FOLYTATÁS.

I. Rész
KeDD

1. fejezet
Anyai szeretet
„Szeretet és munka… munka és szeretet, csupán ennyi kell.”
Sigmund Freud
Kedd 2006. szeptember 10-én született, négy gyönyörű fajtiszta
golden retriever-kölyök egyikeként. Nem, nem kedden.
Vasárnap, úgyhogy ezt a magyarázatot nyugodtan el is vethetjük. Az
évek során persze több elméletet is gyártottam magamnak. Kedden,
a 2008-as elnökválasztás napján ismertük meg egymást. Szeretem a
Rolling Stones „Ruby Tuesday”1 című dalát. Az angol „kedd” szó a
skandináv harcisten nevéből ered, magát a napot pedig a csínytevések
hindu istenének ajánlják, ami szintén eléggé találó.
Az igazat megvallva Kedd neve kész rejtély. Lehet, hogy az alomban
csak négy kiskutya volt, de az ECAD (East Coast Assistance

Dogs)2 – egy New York államban működő szervezet, ami fogyatékkal
élők számára képez ki kutyákat – tizenhárom éves fennállása óta
ő már a kétszázadik golden retriever-kölyök lehetett. A két évig tartó
és huszonötezer dollárba kerülő kiképzést, ami nélkül nem válhatott
volna belőle életmentő segítőtárs, egy neve elhallgatását kérő
adományozó finanszírozta: ő adott nevet Keddnek és két testvérének,
akiket Linusnak és Kéknek keresztelt el. Fogalmam sincs, ki ő,
azt pedig végképp nem tudom, miért pont erre a névre esett a választása.
– Keddet sokat csúfolták a neve miatt – mesélte nekem az ECAD
egyik munkatársa. – De most már mindenkinek tetszik.
Csak elképzelni tudom, milyen lehetett Kedd kölyökkorában.
Kétéves volt, amikor megismertem, de mint mindenki más, én is
láttam képeket újszülött golden retrieverekről, amint csupasz kis
testükkel az anyjukhoz tapadnak, és mohón szopnak. Karcsú testük
szépen belesimul az ember tenyerébe, imádnivaló pofijuk pedig
ráncokba gyűrődik a szájuk körül, ami szomorú és gyámoltalan,
ugyanakkor teljesen ellenállhatatlan külsőt kölcsönöz nekik. Kedd
sötétebb sárga volt, mint a testvérei, és ha nem tévedek, ő lehetett az
alom mókamestere, aki órákon át hancúrozott a testvéreivel, majd
reszketeg léptekkel odébb csámpázott, és a boldogságtól kimerülten
csuklott össze a földön. Kedd családszerető kutya volt; nem bírt
meglenni a testvérei nélkül. Amikor egy kupacban hevertek, nyilván
Kedd narancssárga szőre és elsőként kinyílt, csodálkozó fekete
szeme volt az, ami kirítt a fejek, lábak és farkak halványsárga kavalkádjából.
Erős a gyanúm, hogy már akkor sem lehetett ellenállni
apró gombszemének.


Kedd kölyökkora azonban nem erről szólt. Egyáltalán nem. Kedd
arra született, hogy magasan képzett kutya – segítőkutya – váljon
belőle, ezért már háromnapos korában – amikor még vakon, hason
csúszva kereste az anyatejet – megkezdte tanulmányait. Egy állat
életében a szopás a legmegnyugtatóbb tevékenység, azaz a legjobb
jutalom is egyben. A pici, vaksi, háromnapos Kedd is akkor nyugodott
meg igazán, amikor szophatott. Ilyenkor teljes biztonságban
érezte magát, és az ECAD munkatársai ezt az érzést akarták elültetni
benne az emberekkel kapcsolatban is. Kedd háromnapos volt,
amikor Lu Picard, az ECAD tiszteletreméltó alapítója és vezető trénere
megcsiklandozta a talpát szopás közben, hogy az anyatej keltette
örömmel társítsa az ember érintését és szagát. Kedd olyan kicsi
volt, hogy még nem fejlődtek ki az érzékszervei. Füle a fejére tapadt,
szeme szorosan lehunyva. A talpa volt a legérzékenyebb testfelülete.
Újszülöttként ez volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal.
Kedd tizenöt naposan nyitotta ki kicsi, ártatlan szemét. Szinte
magam előtt látom a pofiját: pihés nóziját, csöpp kis száját, a színek
és formák sokaságára rácsodálkozó barna szemét. A füle is megnyílt,
és végre más is felkeltette a figyelmét Lu érintésén kívül. Lu megsimogatta
a lábát, és azt mondta: „pa-pa-pa”, aztán cuppogni kezdett,
mintha puszit akarna adni. A szopás hangjait utánozta, az egyetlen
neszt, amit Kedd ismert.
Most, hogy Kedd számára kinyílt a világ, Lu óvatosan elvette az
anyja mellől. Kedd, akárcsak a testvérei, szűkölve követelte a tejet.
Ez volt az egyetlen dolog, amit ismert, és biztonságra, kényelemre
vágyott. Lu simogatni kezdte, és addig cuppogott neki, amíg lassan,
fokozatosan abba nem hagyta a nyüszítést. Amint megnyugodott,
visszamehetett az anyjához. Lu így tanította türelemre és fegyelemre
– az önuralom jutalmat érdemelt, a hiszti és az erőszak viszont nem.

Az ötödik héten kezdődött a formális képzés: Kedd pórázt kapott,
és órákon át sétáltatták, majd megismertették a legegyszerűbb
parancsokkal. Még a Green Chimney Farmra, egy kutyakiképzőközpontba
is elvitték, ahol érzelmi és viselkedési problémákkal kezelt
általános iskolás gyerekek – Kedd első, de nem utolsó páciensei
– ételdarabkákat dugdostak a szájába. Nem azért, hogy kielégítsék
a biológiai szükségleteit. Kedd még ekkor is csak egy aprócska szőrcsomó
volt, alig látott, dülöngélve járt, és teljesen az édesanyjára volt
utalva. Az ennivaló képzési célokat szolgált. A kölykök kezdetben az
anyjuk által visszaöklendezett ételt eszik; a kicsik a nyálszagból tudják,
hogy az étel ehető. Ez ösztönös bizalmat alakít ki bennük. Kedd
így tanulta meg, hogy bízhat az emberekben.
Persze nem akart enni. Legalábbis kezdetben. Ahogy a többi kölyök
sem. Emberi mércével mérve hét hónapos kisbabáknak számítottak,
akiket idegenek etettek. Kedd tehát becsukta a száját. Megrázta
a fejét. Amikor mégis a szájába tuszkolták a falatot, rögtön
kiköpte. A gyerekek azonban tovább simogatták, biztatták, hogy
egyen, és újabb falatot tukmáltak belé. Kedd eltolta a nyelvével, köhögni
kezdett, szorosan lehunyta a szemét, és undorodva öltötte ki
a nyelvét.
Végül aztán nyalogatni kezdte az ennivalót. Belátta, hogy hiába
ellenkezik, és amúgy is éhes volt.
– Igen, igen, igen! Jó, jó, jó! – kiabálták a gyerekek.
A lelkükre kötötték, hogy erősítsék meg a helyes viselkedést, de
inkább az izgalmuk és az örömük volt hatással Keddre, mintsem
az, amit mondtak. A kutyák szeretnek örömet szerezni az embereknek.
Falkaállatok; így vannak kódolva. Még az alig botorkáló újszülött
kölykök is vidáman csóválják a farkukat, ha pozitív megerősítést
kapnak.

Kedd tehát enni kezdett.
– Igen, igen, okos, okos!
Kedd örömében falni kezdett. A gyerekek újból megdicsérték.
– Okos kutya vagy, Kedd, okos kutya vagy.
Kedd így tanulta meg, hogyan kell a feladatára összpontosítania,
miközben türelmes és nyugodt marad. Rájött, hogy nem feltűnő
viselkedéssel tud jutalmat kicsikarni, hanem azzal, ha végrehajtja
a feladatot. Kedd itt vonta le magának a legfőbb tanulságot:
megéri követni az utasításokat, mert pozitív visszacsatolás és kedvesség
lesz a jutalma.
Miután visszavitték az ECAD-be, az ellető ládából, ahol az újszülött
kölyköket tartják, egy nagyobb, félig fedett, félig szabadon
álló területre került, ahol kedvére szaladgálhatott és bunyózhatott
a testvéreivel. Naponta háromszor szopott, de a szilárd táplálék bevezetése
óta az anyja már nem tisztogatta le. Az anyakutyák mindig
így viselkednek az elválasztás során, ami újabb lehetőséget kínál a
továbblépésre. Lu faforgácsot szórt a ketrec aljára, és Kedd, aki már
hathetesen ráhangolódott az emberekre, azonnal rájött, hogy a forgácsba
kell kakilnia és pisilnie. Lu mindennap egy kicsit távolabb
tette le a forgácsot, hogy Keddnek el kelljen távolodnia az anyjától,
ha könnyíteni akar magán.
Néhány nap múlva egy fa- meg egy rücskös műanyag darab került
a kölykök és az anyjuk közé. A kölykök, akik idáig ártatlanul játszadoztak
a lábak, fülek és farkak meleg összevisszaságában, most egy
akadálypályán keresztül jutottak el az anyatejig. Mindig az alfahím
ért oda elsőnek: átverekedte magát a rücskökön, felmászott a fadarabon,
végül elterült rajta. A többiek rögtön felbuzdultak a sikerén,
és követték őt. Innen tudom, hogy sosem Kedd lett az első. Keddben
nincs semmi falkavezérszerű, ezért is olyan ügyes munkakutya.

A legtöbb alfahím nem alkalmas munkakutyának, mert túlságosan
önérzetes. Lu kutyáira ez nem igaz, mert a jó természetű kutyák pároztatásának
köszönhetően nála még az alfahímek is jámborak. Lu
szájából a „jámbor” jelző igazi bóknak számít. Azt jelenti, hogy a
kutya nem csökönyös és domináns, hanem kedves és magabiztos –
tökéletes munkakutya.
Kedd almában Kék volt az alfahím, de én mindig úgy képzeltem,
hogy Kedd következett utána. Nem azért, mert ő volt az erősebb,
bár jócskán túlnőtte a testvéreit. Nem is a magabiztossága miatt,
bár tagadhatatlanul kíváncsi és makacs kutya volt. Kedd meghatározó
tulajdonsága, legalábbis szerintem, a szeretetéhség: az, hogy az
átlagosnál jobban igényli a simogatást és a babusgatást. Valahol azt
hallottam, hogy kétféle kutya létezik: a ragaszkodó és a kevésbé ragaszkodó.
A ragaszkodó kutya minden adandó alkalommal hozzád
ér, a csípődhöz dörgölőzik, amikor elmegy melletted, pihenés közben
a lábfejedre hasal, és ha leülsz, az öledbe teszi a mancsát. A kevésbé
ragaszkodó kutya megtartja a három lépés távolságot, és bár a
közeledben fekszik le, soha nem tolakszik melléd. Ettől persze még
szeret téged. Veled van, de nagyobb szabadságot igényel.
Kedd ragaszkodó kutya. A ragaszkodó kutyák hierarchiájában
Kedd az első számú alfahím. A szeretetből táplálkozik. A szeretet
ugyanolyan alapvető dolog a számára, mint a víz vagy a levegő. Már
a megismerkedésünkkor mindent bevetett, hogy megsimogassam, és
a mai napig rendszeresen odabújik hozzám, vagy a kezemhez dörgöli
a fejét. Szinte látom magam előtt az újszülött Keddet, amint szorosan
lehunyt szemmel, erőlködve, energikus farkcsóválások közepette
préseli át magát az akadály alatt, vagy lógó nyelvvel, remegő
lábakkal egyszer, kétszer, háromszor is nekifut, mire sikerül hasmánt
elterülnie az akadály túloldalán. Egyszerűen nem bír meglenni

egyedül; ha akkor, kis kölyökkutyaként akárcsak egy pillanatra is
elszakítják az anyjától, biztosan belepusztul. Szinte látom magam
előtt, ahogy az állatkölykök bumfordi mozdulataival futásnak ered
a rücskös talajon, és cérnahangon nyüszíteni kezd, amikor Lu viszszatartja,
aztán szépen, lassan kitisztul a feje, abbahagyja a remegést,
egyenletesen veszi a levegőt, és engedelmesen vár a sorára.
Ez is a kiképzés része. A kölykök nemcsak parancsokat hajtanak
végre; a munkamorált is el kell sajátítaniuk. Meg kell tanulniuk,
hogyan lehetnek az emberek szolgálatára, és őszintén akarniuk kell
az ezzel járó jutalmat. A következő két hétben Kedd egyre többet
gyakorolt, és egyre kevesebb időt töltött az anyjával, így – ahogy
az a kutyáknál szokás – mire nyolchetes korában teljesen elválasztották,
már hetente négy napot töltött a kiképzőjével. Az édesanyja
helyett már egyre inkább ahhoz a személyhez ragaszkodott, aki
folyton mellette volt, parancsokat adott neki, és a póráz segítségével
kommunikált vele. Első osztályú ellátásban volt része. Naponta kétszer
átfésülték a bundáját; és a lehető legegészségesebb ételeket kapta.
Amikor éppen nem dolgozott, a testvéreivel hancúrozott, így jó
fizikumú, fejlett intellektusú kutya vált belőle. De nem kényeztették
el. Ő is csak egy csavar volt a gépezetben, és a rendszeren belül
minden, még a pihenőidő is azt a célt szolgálta, hogy Keddből ideális
munkakutya váljon. A józan Lu Picard így fogalmazta meg a lényeget:
– Jár a szeretet, de nem ingyen. Szeretünk, ha rendesen dolgozol.
Nem csak úgy a két szép szemedért.
Egy másik alkalommal azt mondta:
– Minden az ügyfél érdekében történik… Arra törekszünk, hogy
minél nagyobb függetlenséget, minél nagyobb szabadságot és minél
több pozitív visszacsatolást biztosítsunk neki.

Ha továbbra is olvasnád, a könyvesboltban megtalálod, vagy azon bevásárlóközpontokba, ahol nyitott a kiadó boltot.

 

Oldal: LUIS CARLOS MONTALVAN-ÚJ ÉLET KEDDTŐL/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat