FOLYTATÁS.

Pontosan tudtam, milyen borzasztó ostobaság ennyire rettegni
a tömegtől, sőt, azzal is tisztában voltam, hogy a hányás és
idegesség egyedül az én hibám, mégsem voltam képes erőt venni
magamon. James kikereste nekem a lexikonból a „nevetségessé válástól
való iszony” (katagelofóbia) fogalmát, majd egyik délután
még hipnózissal is próbálkoztunk, hogy végre megszabaduljak
tőle, önmegvalósításról prédikáló szórólapokkal és megnyugtató
muzsikával kiegészítve a terápiát. Végül csak annyit sikerült elérnünk,
hogy megszállott rajongóivá váltunk a New Age mozgalom
misztikus zenéjének.
Még nem fejeztem be. A hajam is idegesítően az arcomba hullott,
ráadásul elöl tépett frizurám lehetetlenné tette, hogy makrancos
fürtjeimet hátrafogjam a copfomba. Elképzeltem, amint hányásdarabokkal
a frufrumon lépek ki a színpadra. Csakis végső elkeseredésemben
szokásom sírni, ám ebben a pillanatban bizony veszedelmesen
közel álltam hozzá.
S ekkor éreztem, amint egy hűvös kéz gyengéden hátrasimítja a
hajam az arcomból. Nem is hallottam, hogy valaki belépett volna a
mosdóba. Mégsem voltam meglepve – mintha mindvégig számítottam
volna arra, hogy valaki rám talál. Nem kellett odanéznem, hogy
tudjam, egész biztosan egy srác keze fogja gondoskodóan a hajam, és
ez a kéz egész biztosan nem Jameshez tartozik.
Rettenetesen zavarba jöttem, és el akartam húzni a fejem, a kéz
tulajdonosa azonban határozottan rám szólt: – Ne izgasd magad!
Már majdnem kész vagy.

Igaza volt. Végül már képtelen voltam tovább hányni, reszketve
és totál üresen álltam ott. Valamilyen különös oknál fogva egyáltalán
nem rázott meg a tény, hogy egy fiú áll mögöttem a női
mosdóban. Megfordultam, hogy megnézzem magamnak, ki az,
aki szerencsétlen szemtanúja volt a legkevésbé szexis jelenetnek,
amelyet egy lány élete során előadhat. Ha netán Andrew volt az,
szándékomban állt alaposan behúzni neki egyet, amiért hozzám
merészelt érni.
Nem Andrew volt, hanem Dillon.
Dillon.
Az álombéli srác. Eljött, hogy megmentsen a nyilvános megszégyenüléstől,
és diadalmas magabiztossággal egészen a közönség álló
ovációjáig vezessen.
Átnyújtott nekem egy csomó papírtörülközőt, majd lefegyverzően
rám mosolygott. – Szia! Luke Dillon vagyok. – Lágyan csengő
hangjából csak úgy áradt az önuralom, és el sem tudtam képzelni,
hogy dühében valaha is megemelné. Még az okádéktól bűzlő mosdóban
is hihetetlenül szexisen hangzott.
– Luke Dillon – ismételtem, és nagyon igyekeztem, hogy ne meresszem
rá túlságosan a szemem. Reszkető kézzel elvettem tőle a
papírtörülközőt, hogy megtörölgessem az arcom. Álmomban csupán
homályosan jelent meg előttem, mint az álombéli alakok általában,
de most határozottan ráismertem. Karcsú volt és erős, akár
egy farkas, a haja szőke, a szeme pedig sápadt fénnyel csillogott.
Hihetetlenül vonzó volt. Az álom erről az apró részletről teljesen
megfeledkezett. – Ez a női mosdó.
– Meghallottam, hogy itt vagy.
Akaratom ellenére is megremegett a hangom, amikor hozzátettem:
– Így nem tudok kimenni.

Luke erre oldalra lépett, hogy kiengedjen a fülkéből, majd kinyitotta
nekem az egyik csapot, hogy megmosakodhassak. – Szeretnél
kicsit leülni?
– Nem… igen… talán.
Elővarázsolt egy összecsukható széket a fülkék mögötti kis kamrából,
és letette mellém. – Fehér vagy, mint a fal. Biztos vagy benne,
hogy jobban érzed magad?
Hálásan leroskadtam a székre. – Időnként előfordul, hogy miután
végeztem… azzal ott… egyszerűen elájulok. – Halovány mosoly
futott át az arcomon, miközben fülemben éles harsogással lüktetni
kezdett a vér. – Ez az egyik… legelbűvölőbb tulajdonságom.
– Szorítsd a fejed a két térded közé! – tanácsolta Luke, majd letérdelt
a szék mellé, és úgy figyelte lefelé fordított arcom. – Tudod,
nagyon szép szemed van.
Nem válaszoltam. Vészesen közel álltam hozzá, hogy elájuljak egy
ismeretlen srác szeme láttára a női mosdóban. Luke átnyúlt végtagjaim
kusza összevisszaságán, és egy nedves papírtörülközőt nyomott
a homlokomra. A hallásom hirtelen kitisztult.
– Kösz! – motyogtam hálálkodva, majd nagyon lassan felegyenesedtem
ültömben.
Luke lekuporodott elém a földre. – Beteg vagy? – Láthatóan nem
izgatta különösebben az eshetőség, hogy netalán valamilyen fertőző
kórban szenvedek. Erőteljesen megráztam a fejem.
– Csak az idegeim. Ilyesféle helyzetekben mindig rám tör a hányinger.
Tudom, hogy össze kellene kapnom magam… de képtelen
vagyok rá. Most már legalább nem a színpadon fogom kidobni a
taccsot. Azért még előfordulhat, hogy elájulok.
– Milyen bájosan viktoriánus! – jegyezte meg Luke. – De most
akkor egyelőre nem fenyeget a veszély, hogy elalélsz nekem, ugye?

Úgy értem, szeretnél még itt maradni a mosdóban, vagy menjünk
inkább ki?
Lassan felálltam. Sőt, állva is maradtam, tehát nyilvánvalóan sikerült
visszanyernem az uralmamat a testem felett. – Már jobban
vagyok. Nekem… hm… most még gyakorolnom kellene. Azt hiszem,
már csak háromnegyed órám van, vagy ilyesmi, a fellépésemig.
Fogalmam sincs, mennyi időt vesztegettem el. – A fülkére mutattam,
ahol rám bukkant.
– Akkor menjünk ki innen, hogy nyugodtan gyakorolhass még
egy kicsit. Szólnak majd, amikor te következel, és odakinn sokkal
csendesebb.
Ha bármely másik srác lett volna a sulimból, ott helyben lerázom
a nyakamról. Azt hiszem, valójában ez volt a leghosszabb beszélgetés,
amelyet az elmúlt két évben Jamesen és a családtagjaimon kívül
bárkivel is folytattam. S akkor még csak nem is számítottam hozzá
a társalgás hányással tarkított részét.
Luke a vállára kapta a hárfámat a tokjával együtt. – Ezt majd én
cipelem helyetted, tekintettel arra, hogy viktoriánus módra meglehetősen
gyenge lábakon állsz. Megtennéd, hogy ezt pedig te hozod?
– Felém nyújtott egy finom faragással díszített kis fadobozt, amely
a méretéhez képest igencsak súlyosnak bizonyult. Nagyon tetszett:
a belseje rejtelmes titkokat ígért.
– Mi van benne? – Amint a szavak kicsúsztak a számon, nyomban
ráébredtem, hogy valójában ez volt az első kérdés, amelyet feltettem
neki rövid ismeretségünk alatt, amióta gyengéden kisimította arcomból
a hajam. Eszembe sem jutott, hogy bármit is megkérdőjelezzek
vele kapcsolatban, mintha mind ez idáig az egész helyzet kétségbevonhatatlan
és tökéletesen helytálló lett volna, egy íratlan forgatókönyv
része, amelyet mindketten az utolsó pontig szóról szóra követtünk.

– Fuvola. – Luke kinyitotta a mosdó ajtaját, majd egyenesen az
egyik hátsó kijárat felé indult.
– Milyen kategóriában versenyzel?
– Ó, én nem azért vagyok itt, hogy versenyezzek.
– Akkor miért vagy itt?
Hátrapillantott rám a válla fölött, és olyan megnyerő mosoly ragyogott
fel az arcán, hogy rögtön az villant az eszembe: bizonyára
nem gyakran mosolyog így. – Azért jöttem ma ide, hogy téged halljalak
játszani.
Természetesen nem mondott igazat, de hízelgett a válasza. Kivezetett
a délutáni napsütésbe az iskola mögé, majd az egyik piknikasztal
felé vette az irányt a focipálya közelében. Ekkor egy versenyző
neve harsant fel a hátsó ajtó fölött elhelyezett hangszóróból, mire
Luke nyomatékosan rám nézett. – Látod? Tudni fogod, mikor következel.
Letelepedtünk, Luke az asztalra, én pedig a mellette álló padra a
hárfámhoz. Ahogy a nap sugara megcsillant rajta, Luke szeme olyan
sápadtnak látszott, akár az üveg.
– Mit fogsz játszani nekem?
Görcsbe rándult a gyomrom. Teljesen szánalmasnak fog tartani, hiszen
még ahhoz sincs elég bátorságom, hogy csak neki játsszam. – Ah…
Luke elfordította a tekintetét, majd kinyitotta fuvolájának tokját,
és óvatosan összeállította a fából készült hangszert. – Szóval azt akarod
mondani nekem, hogy csodás muzsikus vagy, de a művészeted
nem vagy hajlandó megosztani senkivel?
– Nos, a te szádból meglehetősen önzőnek hat a viselkedésem, ha
így akarsz fogalmazni!
Luke szája vészesen megvonaglott, mintha mosolyát próbálta volna
elrejteni, amint felemelte a fuvoláját. Fújt egy könnyed A hangot,

majd megigazította hangszerén a csúszkát. – Hát, végtére is tartottam
a hajad, amikor szükséged volt rá. Talán nem érdemlek meg egy
rövid kis nótát? Összpontosíts a zenére! Mintha itt sem volnék.
– De hát itt vagy!
– Tegyél úgy, mintha piknikasztal volnék!
Pillantásom végigsiklott pólója ujjából előbukkanó izmos karján.
– Te egész nyilvánvalóan nem vagy piknikasztal. – Egek! De még
mennyire hogy nem volt piknikasztal!
Luke egyenesen a szemembe nézett. – Játssz! – hangja szigorúan
csengett, és én elfordítottam a tekintetem. Nem sértődtem meg,
csak tisztában voltam vele, hogy igaza van.
A hárfámhoz fordultam – helló, öreg barátom! –, és gyengéden
hátrabillentettem a lábán, hogy a vállamhoz illesszem. Pár pillanat
alatt meggyőződtem róla, hogy a hangszer még nem hangolódott
el, azután lassan játszani kezdtem rajta. A húrok finoman és puhán
pendültek az ujjaim alatt; a hárfának kedvére volt a késő nyári meleg
és a párás levegő.
Belefogtam egy dalba, a hangom először csak félénken csendült,
majd egyre erősebben, amikor ráébredtem, hogy szeretném lenyűgözni
ezt az ismeretlen srácot.
A napfény ablakomból
Sugárhajaddal játszik,
Érzem, hogy most is itt vagy,
Bár messze jársz, úgy látszik.
Itt ültél ablakomnál,
Ujjad hajammal játszott,
Hogy velem vagy, közelben,
Örökké tart, úgy látszott.

Ó, bár veled lehetnék újra,
Bár foghatnám kezed újra,
Bár veled lehetnék újra,
És foghatnám kezed…
Hirtelen abbahagytam az éneklést, amikor meghallottam, hogy
Luke fuvolája is bekapcsolódik a dalba. – Akkor hát ismered?
– Bizony ám! Azt a versszakot is énekled, amikor a kedvesét megölik?
Értetlenül ráncoltam a homlokomat. – Csak azt a részt ismerem,
amit már elénekeltem. Nem tudtam, hogy meghal a végén.
– Szegény srác, hát persze hogy meghal. Ez egy ír dal, nem igaz?
Az ír nótákban mindig meghal valaki. Eléneklem neked. Kísérj,
kérlek, nehogy hamisan énekeljek!
Pengetni kezdtem, és felkészültem lelkileg a hangjára, bármilyennek
bizonyuljon is.
Luke arcát a nap sugarai felé fordítva énekelni kezdett.
Csak sodródom céltalan,
Kínzó álomhullámokon,
Meghaltál, s a szívem megszakadt,
Emléked árad, hagyom.
Veled sodornak álmaim,
Hogy merre, nem tudom,
Nem zengem már a szív kíndalát
Elpattant hárfahúrokon.
– A dal szerint tehát a srác meghal…
– Milyen szomorú! – vetettem közbe.

– Ez egy nagyon régi dal – folytatta Luke. – Az a rész, amit énekeltél:
„Ó, bárcsak újra veled lehetnék!”, az a rész új keletű, biztosan
később ragasztották hozzá az eredetihez. Még sosem hallottam. De
amit én énekeltem, az mindig a dalhoz tartozott. Te nem ismerted?
– Eddig nem – válaszoltam, majd őszinte csodálattal hozzátettem:
– Gyönyörű hangod van. Egészen úgy hangzott, mintha valamilyen
CD-felvételt hallgattam volna.
– A tiéd is csodaszép – dicsért Luke. – Úgy énekelsz, akár egy
angyal. Sokkal szebben, mint gondoltam volna. És ez egy lány dala.
A szöveg is nagyon csajos.
Lángba borult az arcom. Butaság volt, persze, hiszen egész életemben
ezt hallgattam – képzett muzsikusok és kritikusok, szakértők
és beavatott ismerősök szájából –, hogy tehetséges vagyok. Sőt,
olyan gyakran hallottam már, hogy a dicséret többé semmit sem
jelentett számomra. A szívem azonban most hatalmasat dobbant
Luke elismerő szavaira.
– Csajos – nyögtem ki végül kissé gúnyosan.
Luke bólintott. – De sokkal többre volnál képes. Meg sem erőlteted
magad. Csak a biztosra utazol.
Hangulatom örömteli elégedettségből nyomban ingerültségbe
csapott át. Hosszú hónapokon át gyakoroltam a Tündérleány sirámát
– rengeteg káprázatos díszítőelemmel és akkordváltással tűzdeltem
az előadásomat. Ezek még a legcinikusabb hárfást is csodálattal
töltötték volna el. Úgy éreztem, nem érdemeltem meg a „biztosra
utazó” amatőr lekicsinylő minősítését még a rejtélyes Luke Dillon
szájából sem.
– Ami ennél kevésbé biztos, az már lehetetlen – válaszoltam kimérten,
érzelmek nélkül. Anyámtól örököltem a vérmérsékletemet,
de hozzá hasonlóan sosem veszítem el a fejem. Csak egyre hűvösebbé

válok, amíg a másiknak végképp el nem megy a kedve a dermesztő
társalgástól. Azt hiszem, Luke megjegyzésétől valahol a „borzalmas
hideg” és a „halálhozó fagyáspont” közötti szintre süllyedt a szívélyességem.
Luke fura kis mosolyt vetett rám. – Ne dühöngj, szép kislány!
Csak azt akarom mondani, hogy beilleszthetnél egy rövidke hárfaszólót
a versszakok közé, ami kizárólag a tiéd lenne. Rögtönözz egy
kicsit! Engedd el magad! Teremts valami szépet! Megvan hozzá a
tehetséged; csak hát nem is próbálkozol.
Kis időbe telt, mire elbűvölő hízelgése mögött végre megértettem
szavainak jelentőségét. – Már szereztem egypár rövid melódiát –
válaszoltam. – De a komponálás elég hosszú időbe telik. Hetekbe.
Napokba, legalábbis. Talán egyszer megnézem, hová tudnék kitalálni
valami szépet.
Közelebb csúszott hozzám az asztalon, és felemelte a fuvoláját. –
Nem erre gondoltam. Itt és most írj egy dallamot!
– Képtelen vagyok rá. Csak felsülnék vele.
Luke elfordította a fejét. – Mindenki ettől fél.
Elfogott egy különös, megmagyarázhatatlan érzés, hogy ezen a
pillanaton most rengeteg múlik: a döntésemen, hogy megfutamodom,
avagy próbát teszek-e. Csak abban nem voltam bizonyos,
pontosan mit is kell megpróbálnom. De nem akartam csalódást
okozni neki. – Akkor játssz te is velem! Segíts kigondolni valamit!
Megpróbálom.
Nem nézett vissza rám, csak szájához emelte a fuvoláját, és eljátszotta
a nyitó dallamot. Fél ütemmel később én is bekapcsolódtam
a hárfámmal, majd onnantól együtt játszottunk tovább.
Amikor először futottunk végig a dalon, ujjaim automatikusan
megtalálták a hangokat, ahogyan hónapok szüntelen gyakorlása

során megtanítottam őket. Mint ahogyan automatikusan követtem
Luke irányítását és furcsaságait is az elmúlt fél órában, elfogadva
a rejtélyes forgatókönyv utasításait, amint az megíratott a
számomra.
Másodjára azonban ujjaim már finom kis harmóniát játszottak
a húrokon. S nem is csak néhány hangot. Több volt ez egyszerű
harmóniánál – tudatos döntést hoztam, hogy saját kezembe ragadom
az irányítást, magamévá téve ezt az ősrégi dallamot. Életemben
először a muzsika belőlem fakadt, és ez csodálatos érzés volt. Semmi
megbánás. Semmi találgatás.
Harmadjára Luke kiszállt az első versszak után, és én egy merőben
új melódiát csalogattam elő a hárfámból nyolc teljes ütemen át.
Luke mosolygott.
– Csúnya dolog a káröröm – figyelmeztettem.
– Az bizony – bólintott egyetértően.
Ajkamba harapva törtem a fejem. Ezzel a kis kitérővel teljesen
idegen területre léptem, és nem ismertem a szabályokat. – Ha… mi
lenne, ha… hajlandó volnál játszani velem ma délután? Ha megváltoztatom
a számom szólóról duettre?
– Igen.
– Akkor megyek, és most rögtön elintézem. – Fel akartam állni,
de Luke elkapta a karomat.
– Már tudnak róla – mondta halkan. – Szeretnél még gyakorolni?
A jelek szerint mégsem én irányítottam az eseményeket. Megdermedtem
a szavai hallatán, és lassan visszaroskadtam a padra. Értetlen
tekintettel meredtem rá. A szívem mélyén megszólalt egy hang:
figyelmeztetést vagy ígéretet suttogott. A választás rajtam múlt – az
én kezemben volt a hatalom, hogy eldöntsem, melyik legyen. Egy
hétköznapi, biztonságos világban figyelmeztetésként szólt volna.

Határozottan bólintottam. – Igen. Gyakoroljunk még egy kicsit!
– Dee… hát itt vagy!
Kizökkentem a bűvöletből, és amikor hátrafordultam, Jamesszel
találtam magam szemközt. Beletelt egy kis időbe, mire fel tudtam
idézni, mikor is beszéltem vele utoljára. – Kidobtam a taccsot.
Luke megszólalt: – Szép szoknya.
James gyanakvó tekintettel mérte végig. – Nem láttalak én már
téged valahol?
– A parkolóban – felelte készségesen Luke. – A zeneboltnál.
Különös módon nehéz volt elképzelnem, hogy Luke máshol is
felbukkanhat, egy teljesen szürke és jellegtelen helyen, de James láthatóan
hitt neki. – Aha… tényleg. Mi történt azzal a hegedűssel,
akivel együtt játszottál?
– Haza kellett mennie.
Az a furcsa érzésem támadt, hogy mindketten elhallgatnak valamit.
Elhatároztam, hogy később még kifaggatom Jamest.
– Hamarosan te következel? – érdeklődtem.
– Éppen most végzett az a cappella, vagy hogy is hívják, és most
kezdik szólítani a duetteket. Emlékszel Jason Bylerra. Úgy döntöttünk,
teszünk egy próbát a dudámmal meg az ő elektromos gitárjával,
csak hogy lássuk, sikerül-e némi lelkesedést kicsikarnunk a
közönségből. Szóval, igen, nemsokára én jövök. Most be is megyek,
hogy megkeressem. Azért fülelek majd, ha szólítják a neved. – James
még mindig úgy bámult Luke arcába, mintha a fiú valamilyen különleges
botanikai ritkaság volna.
– Sok sikert! – mondta Luke.
– Ja, kösz. – James kinyújtotta a kezét, és finoman megsimogatta
az ujjaimat. – Később találkozunk, Dee.
Miután elment, Luke megszólalt: – Szeret kilógni a sorból.

Egyetértettem vele.
– Veled ellentétben – tette még hozzá.
Erre már összeráncoltam a homlokomat. – Ez nem igaz. Én is
szeretek más lenni. De valamiért mindaz, ami felhívja rám az emberek
figyelmét a középiskolán kívül, teljesen láthatatlanná tesz a suli
falain belül. – Megvontam a vállam. – James az egyetlen barátom.
– Hirtelen belém nyilallt, hogy talán túl sokat árultam el, és előtte
is mindjárt láthatatlanná válok.
Luke azonban csak szórakozottan dörzsölgette a hangszerét, mielőtt
ismét rám pillantott. – Az ő bajuk.
„Deirdre Monaghan. Luke Dellom.”
Egész testem görcsbe rándult, amint meghallottam a nevem a
hangosbemondóból.
– Nyugi! – csitított Luke. – Arra most semmi szükség, hogy elájulj
az idegességtől. Majd megvárnak. – Felállt, vállára vetette a
hárfámat, és újra átnyújtotta nekem a fuvoláját. Azután kinyitotta
előttem az ajtót. – Csak utánad, királynőm! – Egy pillanatra behunytam
a szemem, amint az ajtó lassan becsukódott a hátunk mögött.
Vártam, hogy az idegeim ismét fellázadjanak.
– Tudod, hogy akadnak emberek, akik bármit képesek megtenni az égvilágon?

Ha továbbra is szívesen olvasnád Maggie Stiefvater - Lament/ Tündérdallam 1 részét, a könyvesboltban megtalálod, vagy azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó üzletet nyitott.

Ezzel a részlettel fejezem be a 2016-os évet, az új évben újak jönnek, mint részletek. Remélem az ünnepek alatt is, és utána meglátogatjátok a Könyvek Birodalmát.

Oldal: MAGGIE STIEFVATER-LAMENT/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat