FOLYTATÁS.

Kevés katona tartózkodott az ivóban, mert olyan éjszaka volt,
amikor a legtöbben szívesebben maradtak a wessexi dombvidék
unalmas, de száraz táborainak és repülőtereinek körleteiben.
Reisman észrevette, hogy a jelen levő katonák közül mások is viselik
a keresztezett pisztoly jelzést, s úgy vélte, hogy nyilván a börtönben
szolgálatot teljesítő egység tagjai lehetnek. Egyikük sem köszönt az
őrmesternek, de már tagadó viselkedésükkel – elkapott tekintetek,

hátratolt székek, váratlan, halk beszélgetésbe merülés – tudomásul
vették jelenlétét, és elárulták, hogy ismerik.
– Aha, ez ő… Morgan – szólalt meg Albie Salmon. – És nézze
csak azokat a csíkokat az ujján! Megkapta hát, megmondta, hogy
megígérték neki.
A konyha ajtaján kilépett egy lány, akit Reisman eddig nem vett
észre, és odament a katona asztalához. Reisman szemmel követte,
hogy elvonja figyelmét arról, ami nem hagyta nyugodni: az erőszakról
és a halálról. Telt, asszonyos alakja volt a lánynak, amely első
pillantásra is erős szexualitást árasztott; ez annál is meglepőbb volt,
mert arca nagyon fiatalnak tetszett.
Reismant váratlanul valamiféle meghatározhatatlan sóvárgás fogta
el, amint nézte, hogy a lány kacéran valamivel a térde fölé emeli
vastag szürke szoknyáját, és fél lépést balra, fél lépést jobbra táncol,
azután megpördül maga körül, miközben az őrmester mereven nézi
a lábát. Reisman nem hallotta, mit beszélnek, de a lány jókedvűen
elmosolyodott, már-már nevetett. Reisman észrevette, hogy testszínű
selyemharisnyát visel, márpedig ez akkortájt gyors észjárást
és komoly anyagi áldozatot igényelt az ajándékozó, de gyakran a
megajándékozott részéről is.
Az őrmester szemlátomást zavarban volt, de azért odanyúlt, kön�-
nyedén végigsimított a megpördülő lány térdhajlatán, azután gyorsan
visszahúzta a kezét. Amikor a lány befejezte a pördülést, megrázta
a nyakába hulló, fülét eltakaró hosszú világosbarna haját, hogy
jobban látszódjék a fülében az olcsó, csillogó, áruházi fülbevaló: az
aranyozott keretbe foglalt nagy hamisgyöngy.
– Gondolom azér' gyütt, hogy megegye szalonnapudingját, megigya
a tejét és bámulja a lyányt, mint minden este – szólalt meg Hump
Edwards. – Csudálom, hogy képes rá. – Hump megszívta a fogatlan
ínye közé szorított nagy, fekete pipáját, és rövid, sűrű pöfékeléssel
erős dohányszagot és füstöt árasztott a levegőbe.
– Én is amondó vagyok – mondta Albie. – Nemigen látszik meg
rajta a munkája. A mienk, az a Poindexter – tudod, én láttam személyesen
is –, az úgy nézett ki, mint egy doktor vagy temetkezési
vállalkozó. Csontos pasas vót, sötét öltönyben meg köcsögkalapban
járt. Úgy volt az vidám, mintha temetési menetet látnál. Öregem, ő
aztán annak nézett ki, ami.
– Ki ez a tag? – kérdezte Reisman.

Albie Salmon a bal vállára ejtette a fejét, kiöltötte a nyelvét és
kigúvasztotta a szemét. Jobb kezével képzeletbeli kötelet tartott a
feje fölött.
– A hóhér – mondta.
A tizenkilenc éves, fehér bőrű, vörös hajú, szeplős Enos Gardiner
ideges volt ugyan, de még nem lett úrrá rajta a rettegés. Az a tiszt,
aki a hadbírósági tárgyaláson a védője volt, megmondta neki, hogy
ne aggódjon az ítélet miatt.
– Ide figyeljen, Gardiner, sokakat halálra ítélnek – mondta –, de
kevés halálos ítéletet hajtanak végre.
Ekkor látta utoljára a tisztet, azóta már elvezényelték máshová.
Egyik nap ügyvéd, másik nap gengszter, harmadik nap indián törzsfőnök
– ez volt a hadsereg, ahol mindenhez kellett érteni. Gardiner
eltűnődött azon, hogyan végződött volna az ügye odahaza, rendes
ügyvéddel. Odahaza csakis niggereket lógattak fel, ha megöltek egy
fehér embert, vagy ha ferdén néztek egy fehér csajra.
Maga az ezredes jött el hozzá és közölte vele, hogy az ítéletet
jóváhagyták, de Gardinert még ez sem izgatta. Tudta ő jól, mit fognak
tenni. Halálra akarják majd ijeszteni egészen az utolsó pillanatig,
azután sittre vágják vagy húsz évre.
– Óhajt lelkészt? – udvariaskodott az ezredes. – Vagy van valaki,
akit látni akar?
Hát persze, hogy akart lelkészt. Bárkit, csak jöjjön be ebbe a tetves
cellába, üljön le és dumáljon hozzá. Lejjebb a nagy csarnokban, az
egyik cellában valami őrült digó állandóan azt hajtogatta, hogy ő
Al Capone kis unokaöccse, és hogy Capone majd mindent elrendez
és valamennyiüket kihozza innen. Victor Frankónak hívták, a
rácsokon keresztül beszéltek egymással, de az őröket idegesítette az
ordításuk, és ahányszor csak arra jártak, rájuk szóltak, hogy fogják
be a szájukat. Igaz, amúgy sem értette a felét se annak, amit Franko
karattyolt. Ha nem idegen, jenkinek nézte volna. Enos megmondta az
ezredesnek, hogy csak egyetlen lelkészt ismer, és neki édesmindegy
ő jön-e, vagy egy másik. Pines hadnagyot, a 4. hadosztály tábori
lelkészét ismerte, ő látogatta meg többször is, amikor kórházban
feküdt. Valamiféle őrült katolikus vagy ilyesmi lehetett, odahaza meg
mindig szidták a katolikusokat, de ez a pasas pontosan úgy beszélt,
mint odahaza bármelyik amerikai srác, az meg biztos, hogy nagyon

szívhez szólóan prédikált. Ha már meg kell hallgatnia valamilyen
vallásos dumát, akkor ez a pasas legyen az, aki leadja.
S most ott volt nála Pines, és Gardiner hallgatta, amint Istenről
és Krisztusról és a mennyországról beszél neki, de azt is tudta, hogy
ő bizony nem hal meg aznap éjjel. Ezen az éjszakán nem viszik ki
a cellájából, nem hurkolnak kötelet a nyaka köré, nem kötik fel.
Ha meg akarták volna tenni, négy hónappal korábban végzik ki, és
akkor agyonlőtték volna. Azt állították, hogy öngyilkosságot kísérelt
meg, de abban nem hitt. Nyilván valamelyik katonai hekus csinálta.
Emlékszik, hogy tökrészegre leitta magát, kimaradási engedély nélkül
kilógott, amikor Trainor megmondta neki, hogy nem hagyhatja el
a tábort, meg azt, hogy ne aggódj, kispajtás, majd én magam gondoskodom
ma éjjel a barátnődről! Emlékszik, hogy elment megkeresni
Bea-Beát, és a lakásadónője azt mondta, hogy az őrmester már ott
járt, és elvitte a lányt vacsorázni. De Bea-Bea az övé volt. „Te vagy
az én kis vörös tűzcsóvám” nyögdécselte, amikor maga alá gyűrte
húsát, ezt a nedves, fehér párnát. „Tűzcsóva, tűzcsóva, tűzcsóva,
tűzcsóva…!” És fölsikoltott a kéjes gyönyörtől, amellyel ő maga
ajándékozta meg. Soha nem volt még dolga ilyen nővel. Soha még
nem volt dolga nővel – ez volt az első –, és ez a nő az övé. Először
Woottonban látta meg, Trainor ott koslatott mögötte, mint egy felgerjedt
bika, mindig akkor jelent meg, amikor semmi szükség nem
volt rá, megjátszotta magát előtte, megpróbált rá hatni a nyavalyás
sávjaival. Egy éjszaka, még Woottonban, kiment a latrinára, hogy
kipisálja a rengeteg meleg, vacak angol sört, és amikor visszajött
a kocsma hátsó végében levő magányos, sötét boxába, ott találta
Trainort nyitott sliccel, az a nagy szerszáma ott volt a lány ölében,
aki részeg volt, simogatta, „Óóóóó-óóóó, óóóó” nyögött és megpróbálta
ellökni Trainort, és akkor történt, hogy ő kiráncigálta Trainort
a boxból, megütötte, a lányt pedig elvitte abból a nyomorult tetűfészekből.
De a rákövetkező éjjel Trainor őrségbe osztotta be, ő pedig
annyira rettegett attól, hogy mi történhet odakinn a táboron kívül,
hogy majd megőrült, azután inni kezdett, és rettegésében szökött ki,
azután meg nyilván visszajött a puskájáért meg a lőszerért, és elindult
megkeresni őket, mert azután már csak arra emlékezett, hogy belépett
abba a woottoni hálószobába, és meglátta a két összefonódott
test undorító fehérségét, azután puskaropogás, Bea-Bea iszonyúan
sikoltozik, a halott őrmester pedig még benne van, csak ő nem tudta,

hogy már halott, mert újra meg újra meghúzta a ravaszt, amíg Trainor
kiforduló bele egészen elborította a lányt, és akkor végül Bea-Bea
is elhallgatott. Azután fölnyalábolta, csendesen beszélt neki, hogy
többé már nem kell félnie Trainortól, mert most már nem árthat
neki, és sírt is fölötte, mert olyan néma maradt és egészen furcsán
nézett ki, azután ismét rájött a mindent elborító vörös düh, amikor
megjelentek a tábori rendőrök, és megpróbálták elhurcolni, és utána
már csak a feketeség és a hasogató fájdalom, amikor magához tért.
Csak ennyire emlékezett, és most elkezdett sírni, mert eszébe jutott
Bea-Bea és az a gyönyörűséges, puha, anyás teste…
– Sírjál csak, fiam! – mondta a lelkész. – Jó dolog a sírás. A mi
Urunk is sírt a saját bűnei és a mások bűnei miatt. Sírjál, s ürítsél ki
szívedből minden keserűséget és gyűlöletet, hogy betöltse a mi Urunk,
Jézus Krisztus szeretete, és akkor részed lesz a megváltásban.
– Ugye igazából nem akasztanak fel, hadnagy úr, ugye nem fognak?
– kérdezte Gardiner. – Megmondtam nekik, hogy nem akartam
megölni a lányt. Nem fognak engem felakasztani. Megmentették az
életemet. Biztosan meghúztam a ravaszt, csak nem tudtam, olyan volt,
mint amikor Bea-Beával voltam, és az orvosok azt mondták, hogy
majdnem meghaltam, de a hadsereg megmentett. Akkor miért ölnének
meg most? Megmondtam nekik, hogy sajnálom, igaz, hadnagy úr?
– Szólítsál atyának! – válaszolta barátságosan Pines hadnagy.
– Vagy ha úgy tetszik, tábori lelkész úrnak, így szokták a hadseregben.
Szeretnél imádkozni velem?
– Igen, atyám, szeretnék imádkozni – mondta Gardiner. – Szeretnék
imádkozni Bea-Beáért. Szerettem.
Gordon orvos százados és Strom orvos hadnagy a börtön egészségügyi
barakkjában várakozott. A hasas vaskályhában lobogó tűz
kellemesen átmelegítette a szobát, ők ketten azonban pattanásig
feszült idegekkel dőltek hátra székükben, lábukat fölrakták Gordon
asztalára, s megpróbáltak nyugodtnak és közönyösnek látszani,
miközben a házipatika konyakját szürcsölték.
– Kíváncsi vagyok, mit tennének, ha senki sem jönne el? – kérdezte
Gordon. Kettejük közül ő volt az idősebb, nyurga termetű, sűrű,
őszesfekete hajú, ösztövér férfi; fémkeretes katonai szemüvege mögött
szeme egészen eltűnt, ha úgy esett rá az asztali lámpa fénye.
– Mi az, hogy senki sem jönne? – kérdezte Strom.

Mindkettő szónoki kérdés volt. Gordon esetében olyasvalami
ábrándozás, amelybe saját szórakoztatására merült az efféle estéken,
meglehet csak azért, hogy megőrizze ép elméjét. Részt vett már más
kivégzéseken is, feketékén és fehérekén egyaránt, de valahogyan
ennek az ostoba, bamba kölyöknek az akasztása sokkal inkább bűntettnek
tűnt a számára, mint maga az erőszakos cselekmény, amely
megelőzte. Átkozottul jól dolgoztak a dokik odafent Tauntonban,
akik megmentették az életét.
Gordon rámeredt a szőke, pirospozsgás fogászra. – Mit jelent az,
hogy senki sem? – ismételte meg. – Jó kérdés. A kimondhatatlan…
a megfoghatatlan ők. Tarbell, te, én, Morgan őrmester, ha kedved
tartja, ragozhatod fel egészen a tábornokig. Mi van akkor, ha olyan
átkozottul pocsék az idő, hogy az utakat ellepi a víz? Vagy a németek
bombáznak minket? Úristen, mennyire kívánom, hogy megtegyék.
Csak egy egészen apró kis bombát Gardiner cellájába, és az anyja
egészen másmilyen táviratot kapna, s mindenki jobban erezné magát
a bőrében.
Gordon hallotta, hogy odakint fékez a törzs kocsija, és tudta,
hogy amit tiszta szívből kívánt, nem fog beteljesülni. Az események
gépezetének fogaskerekei hetekkel ezelőtt, meglehet évekkel, évszázadokkal
ezelőtt megindultak, és most már kérlelhetetlenül tovább
forognak a végkifejletig.
Strom lehúzta lábát az íróasztalról, fölállt és kinézett az ablakon.
– Ők azok – mondta. – Nem szabad megfeledkeznem róla, hogy egy
kis irodalmi ízt keverjek ezúttal e földhözragadt eseményről szóló
beszámolómba. Talán írok valamit az időjárásról is.
– Kedves öregem, akkor talán jobban tennéd, ha jelentésedet a
Fogászati Közlönynek küldened be – válaszolta Gordon –, mint
a háború valamiféle sajátos melléktermékét. Talán meg is felelne
nekik, rövid tanfolyamot tarthatnának a jövőben az orvosi és fogorvosi
egyetemeken az akasztásról – vagy a te esetednél maradva, az
akasztásokról szóló előírásszerű jelentések készítéséről. A legjobb
lenne, ha latinul írnád meg, mint egy receptet.
Strom kinyitotta az ajtót, s azonnal öt ember nyomult be az
egészségügyi barakkba, élükön Keller orvos századossal, a tauntoni
hadikórház fősebészével.
– 'stét, doktor urak! – üdvözölte őket Keller, és öles léptekkel a
kályhához sietett.

– 'stét, doki! – válaszolta Gordon. – Akasztáshoz való éjszakánk
van, nemde?
Keller sötét pillantást vetett rá, egy csöppet sem találta humorosnak
a megjegyzést. – Nincs ebben semmi vicces, Paul – jegyezte
meg, miközben kitekergőzött nedves kabátjából, és letette sapkáját.
– Nem hittem volna, hogy ebben az esetben elmennek idáig. Mert
különben hagytam volna, hadd nyiffanjon ki a műtőasztalon.
– Megszegte volna az esküjét?
– A fenébe az eskümmel – mondta Keller. Felfelé fordított tenyérrel
közelebb lépett a kályhához. A kezéről azt tartották orvosi körökben,
hogy minden ujjának minden egyes ízületében apró kis agy
rejtőzik. Hihetetlenül ügyes kezű sebész volt, a Pearl Harbor elleni
támadás másnapján önként jelentkezett a hadseregbe, s éppannyira
utálta a katonáskodást, amennyire rajongott a hazájáért. – Életemben
már sok mindenre letettem az esküt, s ma éjszaka megszegem
a legtöbbet – jelentette ki.
Strom hadnagy bemutatkozott, Gordont is bemutatta a Keller
századossal érkezett csoport többi tagjának. A csoport a katonai
rendőrség két századosából, egy Camp Chisdelből átvezényelt
helyettes felügyelőből, valamint egy lövész főhadnagyból állt, ez
utóbbi ugyanannál az alakulatnál szolgált, mint Gardiner és Trainor.
Közölték, hogy még mások is jönnek utánuk, s majd a parancsnok
irodájában találkoznak.
– Uraim, ne hagyják, hogy a hatása alá kerüljenek! – szólalt meg
az egyik katonai rendőr. – Egykettőre vége az egésznek, és Gardiner
csak azt kapja meg, amit megérdemel. Én ugyan nem pazarolnám
rá az együttérzésemet. Maguk nem látták, mit művelt ez az alak
odafenn Woottonban. Micsoda véres-szaros zűrt csinált! Azután meg
az a kurafi belenyomta a karabélyát az arcomba, amikor el akartam
kapni. Megeshetett volna, hogy megöl engem vagy valamelyik emberemet,
ahogy megölte Trainort és a lányt. Ha már olyan bőkezűek az
együttérzésükkel, gondoljanak inkább őrájuk.
– Ne másszon rá a doktorra, százados! – jegyezte meg Gordon.
– Gardiner, úgy ahogyan ül, áll vagy bármit is tesz, semmi egyéb,
mint e tudós orvos és ügyes segítőtársai kreatúrája. Igazság szerint
annak a fiúnak már négy hónapja meg kellett volna halnia. Tudom,
hogy így van. Egyetlen művész sem örül annak, ha legsikerültebb
művét megsemmisítik.

Keller odalépett Gordon íróasztalához, és ráült a szélére. Alacsony
termetű, jóságos, kerek arcú férfi volt, akinek tiszta barna szemében
mélységes együttérzés csillogott.
– Nem az ítélet jogosságát vitatom, százados – fordult a katonai
rendőrtiszthez –, és teljesen megértem a maga álláspontját ebben a
kérdésben. De az is bizonyos, hogy ez a fiú annyi mindenen ment át,
hogy ez már egymagában is elegendő büntetés és megtorlás. Bizonyosan
van valamiféle jogalap a büntetés átváltoztatására. Nem úgy
gondoltam, hogy megkegyelmeznek neki: eredjen isten hírével…
de azért erre sem voltam elkészülve. – Gardiner századának hadnagyához
fordult. – Maga ismeri ezt a kölyköt, hadnagy – mondta.
– Milyen volt korábban?
– Nem volt rossz srác – mondta a hadnagy. – Kicsit lassú észjárású
és ostoba, de mielőtt elkezdett járni azzal a lánnyal, sohasem
került bajba. Néhány órás igazolatlan kimaradások, gondolom ez
volt a legtöbb.
– Mi a véleménye, megérdemli a kötelet? – kérdezte Keller.
A hadnagy óvatos volt, tudta, hogy mi a dolga, és semmi más nem
érdekelte, s esze ágában sem volt, hogy elkötelezze magát valami
mellett.
– Nos, hát nem is tudom – mormogta. – Nem tudnám megmondani.
Rettenetesen utálom, ha elveszítem valamelyik emberemet,
de az ilyesmikhez nemigen értek. Vádat emeltek ellene, és ha a vád
helytálló, akkor, azt hiszem, így kell történnie.
– S mi a véleménye Trainorról? – szívóskodott Keller. – Ő miféle
ember volt?
– Belevaló – válaszolta a hadnagy. – Vasmarokkal fogta az embereit,
kutyául fegyelmezte őket. – Egy pillanatra megállt, már-már
elmosolyodott. – Fura, hogyan hergelte mindig Gardinert. Azt hiszem,
egyszerűen csak azért szállt rá, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Nem
gondoltam volna, hogy ez a kölyök egyszer visszafizet neki.
– Ugye, ismeri a Bibliát, doktor? – kérdezte a katonai rendőrség
századosa. – Szemet szemért, fogat fogért. Gardinernek szerencséje
van. Két embert intézett el, de őt csak egyszer akasztják.
– Ha már a Bibliáról van szó – szólalt meg Gordon százados, s
hangja meglehetős gúnnyal csengett –, úgy vélem, hogy egyikünk
sem tudja, voltaképpen mi a fenéről beszélünk. Meglehet, a szerencsétlen
kölyköt újra meg újra meg újra akasztják majd egészen

az örökkévalóságig. Hacsak a tiszteletes úr, aki már két napja nem
mozdul mellőle, nem ad neki valamiféle különleges menetlevelet.
Strom hadnagy tudta, hogy ideje témát változtatni. Jóllehet ő volt
a legalacsonyabb rangú tiszt a szobában, a többiek rangfokozata egy
cseppet sem feszélyezte. Bárki került elé a fogászati székben, ugyanazzal
a nemtörődöm könnyedséggel tömte be vagy húzta ki a fogát.
– Ágyba, uraim, takarodó! – kiáltotta a parányi kis kórteremben
álló ágyakra mutatva, amelyekben most egyetlen beteg sem feküdt.
– Helyes lenne, ha szundítanának egyet, amíg el nem jön a közös
ima ideje. Azoknak pedig, akik úgy érzik, elkapja őket a megfázás,
bizonyos vagyok, hogy a százados engedélyezi, hogy elrendeljek
egy kis csodaírt abból, amit mi is szopogatunk.
A többiek bementek a kórterembe, hogy kiválasszák priccsüket,
de Keller odakint maradt Gordonnal.
– Mondd csak, Paul, hogy van? – kérdezte.
– Nem is tudom – válaszolta Gordon. – Tulajdonképpen nem is hiszi
el, hogy ma éjszaka felakasztják. Ki tudja, talán még mindig erősen
sokkolt állapotban van. Lehet, hogy jobb is így. Most fel kell mennem
hozzá, hogy utoljára még egyszer megvizsgáljam. Velem jössz?
– Nem – tiltakozott Keller –, nem bírnám elviselni. Gordon fölállt,
és a széke mellől felvett egy hordozható mérleget. – Helyezd magad
kényelembe, Fred! – mondta. – Nemsokára visszajövök.
– Hát, ez meg minek? – mutatott Keller a mérlegre.
Gordon igyekezett a lehető legkisebb feltűnés nélkül felvenni
a mérleget, úgy tenni, mintha semmi köze sem lenne megbízatásához,
de Keller észrevette, s Gordon most olyan keserűen támadt
neki, mintha nem is az általa olyannyira csodált orvossal, hanem
a többiekkel vitázna. – Újra ellenőriznem kell a súlyát – mondta.
– Morgan őrmester számára, hogy pontosan szabályozhassa a zuhanást.
Nem akarják megfojtani vagy kirántani nyakából a fejét. Csak
szép gyorsan kitörik a nyakát, és egy szempillantás alatt átküldik a
másvilágra.
„Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ…” E szavak
olyan érzékelhetően gyötörték Reismant, mintha nem képzelődésről,
hanem kézzelfogható anyagi dologról lenne szó. Már percek óta
mereven nézte az őrmestert, maga sem tudta, milyen arckifejezést
kellene öltenie, de még azt sem, tulajdonképpen mit is érez. Az

őrmester valóban dermesztő légkört árasztott, de Reisman mégis
elnyomta magában az egyre erősebben jelentkező viszolygást és
dühöt, és arra kényszerítette magát, hogy elvont tudományos érdeklődéssel
vizsgálja a kérdést.
Étellel megrakott tálcával a pincérlány haladt most el mellette.
Megállította. – Mondja meg a barátjának, fizetnék neki egy pohár
italt – mondta.
Közelről nézve izgatóan csinos volt a lány. Makulátlanul tiszta
bőre Reismant a legfinomabb porcelánra emlékeztette. A keze is
ilyesféle lehetett volna, csakhogy a kemény munka következtében
elvesztette puhaságát, és sötétebbre is színeződött. Szeme pasztellkék
volt, gyönyörű.
– Nincsen barátom, uram – mosolygott a lány. – Kire gondol?
Reisman úgy érezte, hogy a lány szavainak éle van, már-már
kihívóan neki szánja mondanivalóját, s valahol a lelke mélyén ettől
meg is könnyebbült, bár nem tudta volna megmagyarázni, miért.
Tetszett neki a hangja is: dallamos, lágy hangon beszélt, cseppet
sem somerseti kiejtéssel.
– Arra az őrmesterre, aki odaát ül – mondta Reisman. – Mondja
meg neki, fizetnék neki egy pohár italt, hogy megünnepeljük előléptetését,
s hogy erőt meríthessen éjszakai munkájához.
Nem telt bele egy perc sem, s a lány már ismét ott állt Reisman
asztalánál.
– Az őrmester azt üzeni, hogy csak tejet iszik, de köszöni az ön
kedvességét.
– Hát, akkor hozzon neki tejet!
– Attól tartok, uram, hogy egyiküknek sincsen szerencséje
– mondta a lány. – Valamelyik nyavalyás fritz pilóta tegnapelőtt
éjszaka telibe találta a tejüzemet, és azóta nincs tejünk.
Reisman lekászálódott a söntés mellőli bárszékéről, elindult az
asztal felé, és intett a lánynak, hogy kövesse.
– Sajnos nincsen tej, őrmester – szólalt meg akaratlanul hangosabban,
mint ahogyan tervezte. – Mit inna? Whiskyt, almabort vagy
éppen egy korsó sört?
Carl Morgan az étele fölé hajolt, könnyedén vagdalta villája élével,
lassan megfontoltan rágott. Lenyelte, ami a szájában volt, azután
fölnézett a tisztre és azt mondta:
– Szabadna kérdeznem, uram, melyik egységnél szolgál?

– Semelyiknél. Csak átutazóban levő turista vagyok, őrmester.
Iszik velem vagy nem? – Reisman kereste az őrmester szavaiban a
gúnyos felhangot, de be kellett látnia, hogy mindhiába.
– Azért kérdeztem ezt, uram – mondta Morgan –, mert tudom,
hogy kifejezetten megtiltották a barátkozást tisztek és legénységi
állományúak között. Köszönöm tehát a szívességét, uram, de nem
tehetek eleget kívánságának.
– Nem kívánság ez, őrmester… eh, le van szarva, ne is törődjön
vele! – motyogta Reisman. Előkotort néhány shillinget a zsebéből,
átnyújtotta a rémült pincérlánynak, akinek gyökeret vert a lába az
asztal mellett. – Hozzon neki még egy pudingot, és tartsa meg a
visszajárót! – mondta, azután visszaindult a söntéspulthoz, ahol a két
paraszt érdeklődéssel figyelte, mit művel. – Szüksége lesz erőre ma
éjszaka. – Jól tudta, hogy gyerekesen viselkedik, de egy pillanatra
aprócska diadalt érzett.
Morgan figyelte a tiszt visszavonulását. – Tartsa meg a pénzt!
– szólt oda a lánynak. – Nem kell még egy puding.
Tisztában volt a kocsmában tartózkodók hangulatával, de édeskeveset
törődött vele. Némelyek irigykedtek rá a sávjaiért. Mások tartottak
tőle, s mert tartottak tőle, hát gyűlölték. Mégsem volt már szaros seggű
közlegény, akit kedvére ugráltathat bárki, akinek sávja vagy csillaga
van. Valaki már ebben az istenverte alaktalan tömegű seregben. Valami
különleges – aki mindenki mástól különbözik. Nem volt szüksége
ivásra és kurválkodásra, senkire és semmire. Szerette a zsíros, gőzölgő
szalonnás pudingot meg a friss, föles tejet, s ez nagyon hiányzott
neki aznap este. És szerette azt a kislányt, aki felszolgált a kocsmában
– Bess vagy Tess a neve, soha nem tudta pontosan megjegyezni. A lány
nem sokat törődött a ranggal. Mindig kedves volt vele, amióta csak
jelentkezett az 51-esekhez, hogy kisegítse Poindextert. Attól a taknyos
angoltól azután nem volt mit tanulnia, akár első nap átvehette volna
az egész verklit, ahelyett, hogy csak álldogáljon és figyeljen. De ez
a mai, ez az ő éjszakája. Ma azután megmutatja nekik, mit tud. Kezdetben
barátságosabbak voltak hozzá a népek. Azt hitték, ő is egyike
az őrszázadban szolgálóknak, aki valami belevaló feladatot kapott, de
azután rájöttek, hogy mi az igazság, ezek a tetves képmutatók. De a
lány mindig rámosolygott, mindig volt egy kedves szava hozzá. Ezért
hozta neki a harisnyát meg a fülbevalót. Egyszerűen csak jólesett,
hogy örömet szerezhet neki, nem akart semmit tőle cserébe.

A söntéspultnál Reisman rendelt még egy whiskyt, lassan szopogatta,
s a maga csöndes módján titkon elzárkózott a somersetiektől,
Morgan őrmestertől, a lánytól. A halott németekre gondolt, akik ott
hevertek a mattaronei hóban az Orta-tó fölött. A németek halála
mindig különösen jó érzéssel töltötte el, valósággal feldobta, életének
egyik legfőbb hajtóereje volt. A hegyi digók közötti küldetése
majdnem kudarcba fulladt, olyan fékezhetetlenül szomjazta
a nácik vérét. Azt gyanította, ez lehetett egyik oka, hogy a titkos
hírszerzés első vonalából átvezényelték a különleges hadműveletek
osztályához.
Sok-sok éve harcolt már különböző háborúkban – hirtelenében
maga se tudta, hány esztendeje –, s úgy érezte, éppen itt az ideje,
hogy ő is kihúzza a lutrit. Még huszadik évét sem töltötte be, amikor
már részt vett azokban az őrült latin-amerikai háborúkban. Ott a Rio
Grandétól délre, a Karib-tenger környékén szagolt először puskaport;
tőle bizony bármelyik félnek igaza lehetett, számára az egész csak
remek móka volt. Azután ment Spanyolországba, ahol már-már talált
egy ügyet, amelyért érdemes harcolni, de alighogy belevetette magát,
már el is bukott a köztársaság. Kína hátborzongató, furcsa, egzotikus,
brutális és merőben reménytelen volt. Örült, hogy kilábalhatott
belőle, mert voltaképpen nem sokat értett az egészből. Palesztinában
azután újra talált valami értelmet a dologban.
Csak részben volt Landsmann, de soha ezt megelőzően nem érezte
át ennyire erősen, boldogan ezt a részt, korántsem vallási, hanem
valamiféle törzsi alapon. Embereket, akik egészen addig soha még
csak haragosan el sem kiáltották magukat, megtanított lőni, késelni
és fojtogatni. Néhányukat, akikben fölfedezte a lappangó tehetséget,
megtanította úgy élvezni a küzdelmet, ahogyan ő élvezte s tudta,
eljön majd a nap, amikor pompás harcosok lesznek. Küldetést vállalt
küzdő vezetőikért és gyenge, de szívós szervezeteikért, s elment
Közép-Európa poklába, hogy felkutassa és megmentse testvéreiket
és alkudozzon rabtartóikkal. Jó évek voltak azok, és tudta, hogy eljön
a nap, amikor majd visszatér oda.
Az olyan pillanatokban, mint most, itt a kocsmában, Reisman
fölidézte magában háborús éveit, hogy megbizonyosodjék, voltaképpen
ki is ő, mit is tett eddig, nagyjából úgy, mint egy másmilyen
áruban utazó kereskedő, amikor leltárt csinál önmaga számára, hogy
emelkedjék saját szemében, ha már becsülni nem tudja magát.

Reisman mögött megjelent a lány; megérintette, és a férfi orrát
megcsapta édes, friss szaga.
– Nem kell fizetnie nekem, uram – mondta, és felé nyújtotta
tenyerén a shillingeket. – Az őrmester semmit sem kért, de mindent
köszön önnek. – Másik kezével könnyedén Reisman felsőkarjának
támaszkodott. Vagy annyira ártatlan volt, hogy nem tudta, mit tesz,
vagy annyira leleményes, hogy éppen így akarta.
– Akkor tartsa meg!
– Nem tehetem, uram.
– Akkor hadd fizessek magának egy pohár italt!
– Nem lehet, uram, bár jólesne egy korsó sör, meg el is beszélgetnék
önnel. De amíg dolgozom, nem tehetem. A nagybátyám
megharagudna. Ez az ő kocsmája.
– Akkor adja oda a nagybátyjának és mondja meg neki, hogy
szükségem van ma éjszakára szállásra.
A lány hátrálni kezdett, de Reisman visszahívta. – Hogy hívják?
– kérdezte halkan.
– Tessie Simmonsnak, uram – válaszolta a lány. Akaratlanul is
elmosolyodott és hangja önelégülten csengett. Tessie tudta, hogy
merészen viselkedik, talán túlságosan is, de becsületes volt, senkinek
sem ártott, sőt akadt, akin segített. Magának és másoknak is az
életnek ezt az édes jóságát kívánta, s ha ő az, aki közvetítheti, akkor
hadd osszák meg ketten, akkor kétszeresen jó, akár a kegyelem,
amely kétszeresen is áldott, s amelyből már csak oly kevés találtatik
e földön. – Megyek és megmondom neki. Öt kiadó hálószobánk van.
Nagyon fog örülni, ha itt marad nála.
– Hát maga, Tessie?
– Természetesen én is, uram. Én is örülni fogok, ha itt marad
nálam – válaszolta tartózkodóan.
A lány már korábban fölfigyelt a századosra, aki a söntéspultnál Mr.
Salmonnal és Mr. Edwardsszal beszélgetett. Olyan sokféle amerikai
létezett, hogy soha nem tudott egészen kiigazodni rajtuk. Jóvágásúnak
találta a századost, de végtére is valamennyi férfi az volt, aki egyenruhásan
megjelent a Hentesbárdban, kivéve azt a fura pasast, akit éppen
most léptettek elő őrmesternek és aki azokat az ajándékokat vette neki,
de láthatólag soha nem akart semmit tőle – igaz, nem is biztos, hogy
engedett volna neki. A kocsmába járók azt állították, hogy ő volt idefent
a börtönben a hóhér, de ezt nem hitte el. Tudta, hogy csak ugratják,

ahogy gyerekeket ijesztgetnek szellem- és kísértetmesékkel, hogy rájuk
ijesszenek és rendesen viselkedjenek. De ő már nem volt gyerek.
Tetszett neki a százados. Sötét bőrű, akár egy spanyol vagy olasz,
de azért nem füstös képű. Arca fiatalos, de vonásai és ráncai már
kialakult és érett férfira vallottak, szája és a szeme körüli szarkalábak,
homlokának ráncai többnek mutatták koránál. Dühös volt az
őrmesterre az előbb, bár a lány nem értette, miért, és szeme akkor
hideg szürkévé vált. De a söntéspultnál, amikor őrá nézett, meleg
barnának hatott a szeme. Meglehet, úgy változtatja szeme színét,
mint egy kaméleon, de az is lehet, hogy magától változik szemének
a színe, hogy álcázza hangulatát.
Nagybátyját szobájában találta, a rádió gombját csavargatta,
de többnyire csak recsegés tört elő a hangszóróból. Londoni volt,
de már hosszú évekkel ezelőtt leköltözött egy üdülési prospektus
csábítására Somersetbe, s itt annyira megtetszett neki, hogy letelepedett
és megvásárolta a Hentesbárdot. Később elözvegyült, és az
egyszerű, elégedett, barátságos férfi a világtól elvonulva élte napjait.
Nyájas, személytelen alapossággal ellenőrizte a kocsma ügymenetét,
de többnyire elvonult a szobájába, vagy amikor kedvezőre fordult
az idő, szívesen csavargott a vidéki utakon. Jóllehet a könyvvitelt
fenntartotta magának, a kocsma egyes részlegeit rábízta a szakácsra,
a büfésre és a szobaasszonyra. Négy évvel ezelőtt télen fogadta be
Tessie-t, amikor az iszonyat rátört Londonra, de most, hogy a lány
már felnőtt, ő volt az, aki nagybátyjáról gondoskodott.
Tessie közölte vele, hogy vendégük lesz éjszakára. Az öreg
egyetértően bólintott és rámutatott a táblára, ahol a szobakulcsokat
tartotta. Tessie leemelt egyet – azt, amelyikről tudta, hogy a legszebb
és legbarátságosabb szobáé, ahol pompás kandalló és puha tollpárna,
lábmelegítő várja a vendéget az ágyban. Bizsergető, jóleső meleg
szaladt végig a gerincén, s egy kicsit bűnösnek érezte magát.
A százados a lépcső alján várta, nekitámaszkodott a korlátnak.
– Négy shilling hat pennyvel tartozik nekem a szobáért – közölte
vele Tessie.
– Nem bízik bennem? – kérdezte Reisman, amint megfordult és
rámosolygott.
– Dehogynem bízom önben, de itt az a szokás, hogy a vendég
előre fizet. Négy shillinget adott nekem, a szoba ára pedig nyolc
shilling hat penny.

Átvette a férfitól a pénzt, figyelte, amint aláírja a bejelentőkönyvet,
azután megindult mellette felfelé a lépcsőn. A százados fél fejjel
magasabb volt nála, bár férfi létére tulajdonképpen nem is volt igazán
magas, a haja meg sötét, hullámos. Tessie szeretett volna odanyúlni,
hogy megsimogassa.
– Nincsen bőröndje? – kérdezte.
– De van, csak máshol hagytam. Nem tudtam, hogy itt fogok
megszállni. Elhozom, amikor visszajövök.
– Elmegy? – Tessie igyekezett eltitkolni csalódását.
– Most még nem – válaszolta Reisman. – Később el kell mennem
valahová.
– Az ilyen éjszakán bizonyára az ördöggel megy cimborálni
– vélte a lány.
– Úgy van, az ördöggel – vetette oda kurtán a férfi.
A lány csak tréfálni akart, de Reisman hangjában és pillantásában
volt valami, amiért megbánta, amit mondott. Hirtelen megint úgy
tűnt, hogy a férfinak pattanásig feszülnek az idegei. Olyan volt,
mintha mindazokból az olvadt, bizonytalan halmazállapotú dolgokból
ötvözték volna össze, amelyekből az erő fakad, s amelyeknek
puhaságra volt szükségük, hogy lágyan körülöleljék és védelmezzék
őket; mint egy gyújtóbomba közvetlenül robbanás előtt – márpedig
Tessie ismerte, milyen borzalmat rejtegetnek ezek. A lány szinte
megszédült, amikor benyitott a szobába. Ha a százados túlságosan
közel lép hozzá, gondolta, ha megérinti, remegni fog érte.
Reisman figyelte, amint a lány fölveri a párnákat az ágyon, majd a
rostély fölé hajolva éleszti a tüzet. Anélkül, hogy bármilyen érzelmet
igyekezett volna kicsiholni magából, ismét megcsodálta telt, asszonyos
alakját, mozdulatainak érzéki könnyedségét. Arcán valamiféle
mohóság tükröződött, szemében lágy, remegő félelem csillogott.
– Szeretnék néhány órát aludni – szólalt meg Reisman. – Fent
lesz még itt valaki fél kettő tájban? Akkor akarok felkelni. Fel kell
kelnem. Nagyon fontos.
– A szobámban van egy óra – válaszolta gyorsan a lány. – Majd
én felkeltem.
– Dehogyis. Adja kölcsön azt az órát – mondta Reisman. – Nem
akarom ilyesmivel fárasztani.
– Nem – jelentette ki Tessie. – Egyáltalán nem fáraszt. Előfordulhat,
hogy nem hallja meg az ébresztő csengőjét. Én már megszoktam.

Megtörténhet, hogy átfordul a másik oldalára, és nem megy el a
megbeszélésére. Szüksége van valakire, aki gondoskodik róla, hogy
felébredjen.
– Hát… rendben van – adta be a derekát Reisman.
Fölállt az ágyról, ahol addig ült, és az ajtóhoz lépett. A lány közvetlenül
előtte haladt el, arcán a csalódás árnya suhant át. A férfi
könnyedén megérintette a vállát, hogy megállítsa. Amikor a lány felé
fordult, hogy megnézze, mit akar tőle, Reisman gyors mozdulattal
lehajolt, és arcon csókolta.
– Maradj meg ilyen aranyosnak, – súgta, s maga is meglepődött,
milyen könnyen törtek elő belőle e szavak. Azután halkan becsukta
a lány mögött az ajtót.
A kis tűzrakás már kezdte átmelegíteni a szobát. Reisman lerúgta
a cipőjét, azután felöltözve hasra vágta magát az ágyon. Kimerítette
a hosszú utazás, érzékszerveit eltompította a whisky, mégsem tudott
még jó ideig elaludni.
Vajon kit akasztanak majd fel reggel?
Danny Deevert? Úgy van, bizonyára ő volt az – Danny Deever,
a derék katona.
Felkötik Danny Deevert, te fogod
odavinni őt,
alvó bajtársát ölte meg, te nézz rá
halála előtt…*
Megsirassa-e Danny Deevert? Megsiratja-e majd? Vagy félni fog?
De tulajdonképpen mit is jelent számára most a félelem, és miért
töpreng ezen? Annyi bizonyos, nem a személyi biztonságát félti.
Ezzel már réges-rég leszámolt. Ha az ember érzelmileg elkötelezte
magát a harcnak, akkor nincs helye az egyéni félelemnek. Ezt
nevezik ostoba módon bátorságnak. De vajon hol van itt harc, hol
a féktelen izgalom, a megrészegült vér zúgása? Állni és figyelni
egy ember iszonyú halálát, anélkül, hogy bármit is eláruljon az
arca; semmit sem tenni, sem érte, sem ellene; jelen lenni, amikor
elvárják, hogy érzelmileg közömbös maradjon – ettől iszonyodott.
S azután itt voltak a régi, ó milyen régi emlékek. A hasából feltörő
* A regényben előforduló versrészleteket Simor András fordította.

elemi erejű hányinger, beleinek akarata ellenére történő kiürülése.
Hát nem, valóban nem minden volt féktelen szórakozás és játék.
Még ha le is győzte a vele született, sok nemzedék által belenevelt
félelmet a vadságtól és a szörnyű kegyetlenségtől, egyetlen váratlan,
vigyázatlan mozdulat a győzelmet kockáztathatja.
Victor Franko a priccsén fekve hallotta, amint a smasszerek
Gardinerért jönnek. Elhessegette az álmot, hogy ébren élje át ezt a
pillanatot – s most hallotta őket, amint végigvonulnak a csarnokon.
Villámgyorsan cellája ajtajánál termett. Mások voltak az egyenruháik,
mások voltak a módszereik, mások voltak a büntetéseik, még
az igazságuk és az igazságtalanságuk is más volt. De Victor Franko
szemében ezek is csak smasszerek voltak, akik semmiben sem különböztek
azoktól az őröktől és felügyelőktől, akikkel a Sing Singben,
Dannemoraban és Leavenworthban megismerkedett.
Az őröket megelőzte a lelkész halk, monoton mormolása, nagy
néha pedig Gardiner egy-egy szava. Franko azonban se nem látta,
se nem hallotta tisztán őket, s noha eleinte úgy tűnt, Gardiner nem
lesz hajlandó vonakodás nélkül velük menni, most már úgy látszott,
hogy erős lesz és megy.
Victor Franko azonban azt szerette volna, hogy egyáltalán ne
menjen. Mert ha Gardinert nem lógatják fel, akkor bizonyos lehet
abban, hogy ő sem fog lógni, s akkor féktelen gondolatait hasznosabb
irányba terelheti, mint hogy milliónyi tervet dolgozzon ki, hogyan
menekülhetne meg – az utóbbi időben csakis ez zakatolt a fejében.
A bűn juttatta ide, s jól tudta, hogy így vagy úgy, de a bűn lesz
az, ami megmenti. Victor Franko már réges-régen, New York Pokol
Bugyra nevű zugában egyezséget kötött a bűnnel. Csak gyerek volt,
de már tudta… Isten meg fog semmisíteni engem, ahogy megsemmisített
másokat vagy hagyta, hadd rohadjanak el, ahogy engedi, hogy
anyám elrohadjon, hogy apám elrohadjon, ahogy fivéreim, nővéreim
és barátaim és ellenségeim elrohadnak. Ezért én bűnöző leszek,
elismerem a bűnt, keresem a bűn kegyét, kifejlesztem magamban a
bűnt, és a magam hasznára fordítom.
Ez volt a fogadalma, s jóllehet elég esze volt ahhoz, hogy erőt
merítsen a bűnből, annyira nem volt értelmes, hogy sikeresen a maga
szolgálatába állítsa. Tíz év börtönrabság tanúsította ezt, bár ő maga
sohasem ismerte be.

Ha továbbra is szívesen olvasnátok a háborús történeti beszámolót, a könyvesboltban megtalálod.

Oldal: E.M. NATHANSON-A PISZKOS TIZENKETTŐ/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat