Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

1.
A nászút
Ha összegyűjtenék minden romantikus verset, könyvet,
dalt és filmet, amit valaha olvastam, hallottam vagy láttam,
és valahogy egy üvegbe zárnám belőlük az összes lélegzetelállító pillanatot,
még az is elhalványulna a mostani mellett.
Ez a pillanat egyszeri és megismételhetetlen.
Itt fekszik velem szemben az ágyon, fejét a karjára hajtja, és lágyan
simogatja a kézfejemet. A haja egy része szétterül a párnán, másik
része a vállára és a nyakára omlik. Szemével a kezemen köröző ujjait
követi. Már lassan két éve ismerem, de még sohasem láttam ilyen
boldognak. Végre nem kell egyedül cipelnie az elmúlt időszak terheit,
és ez érződik rajta. Mintha a tegnapi igenek után a rengeteg baj
és fájdalom egy csapásra szertefoszlott volna. A múltunk könnyebbé
vált, mert innentől már együtt birkózunk meg vele. Mostantól átveszem
tőle, amit csak lehet. Jöjjön bármilyen akadály, én minden
erőmmel azon leszek, hogy elgördítsem előle. Azóta erre várok, mióta
először megpillantottam.
Rám néz és elmosolyodik, aztán felnevet, és arcát a párnába fúrja.

szivcsapas3.jpg
Odahajolok, és puszit nyomok a nyakára.
– Mi olyan vicces? – kérdezem.
Felnéz rám. Az arca bíborvörös. Megrázza a fejét, és újra kacagásban
tör ki.
– Mi – feleli. – Még csak huszonnégy óra telt el, de én már nem
is számolom, hányszor…
Megpuszilom a lángoló pofiját, és én is elnevetem magam.
– Én már torkig vagyok a számolgatással, Lake. Egy életre elegem
volt belőle.
Átölelem a derekát, és magamra húzom. Felém hajol, hogy megcsókoljon,
de a hajzuhataga közénk hullik. Az éjjeliszekrényről elveszem
a hajgumiját, és kontyot kötök a tarkójára.
– Így ni! – húzom vissza az arcát az enyémhez. – Mindjárt jobb.
Lake makacsul ragaszkodott a fürdőköpenyekhez, de valójában
egyszer sem vettük fel őket. A ronda blúza a padlón hever, éppen ott,
ahová előző este dobtam. Mondanom sem kell, hogy ez volt életem
legjobb huszonnégy órája.
Puszilgatni kezdi az arcomat. Leér az államhoz, majd feltornázza
magát a fülemig.
– Éhes vagy? – suttogja.
– Igen, de nem ételre vágyom – felelem.
– Még teljes huszonnégy óra áll előttünk. Ha tartani akarod a
tempót, akkor szükséged lesz az energiára. Amúgy ma még nem is
ebédeltünk – dől hátra mosolyogva.
Legördül rólam, és az éjjeliszekrényről felveszi a szobaszerviz étlapját.
– Bármit, csak ne hamburgert! – szólalok meg.
– Lassan túltehetnéd már magad ezen az ügyön – forgatja a szemét
nevetve.

Végigfuttatja tekintetét a menükártyán, majd rábök az egyik sorra.
– Mit szólnál a Wellington-bélszínhez? Mindig meg akartam kóstolni.
– Jól hangzik – felelem, miközben egyre közelebb kúszom hozzá.
A telefonhoz lép, és tárcsázza a szobaszerviz számát. Miközben
próbál komoly párbeszédet folytatni, én folyamatosan csókolgatom
a hátát, hogy megnevettessem. Amikor végez, leteszi a kagylót, viszszafekszik
az ágyba, alám csusszan, és ránk húzza a takarót.
– Van húsz perced – suttogja. – Gondolod, hogy elég lesz?
– Tíz is elég.
A Wellington-bélszín nem okoz csalódást. Az egyetlen probléma,
hogy a tömött bendőnk miatt mozdulni sem tudunk. A szobába
lépésünk óta először bekapcsoljuk a tévét. Attól tartok, hogy a következő
két órára szünetet kell beiktatnunk. Lábaink egymásba fonódnak,
és Lake feje a mellkasomon nyugszik. Egyik kezemmel a haját,
a másikkal a csuklóját simogatom. Valahogy még egy sima ágyban
tévézés is különleges élménnyé válik, ha közben átöleljük egymást.
– Will! – könyököl fel Lake az ágyon. – Kérdezhetek valamit?
Végigsimít a mellkasomon, és megpihenteti a kezét a szívem fölött.
– Mindennap tíz kört futok az egyetemi pályán, plusz naponta
kétszer száz felülést csinálok – felelem.
Kérdő arckifejezéssel néz rám, mire a hasamra mutatok.
– Nem a hasizmomra vársz magyarázatot?
Felnevet, és játékosan a karomba bokszol.
– Nem, képzeld, nem a hasizmod érdekel – mondja, majd lehajol,
és puszit nyom a pocakomra. – Nem mintha nem tetszene.
Megsimogatom az arcát, és finoman magam felé fordítom.
– Kérdezz, amit csak akarsz!

Felsóhajt, fejét visszaengedi a párnára, és a plafonra bámul.
– Te nem érzel bűntudatot, amiért ilyen boldogok vagyunk? –
suttogja.
Közelebb kúszom hozzá, és átkarolom.
– Lake! Egy percig se rágódj ezen! Ők is pontosan ezt akarták
volna.
Rám néz, és kicsikar magából egy halvány mosolyt.
– Tudom, hogy ezt akarnák. Csak éppen… nem is tudom. Persze,
ha arról lenne szó, egy szempillantás alatt odadobnék mindent,
ha ezzel visszahozhatnám őket. De ha az életünk nem úgy alakul,
ahogy, mi ketten talán sohasem találkozunk. Ezért aztán néha bűntudatom
támad, mert…
– Csssst! – nyomom az ujjam a szájára. – Ne gondolj ilyesmire!
Ne gondolj arra, mi lett volna, ha…
Fölé hajolok, és megcsókolom a homlokát.
– De ha ettől jobban érzed magad, én értem, miről beszélsz. Ettől
függetlenül felesleges ezen filózni. A történteken úgysem változtathatunk.
Kezét a kezembe teszi, ujjait az enyémekbe kulcsolja, és megpuszilja
a kézfejemet.
– Apa odalett volna érted – szólal meg.
– Anya pedig érted – felelem.
Elmosolyodik.
– Csak még egy apró megjegyzés a múltról, aztán ígérem, hogy
leállítom magam – néz rám gonoszkás vigyorral. – Örülök, hogy az
a szemét Vaughn dobott téged.
– Én is – nevetek.
Mosolyog, és elengedi a kezem. Felém fordul, és elkomolyodik.
Adok egy puszit a tenyerébe.

– Gondolod, hogy feleségül vetted volna? – kérdezi.
– Ez most komoly, Lake? – grimaszolok nevetve. – Tényleg erről
akarsz most beszélni?
Szégyenlősen mosolyog.
– Csak kíváncsi vagyok. Korábban nem sokat beszéltünk a múltunkról,
de most, hogy elköteleztük magunkat, már nem érzem
olyan kellemetlennek. Különben is rengeteg mindent szeretnék tudni
rólad. Például, hogy mit éreztél, amikor olyan csúnyán faképnél
hagyott.
– Furcsa, hogy éppen a nászutunkon hozod fel ezt a témát –
mondom.
– Én csak szeretnélek még jobban megismerni – vonja meg a vállát.
– Most, hogy a jövőnk egybefonódik, szeretném jobban megismerni
a múltadat. Mellesleg – vigyorog –, időre van szükséged, hogy
újra formába lendülj. Mi mást csinálhatnánk az elkövetkező egykét
órában?
Igaza van. Túl fáradt vagyok a mozgáshoz. Bár csak titokban számoltam,
huszonnégy óra alatt kilenc menet valószínűleg mégiscsak
valamiféle rekordnak számít. A hasamra fordulok, párnát gyömöszölök
az állam alá, és belevágok a történetembe.
A szakítás
– Jó éjt, Caulder!
Lekapcsolom a lámpát. Remélem, ma éjjel már az ágyában marad.
Ez a harmadik este, amit kettesben töltünk itthon. Tegnap éjjel
Caulder félt egyedül aludni, ezért átjött hozzám. Jó lenne, ha ez
nem válna a szokásává, bár ha igen, azt is tökéletesen megérteném.

Még mindig nem tudok napirendre térni az elmúlt két hét eseményei
fölött, a döntéseimről nem is beszélve. Remélem, hogy helyesen
cselekszem. A szüleim biztosan örülnek, hogy együtt maradunk, de
annak már kevésbé, hogy emiatt sutba vágtam az ösztöndíjamat.
Miért beszélek róluk még mindig jelen időben?
Mostantól minden más lesz. Elvánszorgok a hálószobámig, és az
ágyra dőlök. Még ahhoz is fáradt vagyok, hogy leoltsam a villanyt.
Amint behunyom a szemem, halk kopogást hallok.
– Caulder, nem lesz semmi baj. Menj szépen vissza az ágyadba!
– nyögök fel.
Feltápászkodom, hogy visszatereljem a szobájába. Ha hét éven át
képes volt egyedül aludni, akkor most is menni fog neki.
– Will!
Az ajtó lassan kinyílik, és Vaughn lép be rajta. Nem számítottam
rá ma este, de örülök, hogy itt van. Úgy tűnik, megérzi, mikor van
rá a legnagyobb szükségem. Odalépek hozzá, becsukom mögötte az
ajtót, és átölelem.
– Szia! – suttogom. – Hogy kerülsz te ide? Azt hittem, ma viszszamész
az egyetemre.
Lefejti magáról a karomat, és közben szánakozó mosoly ül ki az
arcára. Leül az ágyra. Érzem, hogy kerüli a tekintetemet.
– Beszélnünk kell – szólal meg.
Ettől az arckifejezéstől borzongás fut végig rajtam. Még sohasem
láttam ennyire feszengeni. Gyorsan mellé ülök, és a számhoz húzom
a kezét.
– Mi a baj? Jól vagy? – kérdezem, és a füle mögé tűrök egy elszabadult
hajtincset.
Potyogni kezdenek a könnyei. Átölelem, és magamhoz szorítom.
– Vaughn, mi bajod van? Kérlek, mondd el!

Egy szót sem szól, csak sírdogál tovább. Hagyok neki egy kis időt,
hogy összeszedje magát. A lányoknak néha jót tesz, ha kisírják magukat.
Amikor megnyugszik, felegyenesedik, és megfogja a kezemet.
Még mindig nem néz a szemembe.
– Will… – vág bele, de itt elakad.
Ahogy a nevemet kimondja, az a hang… hirtelen eluralkodik rajtam
a pánik, a szívverésem felgyorsul. Felpillant rám, de nem bírja
sokáig. Újra elfordul.
– Vaughn! – nézek rá bizonytalanul, remélve, hogy félreértem a
szándékait.
Kezemet két oldalról az arcára teszem, és magam felé irányítom a
tekintetét. Remegő hangomból tisztán kihallatszik a félelem.
– Mire készülsz, Vaughn?
Szinte megkönnyebbül, hogy kezdem kapiskálni a dolgot.
– Sajnálom, Will – rázza meg a fejét. – Nagyon sajnálom. Én ezt
nem tudom tovább csinálni.
A szavai súlyos kövekként zúdulnak rám. Ezt? Nem tudja tovább
csinálni ezt? Mikor lett a kapcsolatunkból ez? Nem válaszolok. Mi
az ördögöt lehetne erre mondani?
Látja rajtam a megdöbbenést, ezért megszorítja a kezemet.
– Nagyon sajnálom – suttogja újra.
Elhúzódok tőle, felpattanok és hátat fordítok neki. Idegesen beletúrok
a hajamba, és mély lélegzetet veszek. A bennem felgyülemlő
feszültség könnyek formájában készül utat törni magának, de minden
erőmmel azon vagyok, hogy elrejtsem őket Vaughn elől.
– Én egyáltalán nem számítottam erre, Will – folytatja. – Túl fiatal
vagyok még az anyasághoz. Nem készültem fel ekkora felelősségre.
Tényleg megteszi. Tényleg szakít velem. Két héttel a szüleim halála
után most ő is összetöri a szívemet. Ki képes ilyesmire? Nem

tudja, mit csinál. Ez csak a sokk… ennyi az egész. Felé fordulok,
és a szemébe nézek. Már az sem érdekel, ha látja rajtam, mennyire
kikészültem.
– Én sem számítottam rá – felelem. – Semmi baj. Csak megijedtél.
Visszaülök az ágyra, és magamhoz húzom.
– Nem kérem, hogy Caulder anyja legyél, Vaughn. Egyelőre a világon
semmit sem kérek tőled.
Még szorosabban ölelem, és ajkamat a homlokára tapasztom. Ettől
újra sírva fakad.
– Ne csináld ezt! – suttogom a hajába. – Ne csináld ezt velem!
Ne most!
Elfordítja a fejét.
– Ha most nem teszem meg, talán sohasem leszek rá képes.
Feláll, és már indulna kifelé, de én visszarántom. Átölelem a derekát,
és a fejemet a hasára szorítom.
– Kérlek!
Ujjait végigfuttatja a hajamon, majd le a nyakamon, aztán előredől,
és megpuszilja a fejem búbját.
– Szörnyen érzem magam, Will – suttogja. – Rettenetesen. De
puszta sajnálatból nem élhetek olyan életet, amire nem állok készen.
Homlokomat a pólójára szorítom, és közben próbálom megemészteni
a hallottakat.
Ő sajnál engem?
Elengedem a derekát, és ellököm magamtól. Leereszti a kezét, és
hátralép egyet. Felállok, és kinyitom az ajtót, jelezve, hogy ideje távoznia.
– Nincs szükségem a sajnálatodra – nézek a szemébe.
– Will, kérlek, ne! Ne légy dühös rám! – néz rám könnyes szemmel.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: COLLEEN HOOVER-SZÍVCSAPÁS 3/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »