Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

„–
Mondtam nektek,
a tengert néztem,
elbújtam a sziklák közt,
s a tengert néztem.”
J. M. G. Le Clézio: Lullaby

noesen.jpg

Bertignac kisasszony, nem látom a nevét a kiselőadások
listáján.
Marin tanár úr messziről néz rám, felvont szemöldökkel, két keze
az asztalon. Nem számoltam a nagy hatótávolságú radarjával. Felfüggesztésben
reménykedtem, erre rajtakapnak. Huszonöt szempár
fordul felém, és várja a válaszomat. Az agyat mulasztáson érték.
Axelle Vernoux és Léa Germain csendesen kuncognak a tenyerük
mögött, vagy tíz karkötő csendül össze kajánul a csuklójukon. Ha
száz kilométerrel a föld alá süllyedhetnék, bele a litoszférába, az segítene
rajtam valamit. Irtózom a kiselőadásoktól, irtózom attól, hogy
az osztály előtt beszéljek, a lábam alatt szeizmikus hasadék nyílt,
de semmi nem mozdul, semmi nem omlik össze, legjobb lenne, ha
most itt azonnal elájulnék, mint akibe villám csapott, teljes kurta
hosszomban elvágódnék, két oldalra billent Converse csukával, kitárt
karokkal, Marin tanár úr krétával felírná a táblára: itt nyugszik
Lou Bertignac, az osztály legjobb tanulója, aszociális volt és néma.
– …Most készültem feliratkozni.
– Nagyszerű. Mi a témája?
– A hajléktalanok.
– Ez így kissé általános, pontosítaná?

Lucas rám mosolyog. Hatalmas a szeme, akár bele is veszhetnék,
eltűnhetnék benne, vagy hagyhatnám, hogy a csend elnyelje Marin
tanár urat, és vele együtt az egész osztályt, felkaphatnám az Eastpak
táskámat, és egyetlen szó nélkül kimehetnék, ahogy azt Lucas tudja
csinálni, elnézést kérhetnék, és bevallhatnám, hogy halvány fogalmam
sincs, csak úgy vaktában mondtam ezt, majd még gondolkozom,
aztán óra után odamennék Marin tanár úrhoz, és elmagyaráznám
neki, hogy erre én képtelen vagyok, kiselőadást tartani az osztály
előtt egész egyszerűen meghaladja az erőmet, sajnálom, ha kell,
akár orvosi igazolást is hozok, hogy patologikusan alkalmatlan vagyok
mindennemű kiselőadásra, pecséttel és miegyebekkel, fel lennék
mentve alóla. Csakhogy Lucas engem néz, és látom, azt várja,
másszak ki ebből, velem van, azt mondja magában, hogy egy olyan
lány, mint én, nem teheti magát nevetségessé harminc diák előtt, a
keze ökölbe szorul, nem sok híja van, hogy ne lendítse a magasba,
mint ahogy a szurkolók biztatják a focistákat, de hirtelen súlyossá
válik a csend, mintha templomban lennénk.
– Egy fiatal hajléktalan nő életútját fogom fölvázolni, vagyis… a
történetét. Szóval, hogy… hogyan került az utcára.
A padsorokon moraj fut végig, sugdolóznak.
– Nagyszerű. Ez igazán szép téma. Minden évben egyre több a
csavargó nő, és egyre fiatalabbak. Milyen forrást gondolt használni,
Bertignac kisasszony?
Nincs vesztenivalóm. Vagy annyi, hogy azt már nem lehet egy,
de még tíz kéz ujjain sem összeszámolni, ez már a végtelenül nagy
körébe tartozik.
– A… a személyes vallomást. Interjút készítek egy fiatal hajléktalan
nővel. Tegnap találkoztam vele, beleegyezett.

Áhítatos csend.
Marin tanár úr feljegyzi a nevemet meg a kiselőadásom címét a
rózsaszín lapjára, december 10-ére írom be, így lesz ideje a kiegészítő
kutatásokra, elsorol néhány általános elvet, egy óránál ne legyen
hosszabb, világítsa meg a társadalmi-gazdasági hátteret is, hozzon
példákat, a hangja elvész, Lucas kiengedi az öklét, átlátszó szárnyaim
nőnek, a padok fölött repkedek, parányi porszem vagyok, láthatatlan
részecske, könnyű vagyok, akár a sóhajtás. Megszólal a csengő.
Marin tanár úr azt mondja, mehetünk, összepakolom a holmimat,
felveszem a kabátomat, odaszól nekem:
– Bertignac kisasszony, szeretnék még két szót váltani önnel.
A szünetnek lőttek. Erről az oldaláról már ismerem, az ő személyes
számolásában két szó ezrekben mérődik. A többiek az időt
húzva kullognak kifelé, szeretnék hallani, mit mond. A lábamat bámulva
várok, a cipőfűzőm lóg, szokás szerint. Hogy lehet az, hogy
160-as IQ-val nem vagyok képes rendesen megkötni egy cipőfűzőt?
– Vigyázzon magára ezzel az interjúval! Nehogy valami veszélyes
alakkal akadjon össze, talán jobb lenne, ha az édesapja vagy az édesanyja
elkísérné.
– Ne aggódjék! Minden meg van szervezve.
Anya évek óta ki sem teszi a lábát otthonról, apa meg a fürdőszobában
sír titokban. Ezt kellett volna neki mondanom.
És akkor Marin tanár úr végérvényesen kihúzott volna a listáról.

Keddenként vagy péntekenként, amikor korábban
végzek az iskolában, gyakran megyek ki az Austerlitz pályaudvarra.
Azért megyek, hogy az induló vonatokat nézzem, az elérzékenyülés
miatt megyek, nagyon szeretem látni, amikor az emberek elérzékenyülnek,
ezért nem hagyom ki soha a focimeccseket a tévében, imádom,
amikor összeölelkeznek a gólok után, magasba emelt karral
futnak, aztán összekapaszkodnak, meg a Legyen ön is milliomos-t is
szeretem, látni kell a lányokat, amikor helyesen válaszolnak, a kezüket
a szájuk elé kapják, hátradöntik a fejüket, sikongatnak, meg
minden, hatalmas könnyekkel a szemükben. A pályaudvarokon
más a helyzet, ott az elérzékenyülést a tekintetekből, a gesztusokból,
a mozdulatokból lehet kiolvasni, vannak szakító szerelmesek, hazainduló
mamikák, bundás dámák, akik feltűrt gallérú férfiakat hagynak
el, vagy fordítva, nézem ezeket az embereket, akik elmennek,
nem tudni, hová, ahogy azt sem, miért és mennyi időre, az üvegen
keresztül köszönnek el egymástól, egy kis intéssel, vagy kiáltozva
próbálkoznak, holott úgysem hallják egymást. Ha az embernek szerencséje
van, igazi elszakadásokat láthat, szóval lehet érezni, hogy ez
sokáig fog tartani, vagy hosszúnak fog tűnni (ami egyre megy), ilyenkor
nagyon mély a megindultság, mintha csak megsűrűsödne a levegő,
mintha egyedül lennének, mintha senki nem lenne körülöttük.

Az érkező vonatoknál ugyanígy van, megállok a peron elején, és figyelem
a várakozó embereket, a feszült, türelmetlen arcukat, a fürkésző
tekintetüket, és ahogy hirtelen mosolyra húzódik az ajkuk,
magasba lendül a karjuk, a kezük integetni kezd, előrébb lépnek,
megölelik egymást, ezt szeretem a legjobban, ezeket az érzelemmegnyilvánulásokat.
Röviden tehát ezért voltam kinn az Austerlitz pályaudvaron.
A 16.44-es clermond-ferrand-i vonatot vártam, az a kedvencem,
mert mindenféle ember jön vele, fiatalok, öregek, kövérek, soványak,
jól öltözöttek, lepukkantak, meg minden. Egyszer csak érzem,
hogy valaki megütögeti a vállamat, de beletelt némi időbe,
míg felfogtam, mert nagyon koncentráltam, s ilyenkor akár egy mamut
is végigcaplathatna a tornacsukámon, azt sem tűnne fel. Megfordultam.
– Van egy cigid?
A lány khaki színű piszkos nadrágot viselt, egy könyökén lyukas
régi dzsekit, egy Benetton sálat, olyat, amilyet anya őrizget a gardróbja
mélyén ifjúkori emlék gyanánt.
– Nem, sajnálom, nem dohányzom. De van mentás rágóm, ha kér.
Elhúzta a száját, de aztán kinyújtotta a kezét, odaadtam neki az
egész csomagot, a táskájába süllyesztette.
– Szia, No vagyok. És te?
– No?
– Igen.
– Én pedig Lou… Lou Bertignac. (A vezetéknevem általában
megteszi a maga hatását, az emberek ugyanis azt gondolják, az énekes
rokona vagyok, sőt, hogy talán a lánya; egyszer még az általánosban
beadtam, hogy így van, na, persze utána kezdett komplikálttá
válni a dolog, amikor részleteket kellett mesélnem, meg autogramot

kellett volna hoznom, meg minden, végül kénytelen voltam bevallani
az igazságot.)
Nem látszott rajta, hogy meghatotta volna. Arra gondoltam,
Bertignac biztosan nem az ő zenei stílusa. Odament egy férfihoz,
aki állva olvasta az újságját tőlünk néhány méterre. A pasas sóhajtva
az égre emelte a szemét, kivett a dobozból egy cigarettát, a lány rá se
nézett, csak kikapta a kezéből, aztán visszajött hozzám.
– Már többször láttalak. Mit csinálsz itt?
– Figyelem az embereket.
– Vagy úgy. Felétek nincsenek emberek?
– De vannak. De az nem ugyanaz.
– Hány éves vagy?
– Tizenhárom.
– Nincs véletlenül két-három euród, tegnap este óta nem ettem.
Belekotortam a farmerom zsebébe, maradt még pár fémpénzem,
meg sem néztem, mennyi, odaadtam. Megszámolta, mielőtt összezárta
volna a tenyerét.
– Hányadikba jársz?
– Második gimibe.
– Ez nem a normális kor hozzá, ugye?
– Hát… nem. Két évvel előrébb vagyok.
– Az meg hogy lehet?
– Átugrottam pár osztályt.
– Ezt vágom, de hogy lehet, Lou, hogy átugrottál osztályokat?
Az volt a benyomásom, hogy furcsán beszél velem, azon morfondíroztam,
nem csúfolódik-e, de az arca nagyon komolynak, ugyanakkor
nagyon értetlennek is tűnt.
– Nem is tudom. Még óvodás koromban megtanultam olvasni,
így nem mentem elsőbe, aztán kihagytam a negyediket is. Valójában

annyira unatkoztam, hogy egész nap csak a hajamat tekergettem
meg huzigáltam, mire néhány hét múlva lett egy kopasz foltom.
A harmadik foltnál átmentem a következő osztályba.
Én is nagyon szerettem volna kérdezni tőle, de túlságosan meg
voltam illetődve, ő meg csak szívta a cigijét, és tetőtől talpig meg
talptól tetőig méregetett, mintha valami olyat keresne rajtam, amit
odaadhatnék neki. Csend telepedett közénk (de csak közénk, mert
amúgy a hangosbeszélő műhangja a fülünkbe recsegett), ezért úgy
éreztem, muszáj hozzátennem, hogy most már jobb a helyzet.
– Milyen téren, a hajadat vagy az unalmat illetően?
– Hát… mindkettőn.
Elnevette magát. Akkor megláttam, hogy az egyik foga hiányzik,
és még a másodperc törtrészéig sem kellett gondolkoznom, máris
eszembe jutott: egy kisőrlő.
Világéletemben kívülállónak éreztem magam, bárhol voltam is,
mindig kilógtam a képből, a társalgásból, mintha más hullámhos�-
szon lennék, mintha csak egyedül én hallanék meg hangokat vagy
szavakat, amit a többiek nem észlelnek, és süket lennék azokra, amiket
ők meg látszólag hallanak, mintha csak kívül esnék a kereten,
egy hatalmas, láthatatlan üveg túloldalán lennék.
Tegnap viszont igenis ott voltam, vele, biztos vagyok benne, hogy
akár egy kört is rajzolhattak volna körénk, egy kört, amiből nem
lógtam ki, egy kört, ami körülölelt bennünket, és ami néhány percre
megvédett minket a világtól.
Nem maradhattam tovább, apa várt, nem tudtam, hogyan köszönjek
el tőle, magázzam-e vagy tegezzem, vagy hogy szólíthatom-e
egyszerűen a keresztnevén, hiszen azt már ismertem. Úgy oldottam
meg a problémát, hogy röviden odavetettem neki: „Viszlát!”,

arra gondolva, ő nem az a fajta, aki az illemmel vagy a társadalmi
életben betartandó egyéb haszontalanságokkal vacakolna. Megfordultam,
hogy még egyszer intsek neki, ő csak állt, és nézte, ahogy
távolodom, ez rossz érzést keltett bennem, mert elég volt látni a
tekintetét, hogy mennyire üres, abból lehetett tudni, hogy senkije
nincs, aki várná, nincs otthona, nincs számítógépe, talán egyetlen
hely sincs, ahová mehetne.
Este a vacsoránál megkérdeztem anyát, hogy lehetnek már egészen
fiatal lányok is az utcán, mire ő sóhajtott, és azt felelte, ilyen az élet:
igazságtalan. Ez egyszer beértem ennyivel, holott az első válaszok
többnyire kitérőek, ezt már régóta tudom.
Magam előtt láttam sápadt arcát, a soványságtól megnőtt szemét,
a haja színét, rózsaszín sálját, három egymás fölé vett dzsekije alatt
valami titkot gyanítottam, olyan titkot, ami tüskeként fúródik a szívébe,
olyan titkot, amit soha nem mondott el senkinek. Szerettem
volna mellette lenni. Vele. Ahogy ott feküdtem az ágyamban, sajnáltam,
hogy nem kérdeztem meg, hány éves, gyötrődtem ez miatt.
Annyira fiatalnak látszott.
Ugyanakkor úgy tűnt, ő aztán tényleg ismeri az életet, vagy inkább
valami olyat tud az életről, ami félelmetes.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 237
Tegnapi: 450
Heti: 687
Havi: 9 300
Össz.: 382 308

Látogatottság növelés
Oldal: DELPHINE DE VIGAN-NO ÉS ÉN/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »