M a g g i e S t i e f vat e r
Shiver, Linger és Forever című regényei
sokáig vezették a New York Times
sikerlistáját. The Scorpio Races című
könyve az Amerikai Könyvtárosok
Egyesületének javaslatára elnyerte
a Michael L. Printz-díjat.
További művei: Lament és Ballad.
Az írónő Virginiában él férjével
és két gyermekükkel.
Kapcsolat:
www.maggiestiefvater.com

S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár
Edgar Allan Poe
(Tóth Árpád fordítása)
Álmodozó az, aki útját csak a holdfényben látja. És büntetése az,
hogy a többiek előtt pillantja meg a virradatot.
Oscar Wilde
(Benedek Marcell fordítása)

Előszó
Blue Sargent már számon sem tudta tartani, hányszor
mondták neki, hogy meg fogja ölni a szerelmét.
Az egész családja jóslással foglalkozott, ám jóslataik nem sok
konkrétumot tartalmaztak. Ilyenek voltak, mint: Ma valami szörnyűség
történik önnel. A hatos számhoz lesz köze. Vagy: Pénze várható.
Csak érte kell nyúlnia. Vagy: Nagy döntés előtt áll, amit nem halogathat
tovább.
Az emberek, akik ellátogattak a Róka utca 300. alatt álló kicsi,
égszínkék házba, nem akadtak fenn a jövendölések homályosságán.
Játékként, kihívásként fogták fel őket, kíváncsiak voltak, felismerik-
e a pillanatot, amikor a jóslat valóra válik. Így amikor két órával
a jóslás után hatszemélyes furgon rohant bele az egyik ügyfél autójába,
a férfi elégedetten bólintott, és rögtön megkönnyebbült. Vagy
mikor a szomszéd felajánlotta egy másik kliensnek, hogy szívesen
megvenné a régi fűnyíróját, a nőnek rögtön eszébe jutott a jóslat,
mely szerint pénz áll a házhoz, és azzal a tudattal adta el a masinát,
hogy az ügylet meg volt írva a csillagokban. És midőn egy harmadik
vendég felesége így szólt: Ezt a döntést nem halogathatjuk tovább, a
˝


férfinak rögtön beugrott, hogy Maura Sargent is pontosan ugyanezt
mondta neki a kiterített tarotkártyák fölött, ezért elszánta magát
a döntő lépésre.
Ám a jóslatok, talán éppen a ködösségük miatt, néha sokat veszítettek
az erejükből. Voltak, akik csupán véletlen egybeesésekként,
ösztönös megérzésekként tekintettek rájuk. Az emberek felnevettek,
amikor a bevásárlóközpont parkolójában futottak össze egy
régi ismerősükkel, ahogy megjövendölték nekik. Megborzongtak,
amikor a tizenhetes számot pillantották meg a villanyszámlán. Rájöttek,
hogy hiába ismerik a jövőt, mert ennek a tudásnak semmiféle
befolyása nincs a jelenre. A kezükben volt az igazság, de nem a
teljes igazság.
– Figyelmeztetem önt – mondta mindig Maura az új ügyfeleknek
–, hogy a jóslataim megbízhatóak, de nem tartalmaznak konkrétumokat.
Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.
Blue esetében azonban más volt a helyzet. Időről időre ráparancsoltak,
hogy terpessze szét az ujjait, majd megvizsgálták a tenyerét,
és szétterítették a kirojtosodott kártyalapokat a szomszéd nappalijának
bolyhos szőnyegén. Misztikus, láthatatlan harmadik szemére
– amely állítólag az ember két szemöldöke között helyezkedik
el – tapasztották a hüvelykujjukat. Rúnákat vetettek, kielemezték
az álmait, árgus szemmel fürkészték a tealeveleket, és szeánszokat
rendeztek.
Az összes nő ugyanarra a rideg és zavarba ejtően konkrét következtetésre
jutott. Bármelyik módszert alkalmazták, abban mindannyian
egyetértettek, hogy: Ha Blue megcsókolja a szerelmét, az
illető meghal.

Blue-t sokáig nem hagyta nyugodni a jóslat. A figyelmeztetés
természetesen félremagyarázhatatlan volt, mégis meseszerű hangulat
lengte körül. Senki sem tudta megmondani például, hogyan hal
meg a lány szerelme. Ahogy azt sem, mennyi ideig fog élni a csók
után. Szájra adott csók lesz? Vagy már a kézfejre nyomott szemérmes
puszi is halálosnak bizonyul?
Blue-nak tizenegy éves koráig meggyőződése volt, hogy fertőző
betegség hordozója lesz. A modern orvostudomány által gyógyíthatatlannak
bélyegzett kór ajkának egyetlen érintésére felemészti
majd állítólagos lelki társát. Aztán amikor tizenhárom éves lett, úgy
döntött, hogy a fiú a féltékenységbe fog belepusztulni, mert az első
csók pillanatában felbukkan Blue régi barátja, kezében pisztollyal,
szívében csordultig tele fájdalommal.
Amikor Blue tizenöt éves lett, arra a következtetésre jutott, hogy
anyja tarotkártyája ostoba játékszer csupán, és az asszony meg a barátnői
által látott álmok inkább a mértéktelen ivászatnak tudhatók
be, mint természetfölötti képességnek, ezért nem érdemes foglalkozni
a jóslattal.
De azért résen volt. A Róka utca 300. alatt született jóslatok megfoghatatlanok
voltak ugyan, de tagadhatatlanul igaznak bizonyultak.
Amikor Blue iskolás lett, az anyja előre megálmodta, hogy a
lány már az első napon eltöri a csuklóját. Jimi néni tíz dollár eltéréssel
megjósolta, mennyi adót kell befizetnie Maurának. Blue idősebbik
unokatestvére, Orla, mindig pár perccel azelőtt kezdte dúdolni
a kedvenc számát, hogy lejátszották volna a rádióban.
A családban senki sem vonta kétségbe, hogy Blue meg fogja ölni a
szerelmét egy csókkal. A fenyegetés azonban már olyan régóta lebegett
a lány feje fölött, hogy teljesen elvesztette a súlyát. A gondolat,

hogy a hatéves Blue egyszer szerelmes lesz, nemcsak távoli dolognak
tűnt, hanem hihetetlennek is.
Tizenhat éves korában Blue úgy döntött, soha nem lesz szerelmes,
és nem foglalkozott többet a jóslattal.
A véleménye akkor változott meg, amikor az anyja féltestvére,
Neeve, meglátogatta őket kicsi városukban, Henriettában. Neeve
arról volt híres, hogy nagy csinnadratta közepette művelte ugyanazt,
amit Blue anyja a háttérben meghúzódva. Maura a saját nappalijában
jósolt, legfőképp Henrietta és a környező völgy lakóinak.
Neeve azonban reggelenként ötkor a tévében jósolt. Saját honlapja
is volt, ahol régi, elmosódott fényképekről nézett farkasszemet a látogatókkal.
Négy, a természetfölötti hatalmával foglalkozó könyv
viselte a nevét.
Blue még sosem találkozott személyesen Neeve-vel, így a nagynénjével
kapcsolatban csak a felületes webes keresésekre tudott hagyatkozni
személyes benyomások helyett. Blue nem igazán tudta,
miért látogatta meg őket Neeve, csak azt látta, hogy a nő váratlan
betoppanása állandó sutyorgásra késztette Maurát és két legjobb
barátnőjét, Persephone-t és Callát, amikor azonban Blue a szobába
lépett, a beszélgetés kávékortyolgatásba és golyóstoll-pattogtatásba
fulladt. Blue nem aggódott különösebben Neeve érkezése miatt;
mit számít, ha eggyel több nő nyüzsög a házban?
Neeve egy tavaszi estén toppant be hozzájuk, amikor a nyugati
hegyek amúgy is hosszú árnyékai a szokásosnál is hosszabbra nyúltak.
Mikor Blue ajtót nyitott, egy pillanatig ismeretlen öregasszonynak
nézte Neeve-et, de miután a szeme hozzászokott a fák ágai között
átszüremlő kemény, bíborvörös fényhez, látta, hogy Neeve alig
idősebb, mint az anyja, vagyis egyáltalán nem öreg.

Kint, a távolban kutyák vonyítottak. Blue számára nem volt szokatlan
ez a hang, az Aglionby-i Vadásztársaság tagjai ősszel szinte
minden hétvégén kilovagoltak az erdőbe a kutyáikkal. Blue rögtön
tudta, mit jelent az eszeveszett üvöltés: megkezdődött a hajsza.
– Te vagy Maura lánya – szólalt meg Neeve, és mielőtt Blue válaszolhatott
volna, gyorsan hozzátette. – Ebben az évben szerelmes
leszel.

1

Dermesztő hideg uralkodott a templomkertben, pedig
a holtak még meg sem érkeztek.
Blue és az anyja, Maura minden évben eljött ide, és minden évben
halálra fagytak. Idén azonban, Maura távollétében Blue a szokásosnál
is jobban fázott.
Április 24-e volt, Szent Márk éjszakája. A legtöbb ember számára
Szent Márk napja ugyanolyan nap volt, mint a többi. Nem rendeltek
el iskolai szünetet. A családtagok nem ajándékozták meg egymást.
Nem voltak jelmezek és felvonulások. Az üzletek nem tartottak
Szent Márk-napi vásárt, az állványokon nem jelentek meg Szent
Márk-napi képeslapok, és a tévé sem sugárzott ünnepi műsort. Senki
nem jelölte be április 25-ét a naptárában. Az igazat megvallva, az
élők zömének fogalma sem volt arról, hogy külön napot neveztek el
Szent Márk tiszteletére.
Nem úgy a holtaknak.
Blue, miközben dideregve gubbasztott a kőfalon, azzal nyugtatgatta
magát, hogy idén legalább nem esik.
Maurának és Blue-nak mindig ide vezetett az útja Szent Márk
éjszakáján: ebbe az eldugott kis templomba, amely olyan régi volt,

hogy már a nevét is elfelejtették. A rom a Henrietta környéki sűrű
erdőkkel borított dombok ölelésében bújt meg, néhány kilométerre
a hegyektől. Csak a külső falai maradtak meg, a tető és a padló már
régen beomlott. Ami nem lett az enyészeté, az az erőszakosan burjánzó
indák és korhadt szagú facsemeték alatt lapult. A templomot
kőfal vette körül, amelynek fedett bejárata éppen csak akkora volt,
hogy egy koporsó és a hordozói átférjenek rajta. Gyomoknak makacsul
ellenálló ösvény vezetett a régi templom ajtajához.
– Á! – dünnyögte Neeve, aki gömbölyded alakja ellenére kifejezetten
előkelően ült le Blue mellé a falra. Ahogy az első találkozás
alkalmával, Blue-t most is meglepte, milyen szép keze van. A párnás
csukló puha, gyermeki simaságú tenyérben, karcsú ujjakban és
ovális körmökben végződött.
– Á! – mormolta újra Neeve. – Ez az az éjszaka.
Így mondta:
– Ez az az éjszaka – s ettől Blue-nak borsózni kezdett a háta.
Blue már tízszer ülte végig anyjával Szent Márk éjszakáját, de érezte,
hogy ez az este más lesz, mint a többi.
Ez az az éjszaka.
Idén először Maura – Blue számára ismeretlen okokból – Neeveet
küldte maga helyett a templomhoz. Majd pusztán a formalitás
kedvéért, megkérdezte Blue-t, ő is elmegy-e. Blue mindig elment,
most is el akart menni. Nem mintha más programja lett volna Szent
Márk éjszakáján, de meg kellett kérdezni tőle, mit szeretne. Maura
még Blue születése előtt elhatározta, hogy kegyetlenség lenne ráerőltetni
az akaratát a gyerekre, ezért Blue parancsoló kérdőjelektől
körülvéve nőtt fel.
Blue elernyesztette, majd újból ökölbe szorította a kezét. Ujjatlan
kesztyűjének már jócskán foszlott a széle. Tavaly kötötte, elég

ügyetlenül, azonban ennek ellenére hanyag eleganciát sugárzott
magából. Ha nem lett volna annyira hiú, Blue biztosan azt az unalmas,
de praktikus kesztyűt veszi fel, amit karácsonyra kapott. De a
lány hiú volt, így a szétfeslett, ujjatlan kesztyűjét viselte, amely kétségtelenül
menőbb volt, mint a másik, ugyanakkor nem védett a hideg
ellen, és senki sem látta, csak Neeve meg a holtak.
Henriettában az április általában kellemesen enyhe hónap, amely
előcsalja az alvó fák rügyeit, és az ablaküvegnek vezeti a szerelemittas
katicabogarakat. De ma este olyan hideg volt, mint télen.
Blue az órájára pillantott. Pár perc múlva tizenegy. A régi legendák
szerint éjfélre kell a templomnál lenni, de a holtaknak rossz az
időérzéke, különösen akkor, amikor a hold fénye nem világítja meg
a tájat.
Blue-val ellentétben, aki hajlamos volt a türelmetlenségre, Neeve
fejedelmi pózba merevedve trónolt a régi templom falán: kezét karba
fonta, bokáját keresztbe vetette hosszú gyapjúszoknyája alatt. Az
alacsonyabb és vékonyabb Blue úgy gubbasztott mellette, mint valami
nyughatatlan, vaksi kőszörny. Hiába meresztgette a szemét. Ez
a Látók, a boszorkányok és a médiumok éjszakája volt.
Más szóval, a családjáé.
– Hallasz valamit? – törte meg a csöndet Neeve. Szeme izgatottan
csillogott a sötétben.
– Nem – felelte Blue az igazsághoz híven. Aztán arra gondolt, vajon
Neeve azért kérdezte-e, mert ő hallott valamit.
Neeve a honlapjáról ismerős tekintettel nézett a lányra, azzal a
szándékosan nyugtalanító, túlvilági pillantással, amely kicsivel tovább
időzött az emberen, mint az kellemes lett volna. Pár nappal
Neeve érkezése után Blue ki is fakadt Maurának. Az egyetlen fürdőszobájukban
nyomorogtak: Blue iskolába készült, Maura munkába.

– Miért bámul így? – kérdezte Blue, aki éppen csökevényes lófarokba
próbálta fogni rakoncátlan, sötét tincseit.
Anyja mintákat rajzolt a zuhanyfülke bepárásodott üvegajtajára.
Ahogy elnevette magát, egy pillanatra felvillant a bőre a hosszú,
egymást metsző egyenesek mögött.
– Neeve már csak ilyen.
Blue arra gondolt, jobb ismertetőjelet is el tudna képzelni a nagynénjének.
– Pedig lenne mit – mondta Neeve rejtélyesen a templomkertben.
Ez sajnos nem felelt meg a valóságnak. Nyáron a domboldal harsogott
a rovarok zümmögésétől, a szarkák csörgésétől, az autókra
károgó hollóktól. De ma este túl hideg volt ahhoz, hogy bármi ébren
legyen.
– Én nem hallok semmit – felelte Blue, akit kissé meglepett, hogy
Neeve ennyit értetlenkedik. Blue Látókkal teli családjában a lány
volt a kakukktojás, aki kívülállóként nézte, hogy az anyja, a nénikéi
meg az unokatestvérei milyen élénk beszélgetést folytatnak egy, a
legtöbb ember számára ismeretlen világ lakóival. Mindössze egyetlen
különleges tulajdonsága volt, de erről is csak közvetve tudott. –
Úgy veszek részt a beszélgetésekben, mint egy telefon. Felerősítem
a hangokat mások számára.
Neeve még most sem fordította el a tekintetét.
– Szóval ezért akarta annyira Maura, hogy gyere el velem. A jóslásoknál
is ott szoktál lenni?
Blue megborzongott a gondolatra. A Róka utca 300-ban megforduló
vendégek között szép számmal akadtak olyan nyomorult nők,
akik abban reménykedtek, hogy Maura szerelmet és pénzt jósol nekik.
Még belegondolni is rémes volt, hogy Blue-nak egész nap ezt
kelljen néznie. A lány jól tudta, anyja örülne, ha ő is jelen lenne az

üléseken, mert így megsokszorozná Maura jóserejét. Amikor Blue
kislány volt, rosszul esett neki, hogy Maura szinte sosem hívja be
őt az ülésekre, most azonban, miután kiderült, hogy Blue felerősíti
mások tehetségét, a lány csodálatra méltónak találta Maura önuralmát.
– Nem, csak a nagyon fontosaknál – válaszolta a lány.
Neeve tekintete egyre kellemetlenebbé és hátborzongatóbbá vált.
– Büszke lehetsz magadra – mondta. – Ritka és értékes adottság,
ha valaki meg tudja növelni mások látnoki képességeit.
– Pff! – felelte Blue, de nem rosszindulatból. Oldani akarta a feszültséget.
Tizenhat éve volt rá, hogy feldolgozza, nem rendelkezik
természetfölötti képességekkel. Nem akarta, hogy Neeve azt hig�-
gye, álmatlan éjszakái vannak emiatt. Megrángatta a kesztyűjéből
kiálló fonalszálat.
– Még bőven van időd tökélyre fejleszteni az intuitív képességeidet
– tette hozzá Neeve. Mohón nézte a lányt.
Blue nem válaszolt. Őt nem érdekelte mások jövője. Csak a sajátja.
Neeve végre lesütötte a szemét. Szórakozottan húzta végig az ujját
a kövek közötti piszokrétegen, majd így szólt:
– Idefelé jövet egy iskola előtt jöttem el. Aglionby Akadémia a
neve. Te is oda jársz?
Blue gunyorosan tekergette a szemét. Neeve kívülálló, nem tudhatja.
De ha látta a csupa kő előcsarnokot meg a német autókkal
teli parkolót, igazán leeshetett volna neki, hogy nem az a fajta iskola,
amit Blue családja megengedhet magának.
– Az fiúiskola. A politikusok, az olajbárók meg… – Blue lázasan
törte a fejét, ki lehet még olyan gazdag, hogy az Aglionbybe írassa
be a gyerekét – a kitartott szeretők fiainak.
Neeve felvonta a szemöldökét, de nem nézett fel.

Oldal: MAGGIE STIEFVATER-HOLLÓFIÚK 1/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat