Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Vendégünk cigarettapapírt és dohányt húzott elõ, és
meglepõ ügyességgel csavarta egyiket a másikba. Hosszú,
remegõ ujjai olyan fürgén mozogtak, akár egy rovar csápjai.
Holmes hallgatott, de a gyors, éles pillantásokból, amelyeket
furcsa látogatónkra vetett, láttam, hogy érdekli ez az
ember.
– Föltételezem, uram – szólalt meg végül –, amikor tegnap
este és ma újfent megtisztelt látogatásával, ezt nem egyedül
azzal a céllal tette, hogy megvizsgálja a koponyámat.
– Nem, uram, dehogy: bár nagyon örülök, hogy erre is
alkalmam adódott. Azért jöttem önhöz, Mr. Holmes, mert
ráébredtem, hogy én magam nem vagyok gyakorlati ember,
és hirtelen egy roppant súlyos és rendkívüli problémával találtam
magam szemközt. Mármost ha elfogadjuk, ahogy én
is teszem, hogy ön a második legjobb a maga területén Európában...
– Valóban? És megkérdezhetem, kinek adományozta a
„legjobb” megtisztelõ címét? – kérdezte Holmes kissé epésen.
– Egy olyan kifejezetten tudományos beállítottságú személyre,
amilyen én vagyok, Monsieur Bertilleon munkái
óhatatlanul nagy vonzerõt gyakorolnak.
– Akkor nem lenne jobb, ha õhozzá fordulna?
– Mint mondottam, uram, õ egy kifejezetten tudományos
beállítottságú személy. De mint gyakorlati elmének, ezt
mindenki elismeri, önnek nincsen párja. Remélem, uram,
hogy nem túlságosan elhamarkodottan...
– Csak egy kicsit – vágott közbe Holmes. – Úgy vélem,
dr. Mortimer, bölcsen tenné, ha minden további köntörfalazás
nélkül egyszerûen elmondaná, pontosan miféle probléma
megoldásához szeretné igénybe venni a segítségemet.

2
A BASKERVILLE CSALÁD ÁTKA
– Van nálam egy kézirat – szólt dr. James Mortimer.
– Észrevettem, amint belépett a szobába – felelte Holmes.
– Meglehetõsen régi.
– A tizennyolcadik század elejérõl való, hacsak nem hamisítvány.
– Ezt meg honnét tudja, uram?
– Mialatt ön beszélt, nekem módomban állt szemügyre
venni belõle azt az egy-két centit, ami kilátszik a zsebébõl.
Hitvány szakember az, aki nem tudja megmondani egy dokumentum
keletkezési idejét kb. egy évtizednyi pontossággal.
Ön nyilván ismeri azt a kis monográfiát, amelyet errõl a
tárgyról írtam. A maga kéziratának keletkezési idejét nagyjából
1730-ra tenném.
– A pontos dátum 1741. – Dr. Mortimer elõhúzta a kéziratot
a mellényzsebébõl. – Ezt a családi iratot Sir Charles
Baskerville bízta a gondjaimra, akinek hirtelen és tragikus
halála három hónappal ezelõtt olyan nagy izgalmat keltett
Devonshire-ben. Állíthatom, hogy nemcsak az orvosa voltam,
hanem közeli barátja is. Sir Baskerville erõs és határozott
személyiség volt, uram, éles eszû, gyakorlatias, és

éppoly kevéssé hajlamos a képzelõdésre, mint én magam.
Ezt a dokumentumot azonban nagyon komolyan vette, és
lelkileg fölkészült rá, hogy úgy fogja végezni, mint ahogyan
csakugyan végezte.
Holmes a kéziratért nyúlt, és kisimította a térdén.
– Bizonyára észrevette, Watson, hogy az író fölváltva
használja a hosszú és a rövid s-et. Ez is egyike annak a számos
jelnek, amelyek alapján meg lehet állapítani a kézirat
keletkezési idejét.
Holmes válla fölött belepillantottam az elsárgult papirosba
és a megfakult kézírásba. A lap tetején ez állt:
„Baskerville Hall”, lejjebb, nagy, ákombákom számokkal:
„1742”.
– Valamiféle beszámolónak látszik.
– Igen, beszámol egy régi legendáról, amely apáról fiúra
száll a Baskerville családban.
– De gondolom, az ügy, amelyben a véleményemet kéri,
valamivel idõszerûbb és gyakorlatibb természetû.
– Igen, a lehetõ legidõszerûbb: olyan ügy, amelyben huszonnégy
órán belül döntenem kell. Viszont a kézirat rövid,
és szoros kapcsolatban áll az üggyel. Engedelmével, felolvasom
önöknek.
Holmes hátradõlt a székén, összeillesztette az ujjbegyeit,
és megadó arccal lehunyta a szemét. Dr. Mortimer a
fény felé fordította a kéziratot, és magas, recsegõ hangon a
következõ furcsa, régimódi szöveget olvasta fel.
„Ami a Baskerville-i Eb eredetét illeti, sok mindent rebesgetnek
az emberek e tárgyról, mivel azonban én magam
egyenes ági leszármazottja vagyok Hugo Baskerville-nek,
és a történetet atyámtól hallottam, ki annak idején szintúgy
a maga atyjától értesült róla, abban az erõs hitben vetem papírra
e sorokat, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan

itt írva áll majd. Szeretném, fiaim, ha elhinnétek nekem:
egy és ugyanazon Igazság, amely lesújt a bûnre, irgalmat
is gyakorolhat, és nincs olyan súlyos átok, amelyet imával
és bûnbánattal föl ne lehetne oldani. Ne az legyen számotokra
e történet tanulsága, hogy rettegnünk kell a múlt
gyümölcseitõl, hanem az, hogy körültekintõnek kell lennetek
a jövõben, nehogy azok a szennyes szenvedélyek, amelyek
családunknak annyi súlyos szenvedést okoztak, újra
eluralkodjanak rajtatok, és romlásba taszítsák családunkat.
Tudjátok meg tehát, hogy a Nagy Lázadás idejében (melynek
históriáját megírta a nagytudományú Lord Clarendon,
kinek munkáját erõsen a figyelmetekbe ajánlom), ez a
baskerville-i udvarház Hugo nevû õsünk birtokában volt,
és senki sem tagadhatja, hogy ez a bizonyos Hugo féktelen,
szégyentelen és istentelen ember volt. Igazság szerint ezt a
szomszédai még csak megbocsátották volna, tekintve, hogy
ez a vidék sohasem bõvelkedett szent életû emberekben,
csakhogy õsünket mint féktelen és kegyetlen tréfacsinálót
is ismerték szerte a nyugati grófságokban. Úgy esett, hogy
ez a bizonyos Hugo megszerette (ha ugyan illendõ efféle
sötét szenvedélyt ilyen fényes névvel illetni) egy kisbirtokos
leányát, akinek földjei a baskerville-i birtok közelében
terültek el. Csakhogy a leányzó, lévén jó nevelésû és kifogástalan
jellemû fiatal hölgy, rettegett rossz hírû õsünktõl,
és kerülte a társaságát. Így történt, hogy egy tavaszi napon
Hugo, öt-hat hasonszõrû, léha és gonosz cimborájával, belopózott
a kisbirtokos házába, és elrabolta a leányzót, mialatt
annak atyja és fivérei távol voltak, amint azt Hugo
õsünk nagyon is jól tudta. A leányzót Baskerville Hallba
hurcolták, és ott bezárták egy emeleti szobába, majd Hugo
és barátai asztalhoz ültek, és megkezdték hosszú éjszakai
tivornyájukat, mint az rendes szokásuk volt. A szegény

leányka pedig, akinek szobájába fölhallatszott a részeg gajdolás,
ordítozás és rettenetes káromkodás, majd eszét veszítette
a félelemtõl – mondják, hogy Hugo Baskerville boros
fõvel oly szörnyûmód káromkodott, hogy aki hallotta, azt
várta, menten belécsap a villám. Végezetül a félelem olyan
tettre sarkallta a balsorsú leányzót, amelytõl még a legbátrabb
és legügyesebb férfi is visszariadna: a kastély déli falát
akkoriban (és még most is) benõtte a borostyán, ennek indáin
kúszott alá a leányzó az eresz magasságából, majd pedig
hazafelé vette az útját a pusztán keresztül, mivel a kastély
csak néhány mérföldnyire feküdt atyja házától.
Úgy esett, hogy kisvártatva Hugo odahagyta a vendégeit,
és felkereste foglyát, hogy enni- és innivalót vigyen neki, és
talán rosszabb dolgokat is míveljen, ám látnia kellett, hogy
a kalitka üres, és a madár kirepült. Ekkor, mondják, úgy
kezdte viselni magát, mint akit megszállt az ördög: lerohant
a lépcsõn az ebédlõterembe, felugrott a nagy asztal tetejére,
hogy a fedeles kancsók és fatányérok szanaszét repültek,
és az egész társaság füle hallatára azt ordítozta, hogy
még aznap éjjel eladja testét és lelkét a gonosz hatalmaknak,
ha sikerül utolérnie a leányzót. Miközben ivócimborái
halálra váltan nézték az õrjöngõt, egyikük, aki gonoszabb,
vagy talán csak részegebb volt a többinél, fölordított, hogy
uszítsák a leányzó után a kutyákat. Ezt hallván Hugo kirohant
a házból, odakiáltott a lovászainak, hogy nyergeljék
meg a kancáját, és eresszék ki a falkát, majd pedig megszagoltatván
az ebekkel a leányzó kendõjét, ráállította õket a
nyomra, falka és gazdája a leányzó után eredtek a holdsütötte
pusztaságon keresztül.
Hugo cimborái egy ideig tátott szájjal, dermedten álltak,
és semmit sem értettek, olyan sietõsen követték egymást
az események. Hamarosan azonban elméjük homálya

oszladozni kezdett, és ráébredtek, miféle vadászat folyik
a pusztaságon. Ekkor mindnyájan lázas izgalomba jöttek,
egyesek a fegyvereikért kaptak, mások a lovukat követelték,
megint mások egy újabb flaska borért kiáltottak. Végül
azonban zavarodott elméjük némileg kitisztult, és az egész
társaság, szám szerint tizenhárman, lóra kapott és a leányzó
után eredt. A hold világosan ragyogott felettük, õk pedig sebesen,
váll váll mellett lovagoltak arrafelé, amerre a leányzónak
is haladnia kellett, ha haza akart térni atyja házába.
Egy-két mérföldnyire lehettek a kastélytól, amikor elhaladtak
egy pásztor mellett, aki éjszaka legeltette a nyáját
a pusztaságon. Odakiáltottak neki, nem látta-e az üldözött
leányzót. A pásztornak, így mondja a történet, szinte
megbénította a nyelvét a rettegés, végül azonban mégiscsak
megszólalt. Igen, látta a boldogtalan leányzót, mondotta, és
nyomában a kutyákat. »De még többet is láttam« folytatta.
»Erre vágtatott el az elõbb Hugo Baskerville a fekete kancáján,
és mögötte némán loholt maga a pokol kutyája – isten
óvjon tõle, hogy valaha egy hozzá hasonló bestia az én
nyomomba szegõdjék.« A részeg urak szitkokat zúdítottak
a pásztorra, aztán továbblovagoltak. Ám hamarosan megfagyott
a vér ereikben: patadobogás közeledett feléjük a pusztából,
és a fekete kanca vágtatott el mellettük, testét kiverte
a fehér tajték, kantárszárát maga után vonszolta, nyerge
üres. Hugo ivócimborái közelebb húzódtak egymáshoz,
mert szörnyû félelem fogta el õket, de azért továbbhaladtak
a pusztaságon át, bár minden egyes lovas, ha egymagában
lett volna, örömest hazafelé fordította volna a lova fejét.
Ekként ügettek egy darabig, mígnem végezetül utolérték a
vérebeket. Ezek, bár nemes és bátor fajtából valók voltak,
most egymáshoz bújva nyöszörögtek egy gödör vagy szurdok
peremén, ahogy nálunkfelé nevezik – némelyik kutya

eloldalogni igyekezett, mások fölmeredõ nyakszõrzettel és
dülledt szemmel bámultak lefelé az elõttük elterülõ keskeny
völgybe.
A társaság megtorpant, mivel, mint sejthetitek, tagjai immár
józanabbak voltak, mint induláskor. Legtöbbjük a világért
sem ment volna tovább, de hárman közülük, a legbátrabbak,
vagy talán a legrészegebbek, továbblovagoltak lefelé
a szurdokba. A szurdokon keresztül széles térségre értek,
ahol ott állt kettõ azokból a hatalmas kövekbõl, amelyeket
valamilyen elfelejtett nép állított a régi idõkben. A hold ragyogóan
sütött, és ott, a térség közepén hevert a szerencsétlen
leányzó holtteteme, azon a helyen, ahol a félelemtõl és
a kimerültségtõl holtan esett össze. De nem az õ holttestének
láttán meredt a három vakmerõ lovas minden hajaszála
égnek, még csak nem is Hugo Baskerville tetemének láttán,
amely ott feküdt a közelében, hanem mert Hugo teteme
mellett egy szörnyûséges lény, egy hatalmas, fekete bestia
állott, és a tetem torkát marcangolta: alakjára nézvést kutya,
de sokkal nagyobb, mint bármelyik kutya, amelyet halandó
ember szeme valaha láthatott. És az állat ott, a szemük láttára
átharapta Hugo Baskerville torkát, majd feléjük fordította
lángoló szemét és vértõl csöpögõ állát. Azok hárman
fölordítottak félelmükben, és sikoltozva, lóhalálában vágtattak
keresztül a pusztaságon. Úgy beszélik, egyikük még
aznap éjjel belehalt a szörnyû látványba, de a másik kettõ
is csak árnyéka volt korábbi önmagának hátralévõ életében.
Így beszéli el a mese, fiaim, miként bukkant föl elsõ ízben
az a szörnyûséges eb, amely azóta is olyan keservesen
gyötri családunkat. Azért írtam le számotokra ezt a történetet,
mert az ismerõs dolgok nem töltenek el bennünket
olyan rémülettel, mint azok, amiket csak sejtetés és célozgatások
formájában közölnek velünk. Nem tagadhatom azt

sem, hogy családunk sok tagja halt meg szerencsétlen körülmények
között, hirtelen, erõszakos és rejtélyes módon.
És mégis, reménykedjünk a Gondviselés véghetetlen jóságában,
amely nem bünteti az ártatlanokat örökkön-örökké,
mindössze harmad-, avagy negyedíziglen, ahogyan az
a Szentírásban áll. Ennek a Gondviselésnek a kegyelmébe
ajánllak benneteket, fiaim, és arra intelek, hogy legyetek
elõvigyázatosak, és ne vágjatok át soha a pusztaságon éjnek
idején, amikor a gonosz erõi fennen tobzódnak.
(E sorokat Hugo Baskerville vetette papírra fiai, Rodger
és John épülésére, egyúttal meghagyva nekik, hogy nõvérük,
Elizabeth elõtt soha ne beszéljenek a fentiekrõl.)”
Amikor dr. Mortimer befejezte ennek a fantasztikus történetnek
a fölolvasását, föltolta a szemüvegét a homlokára,
és Mr. Sherlock Holmesra bámult. Holmes ásított, és cigarettája
csikkjét belehajította a tûzbe.
– Igen?
– Érdekesnek találta, amit fölolvastam?
– Olyasvalaki számára, aki tündérmeséket gyûjt, bizonyára
érdekes.
Dr. Mortimer összehajtogatott újságot húzott elõ a
zsebébõl.
– Most pedig, Mr. Holmes, van itt valami idõszerûbb az
ön számára. Ez itt a Devon Megyei Krónika idei, május 14-
ei száma. Rövid beszámoló bizonyos tényekrõl, amelyek
napvilágra kerültek Sir Charles Baskerville néhány nappal
korábban történt halálával kapcsolatban.
Barátom érdeklõdõ arccal hajolt elõbbre. Vendégünk
visszatolta az orrára a szemüvegét, és olvasni kezdett:
„Sir Charles Baskerville nemrégiben bekövetkezett, hirtelen
halála gyászba borította grófságunkat. Sokan azt remélték,

hogy a következõ választásokon Sir Charles indul a liberális
párt színeiben a közép-devoni körzet képviselõjeként.
Bár viszonylag rövid ideje élt Baskerville Hallban, rokonszenves
személyisége és rendkívüli nagylelkûsége elnyerte
mindazok szeretetét és tiszteletét, akik kapcsolatba kerültek
vele. Manapság, az újgazdagok korában, üdítõleg
hat olyan esettel találkozni, amikor a környék egyik régi,
valaha jobb napokat látott családjának egy tagja, aki saját
erejébõl jelentõs vagyonra tett szert, ezt a vagyont arra fordítja,
hogy visszaállítsa családja õsi lakhelyének megkopott
fényét. Sir Charles, mint az köztudott, hatalmas összegeket
nyert Dél-Afrikában a tõzsdén. Ám õ bölcsebbnek bizonyult
azoknál, akik addig folytatják a tõzsdézést, amíg
a szerencse el nem pártol tõlük: Sir Charles pénzzé tette a
részvényeit, és a nyereséget hazahozta Angliába. Mindös�-
sze két esztendeje költözött Baskerville Hallba, és széltében-
hosszában beszélik, milyen nagyszabású helyreállítási
és fejlesztési munkálatokat szakított félbe a halála. Õ maga
gyermektelen lévén, gyakran hangoztatta, azt szeretné, ha
az egész vidék még az õ életében részesednék az õ jó szerencséjének
gyümölcseibõl, és sokaknak van okuk rá, hogy
meggyászolják idõ elõtti elmúlását. E hasábokon gyakran
számoltunk be a helyi és megyei jótékonysági szervezeteknek
juttatott, nagylelkû adományairól.
Nem állíthatjuk, hogy a halottszemle teljes egészében
tisztázta volna Sir Charles halálának körülményeit, de ahhoz
mindenesetre elegendõ volt, hogy véget vessen annak a
szóbeszédnek, amely bizonyos helyi babonákból táplálkozott.
Az égvilágon semmi okunk rá, hogy bûnös üzelmekre
gyanakodjunk, sem pedig arra, hogy azt képzeljük, Sir
Charles halálában valamilyen nem természetes ok is közrejátszott.
Sir Charles özvegy volt, és olyan ember, akit joggal

nevezhetünk kissé különcnek. Tekintélyes vagyona ellenére
az egyszerû életvitel barátja volt, és Baskerville Hallban
a bentlakó személyzet mindössze egyetlen, Barrymore
nevû házaspárból állt: a férj látta el a komornyik, a feleség
a házvezetõnõ feladatait. Tanúvallomásuk szerint, amelyet
Sir Charles számos barátja is megerõsített, Sir Charles
egészsége az utóbbi idõben megromlott. A jelek valamiféle
szívbetegségre utaltak, amely gyakori elsápadásban, nehéz
légzésben és idegi eredetû, heveny depressziós rohamokban
nyilvánult meg. Dr. James Mortimer, az elhunyt barátja
és kezelõorvosa, hasonló értelemben nyilatkozott.
A haláleset körülményei csöppet sem rejtelmesek. Sir
Charles minden este, mielõtt aludni tért volna, végigsétált
Baskerville Hall híres tiszafa-alléján. A Barrymore házaspár
tanúvallomásából kiderül, hogy ez rendes szokása volt. Május
4-én Sir Charles közölte Barrymore-ékkal, hogy másnap
Londonba szándékozik utazni, és meghagyta Barrymorenak,
hogy csomagolja be a bõröndjét. Aznap éjjel is elindult
szokásos esti sétájára, amelynek során minden alkalommal
elszívott egy szivart. A sétából soha nem tért vissza. Éjfélkor
Barrymore észrevette, hogy a kastély bejárati ajtaja még
mindig nyitva áll: megijedt, lámpát gyújtott, és gazdája keresésére
indult. Aznap esett, és Sir Charles lábnyomai tisztán
kirajzolódtak a fasor teljes hosszában. Félúton a fasorból
kertkapu nyílik a pusztára. Bizonyos jelek arra mutattak,
hogy Sir Charles kis ideig ennél a kapunál álldogált. Azután
továbbhaladt a fasorban, melynek túlsó végében a holttestét
megtalálták. Barrymore tanúvallomásában azt állította – és
ez egyike azoknak a tényeknek, amelyekre mindmáig nem
sikerült magyarázatot találni –, hogy gazdájának lábnyomai
megváltoztak attól kezdve, hogy elhaladt a pusztára nyíló
kapu mellett – úgy tûnt, mintha ettõl kezdve lábujjhegyen

ment volna. Egy bizonyos Murphy, egy cigány lókereskedõ,
kinn tartózkodott a pusztán aznap éjjel, nem messze a fasortól,
de maga is bevallja, hogy a kérdéses idõpontban alkohol
hatása alatt állt. Azt állítja, kiáltásokat hallott, de nem
képes megmondani, milyen irányból jöttek. Sir Charles testén
erõszaknak semmi nyomát nem találták, és jóllehet az
orvos tanúvallomása szerint arcvonásai szinte a felismerhetetlenségig
eltorzultak – olyannyira, hogy dr. Mortimer eleinte
nem is volt hajlandó az elõtte fekvõ holttestben felismerni
barátját és páciensét –, ez a jelenség korántsem számít
ritkaságnak légzési zavarok esetében és olyankor, ha a
halál oka szívelégtelenség. Ezt a magyarázatot a boncolás
is alátámasztotta, amely hosszú ideje fennálló szervi szívbajt
mutatott ki, a halottkémi jelentés pedig megerõsítette
az orvosszakértõ megállapításait. Ez bizonyos tekintetben
szerencse, mivel rendkívül fontos, hogy Sir Charles örököse
mielõbb beköltözzék a kastélyba, és folytathassa az örökhagyó
megkezdett munkáját, amely oly szomorú módon maradt
félbe. Ha a halottkém prózai megállapításai nem vetettek
volna véget azoknak a regényes szóbeszédeknek, amelyek
széltében-hosszában terjedtek az esettel kapcsolatban,
nehéz lett volna új lakót találni Baskerville Hall számára.

Ha továbbra is olvasnád, a könyvesboltban rátalálhatsz, azon bevásárlóközpontokban is, ahol a kiadó űzletet nyitott.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 65
Tegnapi: 455
Heti: 2 178
Havi: 7 986
Össz.: 380 994

Látogatottság növelés
Oldal: ARTHUR CONAN DOYLE-A SÁTÁN KUTYÁJA/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »