Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

„A szemed becsukhatod,
hogy ne lásd, amit nem akarsz látni,
de a szíved nem csukhatod be, hogy ne érezd,
amit nem akarsz érezni.”
(Ismeretlen szerző)

tabithaforbidden.jpg

1 . f e j e z e t
Lochan
Elnézem az ablakköz felpattogzott fehér festékrétegét pöttyöző
kicsi, kopogósra száradt rovarpáncélokat. Nehéz elhinni, hogy
egykor életet rejtettek. Elképzelem, milyen lehet bezárva heverni
ebben a levegőtlen üvegdobozban, és két hosszú hónapig aszalódni
a könyörtelen napsütésben, miközben odakint pezseg az élet, szél
rázza az alig karnyújtásnyira álló zöld fákat. Te pedig újra meg újra
nekiszegülsz a láthatatlan falnak, ami mindentől elzár téged, ami
valóságos és eleven és nélkülözhetetlen, míg végül megadod magad:
szénné égve, kimerülten, a lehetetlen feladat súlyától meggyötörten.
Mikor dönt úgy egy légy, hogy feladja a küzdelmet, és már nem próbál
kijutni a csukott ablakon? Vajon a túlélési ösztönei addig hajtják,
amíg el nem éri a fizikai teljesítőképessége határát, vagy a sok
vergődés után végül belátja, hogy nincs kiút? Mikor döntesz úgy,
hogy ami sok, az sok?
Elfordítom a tekintetem az apró tetemekről, és igyekszem a táblán
hemzsegő másodfokú egyenletekre összpontosítani. A bőrömre
kiülő finom verejtékréteg csapdába ejti a homlokomba hulló vékonyka
tincseket, és a hátamra tapasztja az ingemet. A napfény egész

délután feltartóztathatatlanul ömlik be az ipari méretű ablakokon,
de amilyen hülye vagyok, én itt gubbasztok a hőségben, és vaksin
hunyorgok a sugarak kereszttüzében. A műanyag szék támlája a hátamba
váj, ahogy félig hátradőlve, egyik lábamat kinyújtva, sarkamat
az alacsony radiátoron nyugtatva ülök. Tintafoltos, koszos
mandzsettám lazán fogja körül a csuklómat. Az üres füzetlap szívfájdító
fehérséggel bámul fel rám, miközben letargikus macskakaparással
oldom meg az egyenleteket. A toll összevissza csúszkál nyirkos
ujjaim között. Lehámozom a nyelvem a szájpadlásomról, és nyelni
próbálok. Nem megy. Már majdnem egy órája ülök így, de tudom,
hogy hiába is próbálnék kényelmesebb testhelyzetet találni. Hosszasan
elidőzöm a végeredmény fölött, és úgy döntöm oldalra a tollhegyet,
hogy az halk sercegéssel szántja végig a papírt. Ha túl hamar
végzek, unalmamban megint a döglött legyeket kell nézegetnem. Fáj
a fejem. Áll a levegő, harminckét izzadó tinédzser zsúfolódik össze a
felhevült teremben. Mázsás súly nehezedik a mellemre, alig kapok
levegőt. Ez már nem csak a sivatagi környezet meg az áporodott levegő
számlájára írható. A súly kedden ereszkedett rám, abban a szent
pillanatban, amikor beléptem az iskola kapuján, hogy nekivágjak
az új tanévnek. A hét még nem ért véget, de én máris úgy érzem,
mintha egy örökkévalóság telt volna el. Az iskola falai között az idő
úgy hömpölyög, akár a cement. Semmi sem változott. A többiek is
ugyanolyanok: kifejezéstelen arcok, lenéző mosolyok. A tekintetem
elsiklik a fejük fölött, amikor belépek a terembe, és ők is közömbösen
néznek el mellettem, néznek át rajtam. Itt vagyok, és mégsem.
A tanárok kipipálják a nevemet, de nem látnak, mert mostanra tökélyre
fejlesztettem a láthatatlanság művészetét.
Új irodalomtanárunk van, Miss Azley. Egy túlbuzgó pipi Odalentről:
szivárványszínű fejkendővel hátrafogott göndör hajkorona,

napbarnított bőr, hatalmas aranykarika a fülben. Ijesztően kirí lestrapált,
középkorú tanártársai közül, akiknek arcába mély barázdákat
vájt a keserűség meg a csalódás. Annak idején nyilván ők is
ugyanakkora önbizalommal és lelkesedéssel kezdték a pályájukat,
mint ez a bögyös, cserfes ausztrál csaj, és lázasan fogadkoztak, hogy
ők majd megmutatják, ők még Gandhit is lepipálják, és a saját képükre
formálják a világot. Most, a több évtizede fennálló politikai
csatározások, iskolák közötti hallgatólagos megegyezések és rendfenntartó
intézkedések következtében a zömük már feladta a harcot,
és csak a korkedvezményes nyugdíjat várja… meg a nap fénypontjának
számító sütizést a tanáriban.
Az új tanárnőt azonban még nem védi a kora. Jóformán meg sem
lehet különböztetni a teremben ülő diáklányoktól. A srácok hangosan
füttyögnek utána, amíg hátra nem fordul, és megvetően végig
nem méri őket, hogy végül meghunyászkodva süssék le a szemüket.
Ennek ellenére elszabadul a pokol, amikor arra utasít minket,
hogy rendezzük félkörbe a padokat. Szerencséje, hogy senki sem sérül
meg a nagy lökdösődésben, dulakodásban, asztalcsapkodásban
meg széktologatásban. Miss Azley higgadtan figyeli a káoszt, aztán
mikor mindenki elfoglalja a helyét, ragyogó mosollyal tekint végig
a keszekusza félkörön.
– Így már jobb. Végre rendesen látlak titeket, és ti is rendesen láttok
engem. Kérem, hogy a jövőben mindig így rendezzétek be az
osztálytermet, az óra végén viszont ne felejtsétek el visszatolni a padokat
a helyükre! Akit rajtakapok, hogy ellógja a feladatot, egy hétig
egyedül rendezgetheti a termet. Világos?
Határozottan beszél, de nem bujkál rosszindulat a hangjában.
A mosolya arra utal, hogy talán még humorérzéke is van. A hangadók
meglepően visszafogottan dünnyögnek és nyivákolnak.

A tanárnő ezután bejelenti, hogy a bemutatkozással folytatjuk.
Miután kifejti, mennyire szereti az utazást, az új kutyáját meg a
reklámszakmát,
ahol idáig dolgozott, a jobbján ülő lány felé fordul.
Suttyomban a csuklóm belső felére forgatom a karórámat, és
az egymás után felvillanó másodperceket figyelem. Egész nap ezt
vártam – az utolsó órát –, de most, hogy elérkezett, alig bírok megülni
a fenekemen. Egész nap azon imádkoztam, hogy végre eljussunk
ide. Most már csak percek vannak hátra, az idő mégis végeláthatatlannak
tűnik.
Gyors fejszámolást végzek: kiköbözöm, hány másodperc van még
hátra az utolsó kicsengetésig. Arra riadok, hogy Rafi, a jobbomon
ülő pöcsfej megint az asztrológiáról pampog… már majdnem az
egész osztály sorra került. Amikor Rafi végre befejezi a csillagképek
ismertetését, síri csend támad. Felpillantok, és látom, hogy Miss
Azley engem néz.
– Passz – motyogom el gépiesen a szokásos válaszomat, és a körmömet
vizslatom.
Legnagyobb rémületemre azonban a tanárnő nem veszi a lapot.
Mi van, nem olvasta az aktámat? Még mindig engem bámul.
– Már megbocsáss, de az én órámon senki sem vonhatja ki magát
a feladatok alól – közli velem.
Kuncogás hallatszik Jed bandája felől.
– Akkor egész nap itt fogunk dekkolni.
– Nem szóltak a tanárnőnek? A srác nem tud angolul…
– Sem más emberi nyelven.
Nevetés.
– Mert a Marsról jött!
A tanárnő egyetlen pillantással beléjük fojtja a szót.
– Az én órámon nem így működnek a dolgok.

Kínos csend következik. A füzetem sarkát babrálom, osztálytársaim
tekintete kellemetlenül égeti az arcomat. Heves szívdobogásom
elnyomja a falióra ütemes ketyegését.
– Kezdetnek az is elég, ha elárulod a neved.
A tanárnő hangja kissé megenyhült. Csak utólag jövök rá, miért.
Észreveszem, hogy a bal kezem már nem a füzetet morzsolgatja,
hanem idegesen reszket az üres lapon. Sietve a pad alá dugom,
elmotyogom a nevem, és jelentőségteljes pillantást vetek a szomszédomra.
A srác lelkes monológba kezd, így a tanárnőnek esélye sincs
tiltakozni, de látom, hogy meghátrált. Most már ő is tudja. A szívembe
markoló fájdalom tompa sajgássá szelídül, és lángoló arcom
is lehűl. Az óra hátralévő részében élénk vita bontakozik ki arról,
hogy Shakespeare mekkora jelentőséggel bír a tanulmányaink szempontjából.
Miss Azley egyszer sem szólít fel.
Amikor az utolsó csengőszó végigvisszhangzik az épületen, az
osztályban kitör a káosz. Összecsukom a könyvemet, a táskámba
gyömöszölöm, felállok, gyorsan kislisszolok a teremből, és belevetem
magam a tanítás utáni őrületbe. A folyosó teljes széltében-hosszában
felajzott diákok özönlenek ki az ajtókon, hogy csatlakozzanak
a sűrű emberáradathoz. Vállak, könyökök, táskák, lábak ütődnek
a testemnek… valahogy sikerül lejutnom a lépcsőfordulóig, aztán
a következőig, és épp az aulán vágok keresztül, amikor egy kéz nehezedik
a karomra.
– Whitely! Egy szóra.
Freeland az, az osztályfőnököm. A tüdőmből kiszökik a levegő.
Az ősz hajú, ráncos, beesett arcú tanár egy üres osztályterembe
vezet, hellyel kínál, majd sután elhelyezkedik az egyik pad sarkán.
– Lochan, nyilván te is tisztában vagy vele, hogy ez az év különösen
fontos a számodra.

Már megint az érettségiről fog papolni. Alig észrevehetően biccentek,
és minden erőmet össze kell szednem, hogy a tanár úr szemébe
nézzek.
– Új tanév kezdődött! – rikkantja Freeland, mintha magamtól
nem jöttem volna rá. – Új esélyekkel indulhatsz. Tiszta lappal…
Lochan, tudjuk, hogy nem egyszerű a helyzeted, de reméljük, ebben
a félévben kiteszel magadért. Írásban mindig is kiemelkedően teljesítettél,
ami csodálatos, de most, az utolsó évben igazán megmutathatnád,
mire vagy képes a többi területen.
Újabb biccentés. Lapos oldalpillantás az ajtó felé. Egyre kevésbé
tetszik nekem ez a beszélgetés. Mr. Freeland nagyot sóhajt.
– Lochan, te is tudod, hogy ha tovább akarsz tanulni, aktívabban
kell szerepelned az órákon…
Megint bólintok.
– Érted, amit mondok?
Megköszörülöm a torkom.
– Igen.
– Vegyél részt az órákon! Szólj hozzá a vitákhoz! Legyél aktívabb!
Válaszolj, ha kérdeznek! Legalább néhanapján tedd fel a kezed! Csupán
ennyi a kérésünk. A jegyeid mindig is kifogástalanok voltak.
Azokra nem lehet panasz.
Csend.
Megint megfájdult a fejem. Meddig kell még itt rostokolnom?
– Kicsit szétszórtnak tűnsz. Felfogtad, amit mondtam?
– Igen.
– Akkor jó. Nézd, ígéretes tehetség vagy, és nem szeretnénk, hogy
elkallódj. Ha bármiben segíthetünk, tudod, hogy csak egy szavadba
kerül…
Érzem, hogy megint elvörösödöm.

– N-Nem. Minden rendben. Komolyan. De azért köszönöm.
Fogom a táskámat, átbújtatom a szíjat a fejem fölött, és az ajtó
felé indulok.
– Lochan! – kiált utánam Mr. Freeland. – Gondolkodj el azon,
amit mondtam!
Na, végre! Bexham felé tartok, az iskolaépület gyorsan a távolba
veszik a hátam mögött. Négy óra van, de még mindig hétágra süt a
nap, a vakító fehér fénysugarak atomjaikra hullva pattannak vissza
az autók oldaláról, az aszfalt fölött csillámló pára lebeg. A főutcán
csúcsforgalom, kipufogógáz, dudaszó, iskolások hada és lárma hömpölyög.
Amióta a vekker reggel kiugrasztott az ágyból, csak erre a
pillanatra várok, de most, hogy végre itt van, furcsa ürességet érzek.
Mint gyerekkoromban, amikor izgatottan robogtam le a lépcsőn, de
azzal kellett szembesülnöm, hogy a Mikulás semmit sem rejtett el a
harisnyánkban; hogy a Mikulás nem más, mint az a részeges némber
a nappaliban, aki kómásan fetreng a kanapén a három szesztestvérével.
Csak azzal voltam elfoglalva, hogy végre kijussak az iskolából,
de most, hogy sikerült, nem tudom, mitévő legyek. A hőn áhított
felszabadultságnak nyoma sincs, sőt, hirtelen elveszettnek, meztelennek
érzem magam, mint aki valami csodálatos fordulatra várt, de
végül elfelejtette, mi is lenne az. Végigmegyek az utcán, a tömeget
kerülgetem, és közben az jár a fejemben, hogy jusson már eszembe
valami – bármi –, amit ezután is örömmel várhatok.
Hogy kizökkentsem magam ebből a furcsa hangulatból, szaporán
lépdelek a repedt utcaköveken a szeméttel teli csatornák mellett.
A balzsamos szeptemberi szellő lágyan birizgálja a tarkómon meredező
hajszálakat, vékony talpú tornacipőm nesztelenül siklik a járdán.
Meglazítom a nyakkendőmet, a mellkasomig húzom a csomót,
és kigombolom az inggalléromat. Mindig jólesik kinyújtóztatni a

lábamat egy hosszú, unalmas tanítási nap után, élvezettel kerülgetem
és ugrálom át a piaci standok mögött heverő ütődött gyümölcsöket
és szottyadt zöldségeket. Befordulok az ismerős keskeny utcába,
aminek két oldalán kicsi, lepusztult téglaházak hosszú sora kígyózik
felfelé az emelkedőn.
Öt éve lakom ebben az utcában. Azután költöztünk tanácsi házba,
hogy apánk lelépett Ausztráliába az új feleségével, és többé nem
fizetett gyerektartást. Ezt megelőzően egy rozoga bérház volt az otthonunk
a város túlsó végén, de egy jobb környéken. Költő apánk
mellett sosem dúskáltunk a pénzben, de azért sok szempontból kön�-
nyebb volt az életünk. Ennek viszont már rég vége. Most a Bexham
Road 62. az otthonunk: egy kétszintes, háromszobás, szürke, stukkódíszes
kocka, ami csak egy az egyforma épületek hosszú sorában,
és ahol kólásüvegek meg sörösdobozok nőnek a törött kapu meg a
kifakult narancssárga ajtó közötti gyomtengerben.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: TABITHA SUZUMA-FORBIDDEN/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »