Első fejezet

Haláli helyzet
Görögországi kiruccanásunk óta három nap telt el,
és már nem bűzlöttem a griffnyáltól. Viszont a begurult
bronzszobornak köszönhetően teli voltam zúzódásokkal,
és csúnyán leégtem, amíg a Földközi-tenger felett
átszálltunk egy gömbbel, meg a testemben ketyegő, időzített
bombával.
És most terepjáróval robogtam át a dzsungelen egy
százharminc kilós óriás mellett, aki különös élvezetet
lelt abban, hogy minden kátyúba belehajtson.
– Tartsa a szemét az úton, Torquin! – kiáltottam rá,
amikor a fejem a jármű tetejének csapódott.
– A szememet a fejemben tartom, nem az úton – morogta.
A hátsó ülésen Aly Black és Cass Williams fájdalmasan
felkiáltott. Tudtuk, hogy tűrnünk kell. Az idő szorított.
Ugyanis meg kellett találnunk Marcót.

Ja, az időzített bombát elfelejtettem kifejteni. Természetesen
nem valódi bombáról beszélünk. Van bennem egy
gén, ami tizennégy évesen kivégzi az embert. G7W-nek
hívják, és nemcsak bennem van, hanem a barátaimban
is: Marco Ramsayben, Alyben és Cassben. Szerencsére
van rá gyógyszer. Csak az a bökkenő, hogy hét alkotórészből
áll, amiket gyakorlatilag lehetetlenség megtalálni.
Ráadásul Marco elrepült az első összetevővel.
Ezért izzadtunk most egy terepjáróban, amivel egy
őrült mentőakcióra robogtunk.
– Önmagában is elég rossz ez a kocsikázás, nem akarom
látni, ahogy a képedről tépkeded a bőrt, Jack! – szólt
előre Aly. – Undorító! – söpört ki egy rózsaszínű tincset
az arcából. Fogalmam sem volt róla, honnan szerzett
hajfestéket ezen az elcseszett szigeten, de elhatároztam,
hogy egyszer megkérdezem tőle. Cass mellette ült.
Szemét becsukta, és fejét az ülésnek döntötte. Göndör,
barna haja olyan volt, mintha kék spagettit öntöttek
volna a fejére. Tincsei sötétek voltak és drótszerűek.
Cass sokkal rosszabbul járt a griffel, mint bármelyikünk.
Az ujjaim közé csippentett bőrdarabra néztem. Addig
észre sem vettem, hogy tépkedem magam.
– Bocs!
– Tedd keretbe! – motyogta Torquin félvállról.
A műszerfalba épített GPS-t nézte, ami éppen az Atlanti-
óceánt mutatta. A GPS képernyőjén a következő
felirat állt: „Ramsay nyomkövetője”. De a kijelzőn nem
villogott semmi. Abszolút semmi.
Mindannyian beültetett nyomkövetőkkel rendelkeztünk,
de Marcóé nem működött.
– Mi?! Keretezzen be egy lehámlott bőrdarabot? – rökönyödött
meg Aly.

– Gyűjtse őket! Csináljon kollázst! – Ha nem ismertem
volna Torquint, azt hittem volna, hogy félreértette
Aly kérdését. Egyikünk sem hétköznapi srác, de Torquin
külön kategóriába tartozott. Két és fél méter magas volt,
és mindig mezítláb járt. De úgy képzeljétek el, hogy állandóan
cipő nélkül nyomta (nem volt olyan cipő a világon,
ami ráment volna azokra a lábaknak nevezett
tankjaira)! Amit szókincs terén nélkülözött, azt bőven
pótolta furcsaságaival. – Adok én is a magaméból, csak
emlékeztess rá!
Aly arca elfehéredett.
– Emlékeztessen rá, hogy ne emlékeztessem rá!
– Bárcsak nekem se lenne nagyobb problémám egy
hámlásnál! – nyögte Cass.
– Az intézetben is maradhattál volna – mondta Aly.
Cass csukva tartotta a szemét, miközben homlokát
ráncolta.
– Kicsit fáradt vagyok, de megkaptam a kezelésemet,
és hatott. Meg kell találnunk Marcót. Egy család vagyunk.
Alyvel egymásra néztünk. Cass egy griff karmában
átrepülte az Atlanti-óceánt, aztán a dög a saját nyálával
pácolta be vacsorának. Ráadásul nemrég esett át a
„kezelésen”, ami szintén nem volt egy sétagalopp.
Mind a négyünket rendszeresen kezeltek. Szükségünk
volt rá a túléléshez. De csak a tüneteket enyhítették,
azokat is csak időlegesen, amíg meg nem találjuk a végleges
gyógyszert. A Karai Intézet elsődleges feladata az
volt, hogy segítsen a szervezetünknek elviselni a G7Wgén
mellékhatásait. Tényleg nem felvágásból mondom,
de a G7W-gén királyi származásra utal. Bizony, a régen
elsüllyedt Atlantisz királyi családjának vére csorog
bennünk. Ami elég vagány dolog egy olyan tökéletesen

tehetségtelen és mérhetetlenül átlagos fickó számára,
amilyen én, Jack McKinley, vagyok. Igaz, hogy kinyiffant,
de a G7W-génnek bőven van jó oldala is. A veled
született képességeket – Marco szuper sportoló, Aly kiváló
minden kockaságban, Cassnek fényképmemóriája
van – szupererőszintre emeli.
Az egészben csak az a bökkenő, hogy a teljes gyógyuláshoz
meg kell keresnünk az úgynevezett loculusokat,
amiket évszázadokkal ezelőtt elrejtettek a világ hét csodájában.
Ha ez túlságosan könnyűnek hangzana, elárulom,
hogy az említett hét csodából hat már nem létezik.
A loculus különben egy hangzatos, atlantiszi szó, aminek
jelentése: „vagány varázserővel rendelkező gömb”.
Már megtaláltunk egyet. A történetben szerepel egy
rés az időben és a térben (amit én nyitottam ki véletlenül),
egy griff (egy félig sas, félig oroszlán, de egészen
gusztustalan lény, ami az említett résen szökött át), egy
rodoszi utazás (a griff itt akarta megenni Casst), egy
csoport őrült szerzetes (görögök), valamint a rodoszi kolosszus
(ami életre kelt és megpróbált bennünket megölni).
Valójában ennél sokkal több dolog történt, de most
elégedjetek meg azzal, hogy miattam szökött át a griff a
résen, vagyis az egész az én saram volt.
– Hé! – nézett rám összehúzott szemmel Aly.
– Mi van? – kérdeztem.
– Tudom, mire gondolsz! És ajánlom, hogy sürgősen
hagyd abba! Nem te tehetsz arról, ami Cass-szel történt.
Ez a lány profi gondolatolvasó volt.
– Torquin hibája! – csapott a kormányra sofőrünk,
ami től az egész járgány akkorát ugrott, mint egy rozsdás,
olajat csöpögtető kenguru. – Letartóztattak. Egyedül

maradtatok. Nem segíthettem Cass megkeresésében.
Nem állíthattam meg Marcót abban, hogy elszálljon a
loculusszal. Grrr!
Cass megint felnyögött:
– A pélem!
– Óvatosabban csapkodja a kormányt, Torquin! – figyelmeztette
Aly.
– Mi az a pél? – kérdezte Torquin.
– Lép. Csak visszafelé – fordítottam.
A terepjáró kirobogott a dzsungelből, búcsút mondott
a kanyargó ösvénynek, és behajtott a leszállópálya betonjára.
Végre megérkeztünk. A betonon egy karcsú,
bár retró kinézetű lopakodógép csillogott.
Torquin csikorogva fékezett, a jármű befarolt. Két ember
vizsgálgatta a gépet. Az egyik egy copfos, félkeretes
szemüveget viselő férfi volt. A másik egy tetovált, fekete
rúzzsal kihúzott szájú lány volt, aki úgy nézett ki, mint
legutóbbi nevelőnőm – Vanessa – darkosabb kiadásban.
Találkoztam már velük a fellengzősen étteremnek nevezett
étkezdében.
– Elddif! – nyögte Cass. – Anavrin!
A lány ijedten pislogott.
– Nem tud beszélni?!
– Dehogynem. Most is a kedvenc nyelvén, „visszafeléül”
beszél. Innen tudjuk, hogy jobban van – válaszolt Aly.
– A neveteket mondtam – motyogta Cass.
– Vagy úgy! – mosolygott Fiddle feszülten. – A kis
drágám készen áll az indulásra. Fecskének hívják, ő az
én szemem fénye. Ha kihúzatjátok, eléri a fénysebesség
háromszorosát.
Nirvana hosszú, feketére festett körmeivel dobolt a gép
oldalán.

– Az olyan madárka, ami túllépi a fénysebességet, megérdemel
egy tökéletes sztereórendszert, amit telinyomtam
nektek zenékkel.
Fiddle elhúzta a lány kezét.
– Ne vakargasd! Frissen van festve!
– Nyugi, Picasso! Van rajta kemény rock, emo, techno,
death metal. Mivel visszarepültök az Államokba, olyan
nótákat játszik nektek, ami az otthonotokra emlékeztet.
Visszamegyünk.
Remegni kezdtem. Otthon napi huszonnégy órában keres
bennünket a rendőrség, a család és a kormány. Az otthon
a lebukást jelentette. Azt, hogy elkapnak. Azt, hogy
nem térhetünk vissza a szigetre. Azt, hogy elmaradnak
a kezelések, és nem gyűjthetjük össze a végső gyógyszer
összetevőit. Vagyis a halált.
De Marco loculusa nélkül egyébként is meg voltunk
lőve.
Meglőve és kinyírva. Ez az életünk rövid története. Mit
tehettünk, ha Marco nyomkövetője megkukult? A legvalószínűbb
helyen próbáltuk megtalálni: otthon.
Amikor kiszálltunk a terepjáróból, Torquin olyan
hangosan böfögött, hogy beleremegett a föld.
– Négy egész ötös rezgést produkált a Richter-skálán.
Minden elismerésem! – mondta Nirvana.
– Biztosan el akartok repülni, srácok? – aggodalmaskodott
Fiddle.
– Kénytelenek – felelte Torquin. – Bhegad professzor
utasítása.
– De-de-de miért kérdezi? – kérdezte Cass dadogva
Fiddle-től.
– Mindegyikőtökben van egy beépített nyomkövető,
nem?

– Van hát – nézett rá aggódva Cass. – De Marco hatástalanította
a sajátját.
– Részt vettem a nyomkövető tervezésében – mondta
Fiddle. – Mestermű a maga nemében. Nem lehet hatástalanítani.
Nem gyanús nektek, hogy a srác eltűnése
után egyből bekrepált?
– Mire akar célozni? – kérdeztem.
Aly a férfi felé lépett.
– Minden hatástalanítható – jelentette ki. – Maguk
hatástalanítható gépeket gyártanak.
– Bizonyítsd be! – felelte Fiddle.
– Tudják, hogy a nyomkövetőt könnyen leblokkolja
négy anyag?
– Sorold fel őket!
– Például az irídium. A jeladás egyből lefagy.
– Jaj, de megijedtem! Tudod te, milyen ritka az irídium?
– Felsorolhatnék még pár hibát. Ismerje be, hogy elcseszték!
Nirvana sápadt öklével a levegőbe bokszolt.
– Hajrá, kisanyám!
Fiddle leporolta előttünk a repülő lépcsőjét.
– Jó szórakozást Ohióban! De ne számítsatok rá, hogy
elmegyek a temetésetekre!

 

Oldal: PETER LERANGIS-ELVESZVE BABILONBAN/RÉSZLET1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat