PROLÓGUS

Coldwater, Maine
Tizenöt hónappal korábban A farkasalmafa águjjai az ablakot kaparták
Harrison Grey háta mögött. A zajtól nem tudott már
olvasni, úgyhogy behajtotta a lap sarkát. A tanyaházat egész éjszaka
huhogva, visítva ostromolta a dühös tavaszi szél, monoton csattogással
verdeste a zsalukat az ablakkerethez.
A naptár ugyan márciust mutatott, de Harrisonnak több esze
volt, semhogy azt higgye, már jön is a tavasz – egy ilyen vihar után
azon sem lepődött volna meg, ha másnap reggel jeges fehérségbe
dermedve találja a vidéket.
Hogy a szél éles sikongatását elnyomja, a távirányítóért nyúlt,
és felhangosította Bononcini Ombra mai fuját. Azután újabb
fahasábot dobott a tűzre, és megint feltette magának a kérdést:
vajon akkor is megvette volna a tanyaházat, ha tudja, mennyi
tüzelőt emészt fel egyetlen apró szoba kifűtése – nemhogy mind
a kilencé.
Megcsörrent a telefon.


Harrison a második csöngés közepén vette fel. Arra számított,
hogy a lánya legjobb barátnője lesz az, akinek megvolt az az idegesítő
szokása, hogy házi dolgozat leadása előtt éjnek évadján is képes
volt rájuk telefonálni.
Először csak zihálást hallott, aztán megszólalt egy hang.
– Találkoznunk kell. Milyen hamar tudsz ideérni?
A szellemhang a múltjából a bőre alá kúszott, és vele együtt
csontig hatolt a hideg. Sok idő telt már el azóta, hogy Harrison
utoljára hallotta, és ez a hívás csak azt jelenthette, hogy valami
elromlott. Szörnyen elromlott.
Ráébredt, hogy mereven kihúzott háttal áll, a kagyló a kezében
izzadságtól csúszós.
– Egy óra – válaszolta határozottan. Lassan visszatette a telefont
és lehunyta a szemét. A gondolatai akarata ellenére visszatértek a
múltba. Valamikor, tizenöt éve, megdermedt, ha meghallotta a telefoncsörgést,
a másodpercek a fülében doboltak, amíg várta, hogy
a hang megszólaljon a vonal másik végén. Idővel aztán, ahogy békés
év következett békés évre, saját magával is elhitette, hogy sikerült
elhagynia a múltját; hogy csak egy hétköznapi ember, hétköznapi
életet él, szép családja van. Hogy nincs félnivalója.
A konyhában a mosogatónál eresztett magának egy pohár vizet
és felhajtotta. Odakint már teljesen besötétedett, és a szemközti
ablaküvegről saját viaszszínű arca nézett vele farkasszemet. Harrison
bólintott, mintha azt mondaná, hogy minden rendben lesz
– csakhogy a tekintete tele volt hazugsággal.
Meglazította a nyakkendőjét, hogy megszabaduljon a bőre alá
kúszó szorongató érzéstől, és ivott még egy pohárral. A víz kotyogott
a gyomrában, mintha nem akarna ott maradni. Harrison

berakta a poharat a mosogatóba, és egy pillanatnyi habozás után a
pulton heverő kocsikulcsért nyúlt.
Harrison a járdaszegély mellett állt meg az autóval, és lekapcsolta
a reflektort. A sötétben párafelhőt lehelt, miközben végignézett a
rosszhírű portlandi környék düledező téglaházainak során. Évek
teltek el – egészen pontosan tizenöt év –, amióta utoljára itt járt,
és berozsdásodott emlékeire hagyatkozva nem volt biztos benne,
hogy jó helyen jár. Kipattintotta a kesztyűtartót, és előhalászott egy
öreg, megsárgult papírdarabot. Monroe 1565. Már majdnem ki is
szállt az autóból, de a házak között megülő csend nyomasztotta.
Az ülés mögül előhúzott egy csőre töltött Smith&Wessont, és a
nadrágja derekába csúsztatta. A főiskola óta nem volt fegyver a kezében,
lőtermen kívül pedig egyáltalán nem használta. A feje lüktetett,
s az egyetlen tiszta gondolata az volt: remélhetőleg ugyanezt
egy óra múlva is elmondhatja majd magáról.
Cipője hangosan kopogott az elhagyott utcán, de Harrison kizárta
az agyából a lépések ritmusát, inkább az ezüst Hold vetette
árnyékokra figyelt, és még jobban összehúzta magán a kabátot.
Drótkerítéssel körbevett, poros udvarokat, sötét és borzongatóan
csöndes házakat hagyott el. Kétszer is úgy érezte, hogy követik, de
amikor hátranézett, nem látott senkit.
A Monroe 1565-ös számhoz érve kinyitotta a kaput, és a ház
hátsó bejáratához ment. Egyet koppantott az ajtón, és látta, ahogy
a csipkefüggönyök mögött megmozdul egy árnyék…
Az ajtó megnyikordult.
– Én vagyok – mondta Harrison halkan.

Az ajtó épp csak annyira nyílt ki, hogy Grey beférjen a résen.
– Követtek? – kérdezte a férfi, aki várta.
– Nem.
– A lány bajban van.
Harrison szíve kalapálni kezdett.
– Miféle bajban?
– Ha betölti a tizenhatot, eljönnek érte. El kell vinned, messzire
innen. Olyan helyre, ahol soha nem találják meg.
Harrison megrázta a fejét.
– Nem értem…
A másik fenyegető pillantást vetett rá.
– Amikor megállapodtunk, mondtam neked, hogy lesznek dolgok,
amiket nem érthetsz meg. A tizenhat éves kor az én… világomban
átkozott. Ennyit kell tudnod, és nem többet.
A két férfi farkasszemet nézett, végül Harrison zaklatottan bólintott.
– El kell tüntetned a nyomotokat – folytatta a másik. – Akárhova
is mentek, mindent elölről kell kezdenetek. Senki sem tudhatja
meg, hogy Maine-ből jöttetek. Senki. Ő soha nem fogja feladni a
keresést. Megértetted?
– Megértettem. – De a felesége és Nora megérti-e majd?
Ahogy Harrison szeme lassan alkalmazkodott a sötéthez, elképedve
látta, hogy az előtte álló férfi mintha egyetlen napot sem öregedett
volna, amióta utoljára találkoztak. Ami azt illeti, az egyetem
óta nem látták egymást, ahol szobatársak, majd életre szóló barátok
lettek. Az árnyékok teszik?, töprengett Harrison. Más nem lehetett.
Egyvalami azonban mégis megváltozott: barátja torkán, a kis mélyedésben
egy sebhelyet látott. Harrison alaposabban megnézte, és

megborzongott. Égésnyom volt, kidomborodó és fényes, nem nagyobb
egy negyeddollárosnál. Egy ökölbe szorított kezet ábrázolt,
és Harrison riadtan jött rá, hogy a barátját megbillogozták, mint
valami szarvasmarhát.
A barátja észrevette, hogy Harrison a torkát nézi, és a pillantása
elkomorodott.
– Vannak, akik el akarnak engem pusztítani, megfosztani a méltóságomtól,
emberi mivoltomtól. Egy barátommal, akiben megbízom,
alapítottunk egy társaságot. Mindig jönnek új tagok… –
Hirtelen elhallgatott, mintha nem tudná biztosan, mennyit árulhat
el, aztán sietve folytatta: – Azért alapítottuk ezt a társaságot, hogy
védelmet biztosítson a számunkra, és én megfogadtam, hogy hű
leszek hozzá. Ha még emlékszel rám úgy, ahogy valaha ismertél,
tudod jól, bármit megteszek, amit csak kell, hogy megvédjem az
érdekeimet. – Majd elgondolkodva még hozzátette: – És a jövőmet.
– Megbélyegeztek – bökte ki Harrison, remélve, hogy a barátja
nem veszi észre, amint megborzong az undortól.
A barátja szó nélkül meredt rá. Egy pillanat múlva Harrison biccentett,
jelezve, hogy megértette, ha el nem is fogadja. Minél kevesebbet
tud, annál jobb, barátja ezt már számtalanszor a tudtára adta.
– Tehetek még valamit?
– Csak vigyázz a lányra!
Harrison megigazította a szemüvegét. – Úgy gondolom – kezdte
esetlenül –, talán érdekel, hogy egészséges, erős lett. A neve Nor…
– Ne emlékeztess a nevére! – szakította félbe durván a barátja.
– Mindent megtettem, ami az erőmből csak telt, hogy kivessem az
elmémből! Egyáltalán nem akarok tudni róla! Ki akarom mosni
az agyamból a létezésének minden nyomát, hogy ne mondhassak

semmit annak a fattyúnak. – Elfordult. Harrison ezt úgy értelmezte,
hogy a beszélgetésnek vége, de még állt ott egy percig. A fejében
ezer kérdés zsongott, azonban tudta, semmi jó nem sülne ki belőle,
ha erőltetné a dolgot. Leküzdötte hát a vágyat, hogy megértse azt
a sötét világot, amely a lányát követeli, noha az soha nem ártott
senkinek, és kisétált a házból.
Mindössze egy fél háztömbnyi távolságra járt, amikor pisztolylövés
hangja hasított éjszakába. Harrison önkéntelenül lebukott
és megpördült. A barátja még odabent van! Egy második lövés is
eldördült, és Harrison gondolkodás nélkül, lélekszakadva rohanni
kezdett visszafelé. Berontott a kapun, át a kerten, és a kerítés
mellett oldalazva már majdnem befordult a ház sarkánál, amikor
veszekedés ütötte meg a fülét. Megtorpant. A hideg dacára kiverte
a veríték. A hátsó udvar sötétségbe burkolózott, Harrison óvatosan
tapogatózott előre az alacsony kőfal mentén, vigyázva, nehogy
leverjen egy meglazult követ, amelynek hangja elárulhatná. Végül
meglátta a hátsó ajtót.
– Az utolsó esélyed – mondta egy sima, nyugodt, hang, amelynek
gazdáját Harrison nem ismerte.
– Menj a pokolba! – felelte megvetően a barátja.
Egy harmadik lövés. A barátja felordított, a fegyveres pedig a
fájdalmas kiáltást túlüvöltve kérdezte: – Hol van a lány?
Harrison, bár a szíve vadul kalapált, tudta, hogy cselekednie
kell. Még öt másodperc, és talán már késő. Előhúzta a pisztolyát.
Két kézzel tartotta, hogy ne remegjen, és a fegyveres – egy sötét
hajú férfi – háta mögé lépett. Amikor elkapták egymás pillantását,
a barátja arcára rémület ült ki.
Menj!

Harrison kristálytisztán hallotta a parancsot, és egy pillanatig
azt hitte, a barátja valóban rákiáltott. Amikor azonban a fegyveres
nem fordult meglepetten hátra, Harrison elképedve döbbent rá,
hogy a barátja hangja a saját fejében szólalt meg.
Nem, gondolta válaszul, és némán megrázta a fejét. Sok mindent
nem értett, de a hűsége erősebb volt annál a sok mindennél. Itt ez az
ember, akivel élete legszebb négy évét töltötte, aki bemutatta a feleségének.
Nem hagyja itt, kiszolgáltatva egy gyilkos kényére-kedvére.
Meghúzta a ravaszt. Hallotta a fülsiketítő robajt, és várta, hogy
a fegyveres összeroskadjon. Aztán újra lőtt. És újra.
A sötét hajú, fiatal férfi lassan megfordult. Harrisont ekkor, életében
először, elborította a félelem. Félt a vele szemben álló fegyveres
fiatalembertől. Félt a haláltól. Félt attól, hogy miféle sors vár
a családjára.
Érezte, ahogy a golyók perzselő lángként belévágódnak. Olyan
volt, mintha ezer darabra tépnék a testét. Térdre rogyott. A szeme
előtt megjelent a felesége elmosódott képe, aztán a lányáé. Szólni
próbált, az ajka a nevüket formálta, ki akarta mondani, mennyire
szereti őket, mielőtt késő lenne.
A fiatal férfi megragadta Harrisont, és kivonszolta a ház mögötti
sikátorba. Harrison érezte, ahogy az öntudata egyre távolodik, miközben
sikertelenül küzdött, hogy támaszt találjon és lábra álljon.
Nem hagyhatja cserben a lányát. Nincs senki, aki megvédené. Ez
a sötét hajú gyilkos rátalálhat, és ha a barátjának igaza van, meg is
ölheti Norát.
– Ki vagy te? – kérdezte Harrison, és a szavak eleven tűzként
égették a mellkasát. Minden erejével abba a reménybe kapaszkodott,
hogy még van valamennyi ideje. Talán figyelmeztetheti majd

Norát a másvilágról – amelyhez már olyan közel járt. Mintha ezernyi
feketére festett toll hullana rá.
A fiatal férfi egy pillanatig nézte Harrisont, aztán jégkemény arcán
megjelent egy alig látható mosoly. – Tévedsz. Már nincs idő.
Harrison feltekintett. Meglepte, hogy a gyilkos olvas a gondolataiban,
és akaratlanul is arra gondolt: vajon hányszor állt már
ugyanígy, ismervén egy haldokló utolsó gondolatát. *
Biztos, hogy sokszor.
Mintha csak a gyakorlottságát akarná bizonyítani, a fiatal férfi
pillanatnyi tétovázás nélkül felemelte a fegyvert, és Harrison látóterét
betöltötte a pisztolycső feketesége. Aztán fellobbant a torkolattűz,
és ez volt az utolsó dolog, amit még látott.

1. fejezet

Delphic Kikötő, Maine
Napjainkban Folt mögöttem állt, keze a csípőmön, a tartása laza.
Száznyolcvan centinél is magasabb volt, karcsú, sportos
alkatát még a lezser farmer és a póló sem tudta elrejteni. A haja
színét az éjfél is megirigyelhette volna, a szeme ugyanolyan feketén
csillogott. Az ajkán szexi, csibészes mosoly ült – de én már jól tudtam,
hogy nem minden csibészség jelent rosszat.
A fejünk felett az éjszakai égen tűzijáték villódzott, színpatakokat
csorgatva az óceánba. A tömeg morajlott. Június vége volt, és
Maine belevetette magát a nyárba, s ünnepelte a napfény, a homok
és a vastag pénztárcájú turisták két hónapjának kezdetét. Én két
hónapnyi napfényt és homokot ünnepeltem – és rengeteg, Folttal
kettesben töltendő időt. Egyetlen nyári kurzusra jelentkeztem –
kémiára –, és feltett szándékom volt, hogy minden fennmaradó
szabad percemet Folt rendelkezésére bocsátom.
A móló, amelyről a pirotechnikusok fellőtték a petárdákat, alig
volt kétszáz méternyire tőlünk, és éreztem, ahogy minden egyes

robbanás a talpam alatt, a homokban vibrál. 

 

Oldal: BECCA FITZPATRICK-CRESCENDO/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat