„Csak árnyékokat ismertem,
semmi mást, és azt hittem, hogy azok csakugyan vannak.”
Oscar Wilde (Kosztolányi Dezső fordítása)

• Árnyvadász akadémia, 2008 •
a délutáni napsütés melegen áramlott az osztályterembe a lőrésnyi
ablakokon át, és sárgára festette a szürke falakat. Az elit és a
resztli tagjai egyaránt álmosan pislogtak a Scarsburyvel töltött hosszú
ebéd előtti tréning után, miközben Catarina Loss történelemórát tartott
nekik. A történelem az elit és a resztli közös tárgya volt, így mindannyian
együtt tanulhattak az árnyvadászok dicsőséges múltjáról, és
együtt álmodozhattak arról, hogy a dicsőséges jövő részesei lesznek.
Ezen az órán, gondolta Simon, első ránézésre senki sem különbözött
a másiktól – nem mondhatni, hogy mindenkinek a dicsőség lebegett
volna a szemei előtt, inkább ugyanaz a méla unalom sütött a tekintetekből.
Egészen addig, amíg aztán Marisol jó választ nem adott egy kérdésre,
mire Jon Cartwright belerúgott a lány székének támlájába.
– Király – dörmögte a könyve mögé bújva Simon. – Ez ám a lazaság!
Gratulálok, Jon! Ahányszor egy mondi rosszul válaszol, azt mondod,
azért van, mert képtelenek megütni az árnyvadászok szintjét.

Ha meg közülünk válaszol jól valaki, akkor megbünteted. Csodálom
a következetességedet.
George Lovelace vigyorogva dőlt hátra a székén, és felmondta a
vég szót Simon következő poénjához.
– Nem értem, ez mitől lenne következetes, öregem.
– Hát következetesen seggfej – magyarázta Simon.
– Tudnék rá pár jobb szót is – jegyezte meg George. – Viszont
némelyiket illetlenség lenne hölgyek társaságában használni, mások
meg skót nyelven vannak, és a külföldiek általában nem értik
őket.
Jon bosszúsnak tűnt. Feltehetőleg azért, mert ők túl messze ültek
tőle ahhoz, hogy belerúghasson a székükbe.
– Csak az zavar, hogy belebeszélt, amikor nem rajta volt a sor –
mondta.
– Az igaz, hogy ha ti, mondik, hallgatnátok az árnyvadászokra,
akár még tanulhatnátok is valamit – jegyezte meg Julie.
– És ha ti, árnyvadászok, bárkire is odafigyelnétek – szólt közbe
Sunil, egy mondén fiú, aki pár szobányira lakott George-tól és
Simontól a nyálkás folyosón –, még a végén rátok is ragadna egy
s más.
Egyre nagyobb lett a zsivaj, most már Catarina is bosszúsnak
látszott. Simon intett Marisolnak és Jonnak, hogy hallgassanak
el, de azok rá sem hederítettek. Ugyanúgy érezte magát, mint
hatéves korában, amikor Claryvel tüzet gyújtottak a konyhában,
mert szőlőt akartak pirítani, hogy mazsola legyen belőle: riadtan
csodálkozott rá, milyen könnyen elfajulhatnak a dolgok.

Aztán leesett neki a tantusz, hogy ez egy újabb emlék a múltjából.
Mosolyogva idézte fel, hogy nézett ki Clary felrobbant szőlőkkel
a vörös hajában, és már nem is foglalkozott vele, mi történik
az osztályteremben.
– Majd megtanítok én neked ezt-azt a gyakorlópályán! – csattant
fel Jon. – Kihívhatlak párbajra! Vigyázz a szádra!
– Nem is rossz ötlet – állapította meg Marisol.
– Hékás! – torkolta le őket Beatriz. – Két tizennégy éves fiú párbaja
igenis rossz ötlet.
Mindenki megvetően pillantott Beatrizre, pedig egyedül ő
gondolkodott józanul.
Marisol elfintorodott.
– Nem párbaj lenne. Csak verseny. Ha az elitek legyőznek bennünket
egy ilyen versenyben, egy hétig ők szólhatnak először órán.
Ha mi győzzük le őket, akkor tartaniuk kell a szájukat.
– Benne vagyok, és meg fogod bánni, hogy ilyesmi egyáltalán
eszedbe jutott, mondi. Miben versenyzünk? – kérdezte Jon. –
Botvívásban, kardvívásban, íjászatban, tőrhajításban? Esetleg lóversenyt
rendezünk, vagy bokszolunk? Készen állok!
Marisol bájosan elmosolyodott.
– Baseballozunk.
Mindenki elcsodálkozott, az árnyvadászok között terjedni kezdett
a pánik.
– Ahhoz közöm sincs – suttogta George. – Nem vagyok amerikai,
nem tudok baseballozni. Ugye olyasmi, mint a krikett, Simon?
Vagy inkább a hurlingre hasonlít?

– Skóciában létezik egy hurling nevű sport? – kérdezett vissza
suttogva Simon. – És abban is dobálni kell valamit? Mit? Krumplit?
Csecsemőket? Fura.
– Később elmagyarázom – mondta George.
– Én meg a baseballt – tette hozzá csillogó szemmel Marisol.
Simonnak az az érzése támadt, hogy Marisol a baseball apró termetű,
ámde félelmetes szakértőjének bizonyul majd, mint ahogy
erre korábban a vívás kapcsán is fény derült. Azt sem tartotta kizártnak,
hogy az elit csapat tagjainak komoly meglepetésben lesz részük.
– Én meg elmagyarázom, hogyan irtotta ki kis híján a démonpestis
az árnyvadászokat – emelte fel a hangját a katedrán Catarina.
– Vagyis azt tenném, ha a tanítványaim abbahagynák a locsogást,
és elhallgatnának egy pillanatra.
Mindenki elcsendesedett, és némán meghallgatták a pestis történetét.
Végül csak az óra után kezdtek el újra a baseballmeccsről
beszélgetni. Simon, aki legalább játszott már korábban is, éppen
sietve pakolta össze a könyveit, hogy kimehessen végre a teremből,
amikor Catarina utánakiáltott.
– Napjáró! Várj!
– Igazából a „Simon” is tökéletesen megfelel – közölte vele a fiú.
– Az elitbe járók le akarják másolni azt az iskolát, amiről a szüleiktől
hallottak – mondta Catarina. – A mondén diákoktól azt
várják, hogy mutassák meg magukat, de ki se nyissák a szájukat,
és tekintsék kiváltságosnak magukat, amiért árnyvadászok között
lehetnek, és az alázat szent nevében készülhetnek a felemelkedésükre
vagy a halálukra. Csakhogy te felkavartad köztük az állóvizet.

 

Oldal: TÖRTÉNETEK AZ ÁRNYVADÁSZ AKADÉMIÁRÓL 4/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat