folytatás.

A tizenkét órás repülőutakat be kéne tiltani A folyosón továbbsétálva Jessicát tárcsázom. – Légyszi, legyél otthon – fohászkodom, miközben megállok az ablaknál, és kinézek a kapuknál sorakozó gépekre. Általában nem imádkozom, nem szokásom. De a rendkívüli idők rendkívüli intézkedéseket követelnek, én pedig rendkívül rugalmas vagyok. Jó, néha vagyok az. – Amy? Már attól jobban érzem magam, hogy hallom a hangját. – Igen, én vagyok. Késik a gépem. – Még mindig kivagy? – Igen. Elmondod megint, hogy miért nem kéne aggódnom? – Nem lesz olyan rossz, Amy. Ha lenne bármi, amit megtehetnék érted… Ideje beavatnom Jesst a tervembe. Csak most jutott eszembe. – Hát lenne itt egyvalami… – Micsoda? – Gyere ide hozzám a reptérre! A nemzetközi terminálra. Ööö… az Air Iberia érkezési oldalán elbújok. Várj meg ott! – És után.

– Utána el kell jutnom valahogy a tenisztáborba, és… jaj, nem tudom. Ron azt akarja, hogy tökéletes kislány legyek, de ő a világ legszarabb apu... Valaki kitépi a kezemből a telefont, rövidre zárva a szar apáról szóló mondandómat. A kitépő természetesen nem más, mint az emlegetett apa. – Hé, add vissza! – Hálló? Ki beszél? – vakkantja bele Ron a telefonba úgy, mint valami beszédhibás őrmester. Jessicát nem hallom. Remélem, nem válaszol neki. – Jessica, majd visszá fog hívni, amikor tud. Azzal rácsapja a telefonra a kihajtható tokot. Még csak esélyt sem hagy rá, hogy felhívjam Mitchet, és tudassam vele, hogy nem leszek itt a nyáron. – Miért? Miért teszed tönkre a nyaramat azzal, hogy elviszel Izraelbe? Elrakja az én telefonomat a saját farzsebébe. – Mert azt akarom, hogy megismerd á nádjányádat, mielőtt még túl késő lenne. Azért. Szóval semmi olyan nincs a pakliban, hogy Ron meg akarna
ismerni, és együtt szeretne lenni velem. Semmi olyan, hogy „mostantól olyan apa akarok lenni, amilyennek mindig is lennem kellett volna”. Nem kéne csalódottnak lennem, mégis az vagyok. – Beszállás az El Ál 001-es Tel-Áviv-i járatára newarki csatlakozással – mennydörög héber akcentussal a hangszóróból. – Utásáink a harmincöttől a negyvenhetedik sorig legyenek szívesek előkészíteni a beszállókártyájukat és az útlevelüket az utáskísérőink számára.

– Tudod, mit? – folytatja Ron. – Visszaadom a telefonodat, ha együttműködsz és felszállsz a gépre. Rendben? Mintha lenne más választásom! – Jó – nyújtom felé a kezemet. Legalább marad némi remény arra, hogy megőrizhetem a józan eszem meg a függetlenségem. Visszaadja a mobilomat, én pedig vonakodva követem a kapuhoz. Az utolsó sorban kaptunk helyet Ronnal, az utolsóban. Tulajdonképpen örülök neki, hogy senki sem ül mögöttem, és kényelmesen tölthetem a tizenkét órás utat Tel-Avivig. Kivéve, persze, ha bomba van a repülőn, vagy terroristák térítik el a gépet, mielőtt még bejuthatnánk a háborús övezetbe. A terroristákon tűnődve Ronra pillantok. – Úgy hallottam, hogy minden El Al gépen vannak biztonsági emberek – nyomom be az előttem lévő ülés alá a hátizsákomat. – Ez igaz? Nem tudom, hogy kezdeményeztem-e valaha társalgást Ronnal. Mintha le lenne döbbenve. Mielőtt válaszolna, körülnéz, hátha valaki másnak tettem fel a kérdést. – Az El Álnak mindig is voltak légimársálljái. – Mennyi? Csak mert ha egy légimarsall jut öt terroristára, akkor annak kampec. – Sok. Ne aggódj, az El Ál a legbiztonságosabb. – Ühüm – felelem nem túl nagy meggyőződéssel balra pillantva, ahol egy összenőtt szemöldökű fickó elég gyanúsnak tűnik. Mr. Szemöldök rám mosolyog, de leolvad az arcáról a vigyor, amikor én is látom, hogy Ron csúnyán néz rá. Miután Ron annyi éven át afféle szülinapi figura volt az életemben, úgy érzem, semmi joga sincs az apámnak neveznie magát.

Amikor kiskoromban elvitt a szokásos szülinapozásra, szinte megcsókoltam a lába nyomát. Ő volt a szuperhős, aki minden kívánságomat teljesítette, és egy napig hercegnőként kezelt. De amikor rájöttem, hogy egy apának mindennap jelen kellene lennie az ember életében, elkezdtem neheztelni rá. Tavaly szó szerint leráztam. Kiosontam a házból, hagytam egy üzenetet, hogy a barátaimmal vagyok, és csak sötétedés után mentem vissza. Anya sem könnyű eset. Hobbiszinten cserélgeti a férfiakat. Ron- ról viszont tudom, hogy régen kommandós volt az izraeli hadseregben. Egy kommandós, aki betojik attól, hogy elvegyen egy nőt, akit teherbe ejtett, nem túl hiteles előttem. Nem akarok majd olyan lenni, mint az anyám. És olyan sem akarok lenni, mint Ron. Hamarosan leszállunk Newarkban, hogy újabb utasokat vegyünk fel. Még sohasem ettem szardíniát, de amikor az emberek felszállnak, és minden üres helyet elfoglalnak a gépen, eszembe jutnak azok a gusztustalan kis halak. Nem fér a fejembe, hányan zsúfolódnak össze egy repülőre, ami amerikai állampolgárok számára nem ajánlott úti célhoz visz. A levegőbe emelkedve megnyomom azt a kis gombot, amivel hátra lehet dönteni az ülést, mert kezdek elfáradni. Csakhogy mivel a leghátsó sorban vagyunk, gyorsan rá kell döbbennem, hogy itt nem lehet hátradönteni az ülést. Hát ez most nem vicces. Ez nem egy rövidke út Orlandóig. Ez marhára egy tizenkét órás út főleg egy olyan helyre, ahová nem is akarok menni, főleg hogy meglátogassam a beteg nagymamámat, akiről azt se tudtam, hogy létezik. (Két „főleg” van ugyan, de jelenleg nincsenek az életemben másodlagos dolgok… minden főhelyet foglal el.)

Már ötödszörre próbálom hátranyomni az ülés támláját, és az előttem lévő annyira hátraengedte a sajátját, hogy alig fér el a lábam. Összeszorul a gyomrom, fojtogat a sírás. Nem tehetek róla. Utálom ezt a gépet. Utálom anyát, amiért elküldött erre a hülye útra. Ront pedig tulajdonképpen mindenért utálom. Néhány óra múlva felállok, hogy kimenjek a mosdóba – ezúttal tényleg oda. Sajnos legalább százan használták előttem a mellékhelyiséget, úgyhogy tele van a padló használt vécépapírfoszlányokkal. Mindennek a tetejébe (úgy is mondhatnám, hogy főleg) még kis cseppek is csillognak a padlón. Vajon pisi vagy vízcseppek? A Dansko belebújós cipőm nincs hozzászokva az ilyen szörnyűségekhez. A helyemre visszatérve – legnagyobb meglepetésemre – végre
sikerül kényelmesen elhelyezkednem az alváshoz, bár ülve. Felszabadulás lesz most elaludni. A kapitány lekapcsolja az összes lámpát, én pedig behunyom a szememet. Arra riadok fel álmomból, hogy valaki kiabál. Fölöttem, vagyis szó szerint az orrom előtt egy haszid zsidót látok. Tudod, olyan pasast, aki fekete kalapban és kabátban jár, lelógó göndör pajesszal. Jessica zsidó, és ő mesélte, hogy az ilyenek hiperszuper vallásosak. Próbálják betartani Isten hatszáz vagy mennyi törvényét. Nekem elég baj az, hogy anya törvényeit kövessem, nem kell még hozzá hatszáz Istentől is. Beletelik pár másodpercre, mire észreveszem, hogy a fickónak csukva van a szeme és imádkozik. De nem a helyén ülve imádkozik, hanem az én ülésem fölött. Fel-le jár a feje, szorosan be van hunyva a szeme, arcán pedig kőkemény összpontosítás tükröződik. Sőt, ahogy sikerül hozzászoknom a fényviszonyokhoz, látom, hogy az összes haszid a gép hátsó részén összegyűlve imádkozik.

Csakhogy nem is imának hangzik az egész, hanem valami motyogással kevert kántálásnak. Lehet, hogy nem is imádkoznak. Aztán az egyik fickó, aki biztos a vezetőjük, hangosan kimond néhány szót, amit mindannyian megismételnek, és folytatják a motyogva kántálást. Ja, tényleg imádkoznak. Mindegyiküknek egyszerre kell? És mik azok a szíjak a kezükön meg a karjukon, és az a homlokukra erősített doboz? Most, hogy így jobban megnézem őket, csodálom, hogy ennyi áhítattal adóznak a vallásuknak: imádkoznak alvás helyett. Ne értsd félre, tényleg csodálom őket, de én nem csinálnám utánuk. Ronra pillantok, aki mélyen alszik. Jóképűnek számít, ha valakinek tetszenek a sötét és szomorkás férfiak. Nekem pont nem. Anyának hófehér a bőre, szőke a haja és zöld a szeme. Biztos „az ellentétek vonzzák egymást” periódusában volt, amikor összejött apával azon a sorsdöntő éjszakán. Eszembe jut, vajon Ronnak jobb lett volna, ha meg sem születek. Ha inkább az unokatestvére koliszobájában maradt volna az Illi nois-i Egyetemen ahelyett, hogy tizenhét évvel ezelőtt követte anyát a lányszállásra. Akkor nem lenne itt a nyakán egy gyerek, aki neheztel rá. Hirtelen kipattan a szeme, én pedig hátradőlve úgy teszek, mintha a képernyőt nézném magam előtt anélkül, hogy rajtam lenne a fülhallgató. Egy jó dolgot elmondhatok az izraeli El Al légi - társaságról: minden egyes ülés hátuljában van egy kijelző. Maga a csoda. – Szerintem tetszeni fog neked ott – szólal meg Ron. – Bár tizenhét éve Amerikában lakom, Izrael mindig is az életem része. – És…? – kérdezem.

Fészkelődve a szemembe néz. – És a nádjányád szeretné, ha az életed része lehetne. Ne okozz csalódást neki! Pislogok, aztán megkapja tőlem a híres fintort, amihez pont kellő mértékben húzom el a számat. – Te most csak viccelsz. Én ne okozzak csalódást neki? Tegnapelőtt még azt se tudtam, hogy létezik! És azzal mi van, hogy ő okozott csalódást nekem? Ha esetleg elfelejtetted volna, sosem volt az az odaadó nagymama. Hidd el, ismerek olyanokat, akiknek odaadó nagymamájuk van. Jessicának négy évig kötött egy takarót Pearl nagyija. Négy évig! Ízületi gyulladással. Kíváncsi vagyok, mit gondolna Pearl nagyi, ha tudná, hogy Jessica az alatt a takaró alatt veszítette el a szüzességét Michael Greenberggel, amit négy éven át kötött a meggörbült ujjaival. Ron mélyet sóhajtva néz a saját kis kijelzőjére. Látom, hogy rajta sincs fülhallgató. Hátradőlök. Hosszú csend következik. Annyira hosszú, hogy ha oldalra pillantanék, szerintem azt látnám, hogy megint alszik. – Hogy szólítsam? – tudakolom még mindig a kijelzőre meredve. – Tetszeni fog neki, ha Saftának hívod. Nádjit jelent héberül. – Safta – ismétlem halkan magamban, hogy hogyan hang zik a számból. A spermadonoromra tekintve látom, hogy bólint. Felszegett állal halványan elmosolyodik, mintha büszke lenne rám. Pff! Előrenézve átkapcsolom a monitort oda, ahol azt mutatja, mennyi idő múlva landolunk Izraelben. Még négy óra ötvenöt perc. A haszidok mostanra visszaültek a helyükre. Megint behunyom a szememet, és szerencsére el is szenderedem.

Akkor térek magamhoz, amikor az utaskísérő mond valamit héberül. Megvárom, hogy angolul is megismételje. – Megkezdjük a leszállást Tel Aviv felett. Kérjük, állítsák vissza az üléstámlát az eredeti pozícióba… Csak szólok, hogy az én üléstámlám egész végig eredeti pozícióban volt a tizenkét órás út alatt!

Nem vagyok bunkó, csak úgy viselkedem, mint egy tini A Tel Aviv-i Ben Gurion Repülőtéren az izraeli-amerikai kettős állampolgár Rontól kérdezi a bevándorlási hivatal tisztje, hogy ki vagyok. – A lányom – válaszolja. – Bejegyzett izraeli állampolgár? Ez a nő viccel? Hogy én? Izraeli állampolgár? De a komoly arckifejezését látva eluralkodik rajtam a pánik. Hallottam már olyan közel-keleti országokról, ahol elrabolják, és nem engedik haza az amerikai gyerekeket. Nem akarok izraeli lenni! Haza akarok menni, mégpedig most rögtön! Megfordulok, hogy elinduljak vissza a gép felé. Remélhetőleg a kapitány felenged… Akár a csomagtérben is mehetnék, valakinek a bőröndjében, esetleg egy átkozott állathordozóban… Csak jussak ki innen! Már majdnem az ajtónál vagyok. Felrémlik előttem a szabadság képe, amikor egy kezet érzek a vállamon. – Amy – zendül fel mögöttem Ron ismerősen gyászos hangja. – Nem fognak hazaengedni, ugye? – fordulok szembe vele. –
Elraboltál ebbe az országba, ahol azt akarják, hogy állampolgár legyek. Jaj, istenem! Náluk tizennyolc évesen mindenkinek be kell

lépni a hadseregbe, ugye? Még a lányoknak is. Hallottam róla, ne is próbáld letagadni! Tudom, hogy most pont olyan vagyok, mint egy kattant kamasz. A hangom jóval magasabb a szokásosnál. Nem tehetek róla, muszáj folytatnom a hablatyolást. – Itt fogsz tartani, és bevisznek katonának, ugye? Magam előtt látom, ahogy egyenruhára cseréltetik velem az Abercrombie & Fitch szettemet. Gyorsabban ver a szívem, és apró izzadságcseppek csorognak végig az arcomon. Esküszöm, hogy nem könnyek, hanem csak izzadságcseppek. – Ron, őszintén szólva azt is kétlem, hogy a gyereked vagyok. Csináltattál valaha apasági tesztet? Csak mert láttam fényképet arról a pasasról, akivel anya együtt járt az egyetemen, és ő pont úgy néz ki, mint én. Ron a plafonra nézve felsóhajt, aztán a szokásosnál sötétebb tekintettel néz rám. Megfeszül az állkapcsa. – Nyugodj meg, Amy. Ne rendezz jelenetet! – Öregem… – vetem oda keményen, mert ismét ura vagyok a hangomnak. Most pont úgy hangzik, mint Angelina Jolie-é abban a filmben, amelyikben mindenkit seggbe rúg, aki az útjába áll. – Én aztán nem rendezek jelenetet! Ekkor odasétál hozzánk egy katona hatalmas gépfegyverével. Szinte kopaszra van nyírva a feje, és ránézésre látom, hogy idegbeteg. Szuper, vége az életemnek. Itt fogok ragadni ebben a harmadik világbeli országban a hátralévő napjaimra, amik valószínűleg meg vannak számlálva. – Máh kárráh? – mondja héberül a katona Ronnak. Nekem vagy úgy hangzik, hogy Macarena, vagy pedig úgy, hogy „Amynek annyi”.

– Hákol bszeda – feleli Ron. Sose hittem volna, hogy sajnálni fogom, hogy nem tudok héberül. A suliban az eszpányolt választottam. – Miről beszéltek? Mi folyik itt? – kérdezem még mindig zakatoló szívvel. Félek a választól, de igyekszem bátor lenni, hogy az amerikai titkosszolgálat embereivel megoszthassak minden információt, amit a szökésem előtt összegyűjtök. Biztos vagyok benne, hogy az amerikai kormány tudni akarja majd, mi folyik itt. – Nem vagy izraeli állampolgár – közli velem Ron. – És nem fognak bevinni semmiféle hadseregbe. – Akkor mit mondott neked az a katona? – Megkérdezte, mi a baj, és azt mondtam neki, hogy minden rendben. Ennyi. Na, persze. Azért visszamegyek vele a bevándorlási hivatalos nőhöz, de leginkább azért, mert satu módjára szorítja a karomat. Most már héberül beszél a nővel. Biztos azért, hogy ne értsem. Amennyire ki tudom venni az egészből, éppen egy alkut üt nyélbe, hogy eladjon gyermekrabszolgának. Bár elég naprakésznek tartom magam a híreket illetően, és igazából sohasem hallottam még izraeli gyermekrabszolgákról. A nő nemsokára pecsétet nyom az útlevelembe – amit anya vész esetére csináltatott velem tavaly, és rávett, hogy belemenjek, mert azt hittem, hogy titokban el akar vinni Jamaicába vagy a Bahamákra –, aztán a csomagkiadó felé vesszük az irányt. Mindössze tizenkét lépést kell megtennünk odáig. – Gyere velem, hozok egy kocsit – parancsolja Ron. – Majd itt megvárlak – válaszolom, mert tudatni akarom vele, hogy nem vagyok hajlandó szülői utasítást elfogadni tőle.

Oldal: SIMONE ELKELES. TÖNKRETETT VAKÁCIÓ - RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat