Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

William azt is fontolóra vette már, hogy a bátyja birtokán,
Hamsteadben keres menedéket. Ezt azonban csak végső megoldásként
tartotta számon, nem is beszélve arról, hogy nem tudta volna
megfizetni az átkelést a Keskeny-tengeren. Normandia és Franciaország
között ráadásul heves viszály dúlt, ez pedig kiváló alkalom
volt arra, hogy megszerezze a hiányzó tapasztalatot. E pillanatban
valahol a határ mentén a francia sereg épp arra készült, hogy lerohanja
Normandiát, és nagy pusztítást végezzen a tartományban.
Mivel Drincourt a Rouen városába vezető északi utakat védte, sürgős
szükség volt fegyveresekre.
Az álombeli képek lassan elhalványultak, William feszült izmai
elernyedtek, és ő újra könnyű álomba merült. Egykor szőke haja
fokozatosan nyerte el jelenlegi sötét mogyoróbarna színét, ám a verőfényes
nyári napnak köszönhetően itt-ott továbbra is aranyosan
csillogó sávok villantak elő belőle. Akik ismerték John Marshalt,
váltig állították, hogy William a megtévesztésig hasonlít az ifjú
Marshalra – akinek csinos arcát még nem csúfította el a Wherwellapátság
égő tetejéről lecsorduló ólom –, s gyakran mondogatták,
hogy még a téli folyó változékony, tompa árnyalatait tükröző sötétszürke
szemük színe is ugyanolyan.
– Istenemre, William, te még a végítélet harsonáira sem ébrednél
fel! Ki az ágyból, te semmirekellő! – A kiáltást egy oldalába
irányzott erős rúgás kísérte. A fiatalember fájdalmasan felnyögött
és kinyitotta a szemét. Gadefer de Lorys, Tancarville egyik idősebb
lovagja állt mellette.
– Ébren vagyok – ült fel az oldalát dörzsölgetve. – Hát az ember
már a gondolatait se szedheti össze, mielőtt felkel?

– Hah! Ha tehetnéd, napnyugtáig szedegetnéd őket. Ilyen hétalvót
még nem hordott a Föld a hátán! Ha nem az úr rokona lennél,
már rég kihajítottalak volna!
William tisztában volt vele, hogy legjobb, ha ilyenkor kerüli
Gadefert, vagy ha már összetalálkozik vele, inkább mindent ráhagy,
mert a férfi reggelente igencsak zsémbes volt. William jól
tudta, hogy néhány lovag neheztel rá, mert úgy érzik, veszélyezteti
a Drincourt-ban kivívott helyüket. A rokoni szál, amely a kamaráshoz
fűzte, legalább akkora hátrányt, mint előnyt jelentett. – Igazad
van – felelte mosolyogva, bocsánatkérőn. – Már itt sem vagyok!
Megyek és megjáratom a lovamat!
Gadefer morgott valamit a bajsza alatt, majd elbicegett. William,
aki titokban fintorogva elhúzta a száját, összegöngyölte a szalmazsákot,
összehajtogatta a pokrócot, azután kifelé indult. Bár a
poros levegőből máris a nyár derekára jellemző forróság áradt, a falak
árnyékában még a hajnal hűs, zöld csípőssége csapta meg, ami
azonban egy szemvillanás alatt szertefoszlott, amint a falak magukba
szívták az égre kapaszkodó nap melegét. Az istálló felé pillantott,
egy másodpercig habozott, végül mégis meggondolta magát, és engedelmeskedve
korgó gyomra parancsának, a konyha felé irányította
lépteit.
A drincourt-i szakácsok már hozzászokhattak William látogatásaihoz,
aki nemsokára egy kecskelábú asztalnak dőlve falta a kemencében
sült, friss, forró búzakenyeret, amelynek tetején olvadt
vaj és édes lóherevirágméz fénylett. A szakács felesége a fejét ingatva
nézte. – Fel nem foghatom, hová tűnik ez a sok étel! Egy várandós
asszony pocakjába se férne ennyi!
William vigyorogva rácsapott izmos, lapos hasára. – Csakhogy
én kemény munkát végzek!

Az asszony felvonta a szemöldökét, amivel többet árult el, mint
szavakkal tette volna, majd folytatta a zöldségaprítást. Az ifjú széles
vigyorral lenyalta a tenyere éléről az utolsó csepp vajas mézet,
az ajtóhoz lépett, és kezét a szemöldökfának támasztva, élvezettel
kitekintett a gyönyörű reggelbe. Az udvar békés csendjét azonban
hirtelen kiáltozás verte fel, majd néhány másodperc múlva Essex
grófja, állig felvértezve, átvágtatott az udvaron az istálló felé néhány
lovag és hűbéres kíséretében. William kisietett az erődítmény udvarára.
– Hahó! – kiáltott. – Mi történt?
– Franciák és flamandok a határban! – kiáltotta hátra a válla fölött
lihegve egy lovag.
A szavak villámcsapásként érték Williamet. – Átkeltek a határon?
– Igen! Átkeltek a Bresle-en, Eu-t kifosztották. Boulogne-i Máté
vezeti őket, és már itt járnak, a falaknál. Pokoli nehéz lesz feltartóztatni
őket! Vedd fel a páncélt, Marshal! Nincs idő evésre!
William a nagyterembe rohant. A szíve pörölyként vert, hányinger
kerülgette. Átkozta magát, amiért annyi kenyeret és mézet
evett. A teremben már egy fegyvernök várta, hogy rásegítse a bélelt
fegyverkabátot és a sodronyinget. Tancarville ura úgy járt fel s alá
vértjében, mint akibe bolha csípett, és kurta parancsokat osztogatott
a harci öltözetükkel bajlódó lovagoknak.
William összeszorította az ajkát. Hányingere előbb a tetőfokára
hágott, majd fokozatosan enyhülni kezdett. A szívverése is lecsillapodott,
amint magára öltötte a sodronyinget, a tenyere viszont
olyan síkos lett a hideg verítéktől, hogy kénytelen volt a páncél
fölött viselt köpenybe törölni. Elérkezett hát a várva várt pillanat.
Végre itt az alkalom, hogy bebizonyítsa, nem csak enni és aludni
tud; és a helyét nem csupán annak köszönheti, hogy rokoni szálak
fűzik a ház urához, hanem a képességei folytán is megilleti.

Mire Tancarville ura és kísérete csatlakozott Essex grófjához a
Nyugati hídnál, Drincourt peremét már elözönlötték a flamand
zsoldosok, és a város lakói lélekszakadva futottak, hogy mentsék
a bőrüket. A főzéshez gyújtott tüzek füstjének szagát az általános
gyújtogatás orrfacsaró bűze váltotta fel, a rue Chaussée-n pedig a
boulogne-i lovagok csapata gyűlt össze, hogy támadást intézzen a
Nyugati kapu ellen, és betörjön a városba.
William felajzva, lelkesen és elszántan hajszolta előre a lovát, maga
mögött hagyva több harcedzett fegyverest, amíg utol nem érte az
urát. De Tancarville, aki éppen azon igyekezett, hogy megzabolázza
a William verítékező lovától megriadt csataménjét, figyelmeztető
pillantást vetett rá. – De sietős, fiú! – dörmögte derűs bosszúsággal
a hangjában. – Hátrébb az agarakkal, engedd előre a lovagokat!
A fiúnak mérgében arcába szökött a vér. Már a nyelve hegyén volt
a válasz, miszerint ő is lovag, de azután mégis meggondolta magát,
és inkább visszafogta a lovát. Szikrázó tekintettel tűrte, hogy a tapasztaltabbak
közül három lovag megelőzze, amikor azonban egy
negyedik is megpróbált elfurakodni mellette, William ismét előreugratott;
elszánta magát, hogy megmutatja, mire képes.
De Tancarville a saját nevét mint csatakiáltást hallatva indult rohamra
a hídon át, végig a rue Chaussée-n, hogy szembeszálljon a
bezúduló boulogne-i lovagokkal. William magához szorította a pajzsát,
előreszegezte a lándzsáját, és vágtába csapott át. Tekintetét egy
fekete ménen ülő lovag bíborvörös címerére szegezte, és akkor sem
torpant meg, amikor már látszott, hogy az összecsapás elkerülhetetlen.
Szemet szúrt neki, hogy ellenfelének túl magasan van a dárdája,
és vörös pajzsát egy szemernyit befelé fordítja. William az oldalának
támasztotta a karját, és a szemét az utolsó pillanatig nyitva tartotta.
Lándzsája átdöfte a lovag pajzsát, és bár a fegyver eltörött William

kezében, az ütés elég erős volt ahhoz, hogy ellenfele meginogjon.
A fiú furkósbotként hadakozva a kezében maradt törött nyéllel, kiütötte
a lovagot a nyeregből. Amikor a fekete mén a kantárszárat a
földön húzva futásnak eredt, William kardot rántott.
Az első vad összecsapás után a harcolók szétváltak, és kisebb csoportokban
kezdtek tusakodni. Williamet a kiképzés során semmi
sem készítette fel a csata iszonyatos lármájára és kegyetlenségére, de
nem hagyta, hogy ez megijessze, és sóváran ragadott meg minden
alkalmat a tapasztalatszerzésre. Magabiztossága nőttön-nőtt, ahogy
egyre több, nála tapasztaltabb lovaggal folytatott heves tusából is
győztesen került ki. Rémült és felajzott volt egyszerre, mint egy
nyugalmas állóvízből egy sebes sodrású folyóba tévedt hal.
Boulogne grófja újabb csapatokat hívott harcba, és a hídért folytatott
elkeseredett küzdelemben szinte kavarogtak az emberek és a
lovak. A városka lakói husángokkal, karókkal és parittyákkal felfegyverkezve
küzdöttek a helyőrség katonái mellett; a tömeg ideoda
hullámzott, mint szélben a mosott ruha. Testközeli, mocskos
munka volt, és William kardot forgató keze iszamos lett a vértől és
a verítéktől.
– Tancarville! – üvöltötte rekedten, ahogy a tengelye körül megperdülve
iszonyú ütést mért egy francia lovagra. Az ellenfele csatalova
rémülten hátrahőkölt, lehajítva lovasát, aki mozdulatlanul
elterült a porban. William felkapta a lovag dárdáját, és a flamand
zsoldosok felé hajszolta a lovát, akik éppen egy ház kifosztásával
foglalatoskodtak. Egyikük, aki kivonszolt egy ládát az utcára, és a
kardmarkolatával igyekezett leverni a zárat róla, nem hallotta meg
időben társai figyelmeztető kiáltását. Túl későn perdült meg, William
dárdája azonnal átdöfte a mellkasát. A többiek lerohanták a fiút,
és eszeveszetten próbálták lerángatni a lováról.

Marshal szélsebesen megfordította az állatot, kereste a megfelelő
pozíciót, miközben a pajzsával és a kardjával vadul hadakozott a
katonák ellen. Az egyik zsoldos felkapott egy szénahúzót, amely a
házfalnak támasztva állt, és megpróbálta lerántani a lováról. A kampó
átszakította a sodronyingét, áthatolt a bélelt fegyverkabáton és a
vászoningen, és belehasított William vállába. Nem érzett fájdalmat,
mert a harc hevétől forrt a vére. A zsoldosok körülvették, és a gyeplő
után kapkodva igyekeztek lerántani a földre, William azonban az állat
véknyába vágta a sarkantyúját, mire a rémült paripa hátrarúgott.
Sikoly hallatszott. A hátsó patkó testet ért, és az egyik katona élettelenül
esett össze. William a nyeregbe kapaszkodott, a sarkantyúját
ismét az állat oldalába vágta, ezúttal a heveder előtt, mire a paripa
felágaskodott, és amikor mellső lábai ismét földet értek, nekiiramodott.
A katonák ijedtükben eleresztették a gyeplőt és félreugrottak,
nehogy az állat eltapossa őket. A horgot forgató zsoldos markából
kicsúszott a nyél, William végre kitörhetett, és ellene fordulhatott.
A kardjával lefelé döfött, miközben szinte zokogva üvöltötte ura
csatakiáltását. Látta, hogy ellenfele a földre zuhan, és átgázolva a
testén vágtázni kezdett. Most, hogy végre kiszabadult a zsoldosok
szorításából, villámsebesen csatlakozott a Tancarville-lovagok csapatához.
Lova mély nyaksebet kapott, és a gyeplő csúszott véres kezében.
Az ellenség egészen a híd végéig visszaszorította a drincourt-i
helyőrséget. Bár peremét a füst és a tűz a pokol előszobájává változtatta,
a várost még nem vették be, és a francia sereg támadása
továbbra is úgy tört meg a normann védelmen, mint hullámok a
gránitfalon. William szeme előtt az erőfeszítéstől és a kimerültségtől
fényes pontok táncoltak, ahogy hadakozott és kaszabolt; csapásai
azonban már nélkülöztek minden fortélyt és kifinomultságot.

A küzdelem már csak a következő pillanat túléléséről szólt, azután
még egyről… hogy kitartson, és ne hátráljon meg. Valahányszor
úgy érezte, hogy nem bírja tovább, megacélozta a szívét, és összeszedve
minden erejét felemelte a karját, hogy újra és újra lesújtson.
A nekik feszülő embertenger felett hirtelen kürtök harsantak, és
a nyomás érezhetően enyhült. A francia lovag, aki eddig keményen
szorongatta Williamet, váratlanul megtorpant és hátrálni kezdett.
– Takarodót fújnak! – lihegte egy Tancarville-lovag. – Istenemre,
visszavonulnak! Tancarville! Tancarville! – William megsarkantyúzta
a lovát. Lankadó karját megerősítette a tudat, hogy az ellenség
megfutamodik. A sebesült állat azonban csak támolygott alatta, így
William elszántan leugrott a nyeregből, és gyalogosan csatlakozott
az üldözők csapatához.
A franciák Drincourt égő külvárosán át menekültek – nyomukban
az üldözőik, a város polgárai és többi lakosa –, miközben utóvédharcot
folytattak a helyőrség lovagjaival és katonáival. William
végül kifulladt, és a város szélén összeesett egy juhakolnál. A szomjúságtól
égett a torka, a kardlapja kicsorbult, felületét felmarta a
pajzsokkal, vértekkel és emberi testekkel való számtalan összeütközés.
A fiú levette a sisakját, s fejét megmerítette a juhoknak épített
kővályú vizében, majd mohón inni kezdett a tenyeréből. Miután
csillapította a szomját, és lihegése is alábbhagyott, a vesszősövényen
talált gyapjúcsomóval letörölte kardjáról a véres patinát, hüvelyébe
dugta a fegyvert, és visszavonszolta magát a hídhoz. Hirtelen ólomsúlyként
nehezedett rá a fáradtság.
Lova fura testhelyzetben, az oldalán hevert. William még térdre
sem ereszkedett, meg sem pillantotta a tompa tekintetet, máris tudta,
hogy az állat kimúlt. A ló nyaka még meleg volt, amikor a kezét
rátette. A durva szálú sörény szinte szúrta véresre sebzett kezét.

Tancarville hűbérurától kapta ajándékba, amikor lovaggá ütötték,
a páncéljával, a kardjával és a köpenyével együtt, és bár a ló nem
volt régóta a birtokában, azt már tapasztalhatta, hogy erős, eleven
és engedelmes. Nagyobb büszkeséggel és szeretettel viszonyult
hozzá, mint az bölcs lett volna, és a szomorúságtól most elszorult
a torka.
– Nem az utolsó, amit elveszítesz – jegyezte meg de Lorys mogorván,
lehajolva almásderese nyergéből. Lovának egész testét kisebbnagyobb
sebek borították, de biztosan állt a lábán. – Ez a háborúval
jár, fiú. – Lenyújtotta a kezét, ami a nap küzdelmeiben ugyanolyan
véres lett, mint Williamé. – Gyere, ugorj fel mögém!
William így is tett, bár nagy erőfeszítésébe került, hogy a lovag
kengyelbe bújtatott lábára lépve nekirugaszkodjon, és fellendítse
magát a ló farára. A csata hevében semmibe vett horzsolások és sebek,
kivált a jobb vállán ejtett vágás, csak most kezdték kínozni.
– Megsebesültél? – firtatta Gadefer, amikor Williamnek elakadt
a lélegzete. – Csúnyán megsérült az inged.
– Átszakította egy kampó – felelte William. – Nem vészes.
– Továbbra is fenntartom, amit mondtam – morogta de Lorys.
– Hétalvónak és haspóknak tartalak, de ahogy ma harcoltál… az
feledteti minden hibád. Lehet, hogy Tancarville uram mégsem az
idejét vesztegette, amikor kitaníttatott téged a lovagi mesterségre.
Aznap este Tancarville hűbérura lakomát adott a győzelem örömére,
amelyet a lovagjai jóformán a vereség kapujában vívtak ki; szinte a
megsemmisülés pillanatában fordítottak a szerencse kerekén. A súlyos
vereséget szenvedett francia sereg visszavonult, hogy rendezze
sorait, és Drincourt – legalábbis egyelőre – biztonságban volt, bár
Eu szomszédos grófságát kifosztották és a földig rombolták.

William a díszhelyen ült, fönt, az emelvényen álló főasztalnál, az
idősebb lovagok körében, akik éppen az ifjú első csatájában tanúsított
vitézségét méltatták. Williamet – bár kimerült volt – magához
térítette dicséretük és bajtársiasságuk. A borban párolt galamb és az
illatos, gőzölgő búzakása, a mandulatejben főtt alma visszaadta az
erejét, ahogyan az édes, erős jégbor is, amivel kínálgatták. A sebei
jórészt felületesek voltak. De Tancarville kirurgusa kimosta és ös�-
szeöltötte a vállsebét, és puha vászonkötést tett rá. A vágás élesen
hasogatott; és a forradás a csata emlékét őrzi majd, de legalább nem
érte maradandó sérülés. Láncingét már elvitték a fegyverkovácsműhelybe,
hogy a szemeket ismét összefűzzék, fegyverkabátja pedig a
várban lakó asszonyokhoz került, hogy megfoltozzák és kimossák.
A férfiak egyre azt hajtogatták, milyen nagy szerencséje volt. Valószínűleg
igazuk lehet, gondolta, mert a katonák közül jó néhányan
otthagyták a fogukat a csatában, ő pedig csak a lovát és a tapasztalatlansága
hímporát vesztette el. Mégsem érezte magát szerencsésnek,
amikor valaki dicséretképpen szívélyesen rácsapott sebesült vállára.
Essex fiatal grófja, William de Mandeville köszöntésül magasba
emelte a poharát, sötét szeme csillogott. – Istenemre, Marshal, adnál-
e barátságunk megpecsételéseként ajándékot? – kiáltotta úgy,
hogy az emelvényen álló főasztal körül ülők mind meghallották.
Williamnek a fáradtságtól és a felajzottságtól zúgott a feje, de
tudta, hogy nem részeg, és fogalma sem volt, miért villantja rá széles
mosolyát de Mandeville az asztal körül ülőkre. Az egyenrangúak
közötti ajándékozás mindig is a hasonló lakomák részét képezte.
– Szíves örömest, uram – felelte szintén mosolyogva. – Mit kívánsz,
mi legyen az ajándék?
– Lássuk csak! – De Mandeville az állát dörzsölgette, úgy tett,
mintha elgondolkodna, majd körbehordozta a tekintetét az urakon,
belevonva őket a játékba. – Megteszi egy farokszíj vagy egy díszes
mellszíj.
Vagy esetleg egy míves kantár.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: ELIZABETH CHADWICK-A LEGNAGYOBB LOVAG/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »