a csatában utolsó menedékként szolgált a védőknek.
A torony felett Ergell báró szavasbikafejes zászlóját lengette a
tengeri szellő.
– Megérkeztünk – mondta Rántónak, és a ló megrázta a sörényét.
Amikor felsejlett előttük a vár, megálltak, de most Will sarkának
érintésére újra útnak indultak. Mint általában, a málhás ló most is
mögöttük poroszkált, és szinte húzniuk kellett maguk után, miközben
áthaladtak a tanyákon. A levegőben kukoricaillat szállt. Miután
a termést leszedték, a kukoricaszárakat halomba rakták, és meggyújtották.
Némelyik halom még most is parázslott. A gazdák néhány
hét múlva visszaforgatják a hamut a földbe, és újra kezdődhet
a nagy körforgás. A füstillat, a puszta mezők és az alacsonyan sütő,
őszi nap emlékeket idéztek fel Willben. A gyerekkoráról. Az aratásról
és az aratási ünnepről. A forró nyarakról, a füstös őszökről és a
havas telekről. De eszébe jutott az elmúlt hat éve is, ami során szoros
barátság szövődött közte és a megtévesztően komor arcú vadonjáró,
Halt között, aki a mestere volt. A mezőkön néhány ember dolgozott.
Megálltak a munkában, és utánanéztek a vár felé ügető, köpönyeges
alaknak. Will biccentett nekik, és azok bátortalanul visszaköszöntek,
még tisztelegtek is hozzá. A parasztok nem értették a vadonjárókat,
és mert nem értették őket, nem is bíztak bennük. Will
azt is tudta, hogy háborús időkben rögtön a vadonjárókhoz fordulnának,
akiktől azt várnák, hogy védjék meg és vezessék őket. De békés
időkben távolságot tartottak tőlük.
A várban lakó emberek ezzel máshogy voltak. Ergell báró és hadmestere
– Willnek csak néhány pillanattal később jutott eszébe Norris
neve – ismerték a vadonjárósejt szerepét, és tudták, hogy milyen

fontos ez a királyság ötven uradalmának megvédése szempontjából.
Ők nem féltek a vadonjáróktól, de ez még nem jelentette azt, hogy
a barátaikká fogadták volna őket. Ez munkakapcsolat volt, semmi
több.
Halt sokszor mondogatta: „Ne feledd, hogy a báróknak csak segítünk,
de hűséggel a királynak tartozunk! Mi a király akaratának
megtestesítői vagyunk, ami néha nem esik egybe a helyi érdekekkel.
Együttműködünk a bárókkal és tanácsokat adunk nekik, de függetlenek
maradunk tőlük. Nem szabad leköteleznünk magunkat nekik,
és tilos közeli viszonyba kerülni a vár népével.”
Persze egy olyan uradalomban, ahol Willt kiképezték, a rőthegyiben,
azért máshogy állt a helyzet. Ott megengedett volt a közelebbi
viszony a báró, annak emberei és Halt között, aki az uradalom vadonjárója
volt. De általában véve egy vadonjáró mégis magányosan
járta az útját.
A vadonjáróság ugyanakkor nem csak hátrányokkal járt. Egyik
nagy előnye a sejt tagjai között kialakult bajtársi viszony volt. Az ötven
uradalom ötven vadonjáróval rendelkezett, akik mind ismerték
egymást. Igazság szerint Will azt a vadonjárót is jól ismerte, akinek a
helyét Tengerszirten átvette. Bartell annak a vizsgabizottságnak volt
az egyik tagja, ami előtt Willnek évente számot kellett adnia a fejlődéséről.
Bartell saját döntése volt, hogy nyugdíjba vonult, és átadta
Will nek az ezüst tölgylevelét, ami a vadonjárók szimbóluma volt.
Bar tell az évei szaporodásával egyre kevésbé találta kényelmesnek a
vadonjáróélet kihívásait – a hosszú lovaglásokat, a szabad ég alatt alvást
és a folyamatos éberséget –, ezért úgy határozott, hogy ezüst
tölgylevelét felcseréli a nyugdíj aranyára. Jelentkezett a vadonjárók
ara lu eni központjánál, ahol fel is vették a vadonjárók történelmével
kapcsolatos anyagokat gondozó irattárba.

Will elmosolyodott. Megkedvelte ezt az olvasott és nagy tudású
embert. Annak ellenére, hogy az első találkozásaikat mindennek lehetett
nevezni, csak kellemesnek nem. Különösen Will számára voltak
kellemetlenek. Bartell profi volt az olyan feladatok kitalálásában,
amik pokollá tehetik egy vadonjárótanonc életét. Will azóta
megtanulta értékelni a nehéz kérdéseket és helyzeteket, amiket Bartell
feladott, hiszen a vadonjáróélet nehézségeire készítette fel velük.
A vadonjárók magányos életét az a tudat ellenpontozta, hogy az
ember egy olyan titkos csoport tagjának érezhette magát, ami a kulisszák
mögé lát, és tudja a királyság működésének minden titkát. Ez
nemcsak büszkeséget jelentett, hanem nagy vonzerőt is. A vadonjáró-
tanítványokat elsősorban a fizikai képességeik miatt választották
ki – jó koordinációs képességgel kellett rendelkezniük, nagy fokú
ügyességgel, éles szemmel és fürge kézzel –, de volt egy még ennél
is fontosabb tényező. Ez nem volt más, mint a született kíváncsiság.
Egy vadonjáró mindig többet akart tudni és többet akart kérdezni
arról, mi folyik körülötte. Annak idején, mielőtt Halt felfogadta volna,
a kíváncsisága és koraérettsége – ami lényegében az előzőből adódott
– több kárt okozott neki, mint hasznot.
Amikor belovagolt a kis faluba, újabb emberekkel találkozott.
A legtöbbjük kerülte a szemkontaktust, és akadtak olyanok, akik
egyből a cipőjüket kezdték bámulni, amikor biccentett nekik – ezt
Will nem is bánta túlságosan. Ügyetlenül szalutáltak homlokukhoz
emelt kezükkel, és gyorsan eltakarodtak az útból. Ennek persze semmi
értelme nem volt, hiszen a széles úton bőven jutott hely a vadonjárónak
és a falusiaknak is. Látta a mesteremberek jól ismert cégéreit:
a kovácsét, az ácsét, a suszterét.
Az egyenes út végén nagy épület állt. Az emelete alatt széles veranda
terült el, és egy korsó lógott az ajtó fölött. Ez csakis a fogadó

lehetett. Tisztának tűnt és gondozottnak, az emeleti szobák ablakain
friss festés csillogott, és a vályogfalat fehérre meszelték. Az egyik szoba
ablaka kinyílt, és egy lány dugta ki rajta a fejét. Tizenkilenc-húsz
évesnek tűnt, sötét, rövid haja és nagy, zöld szeme volt. Arca tisztán
ragyogott, és kifejezetten csinosnak volt mondható. De a legkülönösebb
az volt benne, hogy a falu lakói közül ő nézett először nyíltan a
szemébe. De tovább is merészkedett. Rámosolygott Willre. Az arca
egészen megváltozott, és csinosból gyönyörűvé vált. Will kínosnak
érezte, hogy a falusiak nem mernek ránézni, de ha lehet, még kínosabbnak
a lány leplezetlen érdeklődését. Tehát te vagy az új vadonjáró.
Nem vagy te egy kicsit túl fiatal? – Will szerint ez járhatott a szép
teremtés fejében. Amikor az ablak elé ért, Will észrevette, hogy nyitva
maradt a szája. Gyorsan becsukta, aztán komoran és szigorúan a
lány felé biccentett. Amikor a lány mosolya vigyorrá szélesült, Will
sütötte le először a szemét. Az volt a terve, hogy eszik valamit a fogadóban,
de a lány miatt meggondolta magát. Will kunyhója körülbelül
háromszáz méterre esett a falutól. A várhoz vezető út mellett állt
egy kis ligetben. Már látta a fákat, ezért megsarkantyúzta Rántót, és
vágtatva hagyta maga mögött a falut. Menet közben húsz-harminc
szempárt érzett a hátába fúródni. Azon tűnődött, hogy a lány zöld
szeme is köztük van-e, aztán vállat vont.
Az épület tipikus vadonjárókunyhó volt. Rönkökből ácsolták, és a
tetejét lapos, folyami kövek fedték. A ház előtt veranda állt, mögötte
az istálló és a karám. Fák borultak fölé, és Will meglepetten észlelte,
hogy a kéményből füst bodorodik elő. Az egész napos lovaglás után
kicsit zsibbadt tagokkal ugrott le Rántó hátáról. Rántót nem kellett,
de a málhás lovat a veranda oszlopához kötötte. Megnézte a kutyát,
és kiderült, hogy alszik. Will úgy döntött, néhány percet még kibír
a ló hátán. Ha bármilyen kétely felmerült volna benne, hogy rossz

elyen jár, azonnal eloszlatta az ajtó szemöldökfájába vésett tölgylevél.
Néhány pillanatig csak állt a ház előtt. Megvakarta Rántó fülét,
és a kis ló gazdája arcához nyomta az orrát.
– Ez lesz az új otthonunk, öregfiú.

Will belépett a kunyhóba. Gyakorlatilag ugyanúgy nézett ki,
mint az, amelyikben az elmúlt éveket töltötte. A nappaliként
és ebédlőként egyaránt szolgáló szoba kitette a belső tér felét.
A nagy, fenyőből készült asztal bal oldalán – az ablakkal szemben –
négy szék állt. A másik oldalon két kényelmes karosszék és egy kétszemélyes
kanapé vett körbe egy kandallót, amiben boldogan táncoltak
a lángok. Körbenézett, és azon tűnődött, ki rakhatta meg a
tüzet. Az ebédlőből nyílt a konyha. Az étekkel megrakott pult fölött
frissen fényezett rézlábasok és serpenyők lógtak. Az ablak alatt, egy
kis vázában mezei virágokból kötött csokor állt. Az utolsó virágok –
gondolta Will.
A kedves és otthonos gesztustól Willnek újból eszébe jutott Halt,
és a torkában érezte a magány gombócát. A mogorva vadonjáró ragaszkodott
hozzá, hogy tavasztól őszig virágok legyenek a kunyhóban.
Will benézett a két hálószobába. Bútorzatuk egyszerű volt, és
szintén a nappaliból nyíltak. Ahogy gyanította: ezekben sem tartózkodott
senki. A kis kunyhó minden zugát átnézte. Az a személy, aki
a tüzet rakta, már csak az istállóban lehetett, de ezt sem tartotta túl

valószínűnek. A kunyhót nemrég takarították. Bartell egy vagy két

hónapja távozott posztjáról, de amikor végighúzta kezét a kandallópárkányon,
az ujja tiszta maradt. A kandalló előtti követ is felsöpörték.
Sem korom, sem hamu nem látszódott rajta, hogy a fatörmelékről
ne is beszéljünk.
– Úgy látszik, van egy házi szellemünk – motyogta magában. Aztán
eszébe jutott, hogy az állatok várnak rá odakint, és elindult az ajtó
felé. Odakint felnézett a napra, és megállapította, hogy alkonyatig
körülbelül egy órája maradt. Ideje volt kipakolni, mielőtt jelentkezik
a várban.
A kutya már ébren volt, és kétszínű szemével érdeklődve nézett
szét. Will ezt határozottan jó dolognak tartotta. A nagy életerő jele
volt, ami segítette abban, hogy felépüljön jelenlegi, legyengült állapotából.
Óvatosan kiemelte a fészekből, és bevitte a kunyhóba.
A kutya viszonylag elégedetten feküdt a kandalló előtt, fekete bundája
beszívta a meleget. Will kiment a teherhordó lóhoz, és a csomagok
közül kibányászott egy régi pokrócot, majd bevitte a házba, hogy
kényelmesebb fekhelyet varázsoljon a kutyának. Amikor lete rítette
a földre, a sérült állat feltápászkodott, és a takaróhoz sántikált, majd
hálás sóhaj kíséretében lefeküdt rá. A konyhapultba épített kútnál
megtöltött egy tálat vízzel – örült, hogy nem kell kiszalad gálnia, ha
vizet akar szerezni –, és letette az állat elé. Az bozontos farkával dobolt
néhányat a padlón, így köszönve meg a törődést.
Will megkönnyebbülten visszatért a lovakhoz. Meglazította Rántó
nyergét. Felesleges lett volna leszerszámozni, hiszen el kellett látogatnia
a várba. Csupán a személyes tárgyait vette le a hátasáról. Miután
ezzel megvolt, lenyergelte a teherhordó lovat, és bevezette az
istállóba, ahol lecsutakolta, majd beállította a két boksz egyikébe.

Ha továbbra is olvasni szeretnéd, a könyvesboltba, rátalálsz.

Oldal: JOHN FLANAGAN - ÉSZAK VARÁZSLÓJA/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat