E l i z a b e t h C h a d w i c k
A legnagyobb
lovag.

Elso fejezet

Drincourt erődje, Normandia, 1167 nyara
A hajnal előtti sötét órán a nagyterem lakói csukott ablaktáblákkal
védekeztek az éjszaka rosszindulatú kipárolgásai ellen.
A súlyos vas parázsfedő alatt pislákoló tűz egy haldokló sárkány
szemére emlékeztetett. A fal mentén szendergő lovagok és csatlósok
hevertek, a csendet csak sóhajtásszerű szuszogásuk és időnként felhangzó
torokhangú horkolásuk törte meg.
A terem egyik huzatosabb, kevésbé kiváltságos szegletében, mes�-
sze a tűz maradék melegétől egy fiatalember összerándult álmában;
homlokát ráncba vonták az álmában látott eleven képek, amelyek
a hatalmas normann kastély nyugtalan sötétjéből a hamsteadi
Berkshire-ben épült családi vártorony kisebb, meghittebb termébe
repítették.
Ötéves volt, a legszebb kék tunikáját viselte, és az anyja magához
ölelve, meg-megbicsakló hangon épp arra buzdította, hogy legyen
jó fiú. – Ne feledd, hogy szeretlek, William! – Olyan erősen szorította,
hogy a gyerek alig kapott levegőt. Amikor eleresztette, mindketten
ziháltak: a fiú levegő után kapkodott, anyja a könnyeivel
küszködött. – Csókolj meg, és menj atyáddal! – intette az anyja.

A fiú anyja puha orcájára szorította az ajkát, és beszívta bőre illatát,
amely a frissen kaszált széna illatára emlékeztette. Hirtelen
maradni szeretett volna. Megremegett a szája.
– Ne sírj, asszony, még felzaklatod!
William érezte, amint apja keze keményen, határozottan a vállára
nehezedik, és elfordítja a napsütötte helyiségtől, a ház összegyűlt
népétől, köztük a három bátyjától, Waltertől, Gilberttől és Johntól,
akik mind komoly tekintettel figyelték. John ajka is remegett.
– Készen állsz, fiam?
Felpillantott. Egy égő templomtoronyról lecsorgó ólom kiégette
az apja jobb szemét, és a halántékától az álláig kettészelte arcát.
A csúnya forradás egyik feléről egy angyal, a másikról egy ördögről
mintázott vízköpő maszkja tekintett le rá. Mivel William születése
óta ilyennek ismerte apját, fenntartás nélkül elfogadta őt.
– Igen, uram – felelte, mire a férfi helyeslő pillantással jutalmazta.
– Bátor fiú vagy.
A lovászok már az udvaron várták őket a lovakkal. John Marshal
a kengyelvasba csúsztatta az egyik lábát, a másikat pedig átlendítette
a ló hátán, azután lehajolt, hogy Williamet is felemelje maga elé, a
nyeregbe. – Ne feledd, hogy a király marsalljának a fia és Salisbury
grófjának az unokaöccse vagy! – Apja megbökte a sarkával a paripa
oldalát, és csapatával együtt kiügetett a vártoronyból. William nem
látott mást, csak a tunikája csuklórészét díszítő, élénk színű hímzést
és apja hatalmas, csatákban szerzett sebhelyekkel borított kezét,
ahogy a kantárszárat markolja.
– Meddig leszek távol? – kérdezte éles hangon álombeli énje.
– Attól függ, hogy István király meddig akar magánál tartani.
– Miért akar magánál tartani?

– Mert szavamat adtam, hogy megteszek valamit, és maga mellett
akar tudni, amíg be nem váltom az ígéretemet. – Apja hangja bántón
csikorgott, mint a kardpengén végighúzott fenőkő. – Túszként
tart fogva, amíg eleget nem teszek a kérésének.
– És mit ígértél? – kérdezte William. Érezte, hogy az apja mellkasa
görcsösen összerándul, majd nevetésnek beillő mordulást hallott.
– Amit csak egy bolond kérne egy őrülttől.
Különös válasz volt, és a gyermek William megfordult, hogy a
nyakát nyújtogatva felnézzen apja elcsúfított arcára, miközben a felnőtt
William álmában megfordult a rátekeredő takaró alatt. A ráncok
elmélyültek a homlokán, szeme gyorsan mozgott lehunyt szemhéja
alatt. Apja hangja lassan távolodni kezdett az álombeli táj ködében,
hogy fokozatosan egy nő és egy férfi izgatott beszélgetése
váltsa fel.
– Az a nyomorult megszegte az ígéretét, megerősítette a tornyot,
embereket toborzott, utánpótlást hozatott és eltorlaszolta a réseket.
– A férfi hangja nyersen csengett a megvetéstől. – Sosem állt szándékában
megadni magát.
– És mi lesz a fiúval? – suttogta elszörnyedve az asszony.
– Az életével lakol. Az apa azt mondja, őt nem érdekli, mert megvan
még az üllő és a kalapács, amivel az elvesztett fiúnál több és
jobb fiakat tud kovácsolni.
– Csak nem úgy érti…
A férfi kiköpött. – John Marshal egy veszett kutya! Ki tudja, mire
képes? A király a fiút akarja.
– De csak nem fogod… ezt nem teheted! – sikoltott elborzadva
az asszony.
– Nem is! Ez csak terhelje a király és a fiú átkozott apjának lelkiismeretét!
Hé, asszony, odaég a ragu, törődj a dolgoddal!

William álombeli énjét karon ragadták, majd durván végigvonszolták
egy hatalmas harci táboron. Érezte a tábortüzek kékes füstjének
illatát, látta, ahogy a katonák a fegyvereiket élesítik, és egy
csapat zsoldos gyűlik egy masina köré, amiről azóta már tudta, hogy
kőhajító gép.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– A király elé. – A férfi eddig homályba vesző vonásai hirtelen
élesen kirajzolódtak William álmában. Az István király szolgálatában
álló flamand zsoldosnak cserzett, barna bőre volt, amely szinte
ráfeszült kemény, szögletes arccsontjaira. Henknek hívták.
– Miért? – kérdezte William.
Henk azonban nem válaszolt, ehelyett hirtelen elkanyarodott
jobbra. Az ostromgép és a kék-arany csíkos, díszes sátor között néhány
férfi beszélgetett. Két őr lépett elő, előreszegezett dárdával,
majd pihenőállásba helyezkedtek, és intettek Henknek és Williamnek,
hogy lépjenek be. Henk két lépéssel bent termett, letérdelt,
majd Williamet is maga mellé húzta a földre. – Felséges uram!
William a haja alól gyors pillantást vetett az előtte állókra, de
képtelen volt eldönteni, hogy melyik lehet őfelsége, mert egyikük
sem viselt koronát, vagy hasonlított arra a képre, ahogyan magában
elképzelte a királyt. Az egyik úr finom dárdát tartott a kezében,
amelynek nyelén selyemzászló lengett.
– Szóval ő az a fiú, aki csak annyit ér, hogy az apja időt nyerjen
általa – szólalt meg a dárdahordozó mellett álló férfi. Őszülő haja és
gondoktól barázdált arca volt. – Állj fel, fiam! Hogy hívnak?
– Williamnek, uram. – Álombeli énje felállt. – Ön a király?
A férfi pislogott, láthatóan meghökkent. Fakó kék szeme ös�-
szeszűkült, és összeszorította az ajkát. – Valóban az vagyok, bár
atyád nem így gondolja. – Egyik társa odahajolt hozzá, és a fülébe

súgott valamit. A király hevesen megrázta a fejét. – Nem! – jelentette
ki.
A szellő meglibbentette a dárdára tűzött selyemzászlót, amitől a
közepére hímzett oroszlán úgy mozdult, mintha lopakodva zsákmányért
indulna. A látvány elterelte William figyelmét. – Megfoghatom?
– kérdezte lelkesen.
Az úr homlokát ráncolta, úgy nézett le rá. – Túl fiatal vagy még
ahhoz, hogy zászlóvivő légy, nem? – jegyezte meg kelletlenül, de a
következő pillanatban mégiscsak átnyújtotta a dárdát Williamnek.
– Csak óvatosan!
A nyél még meleg volt az úr kezétől, amikor William kis keze
összezárult rajta. Meglengette a lobogót, nézte, ahogy az oroszlán
acsarogni kezd a szélben, majd örömtelin felkacagott.
– Felséges uram, ha engedsz John Marshalnak, csak kiteszed magadat
a megvetésének…– győzködte a férfi.
– De Krisztus Urunkra, ha az apja bűneiért egy ártatlant akasztok
fel, a lelkifurdalás kínjainak teszem ki magam! Nézd csak…
– bökött a mutatóujjával William felé. – Nézd! A keresztény világ
minden kincséért sem szeretném, ha ez a kislegény a bitón végezné!
A pokolfajzat apját szívesen látnám ott, de őt nem.
William, akinek sejtelme sem volt, micsoda veszélyben forog, és
csak azt érezte, hogy mindenki őt figyeli, megforgatta a dárdát.
– Jöjj, gyermekem! – intett a király. – A sátramban maradsz, amíg
el nem döntöm, mi lesz a sorsod!
William csak egy kicsit volt csalódott, amikor vissza kellett adnia
a dárdát a tulajdonosának, aki – mint utóbb kiderült – Arundel
grófja volt, hisz egy pompás, csíkos sátor várt rá, sőt, a király fegyverei,
amelyeket, ha engedik, talán kezébe is vehet majd. E pompás
kilátásra gondolva vidáman ugrándozott István király oldalán.

A sátrat, ahol számos fegyverhordozó és szolga várta a király parancsát,
két talpig vértbe öltözött lovag őrizte. A sátorszárnyakat felhajtották,
betekintést engedve a helyiségbe, amelyet frissen kaszált
fűvel hintettek fel. A zárt térben bódító illat terjengett. A hatalmas
ágy mellett, amelyet henger alakú, hímzett párnák, selyem- és
szőrmetakarók borítottak, épp olyan díszes láda állt, mint a szülei
hamsteadi szobájában. Az ágyon kívül még egy pad és egy asztal
volt odabent, ez utóbbin egy ezüstkancsó mellett kupák sorakoztak.
A király páncélinge két, kereszt alakba kötözött kőrisfa rúdon csillogott,
sisakját a földbe szúrt rúd csúcsára tűzték, pajzsát és kardhüvelyét
pedig a hevenyészett állvány lábához támasztották. William
vágyakozva méricskélte őket.
A király rámosolygott. – Lovag szeretnél lenni, William?
William lelkesen, csillogó szemmel bólintott.
– És hű leszel a királyodhoz?
William ismét bólintott, ám ezúttal azért, mert az ösztönei azt
súgták, hogy ezt várják tőle.
– Kétlem! – A király mélyet sóhajtott, majd ráparancsolt az egyik
fegyvernökre, hogy a kancsóból vérvörös bort töltsön az egyik serlegbe.
– Fiú! – szólt rá Williamre. – Fiú! Nézz rám!
William felemelte a fejét. A király átható pillantása megijesztette.
– Szeretném, ha sohasem felednéd ezt a napot! – István király
megfontoltan, tagolva ejtette ki a szavakat. – Azt akarom, hogy
tudd: bármit is követett el apád ellenem, lehetőséget adok rá, hogy
felnőj és kiköszörüld a csorbát! Tudd meg: a király mindennél többre
tartja a hűséget! – A férfi kortyolt egyet a borból, majd William
aprócska markába nyomta a serleget. – Idd ki, és ígérd meg, hogy
mindig emlékezni fogsz arra, amit ma hallottál!
William engedelmeskedett, bár a bor égette a torkát.

– Ígérd meg! – ismételte a király, amikor a fiú visszaadta a serleget.
– Ígérem! – fogadkozott William, és miközben a bortól egész
testét forróság járta át, az álom elillant, ő pedig zihálva felébredt.
Az első, amit meghallott, a kakasok kukorékolása és a drincourt-i
nagyteremben alvók első moccanásai voltak. Egy darabig csak pislogott,
igyekezett hozzászokni a valósághoz. Régóta nem fordult már
elő, hogy az álmai visszapergették az éveket addig a nyárig, amikor
a Newburyért folytatott ostromban István király foglya volt. Ébren
ritkán idézte fel életének ezt az időszakát, de olykor – teljesen váratlanul
és érthetetlenül – az álmai visszarepítették abba az időbe, és a
lassan huszadik életévét is betöltő fiatalember ismét ötéves, szöszke
kisfiú lett.
John Marshal végül mesterkedései, cselszövései és negyedikként
született fia készséges feláldozása ellenére elvesztette Newburyt,
majd később marlborough-i uradalmát, de ha a csatát nem is nyerte
meg, egy kedvező fordulat mégis megerősítette az udvarnál kivívott
pozícióját. István király vérvonala véget ért, és Matilda császárnő
fia, Henrik, e néven a második király, immár tizenhárom éve rendíthetetlenül
ült a trónján.
– Én pedig lovag lettem – mormolta maga elé William, és fanyarul
elmosolyodott. Új rangja még friss volt. Néhány hete még
fegyvernökként tanulta a harci mesterséget sir Guillaume de Tancarville,
Normandia kamarása, az anyja távoli rokona mellett; páncélt
fényezett és különböző megbízásokat teljesített. William lovaggá
ütése egyben a férfikorba lépését jelentette, és lehetővé tette
számára, hogy egy fokkal feljebb hágjon egy igencsak ingatag ranglétrán.
A Tancarville-házban elfoglalt helye bizonytalan volt. Lord
Guillaume kíséretében csak kevés hely akadt a becsvágyó, ám annál
tapasztalatlanabb újoncok számára, akiknek még nem adódott lehetőségük,
hogy bizonyítsák rátermettségüket.

 

Oldal: ELIZABETH CHADWICK-A LEGNAGYOBB LOVAG/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat