1. fejezet
∽ Márk ∼
Még húsz percem van odaérni a diákszövetkezethez.
Ijedten nézek körbe.
A tér közepén állva egyre elveszettebbnek érzem magam. Magas
és patinás épületek vesznek körül, és megannyi utat látok, ami
a térről ágazik tovább.
Jó helyen vagyok? Körülöttem számos turista lézeng, de úgy vélem
a helyiekből sincs hiány. Tudom, hogy le kellene valakit szólítani,
de nincs hozzá bátorságom.
Inkább a telefonos segítséget választom, hogy információt kérjek
egy olyan embertől, aki talán nálam is elveszettebb.
– Dorina! Merre is van a Veres Pálné utca? – kezdem rögtön, mindenféle
köszönés nélkül. Ez történik akkor, amikor ideges vagyok.
– Jótól kérdezed! Miért nem nézted meg az utcakeresőben?
– Megtettem, de ez a rohadt Ferenciek tere olyan, mint egy labirintus.
Úgy utálom!
– Na, várj!

Telnek a percek, szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy fogy a
kártyámról az egyenleg, és ez a kép nagyon nem tetszik.
– Megtaláltad? – kérdezem türelmetlenül.
– Dehogy! Vagyis megvan, de nem tudom elmagyarázni.
Vak vezet világtalant. Hát ez fantasztikus!
– Majd megoldom, szia! – búcsúzom csalódottan.
Egy pillanatra felemelem a fejem. Egy srác száguld el mellettem,
fején hatalmas fejhallgató, amiből dübörög a rockzene. Amikor
rám pillant, azonnal lesütöm a szemem.
Inkább hívom a diákszövetkezetes csajt, Renátát, aki szerencsére
hamar felveszi, és gyorsan útbaigazít. Az ő szájából hallva a magyarázatot
nem is tűnik olyan szörnyűnek a tér.
Kétszer ugyan rossz utcán fordulok be, de végül megérkeztem,
itt állok az épület előtt. Azt hittem, valamilyen szép irodát
találok, ehelyett egy lerobbant lépcsőház az úti célom. Becsöngetek,
berregést hallok, és kinyitom a kaput. Leesik az állam, amikor
felfedezem, hogy a diákszövetkezet az udvar végén lévő földszinti
lakás.
A válltáskámban gyorsan megnézem, hogy mindenem megvan-
e: iskolalátogatási igazolás, tb-kártya, bankszámlakivonat,
adókártya, személyi igazolvány és lakcímkártya. Szerencsére stimmel,
így miután letörlöm egy zsebkendővel a homlokomról az izzadságcseppeket,
egy mosolyt erőltetve az arcomra belépek az irodába
– pardon, a lakásba. A csudába! Nem tűnik túl komoly helynek.
Megbízhatom bennük egyáltalán? A neten jó véleményeket írtak
a cégről, de ez még önmagában nem biztosíték.
Már éppen sarkon fordulnék, amikor felém jön egy csupa mosoly
nő.

– Kállai Renáta vagyok, velem beszéltél telefonon. – Kezet
nyújt, ezért gyorsan a nadrágomba törlöm a tenyeremet, mielőtt
megfogom a kezét.
Úgy a húszas évei közepén járhat, hosszú fekete haját lófarokba
fogta. Farmert visel, a sárga blúza kiemeli kék szemét. Ha nem
tudnám, hogy itt dolgozik, akár azt is hihetném, hogy diák, akárcsak
én.
– Érkezett hozzánk egy munka, ami érdekelhet. Egy cég keres
adatrögzítőket. Elég monoton, de hosszú lehetőség a diákmunkára.
– Ez egész érdekesen hangzik. – Igyekszem elnyomni a fintort,
de azt hiszem, kiül az arcomra.
Tudom, sok diák szeretne irodai munkát végezni, de láttam a
web-oldalon ezt az állást. Délután négytől este tízig, hetente ötször.
Hamar kidőlnék.
– Nézd, Márk, ha nem lenne sulid délelőtt, tudnánk ajánlani
mást is, de mivel csak délután érsz rá, elég szűkösek a lehetőségek
– mondja Renáta, így biztos lehetek abban, hogy gyakran lát fintorgó
diákokat. – A cég viszonylag jól fizet, és ezen kívül már csak
telemarketinges munka marad. Esetleg az érdekelne?
Csak azt ne! Nem akarok árulni semmit!
– Nincs gondom az adatrögzítéssel, de láttam az oldalatokon,
hogy este tízig tart a munkaidő.
– Igen, ez problémát szokott okozni más diákoknak is. Már dolgozunk
azon, hogy korábbra menjetek, és előbb végezzetek.
Na, erre már felcsillan a szemem. Kitöltöm a papírokat, és megkapom
az interjú időpontját, másnap délután háromra.
– Sok szerencsét! – int felém Renáta, amikor kicammogok az
épületből.

Egy biztos, Fortuna segítségére valóban szükségem lesz. Jelenleg
két embert keresnek, de ki tudja, hányan lesznek az interjún. Mikor
megkérdeztem Renátát, kitérő választ adott.
Nagyon kell most ez a munka, nem maradhatok fizetés nélkül
októberre. Otthonról, a nénikémtől nem akarok segítséget kérni,
így is nehéz neki egyedül nevelni az unokatestvéreimet. Felnőtt
vagyok, meg kell állnom a saját lábamon. Ha mindennap reggel
nyolctól suli, négytől este tízig dolgozom, és másnap reggel megint
korai kelés, akkor azt teszem.
Mese nincs, élet van.
* *

– Ez komoly? – kérdezi Dorina. – Hogy fogsz bejárni órákra? Ha
tényleg felvesznek, necces lesz! Ez embertelen!
Az ágyamon ül, és aggódó arcot vág. Az egyik pólómat viseli,
amit legalább ötször körbe lehetne csavarni rajta, de ez eddig sem
zavarta, mert imád benne aludni.
Tipikus Dorina, de pont ezért szeretem őt. Aranyos, amiért
gondol rám – vagy talán saját magára? Szereti ám, ha délutánonként
főzök valamit.
– Miért nem keresel más lehetőséget?
– Eléggé bezárult a kör – mondom halkan, úgy, hogy ne sértsem
meg őt. Veszélyes terepre merészkedem. – Valamiből csak ki kell fizetni
a jövő havi lakbért!
– Arra ott van az árvaellátásod. Ha az kevés, kérj a nénikédtől!
Ajjaj, nemsokára bombák robbannak.

– Soha! – jelentem ki kategorikusan. – Nem vagyok hajlandó a
családomtól függeni. Ha ehhez úgy kell güriznem, mint egy őrült,
akkor azt fogom tenni.
– Nincs abban semmi rossz, ha segít a családod – válaszol szomorkás
hangon.
Érzékeny számára a pénzügyi téma, mert ő nem dolgozik. Szerencsénk
volt, sikerült kifognunk egy olcsó, lelakott lakást a belváros
közepén. Mi imádunk itt élni, de a lépcsőház belülről elég lepukkant,
pláne a harmadik szint, ahol mi dekkolunk.
Dorina lakhatását a szülei fizetik. Minket másként neveltek, ő
volt a hercegnő, én pedig a srác, aki mindenért megdolgozott. Ez a
felállás sosem fog megváltozni.
– Te olyan jól kijössz anyudékkal, érthető, amiért elfogadod a
segítségüket, pláne hogy meg is tehetik. A te helyedben én is ezt
tenném.
Létezik, hogy ennyivel hatástalaníthatom a bombát? Ma nagyon
nincs kedvem a vitához.
– Igazad van – mondja Dorina, majd mögém lép, hátulról átkarol,
és egy puszit nyom az arcomra, de épp ekkor csippanó hangot
ad ki a Facebook.
Mindketten odakapjuk a fejünket, a kis ablakban Viki mosolygó
arca és üzenete jelenik meg.
– Már megint az a csaj? – kérdezi fintorogva Dorina.
Vigyorogva fordulok hátra.
Dorina a szemöldökét ráncolja, a sebtében letörölt szemfesték
nyomai felsejlenek a sűrű szempilláin át. Ismerem ezt a kifejezést.
Majd megeszi őt a fene. A múlt héten találkoztak, és nagyon nem
jöttek ki egymással, Viki ugyanis kifejtette a véleményét azokról

a lányokról, akik túl könnyen adják magukat. Dorina okkal vette
magára. Szegény Viki, nem is sejtette, hogy mibe sétált bele, amikor
elővette a feminista énjét.
Olyanok, mint a tűz és a jég.
– Készítek forró csokit – szólal meg Dorina, és kihátrál a konyhába.
Ahogy utánanézek, eszembe jut, hogyan ismerkedtünk meg.
Milyen sokat beszélgettünk a Született Feleségek fórumokon, és
mennyire megkedveltük egymást, amikor Facebookon chateltünk.
Azt mondják, nem születhetnek interneten mély barátságok, de ők
nem ismerik a mi történetünket. Ők nem tudják azt, hogy éveken
át, amíg pokol volt számomra a gimnázium, minden este Dorina
tartotta bennem a lelket. Ő segített, hogy meg akarjam élni a holnapot.
– Nem hallom a billentyűk kattogását – áll meg az ajtóban, lassan
kavargatva az innivalót.
– Csak egy kicsit elgondolkoztam, ennyi az egész – jegyzem
meg sután. – Majd írok neki.
– Jól van, nem zargatlak – feleli durcásan. – Jó éjt, Márk!
– Neked is. Ó, és üdvözlöm Adorjánt!
– Nem vagyunk együtt – szól homlokráncolva, mire hangosan
felnevetek.
– Lehetetlen nyomon követni a szerelmi életedet.
– Az a lényeg, hogy nekem megy. – Ezzel rám csukja az ajtót, én
pedig egyedül maradok a szobámban.
Végre.
Egész nap emberek vettek körül, amit valahol élveztem, de
néha jól tud esni a magány. Annyira hozzászoktam már ehhez az
érzéshez…

Ha továbbra is olvasnád a művet, a könyvesboltban rátalálhatsz, a Westendben a kiadó boltjában.

 

Oldal: RÁCZ-STEFÁN TIBOR-TÚL SZÉP/RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat