ÁPRILIS
Arozsdás Chevy furgon csörömpölve megállt. Lauren Huntsman feje az utasoldali ablaknak csapódott; erre már felébredt. Álomittasan pislogott. A feje tele volt törött emlékekkel, darabkákkal, cserepekkel, amelyek – ha valaha képes lenne összerakni őket – akár egészet is formálhatnának. Egy ablakot, amin át visszapillanthatna az estére. Egyelőre azonban az az ablak szilánkokban hevert lüktető fejében. Emlékezett az üvöltő countryzenére, a harsány nevetésre, a magasra szerelt tévén futó baseball-klipekre. Félhomály volt, a polcokon zöld ben, borostyánszínben és feketén csillámlottak az üvegek. Feketén. Abból az üvegből kért magának, mert kellemesen elszédítette. Egy rezzenetlen kéz töltötte ki az italt, amit ő azonnal le is hajtott. – Még egyet – mondta rekedten, és lecsapta az üres poharat a bár - pultra. Emlékezett, hogy ringatózva lassúzott egy cowboyjal, és lenyúl ta a kalapját. Neki jobban állt a fekete Stetson; illett falatnyi fekete ruhájához, fekete italához és keserű, fekete kedvéhez, amit, szerencsére,

nehezen tudott fenntartani ebben az ízléstelen lebujban, a wyomingi Jackson Hole sznob, affektálós világának különös gyöngyszemé

észre, milyen görbe az orra – alighanem győzelmi trófea egy korábbi kocsmai verekedésből. A tudatnak, hogy a férfi forróvérű, fel kellett volna tüzelnie, ám Lauren furcsamód azt kívánta, bárcsak egy olyan partnert talált volna, aki képes kordában tartani az indulatait, és nem vetemedik gyerekes kitörésekre. Ahogy az anyja mondta volna, civilizáltan viselkedik. Fejben leszidta magát, és az idegesítőn értelmes hozzáállást a fáradtságára fogta. Aludnia kell. Rögtön. A cowboy levette Lauren fejéről a kalapot, és visszatette saját rövidre nyírt, kócos szőke hajára. – Ki mit talál, azé – próbált tiltakozni Lauren, de nem bírta megformálni a szavakat. A cowboy kiemelte az ülésről, és a vállára emelte. Lauren ruhája felcsúszott, de képtelen volt felemelni a kezét, hogy megigazítsa. A feje nehéznek és törékenynek érződött, mint az anyja egyik kristályvázája – különös módon azonban a következő pillanatban kitisztultak a gondolatai, ám mintha kilépett volna a testéből. Nem emlékezett, hogy kerültek ide. Vajon a furgonnal? Lepillantott a cowboy latyakos havat taposó csizmáira. Minden lépés megrázta, a gyomra felkavarodott. A csípős, fenyőillatú hideg marta az orrát. Hintalánc nyikordult, szélcsengő csendült lágyan a sötétben. Lauren sóhajtott, és megborzongott. Zár kattant. Lauren megpróbálta kinyitni a szemét, hogy legalább némi képet kapjon a környezetéről. Reggel fel kell majd hívnia a bátyját, hogy jöjjön el érte. Feltéve, ha meg tudja neki mondani, hová is, gondolta némi öngúnnyal. A testvére majd visszaviszi a szállásra, és megszidja, hogy óvatlan volt, meg önpusztító, de azért eljön. Mindig eljön.

A cowboy talpra állította, és megfogta a vállát, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Lauren tompán körülnézett. Egy rönkházban voltak, rusztikus fenyőbútorok között, amelyek máshol ízléstelennek hatottak volna. A távolabbi falon ajtó nyílt a tárolóhelyiségbe; a falra szerelt műanyag polcok üresen álltak. Csak egy zavarba ejtő rúd nyúlt a padlótól a plafonig, vele szemben pedig egy háromlábú állványra erősített kamera állt. Laurent a félelem még a tudatára telepedő ködön át is satuba fogta. Muszáj kijutnia innen. Valami rossz készül. Csakhogy a lába nem engedelmeskedett. A cowboy háttal a rúdhoz vezette. Amint eleresztette, Lauren a földre roskadt. A bokája kibillent alóla, magas sarkúja lecsúszott. Túlságosan ittas volt hozzá, hogy feltápászkodjon. A gondolatai kavarogtak, eszelősen pislogva kereste a raktárból kivezető ajtót, de mi 

balettelőadása után, tizenkét éve. Az volt az első és egyetlen alkalom, hogy valamiféle kezdeményezésével egyetértettek. Az egyetlen emlékeztető, hogy a szívük mélyén bizonyára szeretik. A balettet leszámítva a gyermekkora csupa kontroll volt, a szülei álmai formálták az életét. Két éve, tizenhat éves korában tört elő a saját életfelfogása. Művészet, színház, indie zenekarok, sorjás, koreográfiát nélkülöző modern tánc, politikai aktivisták és intellektuelek (nem kibukottak!) társasága, akik azért hagyták ott az iskolarendszert, hogy alternatív oktatást keressenek, és egy szerelem – ragyogó, megkínzott elme, aki füvet szívott, és televerselte a templomok falát, a parkok padjait, az autókat és az ő kiéhezett lelkét. A szülei egyértelművé tették, hogy nem szenvedhetik ezt az életet. Kötelező takarodóval, még szorosabb szabályokkal, még vastagabb gúzsbakötéssel válaszoltak. A lelket is kiszorították belőle. Lauren egyedül daccal vághatott vissza. Zárt ajtaja mögött maga is sírt, amikor otthagyta a balettot, de valahogyan fájdalmat kellett okoznia. A szülei nem válogathatják ki a szeretni való darabjait. Vagy feltétel nélkül elfogadják, vagy mindenestül elveszítik – ez volt az ultimátum. Tizennyolc éves korára az elszántsága megacélozódott. – Az enyém – ismételte; minden erejét össze kellett szednie, hogy kimondja. Muszáj visszaszereznie a medált. Muszáj kijutnia innen. Tisztában volt mindezzel, a testén mégis furcsa érzés lett úrrá: mintha érzelemmentesen szemlélte volna a történteket. A cowboy az ajtógombra akasztotta a láncot, és miután így felszabadult a keze, durva kötelet csavart Lauren csuklói köré. Megrántotta a csomót. A lány is megrándult. Távoli gondolatként felmerült

benne, hogy ezt nem teheti vele. Beleegyezett, hogy eljön vele, de ebbe nem. – ’resszel – bökte ki elhaló hangon, minden meggyőző erő nélkül, és a megalázó helyzettől égni kezdett az arca. Szerette az anyanyelvét, minden szépséges és ragyogó szót megjegyzett, hogy aztán gondosan válogatva hatalmi eszközként használja őket. Most hiába akarta előrántani a szavait, csak ürességet talált a helyükön. A beszéd fonala elszakadt, kába fejéből kihullottak a fogalmak. Előrelökte a vállait, de hasztalan. A cowboy odakötözte a rúdhoz. Hogyan szerzi így vissza a medált? A gondolatra, hogy elveszítheti, feltámadt benne a pánik. Bárcsak visszahívta volna a bátyja! Este megüzente neki, hogy inni megy. Próbára akarta tenni vele, mint szinte minden hétvégén, ám most először nem is kapott választ. Szerette volna tudni, hogy a testvére mégis törődik vele annyira, hogy megakadályozza, mielőtt ostobaságot követ el. Feladta volna? A cowboy kifelé tartott. Amikor az ajtóhoz ért, megbökte fekete Stetson-kalapját – kék szemében öntelt mohóság csillogott. Lauren akkor ébredt rá, mekkora hibát követett el. A férfi még csak nem

Már rúgott be korábban is, de így még sosem. A cowboy bedrogozta. Biztosan az italba csempészte a szert, ami ólmos fáradtságát okozta. Súrolni kezdte a kötelet a rúdon. Vagyis megpróbálta. Az egész teste álmosan elnehezült. Tudta, muszáj lesz ellenállnia. Valami rémes dolog történik, ha a cowboy visszajön. Le kell beszélnie. A férfi alakja hamarabb sötétítette el az ajtónyílást, mint Lauren várta. A külső helyiség fényei kétszeresen hosszú árnyékot rajzoltak elé a raktár padlójára. Már nem viselte a kalapot, és nagyobb darabnak tűnt, mint Lauren emlékezett, ám a lány figyelmét nem ez kötötte le, hanem a kezében fogott másik kötél. Megrángatta, hogy lássa, tart-e, aztán odalépett Laurenhez, és remegő kézzel a torka köré kerítette, majd a háta mögé állva a rúdhoz húzta a lány nyakát. Lauren szeme előtt szikrák villantak. A férfi túl nagy erővel húzta a kötelet. A lány ösztönösen megérezte, hogy a cowboy ideges és izgatott; megsejtette érezhető remegéséből. Hallotta, hogy egyre nehezebben kapkodja a levegőt, de nem az erőkifejtéstől. Az izgalomtól. Lauren gyomra felkavarodott a rettegéstől. A cowboy élvezi. Idegen, gurgulázó hang hatolt a fülébe, és rémülten jött rá, hogy tőle ered. A férfi mintha megijedt volna a hangtól, káromkodott, és még erősebben kezdte húzni a kötelet. Lauren némán sikoltott, újra és újra, miközben a nyomás növekedett, a halál felé sodorva őt. Nem fényképeket akart. Meg akarta ölni. Nem fogja hagyni, hogy ez a szörnyű hely legyen az utolsó emléke. Lehunyta a szemét, és elmenekült a sötétbe.

Egy évvel később

Első fejezet
Ha meghalok, annak nem kihűlés lesz az oka. Ezt már akkor tudtam, amikor begyömöszöltem a pehelybélésű hálózsákot a Jeep Wranglerem csomagterébe, és leszíjaztam a többi öttáskányi felszerelés, termo- és gyapjútakarók, selyem hálózsákbélések, lábujjmelegítők és polifoam matracok közé. Elégedetten, hogy semmi sem fog kirepülni az Idlewilde-ba vezető háromórás úton, lecsuktam a tetőt, és beletöröltem a kezemet a levágott szárú farmeromba. A telefonom ekkor Rod Stewart hangján üvöltve dúdolni kezdte: If you want my body… Egyelőre nem vettem fel, hogy együtt üvölthessem vele a folytatást: and you think I’m sexy… Az út túloldalán Mrs. Pritchard bevágta a nappalija ablakát. Most komolyan. Csak nem hagyhatom, hogy egy tökéletes csengőhang kárba vesszen? – Szia, csajszi! – szólt bele Korbie, és elpukkantotta a rágóját a telefonon. – Időben vagyunk, vagy mi? – Kis fennakadás. Nincs elég hely a Wranglerben – sóhajtottam színpadiasan. Korbie-val világéletünkben legjobb barátok voltunk, de inkább nővérekként viselkedtünk. A cukkolás a móka része volt. 
– A hálózsákok meg a felszerelés befért, de az egyik táska kimarad. Az a tengerészkék, a rózsaszín fogantyúkkal. – Ha kirakod a táskámat, búcsút inthetsz a francos pénzemnek is. – Tudnom kellett volna, hogy kijátszod a gazdagkártyát. – Kinek vagyon, annak nagyon. Különben meg azokat okold, akik folyton elválnak, és anyut bízzák meg. Ha ki tudnának békülni, nem maradna munkája. – És akkor elköltöznétek. Ahogy én látom, a válás jó ügy. Korbie hangosan nevetett. – Most beszéltem Bearrel. Még el se kezdett pakolni, de megesküdött, hogy sötétedés előtt vár minket Idlewilde-nál. – Korbie családjáé volt Idlewilde, egy festői házikó a Teton Nemzeti Parkban. Az elkövetkező héten annál közelebb nem megyünk a civilizált vi

felbukkanni. Eszembe jutott az első csókunk – bújócskáztunk a házuk mögött, a folyó partján, a melltartóm pántját piszkálta, és a számba dugta a nyelvét, miközben szúnyogok nyüszítettek a fülembe. Én pedig öt oldalt pazaroltam rá a naplómból, hogy a hányingerig részletezzem az esetet. – Bármikor befuthat – folytatta Korbie. – Szívás, mi? Úgy értem, már túlléptél rajta, igaz? – De még mennyire – vágtam rá, remélve, hogy szenvtelenül hangzik. – Nem szeretnék kínos helyzetet, ugye, érted? – Ó, ne már! Időtlen idők óta nem is gondoltam a bátyádra – feleltem, aztán kiszakadt belőlem: – De mi lenne, ha én figyelnék rád meg Bearre? Mondd meg a szüleidnek, hogy semmi szükség Calvinra. Igazság szerint én nem álltam rá készen, hogy lássam. Talán lemondhatnám az utat. Betegséget tettethetnék. De hát ez az én túrám volt. Keményen megdolgoztam érte. Nem fogom hagyni, hogy Calvin tönkretegye. Már így is túl sok mindent tett tönkre. – Nem fognak belemenni – hűtött le Korbie. – Ma este találkozunk Idlewilde-nál. – Ma este? És a felszerelése? Nem lesz ideje összepakolni – érveltem. – Mi is napok óta készülődünk. – Calvinról beszélünk. Félig hegyi ember, vagy micsoda. Várj csak, Bear keres a másik vonalon. Mindjárt visszahívlak. Letettem, és kezem-lábam szétdobva elterültem a fűben. Belégzés, kilégzés. Épp most, amikor végre továbbléptem, Calvin ismét megjelenik az életemben, és visszaránt a ringbe a második menetre. Nevetni tudtam volna a sors iróniáján. Mindig muszáj, hogy az övé legyen az utolsó szó, gondoltam cinikusan.

Persze hogy nincs szüksége sok időre a csomagoláshoz: jóformán Idlewilde körül túrázva nőtt fel. Valószínűleg minden felszerelése a szekrényben várja, indulásra készen. A hónapokkal ezelőtti múltba néztem. Ősz volt, és Calvin már öt hete volt gólya a Stanfordon, amikor dobott. Telefonon. Egy olyan este, amikor igazán szükségem lett volna rá. Végig sem akartam gondolni – még mindig túlságosan fájt emlékezni, miként zajlott le az az este. Mi lett a vége. Korbie később megsajnált, és rá nem jellemző módon hagyta, hogy én tervezzem meg az utolsó éves tavaszi szünetünket, hátha ettől jobb kedvre derülök. A két legközelebbi barátnőnk, Rachel és Emilie Hawaiira utazott, és szó volt róla, hogy csatlakozunk hozzájuk Oahu strandjain, én azonban mohón vágyhattam a büntetést, mert lemondtam Hawaiiról, és bejelentettem, hogy hat hónap múlva mi a Teton-hegységben fogunk túrázni. Ha Korbie tudta is, miért döntöttem így, volt benne annyi érzékenység, hogy ne emlegesse fel. Tudtam, hogy Calvin tavaszi szünete egybeesik a miénkkel, és azt is tudtam, mennyire szeret a hegyekben túrázni és sátorozni. Reméltem, hogy ha hall az utunkról, csatlakozik hozzánk. Kétségbeesve vágytam rá, hogy vele lehessek, hogy másnak láttassam magam – hogy megbánja az ostobaságát, amiért szakított velem. Csakhogy azóta hónapok teltek el, mialatt nem hallottam róla, és végre megértettem. Nem érdekelte az út, mert én sem érdekeltem. Nem akart újra összejönni velem. Szélnek eresztettem minden, ránk vonatkozó reményemet, és megkeményítettem a szívemet. Végeztem Calvinnal. A túra immár rólam szólt. Elűztem az emléket, és a következő lépéseimen kezdtem gondolkodni. Calvin hazajön. Nyolc hónap után újra látjuk egymást. Mit mondjak neki? Kínos lesz?

Hát persze hogy az lesz. A következő, ami az eszembe jutott, olyan hihetetlenül hiú volt, hogy elszégyelltem magam: vajon nem híztam-e, amióta utoljára látott? De nem hittem: a futástól és a súlyemeléstől, amivel a túrára készültem, szép formás lett a lábam. Azonban hiába kapaszkodtam a vonzó lábam gondolatába, ez sem segített – továbbra is hányni lett volna kedvem. Nem találkozhatok Calvinnal. Azt hittem, túl vagyok rajta, de a fájdalom egyszerre újult erővel markolt a szívembe. Vettem néhány mély lélegzetet, hogy összeszedjem magam. Az autórádióra fordítottam a figyelmet. Nem zenét játszott, hanem időjárás-jelentést. …kettős viharrendszer érkezik Idaho délkeleti része fölé. Az esti órákra kiadós mennyiségű csapadék eshet, a szél megélénkül, zápor, zivatar kialakulása várható. A fejem tetejére toltam a napszemüvegemet, és hunyorítva felnéztem a látóhatártól látóhatárig feszülő kék égre. Sehol egy felhő. Mindazonáltal ha közeledik az eső, én úton akarok lenni, mielőtt lecsap. Még jó, hogy Idahóval együtt a vihart is a hátunk mögött hagyjuk Wyoming felé. – Apuu! – süvöltöttem, mivel az ablakaink nyitva voltak. Apám pillanatokon belül meg is jelent a bejárati ajtóban. Felemeltem a fejemet, és kislányos csücsörítéssel néztem rá. – Apu, pénz kellene, tankolni. – Mi lett a zsebpénzeddel? – Be kellett vásárolnom az útra – magyaráztam. – Neked még senki nem mondta, hogy a pénz nem a fákon nő? – cukkolt, és atyáskodón ingatta a fejét. Felpattantam, és arcon csókoltam. 
 
– De tényleg muszáj lesz tankolnom. – Hát persze. – A leghalkabb belenyugvó sóhajjal nyitotta ki a tárcáját, és négy kopott, gyűrött húszast nyomott a kezembe. – Ne menj negyed tank alá, hallod? A hegyekben ritkán találsz benzinkutat. Nincs rosszabb, mint szárazra futni. Angyali mosollyal zsebre tettem a pénzt. – A biztonság kedvéért tedd a párnád alá a telefonodat, meg a vontatókötelet is. – Britt, kérlek… – Csak vicceltem, apu – vágtam rá kuncogva. – Nem fogok szárazra futni. Bepattantam a kocsiba. A napfénytetőt már korábban hátraengedtem, és a nap kellemesen felmelegítette az ülést. Kihúztam magam, és belenéztem a visszapillantóba. A hajam nyár végére vajszőkére világosodik majd. És beszereztem tíz új szeplőt. Apám oldaláról német géneket örököltem, anyámtól svédeket. Leégés esélye? Száz százalék. Felkaptam az utasülésen várakozó szalmakalapot, és a fejembe nyomtam. És a fenébe is, mezítláb voltam. Tökéletes együttes egy nonstop boltba. Tíz perccel később már az üzletben álltam, és kék málnás jégkását töltöttem egy műanyag pohárba. Amikor megtelt, lehörpintettem a tetejéről egy kicsit, aztán ismét feltöltöttem. Willie Hennessy a kassza mögül gyilkos pillantást vetett rám. – Jó ég, hát szolgáld ki magad, miért is ne? – Ha már így felajánlottad – feleltem vidáman, és újra szívtam egyet a szalmaszálon, és újratöltöttem. – Nekem itt rendet kéne tartanom! – morogta. – Két apró korty, Willie. Ennyitől még senki sem ment csődbe. Mikor lettél ilyen zsugori?

– Amióta lopod a jégkását, ráadásul megjátszod, hogy nem bírod kezelni a kutat, úgyhogy nekem kell kimennem, és megtankolnom a kocsidat. Akárhányszor beállsz ide, üvölteni szeretnék. Felhúztam az orromat. – Nem akarom, hogy benzinszagú legyen a kezem, Willie. Te pedig nagyon ügyesen tankolsz – tettem hozzá egy hízelgő mosollyal. – Gyakorlat teszi a mestert – füstölgött. Úgy mezítláb átsétáltam a sorok között, cukorkígyót és sós kekszet keresve. Arra gondoltam, hogy ha Willie-nek tényleg derogál tankolni a kocsimba, talán új állás után kellene néznie, amikor a bejárati ajtó feletti harangok megcsendültek. 

 

Oldal: BECCA FITZPATRICK: TÜKÖRJÉG.
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat