FOLYTATÁS.

Most már persze bánja, hogy májusban akart házasodni. „Mense
Maio malae nubent”* – szól a témát illetően alig ismert közmondás.
Ovidius például nem átallotta a halált emlegetni, ha valaki mégis
erre az aktusra szánná el magát a megadott hónapban. Elátkozott
frigy lett volna. Mi sem ékesebb bizonyíték erre, minthogy egy ember
meghalt, kettő megsérült, mert ő inkább a menyasszonyi ruháját
sétáltatta a városban. Jobban utána kellett volna olvasnia. Már
a nagyorrú rómaiak is tudták, május tizenharmadika a Lemuralia
napja, a bosszúszomjas és félelmetes szellemek és halottak kiengesztelésének
és elkergetésének jeles ünnepe. Ilyen szellemes napon botorság
házasságot kötni, mindenki beláthatja. Petrovics azóta se hallott
a Lemuraliáról, de hitt az elátkozottságában. Tény, hogy tőle
nem álltak távol a furcsaság bizonyos elemei, és időnként rendkívül
boszorkányosan tudott viselkedni. Ha néhány évszázaddal előbb
született volna, nagy valószínűséggel máglyán égették volna el.
Petrovics tehát mindannyiunk nagy örömére túlélte valahogy ezt
az elbaltázott napot, és estefelé – megkésve és meggyötörve – hazakeveredett.
Itt aztán alkalma volt elmagyarázni a hoppon maradt
vőlegénynek, miért is kellett sürgősen távoznia a saját esküvőjükről,
cserbenhagyva majd száz vendéget, nem is beszélve a riadalomról,
melyet az okozott, hogy nem csak láthatatlanná, de elérhetetlenné
is vált – a mobiltelefonját ugyanis otthon kellett hagynia.
Petrovicsot felettébb foglalkoztatta az a gondolat, vajon a menyas�-
szonyi ruhákra miért is nem gyártanak ilyen esetre zsebet. És az is
* „Rosszul házasodik, aki májusban házasodik” (római közmondás)

rendkívül zavaros volt számára, hogy a korántsem szívderítő értekezés
után miért mondta ex-leendő urának: „Azért maradjunk barátok.”
Pedig ő maga sem akarta így, a gondolattól is undorodott. És
soha ennél idegesítőbb, szánalmasabb és hasznavehetetlenebb mondattal
nem találkozott még. Szégyen, hogy pont az ő száját hagyta
el. Ennyiből azt is mondhatta volna: „Húsz deka párizsit kérek.”
Kevésbé lett volna sértő.
A lényeg, hogy Petrovics sajátos elbírálásban részesíti tetteit és
döntéseit. Néha ugyan élesen belemar a százharminchárom nappal
ezelőtti eseménynek az emléke, de a szíve mélyén hiszi, sőt tudja,
hogy jól döntött. Csak túl későn cselekedett.
Most talán kicsit túl korán.
Hogy mindez hogy jön ide? Csak mert ez jellemző motívum a
lány életéből, továbbá ekkor fogalmazódott meg először a fejében,
hogy kitől nem szeretne gyereket. És az majdnem a férje lett. Azóta
más szemmel néz a férfiakra. Felhúzta magában a biológiai vekkert.
Petrovicsnak nincs más dolga, minthogy várjon. És ennek eleget
is tesz. Mindennap vár és reménykedik. A naptárát nézi, számolgat,
hőmérsékletet mér. Eleinte megingathatatlanul biztos volt a profes�-
szor megfelelően kétségbeesett állapotában, magában és így a pozitív
válaszban. Mostanra fogyóban van a lendülete. De még mindig
hisz. Valahányszor kinyílik az ajtó és megcsörren a csengettyű,
valahányszor a raktárba megy és megpillantja azt az ódon bőrkötéses
könyvet. Hát, ha másért nem, ezért vissza fog jönni a tanár úr,
és akkor ő ott áll majd lesben, minden meggyőzőképességével felfegyverkezve.
Várakozni mindig akkor a legkínzóbb, ha sürget az
idő. Szinte érzi, ahogy napról napra, óráról órára, sorra jár le petesejtjeinek
a szavatossági ideje, és sikítani lenne kedve tehetetlenségében.
Micsoda pocsékolás. És bár töretlenül hisz, azért előhozakodik

magának alternatívával is, de hamar meg is vétózza azt. Hozott egy
döntést. Koncentrál és alkalmazza a vonzás törvényét.
Végül a nyolcadik napon bejön egy élő, két lábon járó kartográfus.
Ránézésre százéves lehetett, plusz-mínusz ötven év. Petrovics
mindig úgy képzelte, a kartográfusok görnyedt öregemberek körzővel
és szögmérővel, akik csupa málladozó lapú, A0-ás méretű papírtekercs
és vaskos album között üldögélnek, és a félhomályban
vadregényes tájakat alkotnak. Ez a kartográfus is hajlott korú férfi
már, de mint az beszélgetésük során kiderült, már a térképészeket is
utolérte a modern kor, és számítógéppel meg szoftverekkel dolgoznak.
Petrovics csalódottan hallja. Viszont annál jobban örül, hogy
a férfi régi világtérképek, illetve térképekkel illusztrált régi kiadványok
iránt érdeklődik. Készséggel igyekszik segíteni neki, átfésüli
az egész boltot, most épp a felső polcokat rohamozza, miközben
iparkodik szorgalmasan feldolgozni azt a kellemetlen hiányt, amit
a létra megmagyarázhatatlan és hirtelen eltűnése okozott. Pillanatnyilag
lábujjhegyen spiccelve nyújtózkodik, és centik választják
el a céltól. Bár stabilan áll így, mégsem elég magas, hogy elérje. És
ahogy a bácsit elnézi, ő se fogja. A bácsi szerény hangon próbálja
meggyőzni arról a lányt, hogy tovább tud élni, ha most nem talál
neki semmit, csak az ég szerelmére, ki ne menjen a bokája miatta,
de Petrovicsot nem kell félteni, a spicce és az egyensúlyérzéke már
osztatlan sikert aratott, csak ezt a könyvesboltban még nem vették
észre. Az is eszébe jutott, hogy felmászik a polcon, de a bácsi szerint
ez igazán szükségtelen. Ennyit még soha egyetlen eladó sem
fáradozott érte, és egyetlen eladónak sem voltak még ilyen csodálatra
méltó lábai. És szelíden elnézést kér az észrevételéért. Petrovics
vidáman felkacag. Nincs is szebb a céltalan bókoknál. Váratlanul
megjelenik a feje mellett egy kinyújtott kar, amely könnyedén

leveszi azt a könyvet, amiért Petrovics percek óta elkeseredett,
ámde mutatós vitustáncot járt. A kar ezután szótlanul a kezébe
adja a zsákmányt, és így a térképész is kézbe vehette a százéves
könyvritkaságot, mely a Kárpát-medencét volt hivatott részletesen
bemutatni. Hálásan megköszöni Petrovicsnak és a kar tulajdonosának
a segítséget, majd félrevonul ismerkedni a poros prédával. Petrovicsnak
van egy halovány sejtése, kinek köszönheti ezt az isteni
beavatkozást. Magas, őszülő halántékú, sötétszőke, egyenes hajú,
kék szemű, kiváló apaalapanyag, akinek az eljövetelét már kerek
nyolc napja várja, mint a messiást.
Csak félig mer megfordulni, a férfi túl közel áll, itt hátul keskeny
a hely a polcok között.
– Nem ártana váltanunk pár szót.
Nem kertel, mindig közli, amit akar. Buktatni is ebben a stílusban
szokott.
– Mikor, hol?
– Öt után. Károlyi-kert. Odaadná a könyvem?
Ilyen körülmények között nem egészen világos ugyan, mi volt az
elsődleges ok, ami miatt visszajött, a könyv vagy a válasz, de mégis
itt van, és a munkaideje után a parkban válaszolni fog. Petrovicsnak
most nagyon kéne örülnie. De amikor látja távozni a férfit, át
a járdán, zebrán, villamossíneken a túloldalra, míg el nem tűnik a
szeme elől, úrrá lesz rajta a rettegés. A tanár úr híresen nagy pókerarc,
de most kivételesen látszódott rajta valamiféle nehezen definiálható
kelletlenség. Ez rossz jel. Töpörödni érzi a gyomrát. Mint
vizsgák előtt.
Az ember igazán bonyolult teremtmény. Megközelítőleg kétszázhat
csont, hatvanmilliárd sejt és hetvenöt százalék víz alkotja.
Egyetlen apró idegsejt hatvanezer másikkal áll kapcsolatban, és

egymás között az üzeneteket bő háromszáz kilométer/órával küldözgetik.
Petrovics idegrendszere most a túlélésért küzd. Csokoládéval
támogatja agyműködését.
Nyolc napja vár erre a pillanatra, hogy most egyszeriben elveszítse
a fejét. Tisztában van vele, hogy butaság, de most legszívesebben
lelassítaná az időt az akaratával. Nincs benne sok gyakorlata, így
mikor bezáródik mögötte a könyvesbolt ajtaja, zombivá változik, és
saját lábon ballag a vágóhídra. Nem néz se jobbra, se balra, belépked
a parkba, keres egy szabad padot, és felkészül minden eshetőségre.
Elővesz egy könyvet.
Közben ugyanaz a fogorvos, aki a legutóbb páciense fogsorát fehérítette,
most fájdalomcsillapító injekciót ad be egy másik páciensnek,
míg az asszony, aki a rosszullétével küzdött, komoly beszélgetést
folytat egy másik asszonnyal, aki egyelőre úgy tudja, az életében
minden a legnagyobb rendben van, csak kissé fáradt.
Petrovics negyedórát tölt egy könyv társaságában a padon. Hogy
olvasna, túlzás, inkább csak lapozgat, mikor a szeme a lap aljára ér.
Kárba veszett információk.
– Szabad? – kérdezi a férfi. A hangja senki máséval össze nem keverhető.
De hogy hogyan került oda észrevétlenül a pad mellé, az
érthetetlen. Nem is hallotta. Biztos a füvön jött. Semmi kavicscsörgés,
masírozás. Leül, nem vár engedélyre. Petrovicsnak torkán ragadnak
az olvasott betűk.
Még le se ült, már a zsebében matat, szájába illeszt egy szál cigit,
és villámgyorsasággal rágyújt. Mélyet szív, kifújja a füstöt, a kaviccsal
felszórt utat fixírozza. Petrovics szoborrá merevedve figyeli
a szertartást.
– Tudja, Petrovics… a maga ajánlata egyszerre nevetséges és felháborító
– szól az ítélet. – Fel sem tudom fogni, hogy juthatott

ilyesmi az eszébe. Normális, józan gondolkodású ember nem tesz
ilyen ajánlatot senkinek. Igazán úgy gondolom…
– Kioktatás nélkül is visszautasíthatja. Nem kell a hegyi beszéd.
Gondolta, veszítenivalója már úgysem lehet.
– Még nem fejeztem be – figyelmezteti a tanár. Fenyegetően meg
is emeli a hangját. Petrovics nem akar háborút, elhallgat. Erre a férfi
is. Egy darabig csak füstölög magában. Figyeli a parkot, csak a lányt
nem, akinek ez nem igazán esik jól. Ő meg feszülten figyeli a tanár
minden mozdulatát. Hátha sikerül megfejtenie.
– Nem valószínű, hogy maga átgondolta ezt a dolgot, igaz? Hát
én se akartam. Nonszensz. Kétségkívül őrültség. Ez nyilvánvaló.
Csak aztán… belefészkelte magát a fejembe. Maga elültette a bogarat
a fülemben. Minél gyakrabban jutott eszembe, annál inkább háborogtam
ellene. Mondván, ez lehetetlen. Maga meg ez a felajánlás.
Hatásszünet. Petrovics fejében nő a nyomás. Pontosabban, hol
nő, hol csökken. De mindenképpen szélsőséges.
– Petrovics, én szeretem a feleségemet. De igaza volt. Bánt, hogy
nincsenek gyerekeim, és az is, hogy már nem leszek fiatalabb sem
én, sem a feleségem. Azt mondta, magához se kell érnem. Én magát
a szaván fogom. Soha ennél nagyobb ostobaságot nem követtem
még el egész életemben, de meghoztam a döntésemet. A válaszom
igen.
Az emberi szervezetben több mint öt liter vér kering. Petrovics ebben
a pillanatban úgy érzi, mind felszívódott, ismeretlen helyre távozott,
képtelen érdemben reagálni, megszólalni, pislogni, a legminimálisabb
életjelet adni. Nem gondolta volna, hogy a válasz ennyire meg
fogja lepni. Pedig nem volt nagy dilemma, a válasz csak igen vagy
nem lehetett, valamelyik a kettő közül, és ez alatt a nyolc nap alatt

mindkettőre gyártott forgatókönyvet. Valahogy nem sikerült belekalkulálnia,
hogy ezt a férfi szájából hallani majd kissé más élmény lesz.
– Meg kéne beszélnünk a részleteket – jegyzi meg monoton hangon
a férfi.
Igaz is. A részletek. Petrovicsot váratlanul érte a felismerés, hogy
most tovább kell gondolnia ezt az őrületet.
– Azt jobb lenne valami diszkrétebb helyen – válaszolja kis habozás
után. Ezzel egyrészt időt nyer, másrészt jobb az óvatosság.
– Jogos – bólogat a tanár. – Hol és mikor?
– Tulajdonképpen akkor már bele is csaphatnánk a lecsóba.
– Micsodába?
– Túleshetnénk a dolgon.
– A dolgon?
– Azon.
– Ja, hogy azon.
– Ezt még pontosan ki kellene számolnom.
– Mármint, mit?
– Hogy mikor jöjjön.
– Hova?
Petrovics gyanakodva a férfira néz. Most vagy játszadozik az idegszálaival
a tanár úr és összevissza bogozgatja őket, vagy szegény
tényleg elvesztette a fonalat.
– Feltételezem, hozzám. Vagy van jobb ötlete?
A tanár utoléri a beszélgetést.
– Á, értem.
Halleluja. Érti. Ennek jeléül rágyújt még egy cigarettára.
– Na jó. Akkor számolgasson, Petrovics! Aztán értesítsen, mire
jutott! Van magánál papír és toll?

Petrovics nagyon is jól ismeri táskája tartalmát. Toll mindig van
benne, de papír…? És akkor eszébe villan a könyv, amit úgy markolászott
a beszélgetés alatt, mintha az villámhárítóként képes lenne
levezetni a benne felgyülemlett tetemes feszültséget. Bizonytalanul
odanyújtja a tollal. Csak most van érkezése elgondolkodni azon,
minek is kell az a másiknak.
A tanár megemelt szemöldökkel méregeti előbb a könyvet, aztán
a könyv tulajdonosát.
– Jaj ezt ne, nincs más?
Petrovics a fejét rázza.
– Nem könyvtári. Az enyém – közli. Ha ez számít valamit a tanár
úr lelki békéje érdekében.
A tanár tétován beleír valamit. Visszaadja a könyvet. Becsukva.
– Most mennem kell. Jelentkezzen!
Elmegy. Gőzmozdony. Nagy, fekete és füstöl.
Petrovics csak most meri megnézni a rögtönzött dedikációt. Picurka,
kék, decens írott számjegyek. A tanár úr hipertitkos telefonszáma.
– Ja. Hát ezt a mobilomba is beírhattam volna – bosszankodik a
lány félhangosan.
Az elkövetkezendő napokban Petrovics agya lázas munkába kezd.
Elveket fogalmaz meg kiáltvány formájában. Még szerencse, hogy a
pliék, jeték és rond de jambe-ok nem akadályozzák az ilyen jellegű
agyműködést és fordítva. Míg ő önmagával és a rúdgyakorlatokkal
foglalatoskodik, ugyanaz a lány, aki a legutóbb az állatok iránt
érzett szimpátiáját vallotta, a házi feladatait oldja meg. Nézetei továbbra
se nagyon változtak, bár egész egyszerűen csak annyi gondja
van, hogy túl fiatalon túl sokat tud az emberekről, és ehhez képest
szeretethiányos. Mint még sok milliárd másik embertársa a földön.

Amint az elvek és az időpont is készen állnak a nyilvánosságra hozatalra,
azon nyomban a tanár tudtára adja. Ő a nap folyamán vissza
is hívja, ahogy illik, hogy véglegesítsék az üzleti találkozót. Minden
megy a maga döbbenetesen egyenletes útján. Míg egyszer csak azon
kapja magát, hogy a tanár úr szürke szedánját keresi a mellékutcában.
Nincs nehéz dolga, a férfi ott ácsorog a kocsi oldalának támaszkodva
az út másik oldalán, és szokásához rendületlenül híven dohányzik.
– Elnézést a késésért! – meaculpázik már messziről, szaporán szedi
a lábát, hátha előbb odaér, mint a hangja.
A férfi az órájára néz. Egyáltalán nem bosszús, sőt inkább meglepett,
hogy valaki öt perc késésből ügyet csinál.
– Mit csinált itt? – mutat az Operaház épületére.
– Próbám volt.
– Mit próbált?
– Táncolni – zárja rövidre a beszélgetést Petrovics.
– Induljunk! – válaszol a férfi. Kinyitja a lánynak az ajtót, megvárja,
míg beül az anyósülésre, és aztán ő is bekászálódik.
A kocsiban ártatlanul szól a rádió. Kereskedelmi csatorna, rongyosra
játszott kommersz dallamokkal. Petrovics agyában gomolyogni
kezd egy örvénylő kis vihar. Ha ezt tovább kell hallgatnia,
kiugrik a résre tekert ablakon. Szó nélkül elkapcsolja.
– Hé! Mit művel? – háborog a tanár.
– Ez förtelmes! Hogy képes ezt hallgatni? Borzalom!
– Engem nem zavart. Ne kapcsolgasson a kocsimban! A sajátjában
azt csinál, amit akar.
– Nincs autóm.
– Pláne.
És a nézeteltérés közepette barátságosan felmorajlik Beethoven 7.
szimfóniájának
második, A-dúr tétele, amelytől normál körülmények

között Petrovicsnak szorgalmasan lúdbőrözni szokott mindkét karja.
Látja, hogy a férfi a rádiógomb felé tapogatózik. Megállítja.
– Várjon már egy kicsit! Hallgassa! Majd utána elkapcsolja. Kérem!
Ezúttal enged a lánynak. És utána se kapcsolja el.
A lány sikerrel hazakalauzolja mindkettőjüket, beavatja a tanárt
az utcájába jutásnak minden trükkös tudnivalójába, még parkolóhelyet
is talál neki. Zavartan felcaplatnak a negyedikre, és Petrovics
beengedi magukat a lakásba. A tanár átfuttatja tekintetét a takaros
kis fészken, és miközben elönti a tanácstalanság, hogy most mit
kéne csinálnia és hogyan, megpillant egy festményt az egyik falon.
Hirtelen vonzalmat érez iránta, de mielőtt bármit tehetne, a lány
visszarángatja a figyelmét.
– Adja a kabátját! – veszi át az irányítást automatikusan a lány.
Itt most ő az úr… nő. – Kér valamit inni?
– Köszönöm, nem.
– Enni?
– Nem vagyok éhes.
– Helyet foglalni?
– Köszönöm, azt elfogadom.
Petrovics és a tanár a nappaliba tartanak, megkísérli még egyszer
szemügyre venni a festményt, de feladja, és inkább követi a házigazdát.
A nappaliban még több festmény van, de valamiért kevésbé
érdekesek, mint az ott kint, inkább zsöllye után néz. Leülnek a
dohányzóasztal két végébe, egymással szembe, tisztes távolságban.
– Szeretném tudni, mik az elképzelései – tér a tárgyra a férfi.
Pillanatok alatt összeszedi lélekjelenlétét, és logikus fejtegetésbe
kezd.
– A gyerek a mi kettőnk tulajdonát képezi. Ugyanolyan jogokkal
rendelkezik fölötte, mint én, vagy mint egy átlagos édesapa.

Ha továbbra is érdekel, a könyvesboltban megtalálod, vagy a kiadó márkaboltjában, a Westendben, és azon bevásárlóközpontokban, ahol nyitott boltot.

 

Oldal: OKVÁTH ANNA-MÁS ÁLLAPOTOK/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat