Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

egy

Négy éjszakán át tartó menekülés után végre biztonságban
voltam, ágyba kerültem, és olyan mélyen aludtam, mint
a bunda, míg a holtak úgy nem határoztak, hogy mégiscsak itt az
ideje, hogy felébredjek. Lassacskán nevetés szüremlett be a tudatomba,
és felriadtam. Rémülten pislogva felkönyököltem, próbáltam
felidézni, hol vagyok, miközben kivehetetlen suttogások tekergőz-
tek körülöttem.
Kitöröltem az álmot a szememből, és nagyot ásítottam. A függönyön
keresztül tompa, szürkés fény szűrődött be. A szobában csend
honolt, semmi sem moccant. A szellemek sem, hál’ istennek. Az
utóbbi pár héten éppen eleget láttam belőlük, akár életem végéig
is kitartana!
Az ablak felől kaparászás hallatszott, összerezzentem. Az ablaküveget
karcoló ágak pont olyan hangot adtak, mintha az általam
életre hívott zombik próbálnának hozzám bejutni.
Az ablakhoz lépve széthúztam a függönyt. Majdnem pirkadt,
mire a házhoz értünk, ezért gyanítottam, hogy már jócskán elmúlt
a reggel, de a kinti sűrű köd miatt szinte semmit sem láttam. Közelebb
hajoltam, orromat a hideg üvegtáblának nyomva.

a_leszamolas.png
Egy bogár csapódott váratlanul az ablaküvegnek, ijedtemben hátrahőköltem.
Mögöttem valaki harsányan felnevetett.
Megpördültem, de csak Torit láttam, aki még mindig az ágyban
feküdt, és nyöszörgött álmában. Lerúgta magáról a takarót, és ös�-
szekucorodott a saját térfelén, fekete haja tüskés koronaként terült
szét a párnán.
Mögülem most kuncogás hallatszott. Határozottan egy férfi hangja.
Pedig nincs ott senki! Legalábbis nekem úgy tűnt. Egyszerűen
nem láttam senkit sem! Ám, ha egy nekromantáról van szó, persze
mindez nem jelenti azt, hogy nincs is ott!
Hunyorogva igyekeztem meglátni a szellem reszketését, és akkor
balról valóban meg is villant előttem egy kéz, majd gyorsan eltűnt,
még mielőtt többet kivehettem volna.
– Keresel valakit, kicsi nekró?
Megpördültem. – Ki van ott?
Röhögés volt a válasz, az a fajta idétlen, fiús nevetés, amit minden
tizenöt éves lány milliószor hallott már.
– Ha beszélni akarsz velem, mutasd magad! – szólítottam fel.
– Én veled? – kérdezett vissza egy pimasz középiskolai hátvéd
hangján. – Szerintem, inkább te akarsz beszélni velem!
Indulatosan fújtam egyet, és visszaindultam az ágy felé.
– Nincs igazam? – tekergőzött a hangja körülöttem. – Nocsak!
Pedig biztosra vettem, hogy többet szeretnél tudni az Edison Csoportról,
a Genezis kísérletről meg dr. Davidoffról…
Megtorpantam.
Felnevetett. – Na, mindjárt gondoltam!
Mi négyen, Tori, Derek, Simon és jómagam, éppen az Edison
Csoport elől menekültünk, miután rájöttünk, hogy kísérleti alanyok
vagyunk a Genezis elnevezésű projektben, mely a természetfeletti

képességekkel rendelkező Variánsok genetikai módosításával foglalkozik.
Lauren nénikém egyike a kutatásban részt vevő orvosoknak,
aki azzal, hogy segített nekünk megszökni, elárulta a munkatársait,
ezért most fogva tartják. Legalábbis reméltem. Múlt éjjel azonban,
amikor az Edison Csoport a nyomunkra akadt, egy szellem próbált
segíteni nekem, mégpedig egy Lauren nénire emlékeztető szellem.
Elvileg egy biztonságos, a kísérleteket ellenző csoport tulajdonában
álló házban vagyunk. Hogy bukkanhat fel itt ez a tizenéves szellem,
aki tudhat valami érdemlegeset a kutatásokról? Nem zavarhatom
el, bármennyire is szeretném.
– Mutasd magad! – követeltem.
– Nocsak, parancsolgat a kis nekró? – A hang ezúttal közvetlenül
mögülem szólt. – Csak kíváncsi vagy, annyira dögös vagyok-e,
mint a hangom!
Behunytam a szemem, elképzeltem egy átlagos férfialakot, és képzeletben
megrántottam. Kezdett testet ölteni: sötét hajú, talán tizenhat
vagy tizenhét éves srác lehetett, semmi különös, de az arcán
szétterülő hatalmas vigyor arról tanúskodott, hogy ő ezt másképp
gondolja. A teste még mindig hologramszerűen áttetsző volt, ezért
csukott szemmel még egyet cibáltam rajta.
– Hohó! – kezdte. – Ha ennél többet akarsz, egy kicsit jobban
meg kéne ismerkednünk egymással! – Ezzel ismét eltűnt.
– Mit akarsz tőlem? – faggattam.
A fülembe suttogott. – Mint mondtam, egy kicsit jobban megismerni
téged. Bár nem pont itt kellene. Még felébreszted a barátnődet!
Aranyos meg minden, de nem igazán az esetem. – Hangja
már az ajtónál hallatszott. – Tudok egy helyet, ahol bizalmasan beszélgethetünk.

Na, persze! Azt hiszi, ma kezdtem a szellemekkel társalgást? Végül
is, majdnem – pontosan két héttel ezelőtt kezdődött. Mégis eleget
láttam ahhoz, hogy tudjam: bár léteznek segítőkész szellemek,
és olyanok is, akik csak beszélgetni kívánnak, túlnyomó többségük
inkább némi bonyodalmat szeret okozni, hogy színesítse kicsit a túlvilági
életét. Ez a fickó itt mindenképp az utóbbi kategóriába tartozik.
Mégis, ha ő is egyike az Edison Csoport hajdani kísérleti nyulainak,
aki feltételezhetően ebben a házban vesztette életét, meg kell
tudnom, mi történt vele. Viszont be kell biztosítanom magam. Torinak
nincs gyakorlata abban, hogyan segítsen, ha bajba kerülök a
szellemekkel, és hiába jövünk ki egyre jobban egymással, még mindig
nem őt választanám erre a feladatra.
Ezért aztán, bár követtem a szellemet a folyosóra, de megálltam
Simon és Derek ajtajánál.
– Hohó! – mondta rögtön a szellem. – Nem kell ide másik fiú!
– Ők is szeretnének beszélni veled – emeltem fel a hangom abban
a reményben, hogy Derek meghallja. Általában a legkisebb neszre
felébred, a vérfarkasok szerfelett kifinomult hallásának köszönhetően.
Most viszont nem hallottam mást, mint Simon horkolását. Az
emeleten rajtunk kívül más nem tartózkodott. Andrew, aki idehozott
bennünket, a lenti hálószobát választotta.
– Gyerünk már, nekró lány! Az ajánlatom nem tart örökké!
Chloé, tudod, hogy rosszban sántikál!
Meglehet, de tudnom kell, hogy fenyeget-e veszély itt bennünket.
Úgy döntöttem hát, hogy rendkívüli elővigyázatossággal járok
el. Biztató jelnek vettem, hogy a fejemben nem szólalt meg a vészcsengő.
Elindultam.

Még nem volt érkezésem alaposan körülnézni új helyünkön, mert
alighogy megérkeztünk, ágyba zuhantunk. Csak azt tudtam, hogy
hatalmas, zegzugos, viktoriánus épület, egyenesen egy gótikus horrorfilmből.
A folyosón, a hangot követve, az a furcsa érzésem támadt, mintha
én is egy ilyen filmben játszanék, és most elveszve bolyongok a
végtelen szűk folyosókon, ahol egyik zárt ajtó a másikat követi, míg
elérkezem egy felfelé vezető lépcsősorhoz.
Amennyire érkezésünkkor láttam, a ház úgy háromszintes lehet.
A hálószobák a második emeleten voltak, Andrew szerint a harmadik
szinten pedig már a padlásszobák találhatók.
A szellem, ezek szerint, a sötét, kísértetjárta padlás felé vezet?
Nem én vagyok az egyetlen, aki látott már ilyet horrorfilmben!
Követtem a lépcsőn felfelé. A lépcsősor egy pihenőben végződött,
melyből két ajtó nyílt. Megtorpantam. Egy invitáló kézfej nyúlt ki
az előttem lévő ajtóból. Eltartott egy percig, mire összeszedtem magam.
Bármennyire sötét lesz is odabenn, nem engedhetem, hogy
lássa rajtam a félelmet!
Mikor felkészültem, megragadtam az ajtófogantyút, és…
Zárva volt. Elfordítottam a benne lévő kulcsot, kattant a zár. Még
egy mély lélegzet, lélekben még egy percnyi készülődés, aztán felcsaptam
az ajtót, és beléptem…
Hideg széllökés vágott mellbe. Hunyorogtam. Előttem köd kavargott.
Zárható padlásszobaajtó lenne, Chloé?
Nem. A tetőn álltam.

ketto

Hirtelen hátrafordultam, mert az ajtó visszacsapódott mögöttem.
Elkaptam a szélét, de aztán valami olyan erősen nekifeszült,
hogy teljesen bezáródott. Megragadtam a kilincset, de már
a zár kattanását hallottam. Eltekertem a fogantyút, hátha kiderül,
hogy tévedtem.
– Már menni akarsz? – kérdezte. – Micsoda gorombaság!
A kilincsre bámultam. Csak az egyik legritkább szellemfajta képes
a való világ tárgyainak mozgatására.
– Agito féldémon! – suttogtam.
– Agito? – nyújtotta a szót megvetően. – Én, kicsikém, első osztályú
vagyok! Egy Volo!
Ez persze semmit sem jelentett a számomra. De mindebből arra
következtettem, hogy valószínűleg egy még erősebb típus. Az életben
egy telekinetikus féldémon az akaratával képes a tárgyakat elmozdítani.
Halála után a szellemtestével teszi ugyanezt. Ezt hívják
kopogó szellemnek.
Óvatosan hátrébb léptem. Fa nyikordult meg a lábam alatt,
eszembe juttatva, hol is vagyok. Megtorpanva körbenéztem. Valamiféle
körfolyosón álltam, amely az egész harmadik szinten – feltételezésem
szerint a padláson – körbefutott.
``

A tőlem jobbra lévő, majdnem lapos részt elborította a szemét:
rozsdás üvegkupakok és sörösdobozok, mintha rögtönzött udvarnak
használták volna. Ez megnyugtatott. Nem a tetőn rekedtem, hanem
csak egy erkélyen. Bosszantó, de viszonylag biztonságos.
Finoman megkopogtattam az ajtót, nem akartam egyáltalán senkit
sem felébreszteni, de reménykedtem, hogy Derek talán felfigyel rá.
– Senki nem fogja meghallani! – jegyezte meg a szellem. – Teljesen
egyedül vagyunk. Pontosan úgy, ahogy szeretem!
Felemeltem a kezem, hogy az ajtóra csapjak, de aztán megálltam.
Apa mindig azt mondta: a legjobb módja elbánni azzal, aki erőszakoskodik
velünk, ha nem mutatjuk ki előtte a félelmünket. Elszorult
a torkom, amint apámra gondoltam. Vajon még mindig engem
keres? Mérget vennék rá, de semmit sem tehetek, hogy segítsek
neki.
Apa zsarnokoskodókkal kapcsolatos tanácsa hatásos volt a dadogásomat
csúfoló gyerekekkel szemben, akik azonnal feladták a szekálásomat,
ha figyelmen kívül hagytam őket. Így aztán most is vettem
egy mély levegőt, és ellentámadásba lendültem.
– Azt mondtad, tudsz az Edison Csoportról és a kísérleteikről –
kezdtem. – Veled is kísérleteztek?
– Figyu, ez olyan uncsi! Beszéljünk inkább rólad! Van már fiúd?
Fogadok, hogy van! Egy hozzád hasonló, helyes lány, aki egyszerre
két fiúval is lóg! Mostanra legalább az egyikükkel össze kellett volna
jönnöd! Tehát, melyikükkel? – felnevetett. – Buta kérdés! Egy helyes
lány biztos a helyes fiút választja! Azt a ferde szeműt!
Simonra gondolhatott, aki félig koreai származású. Kóstolgatott,
hogy lássa, Simon védelmére kelek-e, rám bizonyítva, hogy ő a fiúm.
Pedig nem volt. Legalábbis még nem, bár voltak jelei, hogy esetleg
abba az irányba haladunk.

– Ha azt akarod, hogy itt maradjak, és beszéljek veled, először pár
dologra választ kell kapnom!
Ismét felkacagott. – Valóban? Innen nem úgy tűnik, hogy bárhová
is mehetnél!
Megint megragadtam az ajtó fogantyúját. Ebben a pillanatban
egy műanyag kupak koppant az arcomon, épp a szemem alatt. Mogorván
néztem felé.
– Ez csak egy figyelmeztető lövés volt, kis nekró! – fenyegetés bujkált
a hangjában. – Errefelé én diktálom a tempót, és te úgy táncolsz,
ahogyan én fütyülök! Szóval, melyik a fiúd?
– Nincs fiúm! És ha egy kicsit is tisztában lennél a Genezis kísérlettel,
tudhatnád, hogy nem nyaralni jöttünk ide! Menekülés közben
az embernek nem sok ideje jut a szerelemre!
– Na, nehogy már elkezdj itt nekem papolni!
Dörömbölni kezdtem az ajtón. A következő kupak már a szememet
találta el úgy, hogy belenyilallt a fájdalom.
– Veszélyben vagy, kicsi lány! Nem is érdekel? – hangja már közvetlenül
a fülemnél suttogott. – Jelenleg én vagyok a legjobb barátod,
úgyhogy jobban teszed, ha rendesen bánsz velem! Csapdába
csaltak, egyedül én segíthetek neked kijutni innen!
– Csapdába csaltak? De ki? Csak nem az a fickó, aki idehozott
bennünket… – gyorsan kiböktem egy hamis nevet – …Charles?
– Nem, nem, egy ismeretlen, Charles történetesen csak idehozott!
Milyen érdekes!
– De nekem azt mondta, már nem dolgozik az Edison Csoportnak!
Valaha pedig az orvosuk volt…
– Még mindig az!
– Ő-ő lenne az a bizonyos dr. Fellows? Akiről a laborban is beszéltek?

– Pontosan!
– Biztos vagy te ebben?
– Soha nem felejtem el az arcát!
– Há-át, tudod, ez azért egy kissé különös! Először is, mert nem
Charlesnak hívják. Másodszor, elárulom neked, hogy még csak nem
is orvos! Harmadszor pedig, jól ismerem dr. Fellowst! Ő ugyanis a
nénikém, és ez a földszinti fickó egyáltalán nem hasonlít rá!
Egy erős ütés ért hátulról, a térdhajlatomnál. A lábam megbicsaklott,
és négykézlábra estem.
– Ne játszadozz velem, kicsi nekró!
Megpróbáltam felkelni, de megütött egy korhadt deszkával, amit
úgy lengetett, mint egy baseballütőt. Próbáltam az útjából elhajolni,
de a következő ütés a vállamon talált el, és ettől a korlátnak estem.
Az reccsent egyet, és kiszakadt a falból. Elveszítettem az egyensúlyomat,
és egy pillanatra nem láttam mást, csak a betonjárdát, két
emelettel alattam.
Sikerült megkapaszkodnom a korlát másik részében. Az nem
mozdult, de, miközben igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat,
a deszka egyenesen a kézfejem felé lendült. Azonnal elengedtem a
korlátot, és a földre huppantam, a deszka meg olyan erősen csapódott
a korlátnak, hogy annak felső léce kettétört, ahogy maga a deszka
is kettéhasadt, korhadt faszilánkok repkedtek szerteszét.
A tető laposabb része felé rohantam. A törött deszkát felém lódította.
Hátrabucskáztam, megint a korlátnak ütődve.
Visszanyertem az egyensúlyomat, és körbenéztem. Sehol nem láttam.
Nem mozdult körülöttem semmi. Tudtam pedig, hogy a közelemben
van, és figyeli, mi lesz a következő lépésem.
Az ajtó felé száguldottam, majd hirtelen úgy tettem, mintha a
tető lapos része felé venném az irányt. Nagy csattanás hallatszott, és

egy üveg szilánkokra robbant előttem. A szellem, kezében egy törött
palackot tartva, láthatóvá vált. Visszakoztam.
Ó, persze, nagyszerű ötlet! Támaszkodj csak minél többször annak a
korlátnak, lássuk, meddig bírja!
Megtorpantam. Nem volt hova menekülnöm. Már azt fontolgattam,
hogy sikítok. Ugyan a filmeken gyűlölöm azokat a hősnőket,
akik sarokba szorítva velőtrázó sikollyal hívnak segítséget, de most a
törött üveget lóbáló kopogó szellem és a kétemeletnyi zuhanás lehetősége
között vívódva könnyű szívvel elviselném ezt a kis megaláztatást,
ha valaki, mondjuk, ilyen áron mégis megmentene. Ezzel csak
az a baj, hogy senki nem érne ide időben.
Nos, akkor… mit is tegyünk? A szuperképességű nekromanta az őt
szekáló kopogó szellem ellen?
Igaz is! Van fegyverem, legalábbis a szellemek ellen!
Megérintettem az amulettet. Még az anyámtól kaptam. Mikor kicsi
voltam, folyton azt hajtogatta, hogy ez majd elijeszti a mumusokat,
de mai fejjel már tudom, a szellemekre gondolt. Nem működött
valami jól, de pusztán az, hogy a kezemben szorongattam, segített
arra összpontosítani, hogy ki is vagyok.
Magam elé képzeltem, hogy meglököm a szellemet.
– Meg ne próbáld, kislány! Csak felbosszantasz, aztán…
Összeszorítottam a szemem, és gondolatban jó erőset taszítottam
rajta.
Csend.
Hallgatóztam egy kicsit, attól félve, hogy amikor kinyitom a szemem,
még ott lesz előttem. Egy pillanattal később felbátorodva kilestem,
de csak a szürke égboltot láttam. Ettől függetlenül továbbra
is szorosan kapaszkodtam a korlátba, és felkészültem rá, hogy bármikor
a fejemnek repülhet egy törött üveg.

– Chloé!
A kiáltásra a térdem is megremegett. Tompa lépések dobogtak a
tetőn. Ki lehet, a szellemek lépte nem adhat hangot!
– Meg ne moccanj!
A vállam fölött hátralesve Dereket pillantottam meg.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 69
Tegnapi: 455
Heti: 2 182
Havi: 7 990
Össz.: 380 998

Látogatottság növelés
Oldal: KELLEY ARMSTRONG-SÖTÉT ERŐ TRILÓGIA 3/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »