FOLYTATÁS.

Ha megtaláljuk Glendowert, gondolta magában Blue, megmenthetjük
Gansey-t.
A meredek emelkedő hatalmas, füves fennsíkban folytatódott az
erdővel borított alacsony dombok fölött. Messze alattuk terült el a
virginiai Henrietta. A városkát, amely olyan miniatűrnek és takarosnak
tűnt, mint egy vasúti terepasztal, tanyaházakkal és tehenekkel
pöttyözött legelők fogták közre. A meredeken emelkedő kék
hegyláncon kívül minden zölden vibrált a nyári hőségben.
A fiúk azonban nem a tájban gyönyörködtek. Szűk kört alkotva
álltak egymás mellett: az ösztövér, szőke Adam Parrish, a szurtos,
görnyedt hátú Noah Czerny és az ádáz tekintetű, sötét hajú Ronan
Lynch. Láncfűrész, Ronan hollója, gazdája tetovált vállán gubbasztott.
Bár óvatosan kapaszkodott, Ronan fekete izomtrikójának
pántja mellett finom karmolásnyomok látszottak. A fiúk a Ronan
kezében lévő tárgyat méregették. Gansey lovagiasan a lágyan hajladozó
fűszálak közé hajította a távcsövet, majd csatlakozott a többiekhez.
Adam Blue-t is beengedte a körbe, és egy pillanatra összevillant
a tekintetük. Mint mindig, a fiú vonásai most is magukra vonták
Blue figyelmét. Adamet a szó szoros értelmében nem lehetett jóképűnek
nevezni, de érdekes arca volt. Tipikus henriettai pofacsont és
mélyen ülő szemek, csak finomabb változatban. A fiú kicsit furának
hatott. Kicsit kifürkészhetetlennek.

Én őt választom, Sors, gondolta magában Blue eltökélten. Nem
III. Richard Gansey-t. És én vagyok a főnök.
Adam keze Blue csupasz könyökéhez vándorolt. Az érintés suttogásnak
hatott ezen a Blue által nem nagyon ismert nyelven.
– Nyisd ki! – parancsolt rá Adam Ronanre kétkedő hangon.
– Hitetlen Tamás – vigyorgott Ronan, ám ezúttal kevésbé vitriolosan.
A kezében lévő parányi repülőgépmodell ugyanolyan széles volt,
mint az ujjai. Hófehér, sima műanyagból készült, és szinte nevetségesen
kidolgozatlan volt: egy repülőgép alakú izé. Ronan kinyitotta
a gép hasán lévő elemtartót. Üres volt.
– Így nem fog menni – mondta Adam. Egy szöcskét szedett le
a gallérjáról, amely az imént pattant oda. Mindenki őt nézte. Egy
hónapja, amióta Adam belement egy fura, rituálészerű alkuba, a
többiek árgus szemekkel lesték minden mozdulatát. Ha Adamnek
fel is tűnt ez a megkülönböztetett figyelem, nem mutatta. – Elem
és motor nélkül nem fog repülni.
Blue végre rájött, mit tisztelhet a szerkezetben. Ronan Lynch, a titkok
őrzője, a harcos, az emberbőrbe bújt sátán, az imént közölte velük,
hogy magához tudja venni az álmában megjelenő tárgyakat. Első számú
példa: Láncfűrész. Gansey teljesen fellelkesült. Az a fajta fiú volt,
aki nem feltétlenül hitt el mindent, amit hallott, de ettől még hinni
akart. Adam viszont, aki csak azért vitte ilyen sokra az életben, mert
minden létező igazságot megkérdőjelezett, bizonyítékot követelt.
– „Elem és motor nélkül nem fog repülni” – utánozta nyávogós
hangon Ronan Adam enyhe henriettai tájszólását. – Noah, a távirányítót!
Noah matatni kezdett a fűcsomók között, hogy előkeresse a
rádiós távirányítót. A repülőhöz hasonlóan ez is csillogó fehér volt,

lekerekített sarkokkal. Noah keze teljesen valóságosnak hatott mellette.
Bár a fiú már jó ideje halott volt, és emiatt sokkal kísértetiesebbnek
kellett volna tűnnie, most, amikor a Ley-vonalon állt,
egész elevennek hatott.
– Mit teszünk a repülőbe, ha nem elemet? – kérdezte Gansey.
– Nem tudom – felelte Ronan. – Álmomban kis rakéták is tartoztak
hozzá, de azok lemaradtak.
Blue gyorsan letört néhány kalászt a magas fűszálakról.
– Nesze!
– Ügyes vagy, kukac.
Ronan beletömködte a kalászokat a nyílásba. A távirányítóért
nyúlt, de Adam elmarta előle, a füléhez tartotta, és megrázogatta.
– Alig van súlya – ejtette bele a távirányítót Blue tenyerébe.
Tényleg pehelykönnyű, gondolta magában Blue. Öt apró fehér
gomb volt rajta: négy kereszt alakba rendezve, egy pedig a többitől
külön. Blue számára ez a gomb testesítette meg Adamet, akinek bár
továbbra is ugyanaz a cél lebeg a szeme előtt, mint nekik, négyüknek,
de már nem áll olyan közel hozzájuk.
– Menni fog – mondta Ronan, azzal magához vette a távirányítót,
a repülőt pedig átadta Noah-nak. – Ha álmomban működött,
akkor most is működni fog. Emeld fel!
A továbbra is görnyedt Noah a hüvelyk- meg a mutatóujja közé
vette a repülőt, és úgy emelte fel a levegőbe, mintha egy ceruzát akarna
elhajítani. Blue bensője megremegett az izgalomtól. Lehetetlen,
hogy Ronan ilyen kicsi repülőgépet álmodjon magának. De már
így is annyi lehetetlenség történt velük.
– Kár! – mondta Láncfűrész. Ő így nevezte Ronant.
– Igen – helyeselt Ronan. Majd erélyesen ráparancsolt a többiekre:
– Számoljatok vissza!

Adam elhúzta a száját, Gansey, Noah és Blue azonban engedelmesen
kántálni kezdett:
– Öt, négy, három…
Zéróra Ronan megnyomta az egyik gombot.
A parányi repülőgép hangtalanul a levegőbe siklott.
Működött. Tényleg működött.
Gansey hangosan felnevetett, miközben a többiek hátravetett
fejjel néztek az emelkedő gép után. Blue ernyőt csinált a kezéből,
nehogy szem elől tévessze a kis fehér szerkezetet a nyári derengésben.
A pici, fürge gép úgy festett, mintha igazi repülő szállna több
száz méterrel a lejtő fölött. Láncfűrész vad csatakiáltással rugaszkodott
el Ronan válláról, hogy üldözőbe vegye. Ronan balra, majd
jobbra döntötte a repülőt, amely bukfenceket hányva repülte körbe
a dombtetőt, Láncfűrésszel a nyomában. Amikor a repülő visszatért
a fejük fölé, Ronan megnyomta az ötödik gombot. Fűkalászok
hullottak ki az alsó nyíláson, egyenesen a jelenlévők vállára. Blue
tapsolni kezdett, és előrenyújtotta a tenyerét, hogy elkapjon egyet.
– Te nem is ember vagy! – mondta Gansey.
A jókedve ragályos és határtalan volt, széles, mint a mosolya. Adam
hátravetett fejjel figyelte a gépet. Merev és távoli volt a tekintete.
– Ejha! – lehelte Noah, aki továbbra is felfelé tartotta a tenyerét,
mintha arra várna, hogy a repülő azon fog landolni.
Ronan keményen markolta a távirányítót, és mosolytalanul, de
azért nem komoran fürkészte az égboltot. Ijesztően élénk volt a tekintete,
a szája íve vadságról és elégedettségről árulkodott. Senki sem
akadt fenn azon, hogy tárgyakat tud magához venni az álmaiból.
Abban a pillanatban Blue mind a négy fiúba beleszeretett egy
kicsit. A kisugárzásukba. A küldetéstudatukba. A félelmetességükbe
és a különcségükbe. Az ő Hollófiúi.

Gansey rácsapott Ronan vállára.
– Tudtad, hogy Glendower mágusokat is magával vitt az útjaira?
Igazi varázslókat. Sámánokat. Ők alakították az időjárást. Igazán
álmodhatnál nekünk egy kis hidegfrontot.
– Kac-kac.
– Jósolni is tudtak – fordult Gansey Blue-hoz.
– Ne nézz rám! – förmedt rá a lány.
Legendásan híján volt minden jövőbe látó képességnek.
– Vagy legalábbis segítettek a jóslásban – folytatta Gansey, aminek
nem sok értelme volt, de arra utalt, hogy a fiú mindenáron ki
akarja engesztelni Blue-t. Az is köztudott volt, hogy Blue indulatos
lány, és felerősíti a jövőbe látók képességeit. – Mehetünk?
Blue sietve felkapta a teleszkópot, mielőtt Gansey megkaparinthatta
volna – a fiú lesújtó pillantást vetett rá –, a többiek pedig
magukhoz vették a térképeket, a kamerákat meg az elektromágneses
frekvenciamérőket. Elindultak a nyílegyenes Ley-vonalon.
Ronan továbbra is a repülőre meg Láncfűrészre, a világ azúrkék
mennyezetén szárnyaló fehér és fekete madárra szegezte a tekintetét.
Menet közben hirtelen támadt szélroham suhant végig a fűszálak
között, folyóvíz és árnyékban gubbasztó kövek illatát hozva
magával, és Blue-t újra meg újra megborzongatta a tudat, hogy az
álom valóra vált, az álom valóra vált, az álom valóra vált.

2.

Declan Lynch, a legidősebb Lynch fiú, sosem volt egyedül.
Az öccseivel nem törődött, de sosem volt egyedül. Igazi
örökmozgóként mások energiájából nyerte az erejét: hol egy barát
asztala fölé hajolt a pizzériában, hol egy lány tapasztotta a szájára a
kezét, hogy bevonszolja a hálószobájába, máskor egy idősebb férfival
nevetgélt a Mercedes motorháztetője fölött. Olyan természetességgel
gyűltek köré az emberek, hogy nehéz lett volna megmondani,
Declan a mágnes vagy a vasreszelék.
Szürkének nem kis erőfeszítésébe került, hogy kiválassza a megfelelő
alkalmat, és szóba elegyedjen vele. Szinte egész nap az Aglionby
Akadémia körül őgyelgett.
A várakozás azonban nem is volt olyan kellemetlen. Szürkét egészen
elbűvölte a tölgyfák árnyékában megbúvó iskola. Az épületből
a kor és a jómód megkopott ünnepélyessége sugárzott. A szobák
kihaltabbak voltak, mint iskolaidőben, de azért nem teljesen üresek.
A vezérigazgatók, akik a harmadik világ országait járták, hogy
fotósorozatot készítsenek a látottakról; a turnézó punkzenészek,
akiknek jobb dolguk is volt, mint egy tizenhét éves zabigyereket

magukkal cipelni; a halott apák, akik már soha nem jöhetnek el a
fiukért, azért gondoskodtak gyerekanyagról.
A nyári kollégisták, bármilyen kevesen is voltak, nem számítottak
különösebben csöndes társaságnak.
Az az épületszárny, ahol Declan Lynch lakott, nem volt olyan
tetszetős, mint a többi, de a pénz megszépítette. A hetvenes éveket
idézte, azt a színes-szélesvásznú évtizedet, amit Szürke olyan
nagyon szeretett. A bejárati ajtó elvileg kóddal nyílt, de valaki egy
műanyag ékkel kitámasztotta. Szürke rosszallóan ciccegett. Persze
a zárt ajtó sem jelentett volna akadályt, de a szándék a fontos, amit
még maga Szürke sem hitt el. A tett a fontos.
Odabent a kollégium egy decens hotel semleges színeivel fogadta
a látogatót. Az egyik zárt ajtó mögött hip-hop üvöltött, csábítóan és
erőszakosan. Szürke nem rajongott különösebben ezért a zenei stílusért,
de érezte, mitől lehet vonzó. Az ajtóra sandított. Az Aglionby
kollégiumi szobái nem voltak megszámozva. A vezetőség minden
ajtóra egy-egy tulajdonságot írt fel, amitől azt remélte, hogy idővel
a lakó sajátjává válik. Ezen az ajtón az állt, hogy Irgalom. Szürke
nem ezt kereste.
Az ellenkező irányba indult, és sorban elolvasta a feliratokat
(Szorgalom, Nagylelkűség, Áhítat), amíg el nem jutott Declan
Lynch szobájáig. Lelkesedés.
Szürkét életében egyszer nevezték lelkesnek, egy újságcikkben.
Szürke el is hitte, hogy az, mert feltűnően szabályos fogsora volt. Az
egyenes fogsor alapfeltétele a lelkesedésnek.
Kíváncsi volt, vajon Declan Lynchnek jók-e a fogai.
Egy pisszenés sem hallatszott az ajtó mögül. Szürke óvatosan
elfordította az ajtónyitó gombot. Zárva. Okos, gondolta magában.

A zene apokaliptikus erővel lüktetett végig a folyosón. Szürke az
órájára pillantott. Az autókölcsönző egy óra múlva bezár, és ő semmit
sem gyűlöl jobban, mint a tömegközlekedést. Igyekeznie kell.
Berúgta az ajtót.
Declan Lynch az ágyán ült. Nagyon jóképű volt, dús sötét hajjal
és nemes metszésű római orral büszkélkedhetett.
A fogai is tökéletes állapotban voltak.
– Ez meg mi? – kérdezte.
Szürke válaszul felrántotta Declant az ágyról, és a szemközti
ablakhoz vágta. A robaj feltűnően tompa volt, a fiú szisszenése
hatott a leghangosabbnak, ahogy a gerince a párkányhoz csapódott.
Declan azonban rögtön talpra ugrott, és támadóállásba helyezkedett.
Nem bokszolt rosszul, és Szürke látta rajta, hogy ebből a váratlan
fordulatból is megpróbál előnyt kovácsolni.
De Szürke tudta, hogy Niall Lynch mindhárom fiát megtanította
bokszolni. Szürke apja csupán azt tanította meg a fiának, mit
jelent a hideglőfegyver.
A verekedés egy percig sem tartott. Declan ügyes volt, de Szürke
még ügyesebb. Az ajtó felé hajította a fiút, aki vállával lesöpörte a
serlegeket, a hitelkártyákat meg a slusszkulcsot a komódról. Fejének
koppanása beleolvadt a folyosón dübörgő alapzajba. Declan előrelendítette
az öklét, de nem talált célba. Szürke kirúgta Declan alól
a lábát, a falhoz vágta a fiút, majd újabb menetre készen elindult
felé. Csak annyi időre torpant meg, hogy felvegye a földről a lába
elé guruló bukósisakot.
Declan hirtelen erőt gyűjtve a komódba kapaszkodott, hogy
feltornázza magát, majd pisztolyt húzott elő az egyik fiókból, s
Szürkére szegezte.

– Állj! – mondta kertelés nélkül. Azzal kibiztosította a fegyvert.
Ez váratlanul érte Szürkét.
Megállt.
Declan arcán többféle érzelem vetélkedett az elsőségért, a döbbenet
nem volt közöttük. Világosan látszott, hogy a fiút nem érte
váratlanul a támadás, számított rá.
Szürkében felmerült a kérdés, vajon milyen érzés lehet így élni:
mindig arra várva, mikor rúgják rá az emberre az ajtót. Nem valami
kellemes, gondolta magában. Az már biztos.
Tudta, ha kell, Declan Lynch szemrebbenés nélkül lelövi őt. A fiú
egy pillanatra sem ingott meg. Kicsit remegett a keze, de Szürke
szerint nem az ijedtség, hanem a fájdalom miatt.
Szürke még állt egy darabig, aztán elhajította a bukósisakot.
A fiú leadott egy lövést, de csak a csattanás volt nagy. A bukósisak a
kezébe repült, majd Szürke, kihasználva Declan kábulatát, előrelépett,
és kikapta a fegyvert a fiú dermedt kezéből. Gyorsan kibiztosította,
aztán Declan arcába sújtott a pisztollyal. Többször egymás
után, nehogy félreértés essék.
Végül hagyta, hogy Declan térdre rogyjon. A fiú hősiesen kapaszkodott
az öntudatába. Szürke a cipőjével nyomta le a földre, majd
hanyatt fektette. Declan a mennyezeti ventilátorra szegezte a tekintetét.
Vér szivárgott az orrából.
Szürke letérdelt, és a levegő után kapkodó Declan gyászosan
emelkedő és süllyedő hasához nyomta a pisztoly csövét. Végighúzta
a fiú jobb veséjén, majd könnyedén így szólt:
– Ha itt lőnélek meg, húsz perc alatt kinyiffannál, hiába próbálnának
megmenteni az orvosok. Hol van a Greywaren?
Declan hallgatott. Szürke adott neki egy kis gondolkodási időt.
A fejsérülés lelassítja az agyműködést.

Ha továbbra is olvasnád a Hollófiúk második részét, a könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó üzletet nyitott.

Oldal: MAGGIE STIEFVATER-HOLLÓFIÚK 2/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat