– Uram? – ismétli meg a hölgy. – Milyen gyorsan szeretné,
hogy odaérjen?
Két ujjammal erősen megdörzsölöm a homlokomat a bal szemöldököm
felett. A lüktető fájdalom erősödik. – Mindegy – válaszolom.
A postáskisasszony átveszi a csomagot. Ugyanazt a cipősdobozt,
ami kevesebb, mint huszonnégy órával korábban a verandámon feküdt;
most is barna papírzacskó borítja, és celluxszal van leragasztva,
mint amikor én kaptam. Viszont ezúttal más névre szól a címzés.
A következő embernek Hannah Baker listáján.
– Az elátkozott péktucat1 – motyogom. Aztán elszégyellem magam,
amiért ez eszembe jutott.
– Elnézést?
Megrázom a fejem. – Mennyibe kerül?
Egy mérlegre helyezi a dobozt, és leüt néhány számot a billentyűzeten.


A pultra teszem a benzinkúton vásárolt kávémat, és a képernyőre
pillantok. Kihúzok pár bankjegyet a tárcámból, kikotrok egy kis aprót
a zsebemből, és azt is a pultra teszem.
– Nem hiszem, hogy hatott már a kávé – mondja a hölgy. – Még
kell egy dollár.
Odaadom a hiányzó pénzt, és kidörzsölöm az álmot a szememből.
Belekortyolok a langyos italba, és nagy nehezen le is nyelem. Valahogy
fel kell ébrednem.
Vagy talán mégsem. Talán jobb lenne, ha félálomban csinálnám
végig a napot. Talán ez az egyetlen mód, hogy átvészeljem.
– Holnapra valószínűleg megérkezik a címzetthez – mondja a
postáskisasszony. – Vagy talán holnapután. – Azzal bedobja a dobozt
egy mögötte lévő kosárba.
Várnom kellett volna a tanítás végéig. Adnom kellett volna
Jennynek még egy napnyi nyugalmat.
Bár nem érdemli meg.
Mikor holnap vagy holnapután hazaér, egy csomagot talál a küszöbön.
Vagy ha az édesanyja, vagy az édesapja, vagy valaki más ér
haza először, talán az ágyán találja meg. És izgatott lesz. Én izgatott
voltam. Egy csomag feladó nélkül? Elfelejtették, vagy szándékosan
nem írták rá? Talán egy titkos imádótól jött?
– Szeretné a blokkot? – kérdezi a postáskisasszony.
Megrázom a fejem.
A kis nyomtató így is, úgy is kidobja. Nézem a hölgyet, amint letépi
a cetlit, és a szemétkosárba hajítja.
A városban csak egy posta van. Azon tűnődöm, vajon ugyanez
a postáskisasszony szolgálta-e ki a többieket is a listáról, azokat,
akik előttem kapták meg ezt a csomagot. Ők vajon megtartották

a blokkot, mint valami beteges emléktárgyat? Betették az alsóneműs
fiókba? Kitűzték egy parafa táblára?
Majdnem visszakérem a blokkomat. Majdnem azt mondom: „Sajnálom,
mégiscsak megkaphatnám?” Emlékeztetőként.
De ha emlékeztetőt akarnék, lemásolhattam volna a kazettákat,
vagy megtarthattam volna a térképet. De soha többé nem akarom
meghallgatni azokat a kazettákat, bár Hannah hangja örökre visszhangozni
fog a fejemben. És a házak, a fák, a középiskola mindig ott
lesznek, hogy emlékeztessenek.
Már nem én irányítom. A csomag úton van. A blokk nélkül távozom
a postáról.
Valahol mélyen a bal szemöldököm mögött a fejem még mindig
lüktet. Keserű a szám íze, és minél közelebb jutok az iskolához, annál
közelebb kerülök az összeomláshoz.
Szeretnék összeomlani. El akarok esni a járdán, pont ott, ahol vagyok,
és a borostyán közé vonszolni magam. Mert az út épp a borostyán
mögött kanyarodik, és elhalad az iskola parkolója mellett.
Keresztülvág a füvön, egészen a főépületig. A bejárati ajtón át a folyosóra
vezet, ami osztálytermek és szekrények között kanyarog, végül
annak a teremnek a mindig nyitott ajtajába torkollik, ahol az első
órám lesz.
A terem első részén, a diákokkal szemközt, Mr. Porter asztala áll.
Ő lesz az utolsó, aki megkapja a feladó nélküli csomagot. És középen,
eggyel balra, Hannah Baker padja van.
Üres.

Tegnap
Tanítás után egy órával
Egy cipősdoboz méretű csomagot támasztottak a bejárati ajtónak.
Az ajtón van egy kis rés, ezen keresztül be tudják dobni a leveleket,
de semmi olyan nem fér át rajta, ami vastagabb egy szappannál.
A csomagoláson lévő sietős firkálmány szerint Clay Jensen részére
címezték a csomagot, úgyhogy felkapom, és bemegyek a házba.
Beviszem a dobozt a konyhába, és leteszem a pultra. Kihúzom a
kacatos fiókot, és kiveszek egy ollót. Körbevágom a papírt, és kinyitom
a csomagot. A cipősdobozban egy összetekert buborékfólia van.
Széthajtogatom, és hét, tok nélküli audiokazettát találok.
Mindegyik szalag jobb felső sarkára egy sötétkék számot festettek,
talán körömlakkal. Minden oldalon másik szám van. Egy és kettő az
első kazettán, három és négy a következőn, öt és hat, és így tovább.
Az utolsó kazetta egyik oldalán egy tizenhármas van, de a másikon
semmi.

Ki küldene nekem egy cipősdobozt, tele kazettákkal? Már senki
nem hallgat ilyet. Egyáltalán le tudom valamivel játszani?
A garázs! A magnó a munkapadon. Az apám szinte ingyen vette
egy kiárusításon. Régi, úgyhogy apát nem zavarja, ha belepi a fűrészpor,
vagy összefröcsköli a festék. És a legjobb, hogy kazettát lehet
rajta hallgatni.
Egy sámlit húzok a munkapad elé, a hátizsákomat a padlóra dobom,
és leülök. Megnyomom a lejátszón az Eject gombot. Kinyílik a
műanyag ajtó, és beteszem az első szalagot.

1. kazetta, A oldal

Helló, fiúk, lányok! Itt Hannah Baker, élőben és sztereóban.
Nem hiszem el.
Nincs visszatérítés. Nincs ráadás. És ez alkalommal abszolút nincsenek
kívánságok.
Nem, ezt nem tudom elhinni. Hannah Baker megölte magát.
Remélem, készen állsz, mert most elmesélem neked az életemet. Pontosabban
azt, hogy miért lett vége. És ha ezeket a kazettákat hallgatod,
te vagy az egyik oka.
Mi? Nem!
Nem árulom el, melyik kazettán kapcsolódsz a történetbe. De ne
félj, ha megkaptad ezt az aranyos kis dobozt, a neved fel fog bukkanni…
ígérem.
Na most, miért állítana valótlant egy halott lány?
A 1

Hé! Ez úgy hangzik, mint egy vicc. Miért állítana valótlant egy halott
lány? Válasz: mert ő már nem tud felállni.
Ez valami torz búcsúlevél?
Gyerünk, nevess!
Hát… azt hittem, vicces lesz.
Mielőtt meghalt, Hannah csinált egy csomó kazettát. Miért?
A szabályok elég egyszerűek. Csak kettő van. Egyes számú szabály:
meghallgatod. Kettes számú: továbbküldöd. Remélhetőleg egyik sem
lesz könnyű neked.
– Mit hallgatsz?
– Anya!
A magnó után kapok, és egy csomó gombot nyomok meg egyszerre.
   II
– Anya, megijesztettél – mondom. – Semmi különös. Iskolai feladat.
A szokásos válaszom mindenre. Sokáig kimaradok? Iskolai
feladat. Kell egy kis pénz? Iskolai feladat. És most, egy lány
kazettái. Eg y lányé, aki két héttel ezelőtt lenyelt egy marék tablettát.
Iskolai feladat.
– Én is hallgathatom? – kérdezi anyám.
– Nem az enyém – mondom. A cipőm orrával a betonpadlót kapargatom.
– Egy barátomnak segítek. Történelemórára kell. Unalmas.

– Hát, ez kedves tőled – válaszolja. Áthajol a vállam felett, és felemel
egy poros rongyot, az egyik régi textilpelenkámat, hogy elvegyen
egy mérőszalagot, ami alatta rejtőzött. Megpuszilja a homlokom.
– Békén hagylak.
Megvárom, míg becsukódik az ajtó, aztán ráteszem az ujjam a Play
gombra. Az ujjaim, a kezem, a karom, a nyakam, mindenem olyan
tompa. Ahhoz sincs elég erőm, hogy megnyomjak egy gombot a lejátszón.
Felkapom a pelenkát, és letakarom vele a cipősdobozt, hogy elrejtsem
a szemem elől. Bárcsak soha ne láttam volna meg azt a dobozt,
vagy benne a hét kazettát! Először könnyű volt lenyomni a Playt.
Egyszerű, mint az egyszeregy. Fogalmam sem volt, mit fogok hallani.
De most ez az egyik legijesztőbb dolog, amit valaha tettem.
Letekerem a hangerőt, és megnyomom a Playt.

…szabály: meghallgatod. Kettes számú: továbbküldöd. Remélhetőleg
egyik sem lesz könnyű neked.
Amikor meghallgattad mind a tizenhárom oldalt, mert az éremnek
tizenhárom oldala van, visszatekered a kazettákat, beteszed őket a dobozba,
és elküldöd annak, aki a te kis meséd után következik. És te,
szerencsés tizenhármas, egyenesen a pokolba viheted a szalagokat. Attól
függ, milyen vallású vagy, lehet, hogy ott majd találkozunk.
Ha megpróbálnád áthágni a szabályokat, tudnod kell, hogy lemásoltam
a kazettákat. A másolatok pedig nyilvánosságra kerülnek, ha ez
a csomag nem jut keresztül rajtatok.
Ez nem egy amolyan a-pillanat-hevében-történt döntés volt.
Ne vegyetek semmibe… megint!

Nem. Ezt semmiképpen sem gondolhatta.
Valaki figyel titeket.

II
A gyomrom összepréseli magát, és arra készül, hogy kiöklendeztesse
velem a tartalmát, ha hagyom. A közelben van egy műanyag
vödör, fejjel lefelé fordítva egy zsámolyon. Ha szükségem lenne rá,
két hosszú lépéssel elérhetem a fogantyút, és felfordíthatom.
Alig ismertem Hannah Bakert. Vagyis hát, szerettem volna. Jobban
szerettem volna ismerni, mint lehetőségem volt rá. Nyáron
együtt dolgoztunk a moziban. És nem sokkal ezelőtt egy partin ös�-
szejöttünk. De soha nem volt esélyünk, hogy közelebb kerüljünk
egymáshoz. És én egyszer sem vettem őt semmibe. Egyszer sem.
Ezeknek a szalagoknak nem kellene itt lenniük. Nem nálam. Ez
biztos csak egy tévedés.
Vagy egy szörnyű vicc.
Magamhoz húzom a szemetest. Bár egyszer már megnéztem a
csomagolópapírt, most újra ezt teszem. Rajta kell lennie valahol a
feladónak. Talán csak elkerülte a figyelmemet.
Hannah Baker kazettái kézről kézre járnak. Valaki lemásolta őket,
és viccből elküldte nekem. Holnap az iskolában valaki nevetni fog,
amikor meglát, vagy vigyorogva elnéz mellettem. És akkor tudni fogom.
És mi lesz? Mit fogok csinálni?
Nem tudom.


Majdnem elfelejtettem. Ha rajta vagy a listámon, kapnod kellett egy
térképet.
A csomagolópapír kicsúszik a kezemből, bele a szemetesbe.
Rajta vagyok a listán.
Néhány héttel korábban, csak pár nappal azelőtt, hogy Hannah
bevette a pirulákat, valaki egy borítékot csúsztatott az iskolai szekrényembe.
Ez volt ráírva piros filctollal: TARTSD MEG, SZÜKSÉ-
GED LESZ RÁ. Belül egy összehajtogatott térkép volt a városról.
Különböző területeket jelöltek rajta tucatnyi piros csillaggal.
Általános iskolában ugyanilyen kereskedelmi térképekről tanultuk
az égtájakat. A kamara adja ki őket, különböző üzleteket jelölnek
rajta kis kék számokkal, a nevüket pedig a szélére írják.
A hátizsákomban tartottam Hannah térképét. Azt gondoltam,
megmutatom az iskolában, hátha másnak is van ilyen. Hátha valaki
tudja, mit jelent. De idővel a könyveim és füzeteim alá csúszott, és
megfeledkeztem róla.
Mostanáig.
A szalagokon meg fogom említeni szeretett városunk néhány pontját,
azért, hogy megnézd őket. Nem kényszeríthetlek, hogy odamenj, de ha
kicsivel jobb betekintést szeretnél a történtekbe, csak kövesd a csillagokat!
Vagy, ha akarod, dobd el a térképet, soha nem fogom megtudni.
Miközben Hannah a piszkos hangszórón keresztül beszél hozzám,
érzem, ahogy a hátizsákom a lábamhoz nyomódik. Valahol az aljában,
összegyűrődve, ott van a térképe.
Vagy talán mégis. Tulajdonképpen nem tudom biztosan, hogy működik
ez az egész halál dolog. Ki tudja, talán most épp ott állok mögötted.
Előrehajolok, és rákönyökölök a munkapadra. Kezembe temetem
az arcom, az ujjaimat végigcsúsztatom meglepően nedves hajamon.

 

Oldal: JAY ASHER-TIZENHÁROM OKOM VOLT/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat