A film 1955-ben készült.

PASCAL COVICINAK
Kedves Pat!
Odajöttél hozzám, amikor fából éppen valami kis figurát
faragtam, és ezt mondtad:
– Miért nem csinálsz valamit énnekem?
Megkérdeztem, mit szeretnél, és azt felelted:
– Egy ládikát.
– Minek?
– Dolgokat beletenni.
– Miféle dolgokat?
– Mindenfélét, amid csak van – felelted.
Nos, itt a ládika, amit akartál. Beleraktam majdnem mindent,
amim van, és még sincs tele. Fájdalom és izgalom van benne, jó
és rossz érzés, nemes és aljas gondolatok – a tervezés öröme, ittott
egy kis keserűség, és az alkotás leírhatatlan gyönyörűsége.
És mindezek tetejébe az a sok hála és szeretet, amit irántad
érzek.
És a ládika még sincs tele.
JOHN

ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
1
A Salinas-völgy szűk, hosszú mélyedés két hegylánc között
Észak-Kaliforniában. Közepén kígyózik és kanyarog a Salinas
folyó, amíg végül bele nem ömlik a Monterey-öbölbe.
Emlékszem, gyermekkoromban milyen neveket adtam a füveknek
és a titokzatos virágoknak. Emlékszem, hol bujkált a varangyos
béka, és mikor ébredeztek a madarak nyáron – és milyen
szaguk volt a fáknak meg az évszakoknak – és milyen volt az
emberek arca, járása, sőt még a szaga is. Emlékezetem tárházában
jelentős helyet foglalnak el a szagok és illatok.
Emlékszem, hogy a Gabilan-hegység a völgytől keletre világos,
derűs magaslat volt – csupa báj, csupa napfény, szinte hívogató;
az embernek kedve támadt felkapaszkodni meleg lankáira, akárcsak
egy szerető anyaölbe. Integető hegyek voltak, barna gyepszőnyegük
csupa gyönyörűség.
Ám nyugat felől a Santa Lucia
sziklái ágaskodtak az ég felé, és elvágták a völgyet a nyílt tengertől.
Sötét, komor hegyek voltak, barátságtalanok és veszedelmesek.
Mindig úgy éreztem, hogy rettegek a nyugattól, és imádom
a keletet. Magam sem tudom, hogyan jutottam erre a gondolatra,
hacsak nem az a titka, hogy a Gabilan-hegység csúcsai mögül
bukkant elő a reggel, míg az est a Santa Lucia ormairól ereszkedett
alá. Lehet, hogy a nap születésének és halálának valami
része volt abban, amit a két hegylánc iránt éreztem.
A völgy mindkét oldalán kis folyócskák buggyantak ki a sziklák
hasadékaiból, és a Salinas-folyó ágyába ömlöttek. Csapadé8
kos évek telein a folyócskák túláradtak, és úgy megdagasztották
a Salinas folyót, hogy néha csak úgy tombolt és kavargott, medre
csordultig telt, majd kiáradt. Letépte a farmok földjének szegélyét,
egész holdakat mosott el; csűröket és házakat sodort magával,
hogy tutajok módjára billegve és lebegve ússzanak tova.
Rabul ejtett teheneket

és disznókat meg juhokat, belefojtotta őket
barna, iszapos vizébe, és a tengerbe sodorta. Tavasz végén a folyó
visszahúzódott medrébe, és előbukkantak a homokzátonyok.
Nyáron pedig egészen eltűnt a folyó a föld színéről, legfeljebb
néhány tócsa maradt meg az örvényes kutak mélyén, a magas
part alatt. Fű és hanga újra kihajtott, a parti füzek kiegyenesítették
derekukat, magasba emelve felső ágaikon az ár hordalékát.
A Salinas csak időszaki folyó volt. A nyári nap a föld alá küldte.
Egyáltalában nem volt szép folyó, de az egyetlen folyó, amivel
rendelkeztünk, így aztán még hencegtünk is vele, hogy nedves
télen milyen veszélyes, és száraz nyáron mennyire kiszárad. Mert
hencegni lehet akármivel, jobb híján. Minél kevesebb az, amink
van, annál jobban kell dicsekednünk vele.
A Salinas-völgy mélye a hegyláncok és lankák alatt sík és
sima, mert ez a völgy valamikor egy hosszú, keskeny öböl feneke
volt, amely százmérföldnyire nyúlt be a tengerből. A folyó torkolata
Moss Landingnél ennek a hosszú belvíznek a bejárata volt,
évszázadokkal ezelőtt. Apám egyszer kutat fúrt, ötvenmérföldnyire
a völgykaputól. A fúró előbb termőföldet hozott fel, majd
kavicsot, végül pedig tengeri fövenyt, amely kagylókkal, sőt halcsontdarabkákkal
volt tele. Húszlábnyi mélységig homok jött,
azután megint fekete föld, sőt egy darab vörösfenyő is – az a fajta
elpusztíthatatlan fa, amely nem korhad el. Mielőtt a tenger beöblösödött
ide, a völgyet alighanem őserdő borította. És mindez itt
történt, közvetlenül a lábunk alatt. És éjjel néha úgy rémlett, hogy
érzem a tengert, meg a vörösfenyőerdőt is, amely megelőzte.
A völgy tágas síkjain vastagon terült el a termékeny televényföld.
Egy csapadékos tél elég volt ahhoz, hogy utána fű, fa, virág

buján kizöldelljen. Ilyen esős évben a tavaszi virágok hihetetlen
tömege lepte el a tájat. A völgy egész mélyét, de a dombok lankáit
is pipacs és farkasbab szőnyege
borította. Egyszer egy asszony
azt mondta nekem, hogy a színes virágok még élénkebben ragyognak,
ha néhány fehér virágot is hozzáteszünk, hogy elhatárolják
a színeket. Minden kis farkasbabszirmot fehér szegélyez, és ezért
van az, hogy a rét, amelyet ez a virág borít, minden képzeletet
felülmúló pompában tündököl. De a farkasbab közé kaliforniai
pipacs foltjai keveredtek. Ezeknek a színe is égő, lángoló – nem
mint a narancs vagy az arany, hanem képzeljük el, hogy a színarany
folyékony, és fel lehet verni, mint a habot – nos, ez az
aranyhab versenyezhetne a pipacsok ragyogásával. A pipacs elvirágzott,
a sárga mustár váltotta fel, és igen magasra nőtt. Amikor
nagyapám letelepedett itt a völgyben, a mustár olyan magas
volt, hogy a lovas embernek csak a feje látszott ki a sárga virágok
közül. A hegyoldalon a fű tele volt hintve boglárkával, büdöskével,
kakastaréjjal és fekete közepű sárga violával. És valamivel
később megjelentek a gyűszűvirág vörös és sárga tömegei. A
tűző napot legjobban kedvelő virágok voltak ezek.
A borongós, komor tölgyek árnyékában a vénuszhaj virult és
illatozott, a moha lepte vízpartok alatt ötujjú páfrányok és csillagvirágok
egész fürtjei csüngtek alá. Azután volt ott harangvirág
– habfehér, szinte bűnösen sápadt, apró lámpácskáival. Ezek
olyan ritkák és bűbájosak voltak, hogy a gyerek, aki talált egyet
közülük, egész nap úgy érezte magát, mintha különlegesen kitüntetett,
kiválasztott lény volna.
Amikor eljött a június, a fű kihajtott, majd megbarnult. A
dombokat barna szőnyeg borította – nem is barna, inkább arany,
sáfrány és vörös leírhatatlan keveréke. És ettől kezdve a következő
esőzésig a föld kiszáradt, a folyók elapadtak. A sima földön
repedések keletkeztek. A Salinas folyó eltűnt homokmedrében.
Szél száguldott végig a völgyön, port és pelyvát hajtva maga előtt
– mind nyersebb és élesebb lett, amint dél felé zúdult. De este

elállt. Csikorgó, idegesítő szél volt, láthatatlan porszemek éles tűi
szúrták az ember bőrét, marták a szemét. A mezőn dolgozó emberek
védőszemüveget viseltek, és zsebkendőt kötöttek az orrukra,
úgy védekeztek a kavargó por ellen.
A völgyet dúsan termő, mély televényföld borította, de a dombokon
a termőréteg olyan vékony volt, hogy jó, ha a fű gyökeret
ereszthetett benne. Ahogy még feljebb hágott az ember, a föld
annál soványabb lett, sziklakövek ütköztek ki rajta, míg végül
a határvonalon, ahol már a cserjés is megszűnik, nem volt más,
csak száraz kavics, amely vakítóan verte vissza a nap sugarait.
Az imént a kedvező évekről beszéltem, amikor volt eső bőségesen.
De jöttek az aszály évei is, és rémuralmuk alá hajtották
a völgyet. Az esőzés harmincéves ciklus szerint alakult. Ebben
volt öt-hat csodás esztendő, tizenkilenc-huszonöt hüvelyknyi esővel
– az egész tájat buján belepte a fű. Aztán jött hat-hét közepes
év, tizenkét-tizenhat hüvelyknyi esővel. De azután a száraz évek
következtek, és néha alig esett több hét-nyolc hüvelyknyinél.
A föld kiszáradt, a nyomorúságos fű alig néhány hüvelyknyire
emelte fel fejét, és nagy, kopasz foltok tűntek fel a völgyben, akár
az ótvar. A tölgyek élénkzöldje megfakult, még a zsálya is szürke
lett. A föld megrepedezett, a források kiapadtak, és a barom
kedvetlenül rágcsálta a száraz kórót. A farmok és állattenyésztő
ranchok gazdái ilyenkor megundorodtak a Salinas-völgytől. A
tehenek lesoványodtak, és néha elhulltak az éhségtől. Az emberek
még az ivóvizet is hordóban szállították messze földről a
farmjukra. Nem egy család szinte ingyen túladott mindenén, és
elköltözött a völgyből. És mindig megismétlődött az a furcsa
dolog, hogy az aszály éveiben az emberek elfelejtették a bőség
éveit, a jó években pedig teljesen megfeledkeztek az aszályról,
így volt ez mindig.

2
Ez volt hát a hosszú Salinas-völgy. Története nem tért el az
állam többi részének történetétől. Eleinte indiánok lakták, alsórendű
fajta, amelyből hiányzott minden energia, leleményesség és
kultúra – pondrókon, sáskán és kagylókon éltek, mert még ahhoz
is lusták voltak, hogy vadásszanak vagy halásszanak. Azt ették,
amit éppen találtak, és nem ültettek semmit. Keserű makkot zúztak
porrá, az volt a lisztjük. Még a hadviselésük sem volt egyéb,
mint unalmas pantomim.
Azután jöttek a szenvtelen, rideg spanyolok; mohó és anyagias
igyekezettel kutattak át mindent – mohóságuk Istennek vagy az
aranynak szólt. Lelkeket harácsoltak és ékszereket. De hegyeket
és völgyeket is, folyókat és látóhatárt, körülbelül olyasformán,
ahogy egy mai ember építkezésre alkalmas telkeket szerez. Ezek
a szívós, kiszáradt emberek nyughatatlanul bejárták a partvidéket
minden irányban. Nem egy közülük akkora területen telepedett
le, mint egy fejedelemség; a birtokokat spanyol királyoktól kapták,
akiknek halvány sejtelmük sem volt arról, mit adományoztak.
Ezek az első birtokosok szegényes feudális telepeken éltek,
barmaik szabadon kóboroltak és sokasodtak. Gazdáik időnként
leölték a barmokat a bőr és faggyú kedvéért, míg a húst átengedték
a keselyűknek és a prérifarkasoknak.
A spanyolok, amikor odajöttek, úgy érezték, nevet kell adniuk
mindennek, amit látnak. Hiszen ez az első kötelessége minden
felfedezőnek – kötelessége és előjoga. Nem jegyezhetsz be semmit
kézzel rajzolt térképedbe, amíg el nem nevezted. Vallásos
emberek voltak, persze, íráshoz, olvasáshoz értő emberek, akik
feljegyeztek mindent, és térképeket rajzoltak, s a katonákkal
együtt utazó szívós, fáradhatatlan papok, így aztán az első helyeket
szentekről nevezték el, vagy vallásos ünnepekről, amelyeket
éppen azon a pihenőhelyen ültek meg. Szent van sok, de számuk
mégsem kimeríthetetlen, ezért sűrűn találkozunk az első elnevezések
megismétlődéseivel. Van nálunk San Miguel, St. Michael,

San Ardo, San Bernardo, San Benito, San Lorenzo, San Carlos,
San Francisquitox. Aztán az ünnepnapok – a Natividad, a karácsony;
Nacimiente, a születés; Soledad, a magány. De elneveztek
helyeket hangulatról is, amely az egész expedíciót akkor elfogta.
Ilyen a Buena Esperanza, a jó reménység; Buena Vista, mert a
kilátás gyönyörű volt; Chualar, mert szép. Aztán jöttek a leíró
nevek: Paso de los Robles a tölgyfáktól nyerte nevét; Los Laureles
a babérfáktól; Tularcitos a mocsár nádasaitól; és Salinas a lúgtól,
mely fehér volt, mint a só.
Elneveztek helyeket állatokról és madarakról, amiket láttak
– Gabilanest a sólymokról, amelyek itt a hegyekben röpködtek;
Topót a vakondokról; Los Gatost a vadmacskáról. Néha magának
a helynek a jellege sugallta az elnevezést: Tessajara, csésze
és csészealj; Laguna Seca, száraz tó; Corral de Tierra, földsánc;
Paraiso, mert olyan volt, mint a mennyország.
Azután jöttek az amerikaiak – még kapzsibbak, mert többen
voltak. Elvették a földet, és átalakították
a törvényeket, hogy jogcímüket
biztosítsák. És a farmok szaporodtak az országban; előbb
a völgyekben, majd a lankás domboldalakon; kis, sövénnyel elkerített
faházak, melyeknek
fedele vörös faháncsból készült. Ahol
csak egy erecske szivárgott elő a földből, máris felbukkant
mellette
egy házikó, és gyarapodni kezdett egy család. Muskátli- és
rózsadugványokat ültettek az ajtó elé, az udvarba. Az ösvényeket
keréknyomok váltották fel, kukorica-, árpa- és búzaföldek négyszögei
ugrottak ki a vadmustár sárga tengeréből. A forgalmasabb
utak mentén vegyeskereskedésbe és kovácsműhelybe botlott az
ember minden tízmérföldnyire. Később ezekből sarjadtak ki a
kisvárosok: Bradley, King City, Greenfield.
Az amerikaiak emberibb neveket adtak a helyeknek, mint a
spanyolok. Amint a völgyek benépesültek, a helynevek mindinkább
ott történt eseményekre utalnak. Szerintem valamennyi
közül ezek a legelbűvölőbbek, mert minden név egy-egy elfelejtett
történetet idéz fel. Olyan nevekre gondolok, mint Bolsa Nueva, az

új erszény; Morocojo, a sánta szerecsen (vajon ki volt ő, és hogy
került oda?); a Vadló-szakadék, a Prériló-lejtő, a Gatyakorc-szakadék.
A helyek elárulják azoknak a szellemét, akik elnevezték
őket, elismerően vagy gúnyosan, a leírás poétikus vagy ócsárló
hangján. San Lorenzónak el lehet nevezni akármit, de a Gatyakorc-
szakadék vagy a Sánta Szerecsen már egészen más dolog.
A szél végigsüvített a telepeken délutánonként, és a farmerek
eukaliptuszokból védősávot ültettek mérföldnyi hosszúságban,
nehogy a szél elfújja a felszántott termőföldet. Körülbelül így
festett a Salinas-völgy, amikor nagyapám idehozta feleségét, és
letelepedett a dombok közt, King Citytől keletre.

Oldal: JOHN STEINBECK-ÉDENTŐL KELETRE/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat