FOLYTATÁS.

– Komolyan mondom, undorítóak – magyarázta Blue. Az április
nem tartozott az Aglionbybe járók kedvenc hónapjai közé. Hanem,
ahogy melegedni kezdett az idő, megjelentek a kabriók, közszemlére
téve a rövidnadrágokat, amelyek olyan slamposnak hatottak,
hogy csak a gazdagok merték felvenni őket. Hétköznap az Aglionby
diákjai egyenruhát viseltek: khaki nadrágot és hollóemblémával díszített
V-kivágású pulóvert. Erről könnyű volt beazonosítani a közelgő
ellenséget. A Holló Fiúkat.
– Azt hiszik, hogy különbek nálunk, és elolvadunk, ha csak ránk
néznek – folytatta Blue. – Minden hétvégén eszméletlenre isszák
magukat, és összefirkálják a város névtábláját.
Blue részben az Aglionby Akadémia miatt állított fel magának
két szabályt. Egy: óvakodj a fiúktól, mert csak bajt hoznak rád. Kettő:
óvakodj az Aglionbybe járó fiúktól, mert rohadt szemetek.
– Nem is vagy te olyan buta – jegyezte meg Neeve, amin Blue
rögtön felkapta a vizet, mert már régóta tudta magáról, hogy nem
buta. Ha olyan kevés pénzből kell megélned, mint Sargentéknek, a
józan ítélőképesség elég fiatalon kialakul benned.
A majdnem kerek hold derengő fényében jól látszott, mit rajzolt
Neeve a porba.
– Mi ez? – kérdezte Blue. – Anya is rajzolt ilyet.
– Tényleg? – Hosszasan tanulmányozták az ábrát. Három íves,
egymást metsző vonalból állt, amely egy hosszúkás háromszöget alkotott.
– Nem mondott róla semmit?
– A zuhanykabin ajtajára rajzolta föl. Nem kérdeztem, miért.
– Én álmomban láttam – mondta Neeve közömbösen, de Bluenak
így is lúdbőrözni kezdett a tarkója. – Ki akartam próbálni, milyen
lerajzolva. – Szétdörzsölte a mintát a tenyerével, majd hirtelen
felemelte szép kezét. – Azt hiszem, jönnek.

Ezért voltak itt. Maura minden évben felült a falra, felhúzott
térddel bámult a semmibe, és megállás nélkül sorolta a neveket.
Blue előtt üres maradt a temető, de Maura látta, ahogy a hely szellemekkel
telik meg. Nem a frissen eltávozottak szellemeivel, hanem
azoknak a lelkeivel, akik a következő tizenkét hónap során halnak
meg. Blue csak a beszélgetés egyik felét hallotta. Az anyja néha felismert
egy-egy lelket, de sokszor előre kellett hajolnia, hogy megkérdezze
a szellemek nevét. Maura egyszer kifejtette, hogy ha Blue
nem lenne mellette, nem tudná meggyőzni őket, hogy válaszoljanak
neki – a félholtak csak Blue jelenlétében látták Maurát.
Blue nem tudta megunni az érzést, hogy fontos szereplője az eseményeknek,
de néha arra gondolt, jó lenne, ha nem csupán a hasznossága
miatt tartanák ekkora becsben.
Maura legszokatlanabb szolgáltatása ezen az éjszakán alapult.
A nő azt ígérte a környéken élőknek, garantáltan megmondja, ők
vagy a közelben lakó szeretteik meghalnak-e a következő tizenkét
hónap folyamán. Ki ne fizetne ezért? A válasz: szinte senki, mivel
az emberek zöme nem hisz a jövendőmondásban.
– Látsz valamit? – kérdezte Blue. Megdörzsölte zsibbadt kezét,
majd noteszt meg tollat kapott fel a falról.
Neeve mozdulatlanná dermedt.
– Valami megérintette a hajam.
Blue karja libabőrös lett az izgalomtól.
– Az egyik közülük?
– A halálra váróknak a temető ösvényén kell végigmenniük.
Ez valószínűleg másféle… szellem, akit a te energiád hívott életre.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyet is tudsz.
Maura sosem említette, hogy Blue más halottakat is magához tud
vonzani. Talán nem akarta megijeszteni a lányt. Vagy egyszerűen

nem látta őket – ebben a tekintetben lehet, hogy ő is ugyanolyan
vak, mint Blue.
Blue ijedten húzta ki magát, amikor lágy fuvallat cirógatta végig
az arcát és emelte fel Neeve göndör fürtjeit. A félholtak láthatatlan,
illemtudó lelkeit még elviselte valahogy. De egy olyan szellemet, aki
letér a kijelölt ösvényről, azt már nem.
– De hát… – kezdte volna Blue.
– Ki vagy? Robert Neuhmann – vágott a szavába Neeve. – Mi a
neved? Ruth Vert. Mi a neved? Frances Powell.
Blue, nehogy lemaradjon, gyorsan lefirkantotta a Neeve-től hallott
neveket. Időnként az ösvényre sandított, hátha megpillant – valamit.
De ahogy mindig, most is csak az elvadult ujjasmuhart meg
a homályba burkolózó tölgyfákat látta. A templom fekete száját,
ahogy befogadja a láthatatlan szellemeket.
Semmit sem hallott, semmit sem látott. Csak a noteszba felírt nevek
árulkodtak a lelkek jelenlétéről.
Lehet, hogy Neeve-nek igaza van, gondolta magában Blue. Lehet,
hogy mégis összeroppantam. Voltak napok, amikor Blue kicsit igazságtalannak
találta, hogy a családját körülvevő sok csodából és tehetségből
neki csak a papírmunka jut.
De legalább a részese lehetek az eseményeknek, gondolta magában
Blue komoran, bár körülbelül annyira érezte magát kulcsszereplőnek,
mint egy őrkutya. Egyre közelebb, közelebb és közelebb emelte
a noteszt az arcához, hogy a sötétben is el tudja olvasni a neveket.
A lista a hetven-nyolcvan évvel korábbi legnépszerűbb neveket tartalmazta:
Dorothy, Ralph, Clarence, Esther, Herbert, Melvin. Sok
volt az azonos vezetéknév. A völgyet egy-két régi család uralta, nem
sok hatalommal bírtak, de kiterjedtek voltak.
Blue-t Neeve ellágyuló hangja zökkentette ki a gondolataiból.

– Mi a neved? – kérdezte. – Elnézést! Mi a neved? – Nem illett
hozzá ez a megrökönyödött arckifejezés. Blue puszta megszokásból
követte Neeve tekintetét az udvar közepe felé.
És ekkor meglátott valakit.
Blue szíve dörömbölni kezdett a mellkasában. De a fiú továbbra
is ott állt a szívverés túloldalán. Ott, ahol elvileg semmi sem volt,
egy ember magasodott.
– Látom őt – mondta Blue. – Neeve, látom őt!
Blue mindig úgy képzelte, hogy a szellemek libasorban menetelnek,
de ez a szellem tétován bolyongott. Fiatal, kócos hajú férfi volt
nadrágban és pulóverben. Nem volt átlátszó, de jelen sem volt teljes
valójában. Az alakja sötét, mint a sáros víz, az arca elmosódott.
Fiatal korán kívül semmilyen különös ismertetőjellel nem rendelkezett.
Nagyon fiatal volt – ez kavarta fel leginkább az egészben.
Blue nézte, ahogy megáll, és az orrcimpájához meg a halántékához
érinti az ujját. A lány olyan elevennek találta a gesztust, hogy
azonnal émelyegni kezdett. A fiú megbotlott, mintha hátulról meglökték
volna.
– Kérdezd meg a nevét! – sziszegte Neeve. – Nekem nem válaszol,
és közben a többiekkel is foglalkoznom kell!
– Én? – kérdezte Blue, de azért lecsusszant a falról. A szíve még
mindig hangosan kalapált a bordái között. – Mi a neved? – kérdezte
félszegen.
A fiú mintha nem is hallotta volna. Ügyet sem vetve a lányra, lassan
és zavartan a templom ajtaja felé indult.
Így tesszük meg a halálba vezető utat? Tűnődött Blue. Botladozva
elhalványulunk ahelyett, hogy emelt fővel várnánk a finálét?

Mivel Neeve időközben megint a többieket faggatta, Blue a tévelygő
alak felé indult.
– Ki vagy? – kiáltotta oda a fiúnak biztonságos távolságból, amikor
látta, hogy az lemondóan temeti a kezébe az arcát. Testének
körvonalai elmosódtak, vonásai jellegtelenné váltak. Semmi emberi
nem maradt rajta, de Blue még így is látta maga előtt. Mintha valami
megsúgta volna neki, kivel áll szemben.
Nem töltötte el akkora izgalom a fiú láttán, mint korábban hitte.
Csak arra tudott gondolni: Ez a srác egy év múlva halott lesz. Hogy
bírja ezt Maura idegekkel?
Blue közelebb lopózott. Olyan közel állt a fiúhoz, hogy könnyedén
megérinthette volna, de semmi jel nem utalt arra, hogy a másik
észrevette őt.
Blue keze kihűlt. A szíve is kihűlt. A hőtermelésre képtelen láthatatlan
szellemek úgy szívták el az energiáját, hogy libabőrös lett
a karja.
A fiú megállt a templom küszöbén, és Blue ösztönösen megérezte,
ha a szellem belép a templomba, sosem fogják megtudni a nevét.
– Kérlek! – mondta Blue, sokkal halkabban, mint az előbb. Kinyújtotta
a kezét, és megérintette a fiú láthatatlan pulóverét. Jeges
rémület áradt szét benne. Hogy kicsit erőre kapjon, felidézte magában
a sokszor hallott intelmet: A szellemek az összes energiát elszívják
a környezetüktől. Érezte, hogy a fiú az ő segítségével próbál látható
maradni.
De a félelme ettől még nem csillapult.
– Elárulod a neved?
Amikor a fiú szembefordult vele, Blue rémülten meredt az Aglionby-
jelvényes pulóverre.

– Gansey – mondta a fiú. Halkan beszélt, de nem suttogott.
A hangja valódinak hatott, ám mintha nagyon messziről hallatszott
volna.
Blue megigézve bámulta a fiú kócos haját, delejes tekintetét, a
pulóverét díszítő hollót. Gansey válla csuromvizes volt, és a többi
ruháját is esőfoltok tarkították, amelyek egy jövendőbeli viharból
származhattak. Blue-nak mentolos szag csapta meg az orrát. A lány
nem tudta eldönteni, az illat a fiúból árad vagy a szelleméből.
Gansey teljesen valóságosnak hatott. Most, hogy végre megtörtént,
hogy Blue meglátta őt, egyáltalán nem tűnt varázslatosnak.
Úgy érezte, mintha sírgödörbe nézne, az pedig visszanézne rá.
– Ez minden? – kérdezte suttogva.
Gansey lehunyta a szemét.
– Ez minden, amit mondhatok.
Térdre rogyott – valódi test híján hangtalanul. Egyik kezét szétterpesztette
a porban, ujjai a talajhoz nyomódtak. Blue jobban látta
a templom sötétjét, mint a fiú vállának ívét.
– Neeve! – szólt hátra. – Neeve… haldoklik.
Neeve a lány háta mögé lépett.
– Még nem – felelte.
Gansey már majdnem eltűnt: beleolvadt a templomba, vagy a
templom olvadt a testébe.
Blue szaggatottabban vette a levegőt, mint szerette volna.
– Hogyhogy… hogyhogy én is látom?
Neeve hátrapillantott a válla fölött, vagy azért, mert további szellemek
érkeztek, vagy azért, mert senki sem jött, Blue nem tudta
megállapítani. Mire visszanézett, Gansey teljesen eltűnt. Blue bőrét
máris átjárta a meleg, bár a tüdeje mögött maradt valamicske fagyos

hideg. Veszélyes, emésztő szomorúság uralkodott el rajta: bánat
vagy sajnálat.
– Blue, aki nem Látó, az csupán két okból láthat meg szellemet
Szent Márk éjszakáján. Vagy te vagy a fiú igaz szereleme – mondta
Neeve –, vagy te ölted meg őt.

2
-Én vagyok – mondta Gansey.
Szembefordult a kocsijával. A Camaro felhajtott, rikító
narancssárga motorházteteje inkább a kudarcot szimbolizálta, mint
a praktikumot. Adam, az autók nagy barátja, biztosan meg tudta
volna mondani, mi a baj a kocsival, de Gansey nem. Egy méterre
sikerült megállnia az autópályától, és a vastag gumik most kitekeredve
ültek a völgy fűcsomóin. Egy kisteherautó megállás nélkül robogott
el mellette, a Camaro megrázkódott a nyomában.
– Kihagytad a törit – mondta a vonal túlsó végén Gansey szobatársa,
Ronan Lynch. – Azt hittem, holtan fekszel valahol egy árokban.
Gansey megfordította a csuklóját, és az órájára pillantott. Sajnos
nem csupán a történelemórát hagyta ki. Délelőtt tizenegy óra volt,
a múlt éjszaka vérfagyasztó történései teljességgel valószerűtlennek
tűntek. Egy szúnyog ragadt az óraszíja melletti verejtékfoltba, lepöccintette.
Életében egyszer kempingezett, még kiskorában. Sátorban
aludt. Hálózsákban. A Range Rover a közelükben parkolt,
arra az esetre, ha az apjával elunnák magukat. De a múlt éjszaka
még azon az élményen is túltett.

– Jegyzeteltél nekem? – kérdezte Gansey.
– Nem – felelte Ronan. – Azt hittem, holtan fekszel egy árokban.
Gansey lefújta a homokszemcséket az ajkáról, és megigazította a
fülén a telefont. Ő bezzeg jegyzetelt volna Ronannek.
– Töfi lerobbant. Gyere ide értem!
Egy szedán lelassított, utasai kibámultak az ablakon. Gansey
nem volt kellemetlen külsejű srác, és a Camaro is pofás járgánynak
számít, de az érdeklődés nem a szép látványnak szólt, inkább
annak, hogy az emberek ritkán láttak aglionbys diákot az út szélén
rostokolni a szemtelenül narancssárga autójában. Gansey tisztában
volt vele, hogy a Virginia állambeli Henrietta lakói csak egy dolgot
figyeltek nagyobb kárörvendéssel, mint az aglionbys diákok megszégyenülését:
ha a fiúk családja került megalázó helyzetbe.
– Ne már, haver! – ágált Ronan.
– Úgysem akartál bemenni órára. És nemsokára ebédszünet.
Kérlek! – tette hozzá Gansey hanyagul.
Ronan hosszasan hallgatott. Ebben profi volt, tudta, mennyire
zavarba jönnek tőle az emberek. Gansey azonban immunis volt a
hatásszüneteire. Miközben Ronan válaszára várt, behajolt a kocsiba,
hogy megnézze, nem maradt-e valami ennivaló a kesztyűtartóban.
Az allergiafecskendő mellett egy csomag szárított marhahús
hevert, de két éve lejárt a szavatossága. Lehet, hogy már akkor ott
rejtőzött, amikor Gansey megvette az autót.
– Hol vagy? – kérdezte végül Ronan.
– A 64-esen, a Henrietta tábla mellett. Hozz egy hamburgert!
Meg pár liter benzint. – Bár a tank nem fogyott ki, a fiú úgy gondolta,
nem árt az óvatosság.
– Gansey – mondta Ronan metsző hangon.
– Adam is jöjjön!

Ronan letette. Gansey levette a pulóverét, és a Camaro hátsó ülésére
dobta. A kocsi szűk hátuljában a legkülönfélébb holmik hevertek
szanaszét – kémiatankönyv, egy kapucsínófoltos füzet, félig nyitott
CD-tartó, amelyből csupasz lemezek csúsztak ki az ülésre – a
Henriettában töltött tizennyolc hónap szerzeményei mellett. Gyűrött
térképek, nyomtatott lapok, egy elnyűhetetlen napló, elemlámpa,
fűzfavessző. Amikor Gansey előhúzta a digitális hangrögzítőjét
a kupac aljáról, egy számla (vastag tésztás szalámis-avokádós pizza)
hullott az ülésre, a többi fél tucat mellé, amelyek csak a dátumot tekintve
különböztek egymástól.
Gansey egész éjjel a Szent Megváltó-templom félelmetesen modern
épülete előtt ült a diktafonjával, és feszülten várt – valamire.
A hangulat nem volt túl felemelő. Gansey talán választhatott volna
más helyet is, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni a halottakkal,
de bízott Szent Márk éjszakájának erejében. Persze nem hitte komolyan,
hogy látni fogja a holtakat. Minden forrás egybehangzóan azt
állította, hogy a figyelőknek „második látással” kell rendelkezniük,
és Gansey a kontaktlencséi nélkül alapból nem látott semmit. De
azért reménykedett, hogy…
Lesz valami. És lett is. Csak egyelőre azt nem tudta, hogy mi.
Gansey, kezében a diktafonnal, a hátsó keréknek dőlve keresett
menedéket az elhaladó járművek elől. A védőkorlát túloldalán zöldellő
mező terült el, amelynek végét fák övezték. A fákon túl titokzatos
kék hegyek emelkedtek.
Gansey poros cipőorrára rajzolta fel az állítólagos természetfölötti
energiavonal íves alakzatát, amely idevezette őt. A füle mellett elsuhanó
hegyvidéki szél hangja olyan volt, mint a halk kiáltás, nem
duruzsolás, hanem távolról jövő hangos sikoly.

Henrietta tipikusan olyan helynek tűnt, ahol mindennaposak a
csodák. A völgy titkokról suttogott. Jobban esett azt hinni, hogy
ezek nem akarják felfedni magukat Gansey előtt, mint hogy egyáltalán
nem léteznek.
Mondd meg, hol vagy!
A fiú szíve belesajdult a vágyakozásba: a fájdalom egyszerre volt
kínzó és megmagyarázhatatlan.
Ronan Lynch cápaorrú BMW-je állt meg a Camaro mögött.
Máskor fényes antracitszürke felülete zöld volt a virágporoktól. Gansey
már azelőtt érezte a basszus lüktetését a talpa alatt, hogy kivehette
volna a dallamot. Ronan még ki sem szállt az autóból, Gansey
máris ott termett a kocsi mellett. Az anyósülésen Adam Parrish
ült, a
Gansey legjobb barátaiból álló négyes fogat harmadik tagja. Szépen
megkötött nyakkendő kandikált ki a pulóvere kivágásából. Karcsú
kezével szorosan a füléhez préselte Ronan vékony mobiltelefonját.
Adam és Gansey tekintete összevillant a nyitott kocsiajtóban.
Találtál valamit? kérdezte Adam felvont szemöldöke. Naná, üzente
Gansey tágra nyílt szeme.
Adam homlokráncolva tekerte le a hangerőt, és beledünnyögött
valamit a telefonba.
Ronan becsapta a kocsi ajtaját – a csapkodás volt a mániája –,
majd a csomagtartóhoz lépett.
– A köcsög tesóm azt akarja, hogy találkozzunk Ninónál ma este.
Ashley is ott lesz.
– Ő van a vonalban? – kérdezte Gansey – Ki az az Ashley?
Ronan egy benzineskannát emelt ki a csomagtartóból, és cseppet
sem zavarta, hogy a zsíros tartály a ruhájához ér. Gansey-hez hasonlóan
ő is az iskolai egyenruháját viselte, de, mint mindig, most is

a lehető leghanyagabbul. Nyakkendőkötési technikáját a hányaveti
jelzővel lehetett volna a legjobban jellemezni, pulóvere alól pedig
kopott szélű ing lógott ki. Mosolya halvány volt és kesernyés. Mintha
a cápaszerű BMW-jétől tanulta volna.
– Declan legújabb barátnője. Ki kell öltöznünk a tiszteletére.
Gansey nem szívesen puncsolt Ronan bátyjának, aki fölöttük járt
az Aglionbyn, de jól tudta, hogy nincs más választásuk. A Lynch
család érdekesen értelmezte a szabadság fogalmát, és jelen pillanatban
Declan jelentette az egyetlen kiutat.
Ronan átadta a kannát, és elvette Gansey-től a digitális diktafont.
– Ma este akarja nyélbe ütni a dolgot, mert tudja, hogy órám lesz.
A Camaro tanksapkája a lepattintható rendszámtábla mögött
bújt meg. Ronan némán nézte, hogyan zsonglőrködik Gansey a
tanksapkával, a benzineskannával meg a rendszámtáblával.
– Igazán segíthetnél – szólt oda neki Gansey. – Téged úgysem
zavar, ha összekened az ingedet.
Ronan egykedvűen vakarta meg a csuklója köré csomózott öt
bőrszíj alatti régi, barna vart. Múlt héten felváltva húzták egymást
Adammel a BMW mögé csatolt utánfutón, és még mindig megvoltak
az árulkodó nyomok.
– Kérdezd meg, találtam-e valamit! – szólította fel Gansey.
Ronan sóhajtva nyújtotta át Gansey-nek a diktafont.
– Találtál valamit?
Ronan nem tűnt túl lelkesnek, de ez is része volt az imidzsének.
Lehetetlen volt megállapítani, mennyire őszinte az érdektelensége.
A benzin lassan csordogált bele Gansey drága papucscipőjébe,
ebben a hónapban már a második párat tette tönkre. Nem felelőtlenségből
– „Minden pénzbe kerül, Gansey”, nyaggatta folyton

Adam –, csak éppen mindig későn mérte fel a tettei következményeit.
– Valamit. Négyórányi anyagot vettem föl, és határozottan van
itt valami. De nem tudom, mit jelent. Tekerd előre! – intett a fejével
a felvevő felé.
Ronan az autópálya felé fordult, és elmélázó tekintettel nyomta
meg a lejátszó gombot. Egy pillanatig síri csönd hallatszott, amit
csak a tücskök jeges ciripelése tört meg. Majd Gansey hangja:
– Gansey.
Hosszú szünet következett. Gansey lassan végigfuttatta az ujját a
Camaro felhólyagzott fém lökhárítóján. Furcsa volt viszonthallania
magát a felvételen: mintha nem is ő beszélt volna.
Aztán, nagyon messziről, nehezen kivehető női hang hallatszott:
– Ez minden?
Ronan tekintete ijedten siklott Gansey-re.

Ha továbbra is olvasnád a Hollófiúk első részét, a könyvesboltban megtalálhatod, azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó üzletet nyitott.

Oldal: MAGGIE STIEFVATER-HOLLÓFIÚK 1/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat