Ryan
Nem tud izgatni a második hely. Sose tudott. Nem is fog. Irtóra
kispályás. És mivel ilyen a beállítottságom, ez a mostani
szitu szívás. A legjobb spanomat másodpercek választják el attól,
hogy begyűjtse a Taco Bell pultos csajszijának mobilszámát, és akkor
ő a befutó.
Ami szimpla fogadásnak indult, egész estés meccsé fajult. Először
Chris provokált, hogy kérjem el a mozipénztárnál előttünk álló lány
számát. Utána meg én őt, hogy kérje el az adogatógépes lánytól annak
a számát. Minél többször arattunk sikert, annál inkább magával
ragadott a móka. Sajna, ha Chris bedobja a vigyorát, a lányszívek
menten elolvadnak, még azoké is, akik már járnak valakivel.
Utálok veszíteni.
A Taco Bell-es csajszi elpirul, miután Chris rákacsint. Ne már!
Pont azért pécéztem ki őt, mert letaplólúzerezett bennünket, amikor
rendeltünk. Chris a kiszolgálópultra könyököl, közelebb araszol
a lányhoz, én meg az asztalhoz ülve figyelem a kibontakozó tragédiát.
Nem esne végre már le ennek a bigének, hogy mire megy ki a
játék? Ha ez túl nagy kérés, legalább lehetne benne némi önbecsülés,
és megmondhatná Chrisnek, hogy húzzon a pitlibe.


Minden szál szőr föláll a hátamon, amikor a Taco Bell-es csajszi
vihog, valamit ír egy cetlire, és odacsúsztatja a srácnak. Hogy az a…
A többiek visítva röhögnek, valaki hátba vereget.
A ma este nem telefonszámokról, nem is lányokról szól. Hanem
arról, hogy kiélvezzük a tanévkezdés előtti utolsó péntek esténket.
Belekóstoltam mindenbe – a forró nyári levegő szabadságába a leszedett
ajtós Jeepben, az autópályához vezető kivilágítatlan vidéki utak
nyugalmába, a nagyváros fényeinek bizsergető ragyogásába, mialatt
megtettük a félórás utat Louisville-be, és végül éjfélkor a gyorskajáldás
zsíros taco ínycsiklandó ízébe.
Chris úgy emeli föl a telefonszámot, ahogy a mérkőzésvezető tartaná
magasba a bajnok kesztyűjét.
– Te jössz, Ryan.
– Na mutasd!
Nem létezik, hogy eljutottam idáig, csak azért, hogy Chris lepipáljon.
Elterpeszkedik a székén, rálöki a papírt a számkupacra, amit az
este folyamán gyűjtöttünk, és megrántja barna haján a Bullitt megyei
gimi emblémájával díszített baseballsapkát.
– Lássuk csak! Az ilyesmit jól át kell gondolni. Körültekintően
kiválasztani a lányt. Elég dögöset, nehogy egyből beléd essen. Nem
bányarémet, aki beindul attól, ha valaki ráfanyalodik.
Őt utánozva dőlök hátra a széken, kinyújtom a lábamat, és összekulcsolom
a kezemet a hasamon.
– Csak nyugodtan. Én akármeddig ráérek.
Holott nem érünk rá. A mostani hétvége után megváltozik az
élet – az enyém éppúgy, mint Chrisé. Hétfőn Chrisszel tizenkettedikesekként
az utolsó őszi baseballidényünket kezdjük. Már csak
ez a néhány hónapom maradt, hogy lenyűgözzem a profi baseballos

tehetségkutatókat, máskülönben szertefoszlik az álom, amelyért
egész eddigi életemben hajtottam.
A lábfejemre irányzott rúgás zökkent vissza a jelenbe.
– Hanyagold a komolykodást! – súgja Logan, az egyetlen tizenegyedikes
az asztalnál és baromira a legjobb fogójátékos az államban.
A többiek felé biccent. Mindenkinél jobban ismeri az arckifejezéseimet.
Még szép, hisz kölyökkorunk óta játszunk együtt. Én mint
dobó. Ő mint elfogó.
Logan kedvéért nevetek Chris most elsütött viccén, pedig nem is
hallottam a poént.
– Nemsokára zárunk – törölget le egy asztalt a közelünkben a
Taco Bell-es csajszi, és Chrisre mosolyog. Majdnem helyesnek
látszik az autós kiszolgálóablakot reklámozó jelzés vörös neonfényében.
– Lehet, hogy ezt fölhívom – mondja Chris.
Fölvonom a fél szemöldökömet. Chris isteníti a barátnőjét.
– Dehogy hívod.
– Fölhívnám, ha Lacy nem lenne.
De van, és imádja, úgyhogy egyikünk sem folytatja ezt a témát.
– Nekem még maradt egy próbálkozásom – hordozom körbe
színpadiasan a tekintetemet a texasi-mexikói stílusban dekorált, lilában
pompázó előtérben. – Melyik lányt választod nekem?
A behajtós kiszolgálóablak felől dudálás jelzi egy bombázó csajokkal
teli kocsi érkezését. Rap dübög az autóból, és esküszöm, hogy
az egyik lány nekünk domborít. Imádom ezt a várost. A hátsó ülésről
egy barna integet nekem.
– Közülük kéne választanod.
– Persze – feleli epésen Chris. – Ne engedjem mindjárt át neked
a bajnoki címet?

Két srác az asztalunknál fölpattan a helyéről. Kimennek, magamra
hagynak Logannel meg Chrisszel.
– Utolsó sansz dögös nagyvárosi pipikre, mielőtt visszadöngetünk
Grovetonba, Logan.
Logan se így, se úgy nem nyilatkozik, arcizma sem rezdül. Jellemző
– Logant nemigen rendíti meg semmi. Hacsak nem valami
életveszélyes bravúr.
– Tessék! – csillan föl Chris szeme, ahogy a bejárat felé bámul. –
Ott a lány, akit megszavazok neked.
A fogamat szívom. Chris gyanúsan vidám, ez nem sok jót sejtet.
– Hol?
– Most lépett be, a pultnál vár.
Megreszkírozok egy odasandítást. Fekete haj. Tépett szerkó. Tipi
deszkás. Basszus, ezek a csajok totál kemények. Akkorát csapok az
asztalra, hogy összekoccannak a tálcáink. Ennek a deszkás csajnak
miért pont ma este kellett belibegnie a Taco Bellbe? Miért?
Chris nyers heherészése nem kimondottan tesz jót az idegességemnek.
– Ismerd el a vereséget, és nem kell pofára esned.
– Azt lesheted – állok föl, harc nélkül semmi szín alatt nem adom
meg magamat.
A lányok mind egyformák. Ezt hajtogatom magamban, miközben
a pulthoz ballagok. Még ha ez itt másképp néz ki, mint az otthoniak,
akkor is minden lány ugyanazt akarja – egy srácot, aki érdeklődést
mutat irántuk. A srácoknál csak az a gond, hogy elég tökösek-
e ehhez. Még szerencse, hogy én az vagyok.
– Szia! Ryan vagyok.
Hosszú fekete haja eltakarja az arcát, de karcsú testének finom
domborulatai megragadják a figyelmemet. Az otthoni lányoktól

eltérően nincsenek rajta leárazott márkás cuccok. Nem, kérem! Saját
stílusa van. Vállpántos fekete felsője többet mutat, mint amen�-
nyit takar, pattanásig feszülő farmerja mindenütt szépen rásimul,
ahol kell. A tekintetem elidőzik egyetlen szakadáson, közvetlenül
a hátsója alatt.
A pultra hajol, a szakadás kiszélesedik. A deszkás csaj felém és a
behajtós ablak felé fordítja a fejét.
– Fölveszi végre valaki azt a kurva rendelést?
Chris röhögése a sarokasztalunknál visszarángat a valóságba. Lekapom
a baseballsapkámat, beletúrok a hajamba, és újra a fejembe
nyomom a sapkát. Miért pont ez a lány? Miért pont ma este? De elfogadom
a kíhivást, és győzni fogok.
– Ma este kicsit gyönge a pult.
Szúrós tekintete azt jelzi, hogy én vagyok ma este kicsit gyönge.
– Hozzám szóltál?
Úgy mered rám, hogy elrettentsen, és egy nyuszi srác el is rettenne,
de én nem vagyok nyuszi. Meregesd csak a szemedet, deszkás csaj!
Nem ijedek meg tőled. Nagyon is vonz a szeme. Kék. Sötétkék. Nem
is gondoltam volna, hogy ilyen fekete hajjal valakinek így csilloghat
a szeme.
– Kérdeztem valamit – támasztja a csípőjét a pultnak, és karba teszi
a kezét. – Vagy olyan hülye vagy, amilyennek kinézel?
Ja, tisztára vagány csaj: nagyszájú, orrkarikát visel, és ölni tud a
gúnyos mosolyával. Nem az esetem, de nem is kell annak lennie.
Csak a telefonszámára van szükségem.
– Valószínűleg jobb kiszolgálást kapnál, ha vigyáznál a szádra.
Árnyalatnyi derű bujkál a szája szögletében, táncol a szemében.
Nem az a fajta derű, amivel együtt nevet az ember. A cukkolós fajta.
– Zavar a szövegem?

Zavar hát.
– Nem.
A lányok nem használják a kurva szót. Illetve nem lenne szabad
használniuk. Nem mintha érdekelne a szó, de észreveszem, ha próbára
akarnak tenni, és ez most próbatétel.
– Szóval nem zavar a szövegem, de szerinted – emeli föl a hangját,
és újra a pult fölé hajol – ha vigyáznék a számra, fölvennék végre
azt a kurva rendelést?
Nem ártana. Ideje taktikát váltani.
– Mit akarsz?
Úgy kapja föl a fejét, mintha elfeledkezett volna a jelenlétemről.
– Mi van?
– Enni. Mit akarsz enni?
– Halat. Mit gondolsz, mit? Ez egy tacós, nem?
Chris megint röhög, és ezúttal Logan is beszáll. Ha nem mentem
meg a helyzetet, egész úton hazafelé hallgathatom, ahogy rajtam nevetnek.
Most én hajolok a pult fölé, és integetek a behajtós kiszolgálóablaknál
dolgozó nőcinek. Rámosolygok. Visszamosolyog. Okulj,
deszkás csaj! Ez így működik.
– Idejönne egy percre?
A behajtós nőci arca fölragyog, és fölemeli a mutatóujját, miközben
tovább hallgatja kintről a rendelést.
– Rögtön megyek. Csak egy pillanat.
Visszafordulok a deszkás csajhoz, de szívből jövő hála helyett, ami
megilletne, csak a fejét csóválja, egyértelműen bosszankodik.
– Sportolók!
Lehervad a képemről a mosoly. Az övé még derűsebbé válik.
– Honnét tudod, hogy sportoló vagyok?

A tekintete a mellkasomra siklik, és nehezemre esik, hogy ne húzzam
el a számat. Szürke pólómon fekete betűkkel olvasható, hogy
Bullitt Megyei Középiskola, Kentucky állam baseballbajnoka.
– Szóval tényleg hülye vagy.
Kész vagyok. Egy lépést teszek az asztal felé, azután megállok.

Nem fogok veszíteni.
– Hogy hívnak?
– Mivel érhetem el, hogy leszállj rólam?
Ez az, itt a végszó, amire vártam.
– Add meg a telefonszámodat!
A szája jobb sarka fölkunkorodik.
– Te hülyéskedsz, baszd meg!
– Halálkomolyan beszélek. Áruld el a nevedet meg a telefonszámodat,
és elmegyek.
– Te agykárosult vagy.
– Üdv a Taco Bellben! Mit parancsolnak?
Mindketten a behajtós nőcire nézünk. Rám ragyog, majd megszeppen
a deszkás csajtól. Lesütött szemmel érdeklődik újra:
– Mit adhatok?
Előhúzom a tárcámat, és lecsapok a pultra tíz dollárt.
– Tacót.
– Meg egy kólát – mondja a deszkás csaj. – Nagyot. Ha már ő
fizet.
– Igenis – üti be a rendelést a behajtós nőci, lehúzza a pénzt a pultról,
és visszatér az ablakhoz.
Egymásra meredünk. Esküszöm, ez a csaj soha nem pislog.
– Azt hiszem, illene megköszönni – mondom.
– Nem kértelek, hogy fizess.

 

Oldal: KATIE MCGARRY-FESZÜLŐ HÚR 2/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat