Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

– Ahalya, segíts!
Megpróbált válaszolni, de a szája tele volt sós vízzel, csupán krákogni
tudott. Kiköpte a vizet, és újra próbálkozott: – Várj! Sita! Várj,
amíg elvonul a víz!
A tenger apadni kezdett.
Ahalya lassan learaszolt a banánpálmáról, azután a nedves homokra
lépett. Churidaarja cafatokban lógott róla, arcát vér borította.
Elengedte a fatörzset, amely megmentette az életét, és elindult
Sita felé. Ahalya védelmezőn magához szorította húgát, azután a
pálmafák között elnézett a háborgó tenger irányába. Nem fogta fel
rögtön a borzasztó látványt. A tüskebokrok leveleiktől megfosztva,
csonkán terültek szét a homokban. Körülöttük sötét alakok lebegtek
a saras víz felszínén.
Ahalya a sötét alakokra pillantott. Szíve nagyot dobbant. Hirtelen
megértette.
– Idhar aawo! – parancsolta Sitának hindiül. – Gyere!
Kézen fogva vezette húgát a térdig érő vízben. Először Ambinit
találták meg. Testét sár borította, bőrét tüskék okozta sebek borították.
Szeme nyitva volt, arca rémületet tükrözött.
Sita megkövült édesanyjuk testének groteszk látványától. Olyan
erősen szorította nővére kezét, hogy Ahalya elrántotta. Ahalya térdre
borulva zokogott, míg Sita csak bámult maga elé. Ám egy hosszú
másodperc után szája legörbült, és szipogni kezdett. Arcát tenyerébe
temetve úgy remegett, mintha rohamot kapott volna.
Ahalya magához szorította a húgát, majd megfogta a kezét, és elhúzta
Ambini mellől. Nemsokára újabb holttestet találtak. Az egyik
helyi fiú volt az. Sita megdermedt. Ahalya továbbvezette a romos,
mocsaras tengerparton a családi bungaló irányába. Tudta, egyetlen
esélyük, ha megtalálják az apjukat.

Ha Sita nem botlik meg, észre sem vették volna Naresh testét.
Miközben lehajolt, hogy felsegítse a húgát, Ahalya felpillantott, és
egy újabb sötét alakon akadt meg a szeme, amely az immár nyugodt
lagúnában lebegett. A hullám egészen a pálmaerdőn túlra sodorta
Naresht,
aki a lagúna szélén lévő sziklák közé szorult.
Ahalya húgát maga után vonszolva tette meg a kis távolságot
Naresh holttestéig. Egy hosszú másodpercig értetlenül bámulta az
apját. Azután lassan felfogta a látottakat, és keserű sírásra fakadt,
amint a veszteség teljes súlyával ránehezedett. Ahalya volt Naresh
kedvence, ahogyan Sita Ambinié. Nem halhatott meg az apja! Hiszen
megígérte, hogy talál neki egy rendes férjet, és egy irigylésre
méltó esküvőt rendez neki. Olyan sok mindent megígért.
– Nézd! – suttogta Sita, és dél felé mutatott.
Ahalya letörölte könnyeit, követte húga tekintetét, túl a lecsupaszított,
idegennek tűnő tájon. A távolban a bungalójuk látszott.
Ahalya
meglepődött az ismerős ház alakja láttán, mint ahogyan
húga néma hallgatásán is. Sita abbahagyta a sírást, és most magát
átölelve, védekező pózba dermedt. Ahalya erőt merített húga kétségbeesett
bánattal teli tekintetéből. Talán Jaya vagy a nagymamájuk
megmenekült. Már a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy
Sitával
teljesen magukra maradtak.
Ahalya mély lélegzetet vett, és megfogta húga kezét. Keresztülgázoltak
a letarolt tájon otthonuk romjai felé, ahol csaknem egy évtizedet
töltöttek. A szökőár előtt a bungaló körül gyönyörű kert volt
virágokkal és gyümölcsfákkal. Nem sokkal az után, hogy a Ghai
család megérkezett Delhiből, Naresh egy ashoka fát ültetett a ház
közelében Sita tiszteletére. Gyermekként az örökzöld facsemete
körül játszott, és közben azt képzelte, hogy Hanuman, a nemeslelkű
majom istenség kiszabadítja névrokonát, a Rámájana hősnőjét

Lanka-szigeti fogságából. Most az ashoka a többi fával és virággal
együtt levelektől, ágaktól, szirmoktól megfosztva inkább gyufaszálra
hasonlított.
Sita megállt a szeretett fa csontváza mellett, de Ahalya nem hagyta,
hogy ismét elsírja magát, továbbhúzta a ház felé. A földszint ablakait
letépték a hullámok, a berendezési tárgyak pedig, amelyek
egykor a szobákat díszítették, most az udvaron rekedt víz színén lebegtek.
Ennek ellenére a ház sértetlennek tűnt. Miközben a nyitott
bejárati ajtó felé tartottak, Ahalya fülelt, de nem hallott emberi hangokat.
A ház csöndes volt, mint egy kripta.
Belépett az előszobába, a nyirkos levegő facsarta az orrát. A nappaliba
bepillantva meglátta idős nagymamáját, amint arccal lefelé a
vízen lebeg a sáros kanapé mellett. Újabb könnyek gyűltek a szemébe,
de a síráshoz túlságosan kimerült volt. Az idős asszony testének
megtalálása már nem zaklatta fel annyira. Miután az apját megtalálták,
szinte sejtette, hogy a nagymamája is meghalt.
Összeszedve maradék elszántságát, Ahalya átvergődött a nappalin
keresztül a konyhába, és kétségbeesetten imádkozott, hogy Jaya még
életben legyen. A házvezetőnő már Ahalya születése előtt velük élt;
a család tagja volt, egyedi és nélkülözhetetlen.
Amikor Ahalya belépett a konyhába, maga után húzva a bicegő
Sitát, a teljes pusztítás képe fogadta. Felfordult kosarak, mosószeres
üvegcsék, üvegek, amelyekből kiszóródott az édesség, a mangó, a
papaya és a kókusz; minden a vízben úszott. A víz felszíne alatt bödönök,
serpenyők, tálak és evőeszközök hevertek a padlón, akár az
elsüllyedt hajóroncsok. Jayának azonban nyoma sem volt.
Ahalya már éppen elhagyta volna a konyhát, hogy az étkezőben is
körülnézzen, amikor észrevette a kamra félig nyitott faajtaját. Előbb
vette észre a kezet, mint a húga, és kitárta az ajtót. Ott feküdt Jaya

a kamra törmelékei közé szorulva. Eltávozott hozzátartozóik közül
Jaya tűnt a legbékésebbnek. Szeme csukva volt, mintha csak aludna.
Ám amint megérintette a bőrét, az hideg volt és nyirkos.
Ahalyát elfogta a szédülés, kis híján összeesett. A térdig érő vízben
állva helyzetük hirtelen világossá vált számára. Árvák lettek. Rokonaik,
nagynénjeik és unokatestvéreik a messzi Delhiben éltek, és
már hosszú évek óta nem találkoztak.
Amikor már hatalmába kerítette volna a teljes reménytelenség,
Sita megfogta a kezét. Ahalyát felrázta húga érintése, és cselekvésre
ösztökélte. Eszébe jutott, hogy elsőszülöttként felelősséggel tartozik
húga iránt, így hát továbbvezette Sitát az emeleti szobájukba.
A hullám kimarta a lépcsőket, és pocsolyákat képzett a padlón, de
a felső szint ablakai és bútorai sértetlenek maradtak. Egy gondolat
foglalkoztatta Ahalyát: meg kell találnia a táskáját és a mobiltelefonját.
Ha fel tudná hívni Naomi nővért, és Sitával el tudnának jutni
valahogy a St. Marybe, akkor biztonságban lennének.
Az éjjeliszekrényen megpillantotta a táskáját, kivette a mobilját,
és Naomi nővér számát tárcsázta. Miközben a telefon kicsöngött,
keletről ismét távoli morajlást hallott. Odalépett az ablakhoz, és
kinézett a Bengáli-öböl iszapos vizére. Nem hitt a szemének. Egy
újabb hatalmas hullám tartott a part felé. Másodpercek múlva a
morajlás ijesztő robajjá erősödött, elnyomva a vonal másik végén
megszólaló hangot. – Halló? Ahalya? Sita? – Ahalya megfeledkezett
Naomi nővérről. Minden gondolatát a húga és az újabb gyilkos ár
kötötte le.
A háborgó tenger elérte a bungalót, és elárasztotta az alsó szintet.
A ház megingott és recsegett, amint a hullám az alapoknak csapódott.
Ahalya becsapta a hálószoba ajtaját, és Sitával felugrott az ágyra.
Magához szorította remegő húgát, és közben azon töprengett,

vajon Shiva úgy döntött-e, hogy a világvége ne tűz, hanem inkább
víz formájában jöjjön el.
A második ár támadása mintha örökké tartott volna. A sós víz
beszivárgott az ajtó alatti repedéseken, és ellepte a padlót. A testvérek
egy halom takaró közé kuporodtak, miközben a vízszint egyre
emelkedett. A ház hirtelen megmozdult alattuk, és a szoba megdőlt.
Az ajtó kivágódott, barna víz ömlött a szobába. Ahalya ijedten felsikoltott,
Sita pedig nővére piszkos ruhájába temette az arcát. Ahalya
behunyta a szemét, és elmondott egy imát Laksminak, könyörögve,
hogy oldozza fel őket a bűneik alól, és biztosítsa számukra a biztonságos
átkelést következő életükbe.
Az imára összpontosítva alig vette észre, hogy a zaj lassan csillapodott,
és végül teljesen megszűnt. A szökőár elvonultával a ház ismét
szilárdan állt. A lányok mozdulatlanul ültek az ágyon. A hullámok
által lepusztított világ ijesztően csendes volt.
– Ahalya? – suttogta végül Sita. – Hová fogunk menni?
Ahalya pislogott, majd lassan kitisztult a feje. Elengedte a húgát,
és érezte tenyerében a telefon súlyát. Dermedten tárcsázta az ismerős
számot.
– El kell jutnunk a St. Marybe – mondta. – Naomi nővér tudni
fogja, hogy mi a teendő.
– De hogyan? – kérdezte Sita aggódva. – Senki sincs, aki elvinne
minket.
Ahalya behunyta a szemét, és a telefon csengését figyelte. Végrevalahára
megszólalt Naomi nővér hangja. Mi történt? Veszélyben
vannak? Amint Ahalya beszélt, hangja távolinak tűnt. Jött egy hullám.
A családjuk meghalt. Sitával túlélték, de az otthonuk elpusztult.
Nincs pénzük, csak a telefon.

A vonal egy ideig recsegett, mire Naomi nővér ismét meg tudott
szólalni. Azt mondta, hogy menjenek ki az utcára, és kérjenek meg
egy szomszédot, hogy vigye be őket Chennaiba.
– Csak olyannal menjetek, akiben megbíztok! – intette a lányokat.
– Várunk titeket.
Ahalya letette a telefont, Sitához fordult, és közben igyekezett minél
magabiztosabbnak tűnni. – Találnunk kell valakit, akinek van
autója. Gyerünk! Szükségünk van száraz ruhákra.
Húgát kézen fogva a fiókos szekrényhez ment. Segített Sitának
lehámozni a nedves, piszkos ruhadarabokat, majd a kezébe nyomott
egy tiszta churidaart. Azután ő is átöltözött. Kinyitotta a csapot,
hogy megmossa az arcát, de a csapból nem jött víz. Kénytelenek
lesznek elviselni a bőrüket borító piszkot, amíg a St. Marybe
nem érnek.
Sita elindult az ajtó felé, útra készen, de Ahalya megállt, hogy a komódról
magához vegyen egy családi képet. A kép múlt karácsonykor
készült a Ghai családról. Kivette a képet a keretéből, és churidaarjának
derekába dugta. Felemelt egy fadobozt is, és a telefonjával együtt
egy vászontáskába tette. A dobozban azok az aranyékszerek lapultak,
amelyeket a két testvér ajándékba kapott az évek során – ez volt
minden vagyonuk. Ahalya még egy utolsó pillantást vetett a szobára,
majd búcsúzóul bólintott egyet. A többi holmit itt kell hagyniuk.
A lányok lementek a lépcsőn, keresztül az előszobán, azután ki az
udvarra. Odakint forrón tűzött a nap, a még hátramaradt víz döglött
halaktól bűzlött. Ahalya Sitát kézen fogva megkerülte a lepusztult
bungalót, és kiment a ház mögötti útra. A család két autója,
amelyek az ár előtt a feljárón álltak, most sehol sem voltak. Ahalya
még egyszer hátra akart fordulni, hogy megnézze a bungalót, de

végül meggondolta magát. A hullámok után hátrahagyott romhalmaz
nem ugyanaz az otthon volt, amelyet ismertek. Korábbi világuk,
a családjukkal együtt, amely valaha itt lakott, most már csak
az emlékeikben élt.
Kiértek a főútra, de azt elöntötte a víz és a pálmaerdőből odasodródott
törmelék. Ahalya kétségbeesett. Ugyan ki kísérelné meg ilyen
körülmények között, hogy eljusson a városba? Akkor eszébe jutott,
hogy talán valaki a halászfaluból tudna nekik segíteni. Tisztában
volt vele, hogy erre nem sok esély van. A legtöbb falusi a part menti
kunyhókban élt, amelyeket valószínűleg elsodort a víz. A túlélőknek
azonban szükségük lesz utánpótlásra és segítségre Chennaiból.
Előbb vagy utóbb valakinek meg kell tennie az utat.
A testvérek csendben lépkedtek egymás mellett. Már majdnem
egy mérföldet megtettek, de még senkivel sem találkoztak. A talaj
menti növények mind eltűntek, csupaszon hagyva az út két oldalát.
Mire elérték a halászfalut, már folyt róluk az víz, torkukat szomjúság
kaparta. India déli részén a nap télen is nagyon erősen tűzött.
Továbbra is Ahalya lépkedett elöl, miközben egyre beljebb mentek
a faluban. Amint közelítettek a tengerparthoz, találkoztak egy
férfival, aki sáros, fehér szoknyát, azaz lungit viselt, meztelen karján
egy kisgyermek ült. A férfi lassan feléjük sétált. Mögötte egy sorban
sáros falusiak haladtak, fejükön pálmalevélből készült kosarat cipeltek,
vállukra színes táskát vetettek.
A férfi megállt Ahalya előtt. – Vanakkam – üdvözölte Ahalya. –
Hová mennek?
A férfit annyira felzaklatták az események, hogy úgy tűnt, meg
sem hallotta a kérdést. Az áramlatról kezdett beszélni, és közben hevesen
mutogatott.

– A csónakomban voltam – magyarázta. – Semmit sem éreztem.
Mire hazajöttem, már mindenki eltűnt. A feleségem, a gyerekeim…
nem tudom, mi történt velük. – Megfordult, és a mögötte sorakozó,
rongyos csapatra mutatott. – Csupán mi maradtunk.
Ahalya megértette a férfi bánatát, és nagyon igyekezett, nehogy
saját keserű fájdalma úrrá legyen rajta. Inkább a legfontosabb feladatra
összpontosított.
– A vezetőjüknek van egy furgonja – mondta. – Az hol van?
A férfi megrázta a fejét. – Az már csak egy roncs.
– És ivóvíz? Biztosan raktak félre a monszun idejére.
– Mindet elvitte a víz.
– Hová mennek? – kérdezte megint Ahalya.
– Mahabalipuramba – válaszolta a férfi. – Élnek ott rokonaink.
Ahalya megpróbálta leplezni a csalódottságát. Mahabalipuram öt
mérföldnyire feküdt az ellenkező irányban. – Nekünk Chennaiba
kell mennünk.
A férfi úgy bámult rá, mint egy bolondra. – Az nem fog sikerülni.
Ahalya megfogta Sita kezét, és határozottan így szólt: – De nekünk
igen.
A testvérpár csatlakozott a falusiakhoz, amíg vissza nem értek a
főútra, ott azonban elbúcsúztak a csapattól.
– Kovallamba kellene mennünk – mondta Sita csendesen, hosszú
idő óta most szólalt meg először. – Ott felszállhatunk egy buszra.
Ahalya bólintott. Kovallam egy nagyobb halászközösség volt, két
mérföldnyire északra. Még ha nem is találnak buszt, minden bizon�-
nyal kapnak tiszta vizet a piacon. Most a víz volt a legfontosabb. Az
utazás várhatott.

Lassan tették meg a mérföldeket a trópusi hőségben. Az óceán felől
érkező fuvallatok néha enyhítették a forróságot. Ettől eltekintve az
út egyhangú és fárasztó volt. Szandáljukban, amely átázott és megtelt
homokkal, felhólyagosodott a lábuk.
Mire beértek Kovallamba, Sita arcvonásai szűnni nem akaró grimaszba
merevedtek, és Ahalyának is nehezére esett megőrizni a lélekjelenlétét.
A nap állásából ítélve úgy gondolta, délelőtt tizenegy
óra körül lehet. Hacsak nincs szerencséjük, estére nem jutnak el az
iskolába.
Kovallamban nagy volt a forgalom. Ökrös szekerek, autók és gyalogosok
igyekeztek egymást megelőzni a szűk, víz borította utcákon.
Ahalya megállított egy idős asszonyt, aki sárfoltos szárit viselt, és a
Chennaiba tartó buszról érdeklődött. A nőnek azonban eszét vette
a kétségbeesés.
– A fiam – sápítozott. – A parton volt. Láttátok?
Ahalya szomorúan megrázta a fejét, majd továbbment. Megkérdezett
egy férfit is, aki érett banánnal teli kosarat cipelt, de ő csak
bambán bámult rá. Egy másik férfi pedig, aki egy szőlős kordét tolt
maga előtt, a fejét rázta.
– Nem tudod, mi történt itt? – kérdezte mogorván, és az utcára
köpte a szájában lévő paanlevet. – Senki sem tudja, hogy járnak-e
egyáltalán a buszok.
Ahalya leküzdötte hirtelen feltörő kétségbeesését. Tudta, ha nem
őrzi meg a nyugalmát, elhamarkodottan fog dönteni, amivel csak
még nagyobb veszélybe sodorná magukat.
Sitát a piac felé vezette. Ahogyan az várható volt, csak néhány
bódé nyitott ki. Ahalya odament egy cukornádlevet árusító kereskedőhöz,
és megkérdezte, hogy tudna-e adni nekik egy üveg vizet.

Ha továbbra is olvasnád a történetet, a könyvesboltban, vagy a kiadó márkaboltjában megtalálod, és azon bevásárló központban, ahol nyitott boltot.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 21
Tegnapi: 450
Heti: 471
Havi: 9 084
Össz.: 382 092

Látogatottság növelés
Oldal: CORBAN ADDISON-A NAPFÉNY GYERMEKEI/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »