Kedves Olvasó!
Részletet közölnék az egyik műböl, amire könyvboritót is lehet késziteni. A részletek az író facebook oldalán.

Spirit Bliss: A Szem 1. - Reményfosztottak (Prológus)

Babváros. Ana Wester mindig viccesnek találta Boston becenevét. Valahányszor meghallotta, egy aprócska – babszemnyi – város képe derengett fel előtte miniatűr házakkal, pöttöm emberekkel. Akár egy mesekönyv illusztrációja. Boston, a látomásával ellentétben, kétszázharminckét négyzetkilométeren terült el, és sokat változott az évszázadok során: már rég nem szárazbab konzervekre épült a gazdasága, és a leggazdagabb város címet is végleg elvesztette a 2018-as Nagy Válság idején.

A szegénynegyed buszmegállója, amelyben Ana várakozott, csak egyetlen kopott padból, egy elgörbült táblából és két lámpaoszlopból állt. A szemközti villanykörtéjét valaki kidobhatta kővel, a másik pedig halovány fényt adott. Ana az órájára hunyorgott, majd megigazította a közeli élelmiszerbolt logójával ellátott szoknyáját. Sóhajtozva pillantott az útra, miközben türelmetlenül toporgott. Igazán unta, hogy minden estéjét itt tölti, ezen a padon, és várja az utolsó buszt; néhány perce végérvényesen elkönyvelte, a legjobb dolog ma éjszaka, hogy legalább nincs hideg.

A csendben könnyű volt meghallani a kavicsok csikorgását egy cipőtalp alatt: valaki közeledett. Néhány bátorsággyűjtő pillanat után fordította csak a fejét a hangok felé, pusztán egyetlen szemvillanásnyi időt adott magának a közeledő férfi megfigyelésére. Ez is épp elégnek bizonyult. Magas, széles vállú és határozott léptű. Már a járásából tudta, hogy valódi alfahím; volt szerencsétlensége hozzá hasonlóhoz. Nem az üresfejű típus, hanem a művelt, elkényeztetett, aki egy csettintésre mindig mindent megkap, és nem szokta meg válaszként a nőktől a nemet. Vagyis pont olyan ritka szerzet errefelé, mint maga a pápa.

Ana behúzta a nyakát, mintha láthatatlanságra vágyna. A férfi egyre közelebb ért, elsétált mellette, ám két lépés után meggondolta magát, és visszafordult. Tornyosuló alakja torz árnyékot vetett a lámpa derengő fényében.

– Elnézést, kisasszony! Meg tudja mondani, mennyi az idő? – Kifogástalan modor, kedves hang; Ana tarkóján felállt minden pihe. Egyetlen villanásnyi időre lehunyta a szemét, aztán karját ismét a fény felé emelte, és leolvasta a számlapot.

– Tizenegy óra negyvenhét.

– Akkor hamarosan jön a busz, megvárom – közölte a férfi a padra telepedve. Valahol a távolban becsapódott egy ajtó, de ezen kívül az éjszaka csendesnek bizonyult. Senki más nem járt a környéken ez idő tájt.

Ana mély lélegzetekkel igyekezett megnyugtatni gyorsuló pulzusát. A fejét merte volna tenni rá, hogy ez az alak még soha életében nem utazott tömegközlekedéssel. Miatta jött ide, miatta állt meg, és miatta ült le a padra. Fejében végigfutott az összes horrorfilm, amit valaha csak látott. Kaemon kedvéért leült a tévé elé, de mindig is utálta őket. A valódi élet épp elég ijesztő, ezek után egy horrorfilmen maximum aludni lehet.

– A Tessy’sben dolgozik? – A mély bariton visszarángatta a valóságba. Emlékeztette rá, hogy a képzeletbeli főcímben most az ő nevét írták a főszereplő mellé, és hiába az álca, nem a herceg, hanem a gonosz farkas feni rá a fogát.

– Tessék?

– A ruhája miatt gondolom – biccentett a férfi a logó felé.

– Ja, igen. Igen, ott.

– Sajnálom… Pedig egy ilyen szép nőnek valami igazán jó munka járna.

– Aha. Kö… köszönöm. – Ana felállt a padról, és a menetrendhez sétált; léptei sutának hatottak. Tekintete előtt összemosódtak a betűk és számok, ám hallása kiélesedett. Nadrág súrlódott a padhoz – a férfi felállt; cipőtalp és beton érintkezett puhán – ragadozóléptek közeledtek; halk csosszanás – a férfi megállt, közvetlenül mögötte.

– Tudod, mikor jön a busz. Nem szeretsz beszélgetni? – A hang egyenesen a fülében csengett, forró lehelet érte a tarkóját, undorodó grimaszt váltott ki belőle. Az eddigi stílus teljesen megváltozott, túl közvetlenné vált.

– Nem ismerem magát.

– Azon könnyen segíthetünk.

– Hagyjon! – A derekán felkúszó kéz nyálkás csápra emlékeztette, lecsapta magáról, és megperdült. A férfi rendületlenül állt előtte; egy tornádó sem mozdíthatta volna, nemhogy két gyenge, női kar. – Engedjen már! – nyomta neki ezúttal mindkét tenyerét.

A mozdulat olyan gyors volt, akár egy kobráé, ujjak fonódtak a csuklójára, fájdalmasan megszorították, tekertek rajta egyet, míg végül kénytelenül megfordult, karja a hátához feszült. Könny szökött a szemébe, ellazította az izmait, hogy enyhítse a kínt, de még így is azt érezte, tőből szakad ki a végtagja.

– Ugyan már! Ne játszd meg magad, láttam, hogyan néztél rám!

– Nem néztem… sehogyan.

– Ó, dehogynem! – A mellére boruló tenyér a pánik fojtogató ködét hozta magával. Mély lélegzetet vett, hogy elkergesse. Rendesen a fejébe sulykolták: ha átengedi magát neki, vége, elvesztette a játszmát. Kimondta inkább az első logikus gondolatot, ami előbukkant az elméje mélyéről:

– Hamarosan jön a busz. – A férfi néhány másodpercig csak lihegett mögötte, aztán felmordult.

– Igazad van, gyerünk! Ana abban reménykedett, hogy majd eleresztik, de a férfi a karját szorítva taszigálta a bokros-fás rész felé. Lassan, botladozva haladtak előre, többször is majdnem felbukva egymás lábában. Egy letört ág csapódott Ana bokájához, kiszakította a harisnyáját és megkarcolta a bőrét. Pontosan tudta, mi következik, ezért mikor a férfi elengedte a csuklóját és erőteljesen hátba lökte, kitette maga elé mindkét kezét, hogy ne az arcára zuhanjon. Egyetlen gyors mozdulattal a hátára pördült, és úgy rúgta térden támadóját, ahogyan csak erejéből kitelt. A férfinak meglepődni sem volt ideje, eltorzult arccal rogyott a földre.

– Te kis ribanc, ezért kicsinállak! – Átkozódásába állatias morgás vegyült. Máris nyúlt Ana bokája felé, ám a hangos kattanás állóképpé merevítette a mozdulatot, és megelőzte a dulakodást.

– Kétlem, hogy még egyszer akár csak egy ujjal is hozzáérsz – közölte egy nyugodt hang. A nő felemelte a tekintetét, és szélesen rámosolygott a fegyveresre. Az ázsiai férfi visszamosolygott rá.

– Kaemon, azt hittem, már elaludtál… – nyomta talpra magát Ana. Undorodó fintorral végigmérte támadóját – az még mindig mozdulatlanul és értetlenül térdepelt előtte –, majd felvette a táskáját, és előhúzott belőle egy borítékot. Keze megremegett kissé, ahogy felnyitotta. – Ismerősek? – hajította a fényképeket a fűbe, közvetlenül Steven Hast orra elé. Öt nő, mindegyikükről két fotó, az egyiken életerősek, szépek, boldogok, a másikon… halottak.

– Fogalmam sincs, kik ezek. – Hast mosolya magabiztosan ragyogott; fél perc kellett neki, hogy összeszedje magát a sokk után, és arroganciája újra felszínre törjön. – De nyugodtan tartóztass le, az ügyvédeim maximum fél óra alatt kijuttatnak – nyújtotta Ana felé mindkét csuklóját. – Tedd csak fel a bilincseket, szivi, de vigyázz, ne túl szorosan. Még a végén te kerülnél börtönbe rendőri brutalitás miatt. Lehet, hogy a lábamról is látleletet vetetek – tapogatta meg a rúgás helyét; észre sem vette, hogy a saját végzetét sietteti. Ana csak figyelte őt, és lelkiismerete tökéletes nyugalmat nyert.

– El vagy kissé tévedve – szólalt meg végül halkan. Miközben puha ragadozóléptekkel a társához sétált, elővette a táskájából a kesztyűt, és felhúzta. Ez az ő ügye, nem Kaemoné, ezzel a férfi is tisztában volt. Kérés nélkül átadta Anának a pisztolyt, aztán a biztonság kedvéért előhúzott egy újabbat a bőrkabátja alól.

– Igazán?

– Igen. – Ana lopott egyenruhája zsebébe nyúlt, és a kis érmét a földre pöccintette. Hátulról nem látta Hast arcát, mégis tudta, hogy a férfi vonásairól leolvadt a jókedv.

– Nem… Nem én vagyok, akit keresnek. Sajnálom, oké? Megtetszett, és hülye voltam, de a többi lányt nem én… Kérem! – Magasba emelte mindkét kezét, mintha megadná magát, de az álságos bocsánatkérés semmit sem számított. Ana ezer ilyen mocskot látott már, rendőrként és tevőként is. Jelvénnyel a zsebében sokszor tehetetlen volt velük szemben, a jog az ő kezére tett bilincset, de most… most képes rá.

– Eva McKenzie-ért, Ruth Wartanért, Becky Herendért, Sophia Martinezért, Helena Ortáért és a többi nőért, akik nem mertek vagy tudtak igazságot kérni – sorolta.

Hast jajgató tiltakozása visszhangot vert a fák között.

A pisztoly csöve egyenesen a férfi fejére irányult. Ana nem reszketett, nem is tétovázott, fejében filmként peregtek a nőkről készült fényképek – kíméletlenségre kíméletlenség a válasz, a lányoknak sem jutott kegyelem. Ahogy elérkezett az utolsó képhez, egy hatodikhoz, ami nem hevert a földön, fájdalom járta át a lelkét.

Lőtt.

A durranást tompa puffanás követte, ahogy Hast eldőlt a fűben. Tágra nyíló szeme tompán meredt a semmibe.

Megérte egy héten át minden éjjel itt várni rá…

 

 

Oldal: SPIRIT BLISS- A SZEM1-REMÉNYFOSZTOTTAK/RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat