FOLYTATÁS.

A többi diák sorra elhaladt mellette, egyikükön
sem látszott, hogy ki lenne fogyva a szuszból.
– Legyél hős, Simon! – mormogta magában a fiú keserűen,
és arra az életre gondolt, amit Magnus Bane villantott fel előtte
az első találkozásukkor. Vagy legalábbis az első olyan találkozásuk
kor, amit Simon fel tudott idézni. – Kalandra fel, Simon!
Mi lenne, ha az egész életed egyetlen hosszú, gyötrelmes tesióra
lenne, Simon?
– Ecsém, te már megint magadban beszélsz. – George Lovelace,
Simon szobatársa egyetlen hű barátja húzta fel magát mellé. –
Nem bírod már tartani magad?
– Magammal beszélek, nem kis zöld emberkékkel – tisztázta
Simon. – Amikor utoljára csekkoltam, még épeszű voltam.
– Nem, úgy értem… – George a fejével Simon izzadó ujjai felé
intett, amik elfehéredve küszködtek, hogy elbírják a fiú súlyát. –
Bírod még tartani magad?
– Ó! Ja, igen, minden szupi – felelte Simon. – Csak adok nektek
egy kis előnyt. Arra jutottam, hogy a csatába is mindig a piros
egyenruhások mennek először.
George összeráncolta a homlokát.
– A piros egyenruhások? De hát a mi ruhánk fekete.
– Nem, a piros egyenruhások. Az ágyútöltelékek. Mint a Star
Trekben. Fogalmad sincs, miről… – Simon felsóhajtott George
üres tekintetét látva. Szobatársa ugyan egy isten háta mögötti skót
vidéken nőtt fel, de azért ott sem kábeltévé meg internet nélkül

telt a gyerekkora. Amennyire Simon meg tudta állapítani, a problémát
inkább az jelentette, hogy Lovelace-ék a tévében kizárólag
focit néztek, a wifit pedig jóformán csak arra használták, hogy
utánanézzenek a Dundee United statisztikáinak, meg néha birkaeledelt
vásároljanak nagy tételben. – Felejtsd el. Semmi gond,
odafent találkozunk.
George vállat vont, és folytatta a mászást. Simon barna bőrű,
izmos, modellalkatú szobatársa után nézett, amint az olyan könynyedén
fogott át egyik műanyag kapaszkodóról a másikra, mintha
a Pókember lenne. Nevetséges volt: George ereiben még csak nem
is nephilimek vére folyt. Árnyvadászcsaládja úgy fogadta örökbe,
ami azt jelentette, hogy éppen olyan mondén volt, mint Simon.
Kivéve, hogy a legtöbb itteni mondénhoz hasonlóan – és Simon
szöges ellentéteként – az emberi faj szinte tökéletes példányának
hatott. Gyomorforgatóan sportos, ügyes, erős és fürge volt, anynyira
közel állt az árnyvadászokhoz, amennyire az angyal vére
nélkül ez egyáltalán lehetséges. A gimiben az ilyet izomagyúnak
hívták.
Az Árnyvadász Akadémián jó pár olyan dolog hiányzott, ami
nélkül korábban Simon el sem tudta volna képzelni az életét:
számítógépek, zene, képregények, hideg-meleg folyó víz. Az elmúlt
pár hónapban nagyjából megszokta a helyzetet, mégis akadt
valami, aminek a hiányát egyszerűen képtelen volt feldolgozni.
Az Árnyvadász Akadémián nem voltak kockák.
Simon anyja egyszer azt mondta, hogy zsidónak azért különösen
jó lenni, mert ha az ember bárhol a világon belép egy

zsinagógába, máris otthon érezheti magát, legyen bár Indiában,
Brazíliában vagy Új-Zélandon. Sőt, akár a Marson is, ha hinni
lehet a Sálom, űrhajós! című házi készítésű képregénynek, ami
Simon harmadikos héberóráinak csúcspontját jelentette. A zsidók
szerte a világon ugyanazon a nyelven imádkoztak, ugyanazokat
a dalokat énekelték ugyanazzal a szöveggel. Simon anyja (aki,
jegyezzük meg, az államot sem igen hagyta el, nemhogy az országot)
arról győzködte a fiát, hogy amíg talál embereket, akik a
lelke nyelvét beszélik, soha nem lesz magányos.
És mint kiderült, igaza lett. Amíg Simon talált embereket,
akik az ő nyelvét beszélték – a Dungeons & Dragons, a World
of Warcraft, a Star Trek meg a manga és a Han lőtt először-féle
számokat előadó indierock-zenekarok nyelvét –, addig úgy érezte,
hogy barátok között van.
Viszont ezek az Akadémiára járó árnyvadászok? A legtöbben
feltehetőleg azt hitték, hogy a manga valamiféle démoni lábgomba.
Simon megtett minden tőle telhetőt, hogy kitanítsa őket az
élet fontos dolgait illetően, de George meg a hozzá hasonlók nagyjából
annyira bizonyultak tehetségesnek a tizenkét oldalú kocka
kezelésében, mint Simon a… nos, bármiben, ami összetettebb
tevékenység volt, mint a járás közbeni rágózás.
Ahogy Jon előre megjósolta, Simon ért fel utoljára a fal tetejére.
Mire a többiek felkapaszkodtak, megütötték a kis harangot odafent,
aztán kötélen visszaereszkedtek a földre, Simon még csak úgy
tízméternyi magasra jutott. Amikor legutóbb ugyanez történt, a
szadizmus terén lenyűgöző jártassággal rendelkező Scarsbury az

egész osztállyal végignézette, ahogy Simon rettenetes kínok közepette
felküzdi magát a harangig. Az edző ezúttal megkönyörült
rajta, és rövid úton véget vetett a szenvedéseinek.
– Elég! – kiáltotta, és összecsapta a kezét. Simonnak eszébe jutott,
hogy talán létezik rúnás síp, és hogy ha igen, akkor vesz egyet
Scarsburynek karácsonyra. – Lewis, kímélj meg mindannyiun kat,
és gyere le onnan! A többieknek irány a fegyverszoba, mindenki
válasszon magának egy kardot, aztán álljatok fel párban! – Vasmarka
összezáródott Simon válla körül. – Ne olyan gyorsan, hős!
Te itt maradsz.
Simon azt hitte, ennyi volt, eljött a pillanat, amikor reménytelen
jelene végleg elfeledteti hősies múltját, és kirúgják az iskolából.
Csakhogy aztán Scarsbury kiáltott még pár nevet – Lovelace,
Cartwright, Beauvale, Mendoza –, leginkább árnyvadászokét,
méghozzá közülük is a legjobb diákokét, úgyhogy a fiú megnyugodott
valamelyest. Akármi is volt Scarsbury mondanivalója,
nem lehetett annyira szörnyű, ha Jon Cartwrightnak, a benyalás
világbajnokának is szánta.
– Üljetek le! – mennydörögte a férfi.
Leültek.
– Azért vagytok itt, mert benneteket találtunk az Akadémia
húsz legígéretesebb diákjának – folytatta Scarsbury, majd kivárt,
hogy mindenki megemészthesse a dicséretet. A legtöbben ragyogtak
a boldogságtól. Simon legszívesebben felszívódott volna.
Inkább a tizenkilenc legígéretesebb diák, meg egy, aki még
mindig a múltbéli dicsőség farvizén lavíroz. Úgy érezte magát,

mint nyolcéves korában, amikor az anyja addig erőszakoskodott
a baseballedzőjével, amíg az végül engedte, hogy ő is megpróbálkozzon
az ütéssel. – Van egy alvilágink, aki megszegte a törvényt,
ezért gatyába kell ráznunk – folytatta a férfi. – A felsőbb hatalmak
úgy döntöttek, itt a tökéletes alkalom, hogy a fiúkból végre férfiak
legyenek.
Marisol Rojas Garza, egy vézna tizenhárom éves mondén, aki
az arckifejezéséből ítélve legszívesebben mindenkinek szétrúgta
volna a seggét, hangosan megköszörülte a torkát.
– Ööö… a lányokból meg nők – tisztázta Scarsbury nem épp
lelkesen.
Mormogás futott végig a diákok között, az izgatottság riadalommal
keveredett. Senki nem számított valódi küldetésre ilyen
hamar. Simon háta mögött Jon ásítást tettetett.
– Uncsi. Egy törvényszegő alvilágit álmomban is meg tudnék
ölni.
Simonnak, aki valóban ölt törvényszegő alvilágiakat álmában,
sőt rémisztő csápos démonokat, sötét árnyvadászokat és mindenféle
rémisztő szörnyetegeket is, nem támadt kedve ásítani. Közelebb
állt hozzá, hogy elhányja magát.
George felemelte a kezét.
– Tanár úr, néhányan még… – Nyelt egyet, és Simonnak nem
először támadt az a benyomása, hogy a fiú megbánta az őszinteségét.
Az Akadémia sokkal nyugodtabb hely volt, ha az ember az
elit árnyvadász kurzusra járt, és nemcsak azért, mert az elitnek
nem kellett az alagsorban aludnia. – …mondénok vagyunk.

Ha továbbra is érdekel-e történet! A könyvesboltban vagy azon bevásárló központokban megtalálható, ahol a kiadónak üzlete nyílt.

 

Oldal: TÖRTÉNETEK AZ ÁRNYVADÁSZ AKADÉMIÁRÓL 2/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat