2003. SZEPTEMBER
Alice a hálószobában ült az asztalánál, és John neszezését
hallgatta, aki egyik szobából a másikba rohangált az alsó
szinten. A repülőgép indulása előtt be kellett fejeznie kollégája cikkének
értékelését a Journal of Cognitive Psychology számára, de bár
Alice már harmadjára olvasta el ugyanazt a mondatot, az értelme
nem jutott el hozzá. Az ébresztőóra 7:30-at mutatott, de az asszony
gyanította, hogy tíz percet siet. A lentről hallható, egyre hangosabb
piszmogásból és az órán látható számjegyekből kikövetkeztette,
hogy a férfi útra kész, de az utolsó percben eszébe juthatott valami,
amit most nem talál. Alice a piros tollat az alsó ajkához ütögette,
miközben az órán váltakozó digitális számokat figyelte, és várta,
hogy jöjjön, aminek jönnie kell.
– Ali?!
Lehajította a tollat az asztalra és felsóhajtott. A férfi a nappaliban
térdelt, és a díványpárnák alatt tapogatózott.
– Kulcs? – kérdezte az asszony.
– Szemüveg. És nagyon kérlek, ne oktass ki! Késésben vagyok.
Követte a férfi dühös pillantását a kandallópárkányon álló antik
Waltham óra felé, a pontosságáról híres darab elütötte a nyolcat.

Pedig tudhatná, hogy felesleges megbíznia benne. Az otthonukban
ritkaságszámba ment, ha az egyik óra véletlenül eltalálta a pontos
időt. Alice-t már jó néhányszor becsapta az óralapok alamuszi
őszintesége, ezért régen megtanulta, hogy csak a saját órájára támaszkodhat.
És valóban, amikor belépett a konyhába, mintha az
időben is visszalépett volna: a mikrohullámú sütő óráján 6:52 állt.
Végignézett a sima, üres gránitpulton: a szemüveg ott volt a bontatlan
postával teli, gombákkal díszített tál mellett. Nem valami
alatt, nem valami mögött, nem valamiféle titkos rejtekhelyen. Hogyan
lehetséges, hogy egy ilyen értelmes ember, egy tudós nem lát
meg valamit, ami ott van az orra előtt?
Természetesen az ő dolgai is butábbnál butább helyekre keveredtek
el néha. De erről nem számolt be a férjének, és a hajtóvadászatot
sem előtte végezte. Néhány nappal ezelőtt, egy sietős reggelen feltúrta
az egész házat, aztán meg az irodáját is a BlackBerry-töltőért,
de John erről mit sem tudott. A végére már annyira összezavarodott,
hogy megadta magát a sorsnak, bement a boltba, és vett egy
új töltőt. Persze amikor hazaért, megtalálta a régit az ágya melletti
konnektorban, ahol legelőször kellett volna keresnie. Az egész felhajtást
annak a számlájára írta, hogy mindketten felelősségteljes
beosztásban dolgoznak, és túlságosan elfoglaltak. És öregszenek.
A férfi az ajtóban állt, és a felesége kezében lévő szemüvegre nézett,
nem rá.
– Legközelebb tettesd magad nőnek keresés közben – mondta
Alice mosolyogva.
– Majd felveszem valamelyik szoknyádat. Ali, légy szíves! Tényleg
késésben vagyok!
– A mikró szerint még jócskán van időd – mondta az asszony, és
átnyújtotta a szemüveget.

– Kösz.
Úgy vette el, mint a váltófutás versenyzői a botot, és elindult a
bejárati ajtó felé.
– Itthon leszel, amikor szombaton megjövök? – szegezte a kérdést
Alice a férfi hátának, miközben követte őt az előszobába.
– Még nem tudom, szombaton zsúfolt napom lesz a laborban.
Azzal felkapta a táskáját, a telefonját és a kulcsait a kisasztalról.
– Jó utat! Add át csókjaimat Lydiának is! Próbáljatok meg nem
összeveszni! – mondta a feleségének.
Alice még érzékelte a képüket az előszobai tükörben: egy elegáns,
őszülő barna hajú, szemüveges férfi és egy apró termetű, karba tett
kezű, göndör hajú nő, akik mindketten készek fejest ugrani a szokásos,
parttalan vitába. Összeszorította a fogát, nyelt egyet, és úgy
döntött, most nem ugrik.
– Alig látjuk egymást. Próbálj meg itthon lenni, kérlek!
– Tudom, majd igyekszem – válaszolta a férje.
Megcsókolta az asszonyt, és bár fél lábbal már kint volt az ajtón,
egy alig érzékelhető pillanatig elidőzött az ajkán. Ha Alice nem ismeri
eléggé a férjét, akár romantikus színezetet is beleláthatott volna
a csókba. Gondolhatná bizakodva, hogy azt jelenti: Szeretlek és
hiányozni fogsz. Ehelyett követte szemével az utcán távolodó magányos
alakot, és biztos volt abban, hogy a csókkal a férfi a következőt
mondta: Szeretlek, de nagyon kérlek, ne legyél dühös rám, ha szombaton
mégsem leszek itthon.
Régen minden reggel együtt sétáltak el a Harvard Yard felé. Több
kellemes oldala is volt annak, hogy mindketten ugyanabban az iskolában
dolgoztak, alig egy mérföldnyire az otthonuktól, de Alice
ezeket a közös sétákat szerette a legjobban. Mindig beugrottak a
Jerri’sbe – feketekávé a férfinak, neki pedig citromos tea jéggel vagy

forrón, az évszaknak megfelelően –, aztán folytatták útjukat a Harvard
Yard felé, és közben a kutatási feladataikról, az óráikról, a tanszékükről,
a gyerekeikről és az esti tervekről beszélgettek. Házasságuk
korai szakaszában még fogták is egymás kezét. Alice élvezte a
reggeli séták nyugodt meghittségének minden pillanatát, hiszen a
munkájukkal és a becsvágyukkal járó napi feladatok teljesen kiszipolyozták
őket.
Azonban már jó ideje külön sétáltak be a Harvardra. Alice egész
nyáron a bőröndjéből élt, Rómában, New Orleansban és Miamiban
is járt pszichológiai konferencián, emellett a Princeton Egyetemen
volt vizsgabiztos egy diplomavédésen. Tavasszal meg John sejtkultúrái
igényeltek kiemelt figyelmet minden reggel, ráadásul iszonyúan
durva hajnali órán, úgyhogy John nem bízott abban, hogy a diákjai
megjelennek, tehát ő fogta meg a munka végét. Alice nem emlékezett
rá, hogy mi volt a tavaszt megelőzően, csak azt tudta, hogy
akkor valahogy minden ésszerűnek és átmenetinek tűnt.
Visszaült az íróasztalához és a cikkhez, de most meg az a mohó
kívánság vonta el a figyelmét, hogy bárcsak mégis veszekedett volna
Johnnal a kisebbik lányuk, Lydia miatt. Belehalna a férfi, ha egyszer
neki adna igazat? Felületes igyekezettel átfutotta a cikk végét,
egyáltalán nem volt rá jellemző ez a slendriánság, de most idő hiányában
és ebben a szétszórt elmeállapotban ennyi telt tőle. Leírta
az észrevételeit és a javaslatait, betolta a cikket a borítékba, leragasztotta,
és közben folyamatosan bűntudatot érzett, hogy netán átsiklott
egy szerkesztési vagy értelmezési hiba felett, ami miatt persze
Johnt szidta, hiszen ő volt a felelős a munkája minőségén esett esetleges
csorbáért.
Újrapakolta a bőröndjét, amelyet az előző útja után ki sem ürített
rendesen. Már nagyon örült annak, hogy az elkövetkező hónapokban

nem kell annyit utaznia. Az őszi szemeszterben csak néhány helyre
hívták előadást tartani, amiket igyekezett péntekre szervezni –
arra a napra, amikor nem tanított. Például holnapra. Vele indul a
Stanford őszi kognitív pszichológiai előadás-sorozata. Utána pedig
Lydiával
találkozik. Megpróbál majd nem veszekedni vele, de erre
természetesen semmi garancia nincsen.
Alice könnyedén megtalálta a Campus Drive West és a Panama
Drive sarkán álló Cordura Hallt a Stanfordon. Keleti partról
jött professzorként a fehér stukkós, terrakottatetős, dús fák között
megbújó épület inkább emlékeztette egy karib-tengeri üdülőhelyre,
mint tanintézményre. Meglehetősen korán érkezett, ennek ellenére
bement az iskolába, mert arra gondolt, hogy az üres auditóriumban
lesz ideje átnézni az előadását.
A legnagyobb meglepetésére a terem már megtelt. A lelkes hallgatók
a büféasztal körül keringtek, és úgy csaptak le az ételre, mint
a sirályok egy városi strandon. Mielőtt Alice észrevétlenül besurranhatott
volna a terembe, a híresen egocentrikus Josh, régi harvardi
évfolyamtársa állta útját széles terpeszben, mintha arra készülne,
hogy Alice-re veti magát.
– Csak miattam? – kérdezte Alice, és pajkosan elmosolyodott.
– Mi mindennap így megterítünk. Most éppen az egyik fejlődéspszichológust
ünnepeljük, tegnap nevezték ki. Szóval mi újság a
Harvardon?
– Megvagyok.
– Nem hiszem el, hogy még mindig ott kuksolsz. Ha elunod magad,
szívesen látunk.
– Majd szólok. Veled mi van?

– Minden szép. Ugorj be az irodámba a beszéded után, megmutatom
a legújabb modellezési eredményeket. El fogsz ájulni!
– Bocs, nem fog menni, rögtön az előadás után indulok L. A.-be
– mondta Alice, és hálás volt a kifogásért.
– Jaj, de kár! Azt hiszem, tavaly találkoztunk utoljára a pszichonómiai
konferencián. Akkor sajnos lemaradtam a prezentációdról.
– Jó részét meghallgathatod ma.
– Manapság újrahasznosítod a régi anyagaidat?
Mielőtt válaszolhatott volna a kérdésre, Gordon Miller, a tanszékvezető
– Alice szemében aktuálisan szuperhős – lépett közbe, és
megmentette azzal, hogy elragadta Josht pezsgőt szervírozni. Csakúgy,
mint a Harvardon, a Stanford pszichológia tanszékén is divat
volt a pezsgős köszöntés, amikor egy kollégát kineveztek, azaz újabb
mérföldkövet ért el karrierje rögös útján. Az egyetemi tanár pályáján
a tudományos előrelépéseket ritkán hirdették harsonák, a kinevezés
azonban nagy és hangos trombitálással járt.
Amikor már mindenki kezében ott volt a pohár, Gordon felállt a
pódiumra, és megütögette a mikrofont.
– Figyelem, figyelem! Megtennétek, hogy rám figyeltek egy pillanatra?
Csak Josh túlzottan hangos, éles nevetése visszhangzott az auditóriumban,
mielőtt Gordon folytatta.
– Ma Marknak gratulálhatunk a kinevezéséhez. Biztos vagyok
benne, hogy ezt a mérföldkövet boldogan hagyja maga mögött. És
még mennyi van előtte… Markra!
– Markra!
Alice koccintott a körülötte állókkal, majd mindenki gyorsan
visszatért a tányérjához, poharához, beszédtémájához. Amikor az

utolsó morzsa is eltűnt a tálcákról, és egy csepp pezsgő sem maradt
a palackokban, Gordon ismét szót kért.
– Amennyiben mindenki helyet foglal, akár rá is térhetünk a mai
előadásra.
Várt pár másodpercig, amíg a nagyjából hetvenöt fős tömegben
mindenki megtalálta a helyét, és elcsendesedett.
– Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy bemutassam az év első
vendégelőadóját, dr. Alice Howlandet, aki William James-ösztöndíjas
pszichológia professzor a Harvard Egyetemen. Negyedszázados
munkássága során jelentős eredményeket ért el a pszicholingvisztika
terén. Az integrált és interdiszciplináris megközelítés úttörője
a nyelvi mechanizmusok kutatásában, és jelenleg is ez a szakterülete.
Most abban a kiváltságban részesülhetünk, hogy körünkben
beszél a nyelv fogalmi és idegi rendszereiről.
Alice helyet cserélt Gordonnal, és érdeklődve nézte az őt méregető
közönséget. Amíg arra várt, hogy elüljön a taps, eszébe jutott
egy statisztikai adat, mely szerint az emberek jobban félnek attól,
hogy nyilvánosan meg kell szólalniuk, mint a haláltól. Ő szeretett
beszélni. Értő közönség előtt élvezte az előadások minden egyes
mozzanatát: a tanítást, a beszédet, a sztorizgatást és a túlfűtött vitákat.
Imádta az adrenalinfröccsöt. Minél több forgott kockán, minél
tanultabb vagy gyanakvóbb volt a hallgatóság, annál jobban borzongatta
a kalandvágy. John kiváló tanár volt, de a közönség előtti
szerepléstől kínosan érezte magát, megrettentette, és emiatt csodálattal
adózott Alice lelkesedésének, s bár kifejezetten a halált nem
kívánta, néhány pókot és kígyót bevállalt volna előadás helyett.
– Köszönöm, Gordon! Ma azokról a mentális folyamatokról szeretnék
beszélni, amelyek a nyelv elsajátítása, rendszerezése és használata
során zajlanak.

 

Oldal: LISA GENOVA-MEGMARADT ALICE-NEK/RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat