Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Kettévágva
Egy villámsújtotta fán ültem;
egy vad és erőszakos esemény tanúján.
Egy félbevágott fán.
Hogy kerültem ide?
Mi történt itt?
Láttam félbevágott embereket.
Én is félbevágtam embereket.
Én is félbe vagyok vágva.
Két fél tényleg egy egész?
Itt vannak a lyukak.
A mély és magányos lyukak,
félbevágva.
Egy lyukas fa.
Luis Carlos Montalván
2009

ujeletkeddd1.jpg

Bevezetés

Az elsô pillAntás
először mindenki a kutyát veszi észre. Valahányszor sétára
indulunk a környékünkön, Felső-Manhattanben, minden
szempár Keddre szegeződik. Sokan elbizonytalanodnak a nagy testű
kutya láttán – Kedd harmincöt kiló, New York-i mércével mérve
hatalmas –, de idővel még a legóvatosabbak is elmosolyodnak.
Kedd kisugárzása mindenkit megenyhít. A kávészünetet tartó építőmunkások
önkéntelenül is odakurjantanak neki, és az összes csinos
fiatal lány meg akarja simogatni. Még a kisgyerekek is felfigyelnek
rá.
– Nézd azt a kutyust, anyu! – mondják, amikor elhaladunk mellettük.
– De aranyos!
És igazuk van. Kedd vitán felül a legaranyosabb golden retriever,
akit valaha ismertem. Termetes külseje ellenére ösztönös jókedv árad
belőle: játékos, bohókás, szertelen. Még séta közben is lerí róla, hogy
remekül szórakozik. Persze nem úgy, ahogy az ostoba, neveletlen kutyuskák.
Kedd egy pillanatra sem engedi el magát, legalábbis az utcán.
Nyilván ő sem tudja megállni, hogy ne szimatoljon körbe, ha

más kutyák szagát érzi, de amikor éppen nem valamelyik tűzcsaphoz
nyomja az orrát, olyan fejedelmi a tartása, mint a legelőkelőbb
kutyáknak, és emelt fővel, tekintetét egyenesen előreszegezve vonul
mellettem. A farkát is felfelé tartja; ez a magabiztosság jele, továbbá
láttatni engedi tömött szőrzetét, ami sötétebb a megszokottnál, és
még árnyékban is fényesen csillog.
Ez a gyönyörű bunda nem a véletlen műve. Kedd speciális tenyészetből
származik. Háromnapos kora óta gondosan alakítgatták a
temperamentumát és a viselkedését. Nem hároméves, hanem háromnapos
kora óta. Születésétől kezdve minden áldott nap tizenöt
percig fésülték a szőrét, amit én, miután kétéves korában örökbe
fogadtam őt, napi kétszer tizenöt percre módosítottam. Hazaérkezés
után baba-törlőkendővel tisztogatom meg a mancsát. Hetente
legalább egyszer kimosom a fülét és levágom a körmét. Amint észreveszem,
hogy a talpán és a füle körül túlságosan megnőtt a szőr,
azonnal visszacsipkedem a szálakat. Minden este megmosom a fogát
csirkehús ízű fogkrémmel. A múltkor véletlenül Kedd fogkrémje
akadt a kezembe, és amikor a számba dugtam a kefét, majdnem
elhánytam magam. Borzalmas íze volt: mintha homokkal kevert
szottyadt almát ettem volna. Kedd persze imádja. Szeret az ölemben
üldögélni, amíg átfésülöm a bundáját. Szereti, ha mélyen bedugom a
fültisztító pálcikát a hallójáratába. Amint megpillantja a fogkeféjét,
felhúzza az ínyét, és a fogait villogtatva várja a csirkeízű homokot.
De nemcsak pazar bundája (kutyamércével mérve), feltűnően
friss lehelete vagy fejedelmi tartása vonzza a tekintetet. A személyisége
is. Amint az a borítófotón is látható, Kedd kifejező vonásokkal
büszkélkedhet. Érzékeny, már-már szomorkás ábrázatát – én okos
kutyatekintetnek nevezem, ami mintha folyton rád tapadna – széles,
hamiskás mosoly ellensúlyozza. Kedd egyike azoknak a szerencsés

állatoknak, akiknek a szája természetesen felfelé görbül, így akkor
is mosolygósnak tűnik, ha éppenséggel egykedvűen üget mellettem.
Amikor pedig tényleg mosolyog, szó szerint fülig ér a szája. A nyelve
a hasát verdesi. A fejét hetykén felveti. Az izmai elernyednek, és
nemsokára az egész teste reszketni kezd a farka legvégéig.
Aztán ott van a szemöldöke, két hatalmas szőrcsomó a feje tetején.
Amikor Kedd gondolkozik, véletlenszerűen húzogatja a szemöldökét,
egyiket felfelé, a másikat lefelé. Ha a nevén szólítom, fel-le
táncoltatja. Ha valami szokatlan szagot érez, hangokat hall a távolban
vagy észrevesz valakit, és nem biztos az illető szándékaiban, vadul
rebegteti. Amikor elmegyünk valaki mellett, mélyen ülő szeme
sarkából lapos oldalpillantást vet az illetőre, felvonja a szemöldökét,
széles, szívélyes mosolyra húzza a száját, és olyan hevesen csóválja a
farkát, mintha azt mondaná: Bocsi, látom én, hogy itt vagy, és szívesen
játszanék is veled, de most dolgozom. Mindenkivel megtalálja a
hangot – ez a legjobb megfogalmazás; és mindezt barátságos természetének
köszönheti. Gyakran előfordul, hogy a járókelők előkapják
a mobiljukat, mert le akarják fotózni. Nem viccelek: Kedd nem
mindennapi kutya.
Aztán persze engem is megpillantanak: a sztár árnyékában megbúvó
nagy melákot. Latin származású vagyok – apai ágon kubai, anyai
ágon Puerto Ricó-i –, de a „fehér latinok” csoportjához tartozom,
akiket a fehér bőrük miatt akár kaukázusinak is nézhetnek. Százkilencven
centi magas vagyok, és a több évtizednyi gyúrásnak köszönhetően
– amit egy ideje sajnos hanyagolnom kell – széles vállú és izmos.
Mi tagadás, kicsit eltunyultam, de jobb híján úgy fogalmaznék,
a külsőm még mindig elég riasztó. Ezért is hívtak Terminátornak az
amerikai hadseregben. Ezért is lettem százados, háborús bevetések
irányítója, emellett pedig ezredszinten képeztem iraki katonákat,

rendőröket és határőröket. Más szóval semmi – még a darabos, merev
járásom – sem utal arra, hogy rokkant lennék. Az embereknek
inkább az az első benyomásuk velem kapcsolatban, hogy zsaru lehetek.
Amíg észre nem veszik a bal kezemben szorongatott botot, amire
minden második lépésnél rá kell támaszkodnom. Ekkor jönnek
rá, hogy döngő járásom és egyenes tartásom nem a gőgösség jele,
hanem fizikai szükségszerűség. Pedig még nem is látták a többi heget:
a törött csigolyákat meg a szétcincálódott térdet, ami a sántaságomat
okozza. Nem tudnak a bénító migréneket és komoly egyensúlyproblémát
okozó traumás agysérülésről sem. A lelki sebek még
ennél is mélyebben húzódnak: a hirtelen rám törő emlékek, a rémálmok,
a szorongás meg az agorafóbia, a pánikrohamok, amik akár
egy ártalmatlannak tűnő üdítős doboz láttán – Irakban ezekbe helyezték
a robbanóanyagot – is elfoghatnak. Nem tudják, hogy egy
évet töltöttem teljes alkoholmámorban, így próbálván feldolgozni,
hogy a családi életem, a házasságom és a karrierem egyszerre omlott
össze; nem tudják, hogy hónapokig hiába igyekeztem kilépni a
lakásom ajtaján; nem tudják, mekkorát csalódtam mindazokban az
eszmékben – kötelesség, becsület, tisztelet, összetartás –, amelyekben
a háború előtt még olyan szilárdan hittem.
És mivel nem tudnak semmiről, sohasem érthetik meg teljesen,
milyen kapcsolat fűz Keddhez. Bárhogy ajnározzák is a kutyámat,
nem érezhetik át, mit jelent a számomra. Mert Kedd nem hétköznapi
kutya. Például, közvetlenül mellettem vagy pontosan két lépéssel
előttem halad, attól függően, éppen milyen hangulatban van.
Levezet a lépcsőn. Több mint 150 vezényszót tanítottak be neki, és
észreveszi, ha megváltozik a légzésem vagy felgyorsul a pulzusom –
ilyenkor addig bökdös a fejével, amíg ki nem zökkent az emlékek

világából, és vissza nem térít a jelenbe. Ő véd a tömegtől, tereli el a
figyelmemet a szorongásról, segít a mindennapi feladatokban. Még a
szépsége is védelmet jelent, mert magára vonja az emberek figyelmét
és megnyugtatja őket. Ezért tenyésztették ilyen gyönyörűre: nem
azért, hogy a hiúságát legyezgessék vele, hanem azért, hogy az emberek
felfigyeljenek rá, és egyúttal a hátán lévő fehér orvosi kereszttel
ellátott piros mellényt is észrevegyék. Mert a szépséges, mázlista
Kedd, a helyi menő csávó nem egyszerű házikedvenc, hanem magasan
képzett munkakutya.
Kedd előtt mesterlövészeket véltem felfedezni a háztetőkön. Kedd
előtt több mint egy órába telt, mire összeszedtem a bátorságomat,
hogy elsétáljak a közeli italboltba. Naponta húszféle gyógyszert
szedtem a fizikai fájdalomtól kezdve a súlyos agorafóbiáig mindenre,
és még a legártalmatlanabb találkozások hatására is bénító migrén
tört rám. Voltak napok, amikor alig bírtam lehajolni a sérült
hátcsigolyáim miatt. Más napokon kilométereket sántikáltam teljes
„homályban”, amíg egy utcasarokra érve arra nem ocsúdtam, hogy
fogalmam sincs, hol vagyok, és miként kerültem oda. A traumás
agysérülés miatt úgy megromlott az egyensúlyérzékem, hogy folyton
elestem, sőt, egyszer még a betonlépcsőn is legurultam a metróban.
Kedd előtt nem tudtam dolgozni. Kedd előtt nem tudtam aludni.
Egy ültő helyemben megittam egy egész üveg rumot, hogy kiüssem
magam, de végül le se hunytam a szemem. Amikor mégis sikerült,
iszonyatos dolgokat láttam: gyilkos támadókat, halott gyerekeket.
Egy különösen fárasztó terápiás ülés után bementem egy
kávézóba, és ahogy felnyitottam a laptopomat, egy iraki öngyilkos
merénylő arca jelent meg előttem. Az ezredünkkel együttműködő
iraki katonák sátra túl közel állt a járművek ellenőrzőpontjához, és

a bomba többeket szétszakított. Amikor megérkeztem, a sátor még
javában füstölgött, hangosan vijjogtak a szirénák, és mindenütt testrészek
hevertek. Éppen egy leszakadt kart léptem át, hogy közelebb
jussak az öngyilkos autójának csupasz vázához, amikor megláttam
a merénylőt. Nem a testét, ami megsemmisült. Nem a fejét, ami leszakadt
a testéről és porrá hamvadt. Hanem az arcát, ami a robbanás
nyomán egyben vált le a fejéről, és most némán hevert a felfordulás
kellős közepén, akárcsak egy gyerek álarca. A szemgödör üresen
tátongott, de a többi testrész érintetlen volt: a szemöldök, az orr,
a száj, még a szakáll is.
Három évig sikerült elfojtanom ennek az arcnak az emlékét, de
amikor a terápia nyomán a felszínre bukott, többé nem tudtam szabadulni
tőle. Ott láttam a számítógép monitorján. A kávézó tévéjének
képernyőjén. Hiába menekültem el, minden ház ablakában
ez a kép tükröződött. Lerohantam a metróhoz, a botommal toltam
magam. Zaklatottan betántorogtam az első kocsiba, és összecsuklottam
az ajtó mellett. Folyt rólam a víz, tisztán éreztem a bűzt, az
adrenalin és a félelem sajátos elegyét. Szívből sajnáltam a mellettem
ülő kifogástalanul öltözött fekete nőt, de nem bírtam megszólalni.
Még a tekintetemet sem bírtam felemelni. Próbáltam mozdulatlanná
dermedni. Lehunytam a szemem, de az öngyilkos merénylő
leszakadt arca, ami egyszerre tűnt gonosznak, mégis nyugodtnak,
beleégett a retinámba. Egész testemben reszkettem, miközben
a szerelvény zakatolva haladt előre a sínen; lüktetett a fejem,
görcsbe rándult a gyomrom, míg végül, a migrénbomba becsapódásának
pillanatában, felpattantam az ülésről, feltéptem az ajtót,
majd a két metrókocsi közti rés fölé görnyedve hányni kezdtem,
és az életem megint csak ezer apró darabra hullva robbant ki belőlem

Kedd előtt sehogy se bírtam összeszedni magam. Csak akkor
kezdtem összerakosgatni és egyben tartani a szilánkokat, amikor ez
a gyönyörű golden retriever, aki két éven át tanulta, hogyan változtassa
meg a hozzám hasonlók életét, elválaszthatatlan társammá vált.
Kedd még a leggyötrőbb félelmeimtől is megszabadított, és ezzel
visszaadta az életkedvemet.
Úgyhogy nem, Kedd nem egyszerű házi kedvenc. Nemcsak azért
tartom, hogy megnevettessen, odahozza a cipőmet, vagy legyen kivel
játszanom a parkban. Nem vezet rá metaforikus életbölcsességekre.
Nem üdvözöl, amikor kinyitom az ajtót, mert mindketten
ugyanazon az oldalon állunk. Végig mellettem van. Minden másodpercben.
Együtt megyünk bevásárolni. Együtt járunk iskolába.
Együtt taxizunk, együtt ebédelünk. Amikor esténként lefekszem,
Kedd jó éjszakát kíván. Amikor felébredek, rögtön odajön hozzám.
Amikor bemegyek egy nyilvános vécébe, ő is velem tart. Ott áll a
piszoárnál. Közvetlenül mellettem.
Olyan szoros kapcsolat fűz össze minket, kutyát és embert, amit
épkézláb ember fel sem érhet ésszel, mert soha életében nem tapasztalt
hasonlót. Amíg Kedd él, mindig mellettem lesz. Soha nem leszünk
egyedül. Soha nem maradunk társaság nélkül. Soha nem lesz
magánéletünk, még gondolatban sem, mert két együtt töltött év
után teljesen egy hullámhosszra kerültünk, betéve ismerjük a másik
rezdüléseit, és könnyedén olvasunk egymás gondolataiban.
Persze ez nem volt mindig így. Egy teljes évig kétórányi autóútra
laktunk egymástól, és nem is tudtunk a másikról. 2007-ben mind
a ketten olyan cudar állapotban voltunk, hogy az ismerőseink már
attól tartottak, nem fogunk megmaradni. Ez is a történet része: az
út, amit bejártunk, mielőtt eljutottunk idáig; a tapasztalatok, amik
megteremtették az igényt. Mert itt nem pusztán egy munkakutyáról

meg a gazdájáról van szó; Kedd a legjobb barátom is egyben. Rokon
lelkek vagyunk. Testvérek. Azt nem mondanám, hogy az ég is egymásnak
teremtett minket, de pontosan azt adjuk a másiknak, amit
az elvár tőlünk.
Ezért mosolygok mindig, amikor Keddel a Nyugati Száztizenkettedik
utcai lakásom lépcsőjén napozunk. Mosolygok, mert valójában
nem is Kedd rátermettsége, hanem a személyisége törte meg nálam
a jeget és segített felszabadulni. Kedd vidám kutya. Imád élni.
És ha a nap huszonnégy órájában egy ilyen lénnyel vagy összezárva,
nem tudod nem szeretni az életet. Mert a kutyám hatására, hoszszú
idő óta először, egyre jobban értékelem az élet apró örömeit. És
nemcsak azért, mert mind a ketten nehezen jutottunk el idáig, hanem
azért is, mert a barátság meghitt pillanatai teszik olyan felemelővé
az életet – mindannyiunk életét.
– Szia, Kedd! – köszön valaki, kizökkentve a gondolataimból,
mert bár alig két éve lakunk a Nyugati Száztizenkettedik utcában,
Kedd máris óriási népszerűségnek örvend a környéken.
Kedd ilyenkor felkapja a fejét. Persze a szemöldökét is felvonja a
kis szélhámos, de eszébe se jut esdeklő pillantást vetni rám a válla
fölött. Ő munkakutya. Túlságosan fegyelmezett ahhoz, hogy szívességet
kérjen, vagy hagyja, hogy a rajongói megzavarják. De a farkcsóválásából
látom, hogy feszülten várja az új parancsot – „Köszönj
szépen!” –, az egyetlen vezényszót, ami lehetővé teszi számára, hogy
szolgálatban is megsimogattassa magát. Újabban szinte mindig beadom
a derekam. Mert megbízom benne. Mert tudja a dolgát. Mert
szereti az életet. Mert szeret kedveskedni, és ezzel engem is boldoggá
tesz. És mert tudom, attól, hogy mások kezéhez is odadörgöli
a fejét, még nem felejti el, hogy ő az enyém, én pedig az övé vagyok.

– Lefényképezhetem? Olyan édes kutya!
Fogalmad sincs róla, mennyire, gondolom magamban, miközben
kivonulok a háttérből, hogy a fiatal lány lefotózhassa Keddet. És soha
nem is fogod megtudni.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: LUIS CARLOS MONTALVAN-ÚJ ÉLET KEDDTŐL/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »