FOLYTATÁS.

2.

Judith, Anya és Kurt
Hirtelen hátrafordultunk, épp amikor a hang tulajdonosa, egy
testes hölgy, megtalálta a kulcsait, és diadalmasan megcsörgette őket
a levegőben. Tökéletes – hangos és könnyed – spanyolsággal vett
búcsút ivócimboráitól.
Ezt a lehetőséget nem lehetett elszalasztani. Amint nagy léptekkel
elhaladt az asztalunk mellett, rámosolyogtam és megszólítottam:
– Üdvözlöm, ön ugye angol? – Nem voltam túl eredeti, belátom,
de a kívánt hatást elértem. Lelassított.
– Vicky vagyok, ő pedig Joe – mondtam. – Egyszerűen imádjuk
ezt a környéket. Ön már régóta itt él?
Judith egyedülálló volt a maga nemében. A hatvanas éveiben járt,
haját vastag lófarokba fogta össze, tipikus angol ruhákat és kényelmes
edzőcipőt viselt.
Kezet ráztunk, majd teljes súlyával ráhuppant a székre, melyet Joe
kihúzott számára.
– Huszonöt éve – mondta. – Atyaisten! Hogy rohan az idő!
– Nyilvánvalóan teljesen berendezkedett már – szólt Joe.
– Átkozottul szép ez a hely – jelentette ki Judith, miközben hátradőlt
a széken, és a kulcscsomójával játszadozott. – Tudják, ez a klíma
sokkal kellemesebb Anya reumájának.

Judith hangja műveltségről árulkodott, bár gyakran használt cifra
töltelékszavakat. Jóllehet úgy festett és úgy is viselkedett, mint
egy különc angol arisztokrata, látszólag teljesen otthon érezte magát
Spanyolország e távoli szegletében, és a kocsmában való fogadtatásából
ítélve a falusiak befogadták és tisztelték. Velünk barátságos
és közlékeny volt, és az összes puhatolózó kérdésünket harsányan
megválaszolta.
– A spanyolok rettenetesen kényelmesek – kiabálta. – A takarítónőnket,
Anát dinamittal kell kirobbantani, hogy nekiálljon takarítani.
– Gondolt valaha rá, hogy visszamegy Angliába? – kérdeztem, és
közben meglehetősen sajnáltam szegény Anát.
– Jóságos ég, drágám! – kiáltott fel tágra nyílt szemmel. – Semmi
pénzért! Egy kicsit sem hiányzik a jó öreg Anglia!
Rápillantott a karján lévő férfiórára.
– A francba! Mindig az idő. Anya tudni szeretné, merre járok.
Miért nem jöttök el hozzánk, és találkoztok Anyával? – Joe-val
egyetértettünk, gyorsan fizettünk Mogorvának, és követtük Juditht
a verőfényes napsütésbe.
– Merre vagytok, gazfickók? – rikkantotta, ahogy kiléptünk az
ajtón. Joe rémültnek látszott, én pedig egyenesen kővé dermedtem.
Hirtelen rengeteg kutya szaladt elő az árnyékból, körülugrándoztak
bennünket, és akkor jöttünk rá, hogy a megszólítás nem is nekünk
szólt.
– Hány kutyád van? – kérdeztem, elmerülve a lihegő kutyák sűrűjében.
– Kilenc – vetette oda Judith kurtán. – Az meg ott „Fél”.
Biztosan értetlenül néztem, mert hozzátette:

– Ő az utolsó. Mindig mondtuk, hogy soha nem lesz tíz kutyánk,
így amikor idekerült, Félnek neveztük el. Tehát csak kilenc és fél kutyánk
van. Istenverte spanyolok! Fogalmuk nincs, hogyan kell gondoskodni
az állatokról.
Judith háza Mogorva kocsmájánál nem sokkal lejjebb, ugyanabban
az utcában volt. Egy méretes kulccsal kinyitott egy hatalmas
kétszárnyú ajtót, és betessékelt minket az elsötétített házba. Miután
a szemünk hozzászokott a sötétséghez, egyből rájöttünk, hogy Aladdin
barlangjába kerültünk. A nappalit méretes és masszív angol antik
bútorokkal zsúfolták tele, melyekről lerítt a koruk és a múltjuk.
A falakon hatalmas tükrök lógtak. Minden felületet csecsebecsék és
értékes régiségek töltöttek ki. Közelebbről megnézve, a hatalmas tálalószekrény
és a mahagóniasztal lábai kifakultak és helyenként szétforgácsolódtak,
ahol a kutyák megrágcsálták őket.
A polcok meghajoltak a poros szobrocskák és könyvkupacok
alatt. Időnként megmozdult valami a sötétben, és alvó macskák
alakja bontakozott ki mindenhol. Egyikük a kandallópárkányon
aludt, egy másik a hangversenyzongorán. A fa ablakredőny résein
fénysugarak szűrődtek át, és megvilágították a táncoló porcicákat és
macskaszőrt.
– Hadd mutassalak be benneteket Anyának – harsogta Judith, és
felkattintotta a Tiffany-olvasólámpát. Egy alak körvonalai rajzolódtak
ki a túldíszített fogadószobában. Egy álmából éppen felvert vörös
macska huppant a padlóra. – Aztán iszogatunk egy kicsit.
Anya teljességgel megbabonázott bennünket. Legalább nyolcvanöt
éves lehetett, de áttetsző csipkeruhát viselt, hatalmas dekoltázzsal.
Úgy feküdt ott, mint egy szexistennő, bájt és Chanel No. 5 parfümöt
árasztva magából.

– Örvendek – mondta az idős hölgy, felénk nyújtva ápolt kezét.
Joe-val egy jó órát töltöttünk el a szívélyes hölgyek társaságában,
miközben az antik kanapén gubbasztva borozgattunk, kutyák és
macskák közé beékelődve.
– Angliában a püspökünk úgy határozott – zengte Judith –, hogy
itt is el kell járni a templomukba. Átkozott katolikusok képtelenek
egy jó bulit összehozni. Gyorsan helyreraktam a papot, nem így
volt, Anya?
Végszóként, mintha csak egyetértene, megkondult a falu harangja.
Anya a körmeiben gyönyörködött, és nem is figyelt ránk. Egy
felmosórongyhoz hasonlatos szőrös kiskutya egy párnát gyűrt éppen
maga alá a földön.
– Nos hát, drágáim! Ha komolyan gondoljátok, hogy ideköltöztök,
azt ajánlom, társalogjatok el Kurttal – jelentette ki Judith, és
egy telefonszámot firkantott egy egyházi újság hátára. – Ne menjetek
el a város egyetlen hitvány ingatlanügynökéhez sem! Szélhámos
mind! Kíváncsi vagyok, mire juttok.
Végül megköszöntük Judithnak a vendéglátást, és elbúcsúztunk
Anyától. A vörösbortól és a rengeteg kutya- és macskaszőrtől megittasodva
támolyogtunk ki az utcára, Kurt telefonszámát szorongatva.
Judith hangja még mindig a fülünkben csengett: „Megbízható, mint
a halál.” Így hát másnap felhívtuk Kurtot. Ő volt a külföldiek nem
hivatalos ingatlanközvetítője, és hamisítatlan német. Tökéletesen
beszélt spanyolul, angolul viszont meglehetősen régimódi stílusban.
Spanyol felesége, Paula ügyvéd volt, üzlettársa, Marco pedig

a helyi képviselő-testület tagja. Ellenállhatatlannak tűnt a felállás.
Bíztunk abban, hogy ő a megfelelő ember, aki segít megtalálni a
ház-at.
A megbeszélt időben találkoztunk Judith falujának a főterén, az
önkormányzat épülete előtt. A padokon spanyol öregemberek ültek,
akik közeledtünkre elhallgattak, hogy jobban szemügyre vehessenek
minket. Feketébe öltözött nők egy csoportja kíváncsi varjakként
fürkészett bennünket. Bemutatkoztunk egymásnak. Kurt kézfogásából
rátermettség áradt. Magas volt, egészséges és kimondottan
germán típus. Beszéd közben göndör szőke fürtjei ide-oda lengtek,
mintha még inkább nyomatékosítanák a szavait.
– Három házat mutatnék – jelentette ki. – Remélem, van elég
pénzük. – Majd elindult lefelé.
Izmos lábai ruganyos, hatalmas léptekkel rótták az utcát, míg mi
szánalmasan lihegtünk a nyomában. Kétségbeesetten próbáltuk kiszámítani
a következő mozdulatát, így minden figyelmünkkel a távolodó
hátára összpontosítottunk. Gyakran változtatott váratlanul
irányt, aminek az lett az eredménye, hogy Joe-val állandóan egymásnak
ütköztünk kétségbeesett igyekezetünkben, hogy lépést tartsunk
vele. Úgy festhettünk, mintha egy vicces Stan és Pan-jelenetből léptünk
volna elő.
Az első háznak nem volt teteje.
– Ez lenne az? – dörmögte felém Joe a szája sarkából. A szemem
forgattam, de nem szóltam semmit. Kurt döbbent reakciónkról tudomást
sem véve, határozott mozdulattal, egyszerűen kinyitotta az
ajtót.
– Ez jó ház – mondta. – Minden szobája szép nagy.
Hát, ez igaz volt. Az összes szoba világos és levegős volt, ahogy azt
egy tető nélküli háztól elvárná az ember. A konyhában csomókban

nőtt ki a gaz a repedt padlólapok rései közül. Megálltunk a hálószobában,
és felnéztünk a kék égre.
– Hát, nagyon szép – hebegtem –, de azt hiszem, jobban szeretnénk
egy olyan házat, aminek van teteje.
Kurt lenszőke szemöldöke meglepetten rándult össze, mintha
szaunát vagy házimozit kértünk volna.
– Ja, azt hiszem, a következő ház tetszeni fog. Annak van teteje.
Megkönnyebbültünk, majd Kurt átvitt minket a hegy túloldalára.
A ház egymagában állt a bozótos vidéken, egyetlen foszlott pálmafával,
mely őrként állt mellette.
– Ez is jó ház. Van teteje és pálmafája. – Kurt kék szeme kihívóan
nézett ránk, hogy ezúttal vajon milyen hibát találunk.
A tisztesség kedvéért elmondanám, hogy a ház eleje igen lenyűgözően
hatott, de elhanyagolt állapotban volt. Joe eltűnt a ház háta
mögött, miközben Kurt a kulccsal bajlódott.
Tényleg volt teteje. És pálmafája. Alig bírtam türtőztetni az izgatottságomat.
Kurt végre kinyitotta az ajtót és megpróbálta belökni,
de az ajtó ellenállt, mire vállal ment neki. Még mindig nem mozdult,
így kénytelen volt egy izmos rúgással segíteni a dolgon. Sikerült. Az
ajtó kitárult, és Kurttal visszahőköltünk
meglepetésünkben.
A szoba közepén ott állt Joe.
– Hogy jutottál be? – kérdeztem
döbbenten.
– Nincs hátul fal. És az egyik
oldalon sem.
– Nincs fal, de attól még ez
jó ház. Van teteje, és mellette
pálmafa – jelentette ki Kurt,

miután felocsúdott a meglepetésből, nyilvánvaló önbizalommal azt
illetően, hogy túl fogjuk tenni magunkat ezen az apró kis problémán.
Mintha jókedv csillogott volna a szemében.
Folytattuk a ház bejárását. Joe-nak igaza volt, több fal is beszakadt,
kövek hevertek mindenfelé. A konyhából rikoltozó madarak
szálltak fel, ahogy felzavartuk őket. Puha nyúl- és kecskebogyókon
tapostunk. Két elvadult macska repesztett ki egy sarokból, és tűnt
el a domboldalban. A hideg szél máshonnan is törmeléket hordott
be a házba, mely idővel csinos kis rakássá gyűlt össze.
– Úgy gondolom, olyan házat szeretnénk, aminek van teteje és falai
– jelentette ki Joe határozottan, én pedig rábólintottam.
Nem tűnt úgy, mintha Kurtot mindez elkedvetlenítené. Kimentünk
a házból, és újra bezárta mögöttünk az ajtót.
– Mi értelme van bezárni az ajtót, ha nincsenek falai? – kíváncsiskodtam.
– Biztosítás – mondta, és félrevetette a szemébe lógó tincseit. –
Még van egy ház. Egy nagyon jó ház. Van fala, teteje, de nincs pálmafa.
Jöjjenek utánam! – Visszakecmeregtünk a kocsiba.
Légvonalban úgy egy kilométerre, de autóval legalább nyolc kilométerre
feküdt a következő falu, El Hoyo. Senkivel sem találkoztunk
az úton, miközben Kurt felfelé kormányozta az autót a hegyen,
mindig csak felfelé. Majd váratlanul áttért egy egysávos útra,
mely veszélyesen kinyúlt a mélység fölé. Erdei fenyők kapaszkodtak
a hegyoldalba mélyzöld csoportokban, és olajfák álltak katonás sorokban
olyan teraszokon, melyeket a parasztok még emberöltőkkel
ezelőtt alakítottak ki. A mandulafák fehér virágjukban pompáztak.
Kurt lelassított, hogy gyönyörködhessünk a látványban. Ahogy
letekintettünk, először tárult elénk El Hoyo csodás képe. A falu aznap
ködbe burkolózott, mely felszakadozott, amint a szél elkergette

a könnyű felhőket. Tipikusan fehérre meszelt házaival El Hoyo,
az apró mór falu sokkal kisebb volt, mint amelyben Judith lakott.
A kis település mélyen a völgybe ékelődött, házai egymáshoz simultak,
s minden oldalról öreg lejtők védték őket. Nem volt több házak
csoportjánál, a legtöbbjük nagyon öreg, és sok közülük elhagyatott.
Szűk utcácskák választották el egymástól a házak sorát. A falu
közepén tér állt, mely árnyékot adó fákkal, padokkal és szökőkúttal
büszkélkedhetett. A templom tiszteletet keltett, de meglepő módon
rózsaszínre volt festve. A falu szélén néhány modern ház állt.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy még a lélegzetemet is visszatartom,
annyira lenyűgöz az elém táruló kép. Kurt felpörgette a motort,
és leereszkedtünk a szörnyen kanyargós úton.
Kurt a tér mellett állt meg, és mindannyian kiszálltunk. Néhány
unatkozó kutyától és egy kéményből felszálló füsttől eltekintve életnek
nyoma sem volt.
– Olyan csend van itt! – sóhajtottam, mire valahol felhangzott
egy kakas kukorékolása.
– Ja, itt csend van és nyugalom. Itt senki nem zavarja az embert
– mondta Kurt. Befordult egy mellékutcán, mi Joe-val a nyomában
iparkodtunk, majd olyan hirtelen állt meg, hogy a hátának ütköztünk.
Alonso, az eladó ház tulajdonosa ott állt derűsen az ajtóban. Alacsony
volt, erős és göcsörtös, mint az olajfa törzse. Üdvözölt bennünket.
Joe és Kurt kezet rázott vele, én viszont megöleltem és arcon
csókoltam – egyszer, kétszer, úgy spanyolosan.
Nem sok jóval kecsegtetett ez a teraszos házak közé bepréselődött
épület. Kicsinek és kényelmetlennek tűnt, mintha próbálna
nagyobb helyett kiszorítani magának a szomszédos házak között.
A homlokzat nem volt szélesebb a bejárati ajtónál és egy mellette
lévő kis ablaknál. Alonso és Kurt félreállt, mi pedig beléptünk.

 Ha továbbra is olvasnád, a könyvesboltban vagy a kiadó űzleteiben megtalálhatod. Jó olvasást.

Oldal: VICTORIA TWEAD-KÉT VÉN BOLOND OTTHONRA TALÁL/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat