Utálom, ha férfinak kell öltöznöm. A pamuting bő, a bricsesz nagy, a csizma kényelmetlen. A hajamat a fejem tetejére kötöttem, csinos kontyban lapul az aprócska tengerészsapka alatt. A kardom szorosan a derekam bal oldalára simul, a pisztolyom jobboldalt pihen. A ruháim idétlenül állnak, mindenütt lógnak, ahol nem kellene. És a bűz! Az ember azt hinné, a férfiak egész nap döglött halak beleiben fetrengenek, a ruhaujjukra meg a saját ürüléküket kenik. De talán jobb lenne, ha nem panaszkodnék annyit. Hiszen szükség van az ilyesfajta elővigyázatosságra, amikor megrohannak a kalózok. Túlerőben vannak, és jóval több a fegyverük. Hét emberem hever holtan. A legénységből ketten azonnal a vízbe ugrottak, amint meglátták az Éjvándor fekete zászlaját a horizonton. Dezertőrök. A leggyávább mocskok.

Bármi legyen is a sorsuk, megérdemlik. Akár elfáradnak és vízbe fúlnak, akár valamilyen tengeri élőlény bendőjében végzik. Kardcsörgés zaját hozza a levegő. A hajó ágyúk tüzétől ringatózik. Már nem bírjuk sokáig. – Még két halott, kapitány – jelenti Mandsy, az ideiglenes elsőtisztem, a csapóajtónál kukucskálva. – Ott kellene lennem, pengét nyomni a bordáik közé – morgom –, nem pedig nyomorult féregként idelent kushadni. – Már nincs sok hátra – int türelemre a lány. – Ha túl akarjuk élni, akkor meg kell húznod magad. – Túlélni? – fut el a pulykaméreg. – Hadd fogalmazzam meg másképp! Ha sikerrel akarunk járni, akkor nem láthatják, milyen lenyűgözően bánsz a karddal. – Talán ha csak néhányukat hányom kardélre… – motyogom leginkább saját magamnak. – Tudod, hogy ezt a kockázatot nem vállalhatjuk – akasztja belém a szót, majd gyorsan helyzetjelentést ad. – Még többen szállnak át a hajóra. Azt hiszem, erre tartanak. Végre! – Add ki a parancsot, hogy megadjuk magunkat! – Igenis, kapitány! – vágja rá Mandsy, majd felszalad a fedélzetre vezető lépcsőfokokon. – És lehetőleg maradj életben! – sziszegem utána. Bólint, csak utána lép ki a csapóajtón. Maradj életben, ismétlem fejben. Csupán három ember van ezen a hajón, akiben megbízom, Mandsy az egyik. Ügyes lány, kifejezetten eszes, optimista – és mindig észérvekre hagyatkozik, márpedig erre igencsak szükségem van ezen az úton. Önként jelentkezett két másik lánnyal a valódi legénységemből. Nem lett volna szabad ideengedni

őket, de szükségem volt a segítségükre, hogy kordában tartsam ezeket a hitvány fickókat. Mennyivel egyszerűbb lett volna az életem az elmúlt hetekben, ha a saját legénységem kísér el! – Fegyvert letenni! Alig hallom Mandsy kiáltását a csatazajtól, ám végül csak elcsendesülnek odakint. A rövid tengerészkardok szinte azonnal a fedélzet fadeszkáin végzik. A jelenlegi legénységem nyilván várta már a parancsot. Sőt, imádkozott érte. Ha nem utasítom őket, hogy adják meg magukat, talán önszántukból teszik meg. Még csak véletlenül sem a legbátrabb tengerészek. Megmászom a fokokat, és épp a fedélzet alatt várakozó álláspontra helyezkedem, nem mutatom magam. Az ártalmatlan hajóinas szerepét játszom. Ha rájönnek, ki vagyok valójában… – Nézzetek szét odalent, nehogy valaki rejtőzködjön! – harsan az egyik kalóz hangja. Innen nem látom őt, de ha utasításokat osztogat, akkor vagy elsőtiszt, vagy maga a kapitány. Hiába tudom, mi vár rám, megfeszülök. A csapóajtó kinyílik, és egy ocsmány pofával találom szembe magam. A kalóz szakálla mocskos, ápolatlan, a foga sárga, az orra törött. Húsos karjával keményen megragad, felhúz, és a fedélzetre hajít. Kész csoda, hogy a fejemen marad a sapka. – Sorakozó! Hagyom, hogy a ronda kalóz lefegyverezzen. Ezután a hátamba rúg, azt akarja, hogy térdeljek az embereim mellé. Végignézek a soron, és megkönnyebbülten konstatálom, hogy Mandsy életben van. Sorinda és Zimah szintén sértetlen. Helyes. A lányok biztonságban vannak. A többiek meg kit érdekelnek? Szemügyre veszem az utasításokat vakkantó kalózt. Fiatal, talán még húszéves sincs. Különös. Fiatalemberek nem szoktak másokat

ugráltatni, főleg egy ilyen legénységet nem. Szemében a győzelem tüze ég. Tartása, arcvonásai magabiztosak. Nagyjából egy fejjel magasabb nálam, már amikor épp állok, sötétbarna haja a fókák bundájára emlékeztet. Kellemes arca van, de mit számít, ha ennek a legénységnek a tagja? Felfigyel Mandsyre, akinek leesett a kalapja, így kilátszik hosszú, barna haja és csinos arca. Rákacsint. Összességében beképzelt baromnak tűnik. A legénységemmel együtt néma csendben várakozom, bármit tartogatnak is számunkra a kalózok. Füst gomolyog körülöttünk az ágyúlövések miatt. Gyalázatos állapotok uralkodnak a fedélzeten. Lőpor füstje terjeng a levegőben, kaparja a torkomat. Lépések hangzanak fel, egy férfi sétál keresztül a két hajót összekötő pallón. Lefelé néz, csupán fehér tollas, fekete kalapja látszik. – Kapitány – szólal meg a korábban utasításokat osztogató kalóz –, a legénységet mind egy szálig felsorakoztattuk. – Helyes, Riden! De azért remélhetőleg nem mind legény. Néhány kalóz felröhög. Az embereim egy része ideges pillantásokat vet felém. Idióták! Túl könnyen lelepleznek. – Eddig három lányt találtam, egyikük sem vörös hajú. A kapitány bólint. – Na ide hallgassatok! – rikkantja, majd felemeli a fejét, és most először megpillanthatjuk a vonásait. Nem sokkal idősebb, mint a gőgös elsőtisztje. Lassan szemügyre veszem a kalózlegénységet. Sokan olyan fiatalok, hogy még a szakálluk sem serkent ki. Elképesztően fiatalok. Hallottam, hogy az Éjvándor már nem Jeskor kalózfejedelem irányítása alatt áll, hogy egy fiatalabb kapitány vette át a helyét, ám azt álmomban sem gondoltam volna, hogy az egész legénységnek ott van a tojáshéj a fenekén.

– Mind hallottatok már Koponyatörő Jeskorról – folytatja a kapitány. – A fia vagyok, Draxen. És higgyétek el, én még apámon is túlteszek. Képtelen vagyok visszafogni magam, felnevetek. Tényleg azt hiszi, hogy hírnevet szerezhet azzal, hogy elmondja másoknak, mennyire félelmetes? – Kearan – biccent a mögöttem álló férfinak a kapitány. A kalóz fejbe vág a kardja markolatával. Nem elég erősen ahhoz, hogy kiüssön, de azért iszonyatosan fáj. Na jó, ebből elég! Mandsy óva intő szavai már rég szertefoszlottak az elmémben. Nem térdelek tovább, mint valami szolga! Megtámaszkodom a fapadlón, hátratolom a lábamat, és az ocsmány kalóz bokájába akasztom a lábfejemet. Egyetlen erőteljes mozdulat, és Kearan hátraesik. Gyorsan felpattanok, megfordulok, és elveszem tőle a kardomat és a pisztolyomat, mielőtt talpra kecmereghetne. Draxenre fogom a fegyvert. – Takarodj a hajómról, és vidd az embereidet is! Hallom, hogy mögöttem Kearan felkászálódik. Hátrakönyökölök, egyenesen a hatalmas hasába. Óriási puffanással ismét a földön végzi. Néma csend honol. Mindenki hallja, ahogyan kibiztosítom a pisztolyt. – Menjetek innen! A kapitány igyekszik a sapkám alá lesni. Kitérhetnék a pillantása elől, ám akkor kénytelen lennék levenni róla a szemem. Hirtelen lövés dördül, és kiesik a pisztoly a kezemből. A földre zuhan, majd addig csúszik, amíg szem elől tévesztem. Jobbra nézek, és látom, hogy az elsőtiszt – Riden – visszateszi a fegyverét a helyére. Arrogáns mosolyra húzódik a szája.

Bár legszívesebben a kardom segítségével törölném le a képéről a vigyort, el kell ismernem, lenyűgözően célzott. Ettől még persze feldühödöm. Kardot rántok, és az elsőtiszt felé lépek. – Eltalálhattad volna a kezem! – förmedek rá. – El is találtam volna, ha úgy akarom. Hirtelen két kalóz ragad meg hátulról, mindkét karomat lefogják. – Túl sokat beszélsz egy olyan hajóinashoz képest, akinek még a hangja sem mélyült el – jegyzi meg a kapitány. – Vegyétek le a sapkáját! Az egyik fogvatartóm lerántja a sapkát a fejemről, mire kibomlik a hajam, és egészen a hátam közepéig omlik. – Alosa hercegnő! – ragadja magához a szót a kapitány ismét. – Végre megtaláltalak. Kissé fiatalabb vagy, mint hittem. Még ő beszél! Lehet, hogy még három évem van a húszig, de a kardforgató karomra fogadom, hogy bármilyen megmérettetésben fölé kerekednék, legyen szó akár észbeli, akár ügyességi párbajról. – Attól tartottam, hogy ízekre kell szednünk a hajót érted – folytatja. – Velünk jössz. – Azt hiszem, hamar megtanulod, kapitány uram, hogy nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak. Draxen felhorkan, kezét az övére teszi, majd visszafordul az Éjvándor felé. Az elsőtisztje azonban árgus szemmel figyel, mintha erőszakos reakciót várna. Persze hogy erőszakkal reagálok az ilyesmire, de mégis honnan sejti ezt előre? A jobbomon álló kalózba mélyesztem a sarkamat.

Felnyög, és elereszt, hogy lehajoljon. Ekkor a felszabadult tenyerem élével torkon vágom a másikat. Levegőért hörög, majd a nyakához kapja a kezét. Draxen megfordul, hogy megnézze, mi ez a felfordulás. Közben Riden újabb fegyvert fog rám, arcáról egy pillanatra sem fagy le a mosoly. Az egylövetű pisztolyokat időbe telik ismét megtölteni puskaporral és vasgolyóval, úgyhogy a többség kettőt hord magánál. – Feltételeim vannak, kapitány! – szólok utána. – Feltételeid? – pillant rám hitetlenkedve. – Megtárgyaljuk a fegyverletétel feltételeit. Először is add a szavad, hogy a legénységem szabadon és sértetlenül távozhat! Draxen jobb keze elmozdul az övéről, az egyik pisztolyáért nyúl. Amint a kezében van, a sorban első matrózra fogja a fegyvert, és tüzel. A mögötte álló kalóz hátraugrik, amikor a matróz teste eldől. – Ne feszegesd a határokat! – dörren rám Draxen. – A hajómra! Most azonnal! Úgy tűnik, szívesen öregbíti a hírnevét. De nagyon téved, ha azt hiszi, hogy megfélemlíthet. Ismételten felkapom a kardomat. Egyetlen gyors mozdulattal végigszántok vele annak a kalóznak a nyakán, aki épp most tér magához, miután gégén ütöttem. Riden szeme tágra nyílik, a kapitányé összeszűkül. Draxen a másik fegyverét is előhúzza, és a sorban második matrózt is lelövi. Épp úgy hullik el, mint a társa. A hozzám legközelebb álló kalózba mártom a kardomat. Felkiált, majd térdre rogy, végül a padlón köt ki. Ragad a vértől a csizmám. Véres nyomokat hagyok magam mögött a fedélzeten. – Megállni! – kiáltja Riden.

Közelebb lép hozzám, és a mellkasomra irányítja a fegyver csövét. A mosolya a múlté, mondjuk, nem csoda. – Ha a halálomat akarnátok, akkor már megöltetek volna – jelentem ki. – Tekintve, hogy élve akartok, kénytelenek lesztek elfogadni a feltételeimet. Egy szempillantás alatt lefegyverzem Kearant, a kalózt, aki korábban megragadott. Térdre kényszerítem. Egyik kezemmel hátrahúzom a fejét, a másikkal magabiztosan a nyakához tartom a pengét. Egyetlen pisszenés sem érkezik felőle, pedig az én kezemben van az élete. Lenyűgöző, hiszen látta, ahogyan végzek két társával. Tudja, hogy nem okozna álmatlan éjszakákat, ha megölném. Draxen a sorban harmadik emberem előtt áll, kezében újabb fegyver. Csakhogy most Mandsy élete a tét. Nem hagyom, hogy a félelem kiüljön az arcomra. Azt kell hinnie, hogy közömbös számomra a lány élete. Igenis be fog válni a tervem! – Ahhoz képest, hogy a legénységed épségét kérted, nem igazán veszed a szívedre, hogy elhullanak – jegyzi meg Draxen. – Mert minden egyes emberemért a sajátoddal felelsz. Ha mindegyikükkel itt helyben végezni akarsz, miután átmentem a hajódra, akkor mit számít, ha néhányuk meghal, miközben a többiek életéért alkudozom? Foglyul akarsz ejteni, kapitány uram! Ha azt akarod, hogy önként lépjek át a hajódra, akkor jobb, ha meghallgatod az ajánlatomat. Vagy kíváncsi vagy, hány embered életét oltom ki, mire rám tudod kényszeríteni az akaratodat? Riden a kapitányához lép, és a fülébe súg valamit. Draxen ujjai megfeszülnek a pisztolyon. A torkomban dobog a szívem. Csak Mandsyt ne! Csak Mandsyt ne! Ő az én emberem! Nem hagyhatom, hogy meghaljon!

– Halljuk a feltételeket, hercegnő! – Méregtől csöpögve ejti ki a rangomat. – De igyekezz! – A legénységem szabadon és sértetlenül távozik. Én ellenkezés nélkül átmegyek a hajódra. Ezenfelül átviszed a holmimat az Éjvándorra. – A holmidat? – Igen, a ruhatáramat és az egyéb személyes holmimat. Ridenhez fordul. – A ruháit akarja – szólal meg hitetlenkedve. – Hercegnő vagyok, és elvárom, hogy úgy is kezeljenek! A kapitány úgy fest, mint aki legszívesebben lelőne, úgyhogy Riden gyorsan magához ragadja a szót. – Mit számít, kapitány? Ha ki akarja magát cicomázni nekünk mindennap, ám legyen! Én nem fogok panaszkodni. Halk röhögcsélés érkezik a kalózok felől. – Jól van – feleli végül Draxen. – Még valami, felség? – Ennyi. – Akkor húzd át az elkényeztetett valagad a hajómra! Ti ott – mutat néhány markos kalózra a háttérben –, hozzátok át a cuccait! A hercegnő legénysége pedig másszon be a csónakokba! Elsüllyesztem ezt a hajót. Ha gyorsan eveztek, két és fél nap alatt a legközelebbi kikötőbe értek. Azt ajánlom, siessetek, mielőtt szomjan haltok. Amint partot értek, elviszitek a váltságdíj-követelésemet a kalózkirálynak, és közlitek vele, hogy nálam van a lánya. Mindkét legénység a dolgára siet. A kapitány előrelép, és a kardomért nyúl. Vonakodva átnyújtom neki. Kearan, a kalóz, akit eddig fenyegettem, talpra kecmereg, majd a lehető legtávolabb iszkol tőlem. Még mielőtt elmosolyodhatnék, Draxen ökle balról arcon talál.

Egész testemben megremegek az ütés erejétől. A szám belül vérzik, ott, ahol a fogam felsértette. Vért köpök a fedélzetre. – Egy dolgot tisztázzunk, Alosa! A foglyom vagy. Bár úgy tűnik, magadra szedtél egy s mást a kalózkirály lányaként, ez nem változtat a tényen, hogy te leszel az egyedüli nő az orgyilkosokkal, tolvajokkal és egyéb tisztességtelen kalózokkal teli hajón. Ráadásul régóta nem kötöttünk ki. Tudod, mit jelent ez? Ismét köpök egyet, próbálom megtisztítani a számat a vér ízétől. – Hogy nem jártatok bordélyházban az utóbbi időben. Draxen elmosolyodik. – Ha még egyszer megpróbálod aláásni a tekintélyemet a legénységem előtt, véletlenül nyitva felejtem a celládat éjszakára, hogy bárki szabadon besétálhasson, és a sikolyaidat hallgatva fogok álomba merülni. – Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy valaha is sikoltozni fogok. És jobban teszed, ha nem hajtod álomra a fejed, amíg a cellám ajtaja nyitva van. Ajka gonosz mosolyra húzódik. Van egy aranyfoga. A sapka alól kikandikálnak sötét, göndör fürtjei. Arcbőre napbarnított. A kabátja egy kicsit lötyög rajta, mintha nem neki készítették volna. Talán az apja holttestéről lopta le? – Riden! – üvölti el magát Draxen. – Vidd át a lányt! Vesd a zárkába, aztán ne kíméld! Ne kíméld? – Örömmel – lép felém Riden. Szorosan megragadja a karomat, már-már fáj. Elég erős kontraszt az arcán ülő derűs kifejezéshez képest. Vajon a barátait mészároltam le? A másik hajó felé ráncigál. Menet közben végignézek a csónakokban távolodó legénységemen. Egyenletes tempóban eveznek, nem túl

gyorsan, nehogy hamar kifáradjanak. Mandsy, Sorinda és Zimah biztosan odafigyel majd, hogy időben váltsák egymást, és mindenki pihenhessen. Okos lányok. A többiek azonban feláldozhatóak. Apám maga válogatta össze őket. Néhányuk tartozik neki, másokat lopáson kapott. Olyanok is vannak, akik nem követték precízen az utasításait, ám akad, akinek az a legnagyobb bűne, hogy idegesítette a kalózkirályt. Bármi volt is az oka, apám legénységet verbuvált belőlük, én pedig csupán három lányt hoztam a saját embereim közül, hogy kordában tartsam őket. Apám sejtette, hogy a többségük meghal, amikor Draxen elfog. Szerencséjük, hogy sikerült megmentenem a szánalmas irhájukat. Remélhetőleg nem fog nagyon kiakadni rajta. Mindegy, nem számít. A lényeg, hogy feljutottam az Éjvándorra. Természetesen nem hagyhattam, hogy túl könnyen elfogjanak. El kellett játszanom a szerepemet. Draxen és a legénysége mit sem sejt. Már csak az hiányzik, hogy kiszagolják, meg akarom lopni őket.

 

Oldal: TRICIA LEVENSELLER: A KALÓZKIRÁLY LÁNYA
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat