Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Prol ógus
Mindössze hárman maradtunk a sütöde piros-fehér csíkos
ponyvája alatt: Grady, én és a szakács. Gradyvel
letelepedtünk egy viharvert faasztal mellé. Mindkettőnk
előtt hamburger hevert a horpadt bádogtálon. A szakács a
pult mögött szorgoskodott: egy lapos kanál szélével kapargatta
a serpenyőjét. A tűzhelyet már jó ideje lekapcsolta, de a zsírszag
továbbra is megülte a levegőt.
A középrész1 – amely nemrég még zsúfolásig volt emberekkel –
üresen tátongott. Mindössze néhány alkalmazott lézengett ott, meg
egy csoport kuncsaft, akik arra vártak, hogy a sztriptízsátorhoz
vezessék őket. Idegesen pislogtak körbe. Kalapjukat levették, kezüket
a zsebükbe mélyesztették. Nem csalódnak majd: valahol hátul
Barbara várja őket dús bájaival.
A többi városi nép – a tökfilkók csapata, ahogy Al bácsi nevezte
őket – már átverekedte magát az állatsátoron a porondig, ahol
fülsiketítő csinnadratta bömbölt. A zenekar a szokásos hangerővel
vágtatott végig a műsoron. Kívülről tudtam, mi következik… Ebben
a pillanatban ér véget a fő attrakció, és Lottie, a légtornász épp
aláereszkedik a porond közepén kötélhágcsójáról.
Gradyre meredtem, megpróbáltam felfogni szavai értelmét. Most
körülpillantott, és közelebb hajolt hozzám.
– Mellesleg – mondta, tekintetét az enyémbe mélyesztve –, az az
érzésem, per pillanat nagyon is sok a vesztenivalód.

vizetaz_elefantnak.jpg

 

A nyomaték kedvéért összevonta a szemöldökét. Nagyot dobbant
a szívem.
A nagysátorban mennydörgő tapsorkán tört ki, és a zenekar
olajozottan zendített rá egy Gounod-valcerre. Önkéntelenül is az
állatsátor felé fordultam, mivel innen indult az elefántszám. Marlena
vagy már Rosie fején ül, vagy most készül felmászni rá.
– Mennem kell – mondtam.
– Maradj nyugton, és egyél! – mondta Grady. – Ha tényleg lelépsz,
jó ideig nem látsz majd ételt.
Ebben a pillanatban recsegve elhallgatott a zene. Istentelenül összecsapott
a rézfúvósok, nádsípok és ütőhangszerek hangja – a harsonák
és pikolók kakofóniájába beleszellentett egy kürt, és a cimbalom üres
kondulása kilebegett a porondról a fejünk felett a feledésbe.
Grady megkövült a hangra, akár egy pillanatfelvétel, a hamburgere
fölé görnyedve, meredező kisujjakkal, szélesre húzott szájjal.
Körbepillantottam. Senki se moccant, minden szem a nagysátorra
szegeződött. Pár szénacsomó szállongott lustán a keményre döngölt
föld felett.
– Mi az? Mi folyik itt? – kérdeztem.
– Psszt – intett csendre Grady.
A zenekar újabb számba kezdett, a „Lobogónk mindörökkön”-t
játszotta.
– Jesszusom! A francba! – Grady az asztalra lökte az ételét, és
felugrott, felborítva a lócát.
– Mi az? Mi történt? – kiáltottam, mert már futott is.
– A „Katasztrófa induló”! – üvöltötte vissza a válla fölött.
Megpördültem a szakács felé, aki éppen a kötényét tépte le magáról.
– Mi a csudáról beszél?
– A „Katasztrófa induló” – veti oda, miközben feje fölött cibálta
át a kötényt. – Azt jelenti, hogy valami rosszul sült el… nagyon,
nagyon rosszul.
– Mint például?

– Bármi lehet… tűz üthetett ki a nagysátorban, pánik vagy akármi.
Jaj, édes Jézusom! Szegény ördögök bizonyára nem is tudják még – és
fejét behúzva eltűnt a vasalt ajtó mögött.
Eluralkodott a káosz… cukorkaárusok ugráltak át pultjaik fölött,
segédek tántorogtak elő a sátorponyvák alól, porondmunkások rohangáltak
fejvesztetten a cirkusz területén. Akinek csak köze volt a
Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszához, az most a nagysátor felé
tódult. Gyémánt Joe vágtázott el mellettem.
– Jacob… az állatsátor! – rikoltotta. – Elszabadultak az állatok!
Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Nem kellett kétszer mondania. Marlena is ott van.
Vadul dobolt a vér az ereimben, ahogy a sátorhoz közeledtem; a
rettegés dobszólója egy regiszterrel mélyebben szólt a kinti lármánál.
A föld reszketett körülöttem.
Betámolyogtam a sátorba, és egy hatalmas jakkal találtam magam
szemben: göndör szőrzettel borított mellkas, dobogó paták, kitáguló vörös
orrlikak és forgó szemek kavalkádja. Olyan közel vágtatott el mellettem,
hogy ijedten hátrahőköltem, és a ponyvához lapultam, nehogy az egyik
görbe szarv felnyársaljon. Egy rémült hiéna is behúzta előtte a vállát.
A sátor közepén szétlapult az árusító stand. Helyén pettyek és
csíkok tömkelege örvénylett: farok és paták, farkak és karmok, mind
merő üvöltés, bömbölés, sivítás és nyihogás. Jegesmedve tornyosult a
jelenet fölé, vakon vagdalkozott tepsiméretű mancsaival. Nekiütődött
egy lámának, amelyet ledöntött a lábáról. Bumm! A láma elterült
a földön, nyaka és lábai ötágú csillagot formáztak. Csimpánzok
visongtak és makogtak, köteleken lóbálózva a nagymacskák feje
fölött. Egy zebra vadul villogó szemmel túl közel iramodott el egy
lesben álló oroszlán mellett, amely megcélozta, ám elvétette áldozatát.
Tovaszökkent, hasa kis híján a földet súrolta.
Tekintetemmel Marlenát keresve végigpásztáztam a sátrat. Őt nem
találtam, de láttam, hogy egy párduc besurran a porondhoz vezető
folyosóra. Amikor az állat ruganyos fekete teste eltűnt a ponyvával
határolt alagútban, összeszedtem magam. Ha a tökfilkók eddig nem

tudták, mi az ábra, most mindjárt rájönnek. Néhány másodperc múlva
következett el, aminek el kellett következnie… az egyik hosszan
elnyúló sikolyt a másik követte, majd megint újabb, és az egész hely
remegett a lelátókról menekülő embertömeg tülekedésétől. A zenekar
most is recsegve hallgatott el, ezúttal végérvényesen. Behunytam a
szemem: Kérlek, istenem, add, hogy a hátsó kijáraton távozzanak!
Édes istenem, ne engedd, hogy erre próbáljanak átjutni!
Kinyitottam a szemem, és már-már eszelősen jártattam végig az
állatsátoron. Az ég szerelmére, miért olyan nehéz megtalálni egy
lányt egy elefánttal?
Amikor megpillantottam rózsaszín flittereit, csaknem felkiáltottam
megkönnyebbülésemben… talán meg is tettem. Nem emlékszem.
Az ellenkező oldalon állt, és az oldalfalnak támaszkodott, nyugodtan,
mint a nyári nap. Flitterei olvadt gyémántként villogtak;
csillámló jelzőtűzként az irhák tarkaságában. Ő is észrevett, és egy
végtelennek tűnő pillanatig fogva tartotta a tekintetemet. Hűvös
volt és ernyedt. Még mosolygott is. Feléje verekedtem magam, de
volt valami a tekintetében, ami megállított.
Az a rohadék háttal állt neki, vértolulásos arccal üvöltött, hadonászott,
és ezüstvégű sétapálcáját lóbálta. Selyemmel bevont cilindere
mellette hevert a szalmán.
Ő kinyúlt valamiért. Egy zsiráf iramodott el közöttünk – hosszú
nyaka még most, rémületében is kecsesen ring –, és mikor eltűnt,
láttam, hogy felkap egy vascölöpöt. Lazán tartotta, a végét a kemény
talajon nyugtatta. Elködösödő szemmel nézett ismét rám. Aztán
tekintete a férfi csupasz fejére siklott.
– Ó, Jézus! – mormoltam, mert hirtelen kitaláltam a szándékát.
Feléje botladoztam, sikoltozva, bár semmi esélye sem volt, hogy
meghallja a hangomat: – Ne tedd meg! Ne tedd!
Meglendítette a póznát a levegőben, és lesújtott vele a férfi fejére.
Görögdinnyeként hasította ketté. A koponya szétnyílt, a szempár
kerekre tágult, és az O-t formázó száj mozdulatlanná dermedt. A
férfi térdre rogyott, majd előrebukott a szalmába.

Döbbenetemben mozdulni sem tudtam, egy fiatal orángután a
lábszáram köré fonta hajlékony karjait.
Oly régen történt mindez, réges-régen, ám azóta is kísért az
emléke.
Nemigen beszélek azokról az időkről. Valójában végig hallgattam.
Nem is tudom, miért… végül is közel hét évig dolgoztam különböző
cirkuszokban, és ha ez nem elég izgalmas beszédtéma, akkor nem
tudom, mi volna az.
Valójában tudom az okát: soha nem bíztam meg magamban. Féltem,
hogy még eljár a szám. Tudtam, mennyire fontos, hogy megőrizzem
az ő titkát, és meg is őriztem… egész életében és azon is túl.
Hetven éven keresztül egyetlen élő léleknek sem szóltam róla.

Egy

Kilencvenéves vagyok. Esetleg kilencvenhárom. Vagy az
egyik, vagy a másik.
Mikor ötesztendős az ember, hónapra számon tartja a
korát. Még huszonévesen is tudja, mennyi idős. Huszonhárom vagyok,
mondja, vagy teszem azt, huszonhét. Az egész futó habozással
kezdődik, mintha épp csuklanánk. Hogy mennyi idős vagyok? Nos,
hát… kezdjük magabiztosan, aztán megtorpanunk. Harminchármat
készültünk mondani, holott már betöltöttük a harmincötöt. Aztán
zavarba esünk, mert rájövünk, hogy ez már a vég kezdete. Természetesen
így igaz, de évtizedekbe telik, mire beismerjük.
Kezdjük elfelejteni a szavakat: a nyelvünk hegyén vannak, csak
éppen makacsul ott is maradnak. Felmegyünk az emeletre valamiért,
mire azonban felérünk, elfelejtjük, miért indultunk el. Összekeverjük
a gyerekeink nevét, végül már a lábunk előtt heverő ebével is. Néha
elfelejtjük, milyen nap van éppen. Idővel már az évet sem tudjuk.
Valójában nem is felejtettem olyan sokat. Inkább úgy mondanám,
feladtam, hogy nyomon kövessem a világ folyását. Új évezredbe léptünk,
ennyit tudok… micsoda hűhó a nagy semmiért. Az a sok fiatal
kongatta a vészharangot, és körülrakta magát konzervekkel. Mindezt
azért, mert valaki túl lusta volt ahhoz, hogy négy számjegynyi helyet
hagyjon kettő helyett. Tán a múlt hónapban történt, de akár három éve
is lehetett. Amúgy meg kit érdekel? Mi a különbség három olyan hét,
három év vagy akár három évtized között, amely borsópüré és tápióka
fogyasztásával telik el, mialatt gumírozott alsót visel az ember?
Kilencvenéves vagyok. Esetleg kilencvenhárom. Vagy az egyik,
vagy a másik.

Vagy baleset volt, vagy az utat javítják, mert egy falka vénlány
úgy tapad az ablakhoz a folyosó végében, ahogyan gyerekek vagy
börtöntöltelékek szoktak. Törékenyek, akár a pókok; hajuk olyan
vékony szálú, hogy szinte ködpárává foszlik. A legtöbben bő évtizeddel
fiatalabbak nálam, ami meglep. Még ha a test el is árulja az
embert, az elme makacsul tagad.
A folyosón veszteglek a járókeretemmel. Istennek hála, sokat
fejlődtem a csípőcsonttörésem óta. Egy ideig úgy tűnt, hogy nem
tudok majd járni – eredetileg ezért is beszéltek rá, hogy ide jöjjek
–, de újabban néhány óránként felkelek és teszek pár lépést. Napról
napra egy kicsit messzebb jutok, mielőtt szükségét érezném, hogy
megforduljak. Van azért még élet a vén csontban.
Most öten vannak, ősz hajú vénségek, akik összecsődültek, és
göcsörtös ujjaikkal az ablak felé mutogatnak. Várok egy keveset,
hátha eltisztulnak, de nem.
Lepillantok, ellenőrzöm, hogy behúztam-e a féket, majd óvatosan
felemelkedem. Miközben végrehajtom a veszélyes átkelést
a járókerethez, a tolókocsi karjára támaszkodom. Most, hogy
körbefog a járókeret, megragadom a gumírozott szürke karját,
és előrelendítem, mígnem a könyököm kiegyenesedik. Pontosan
egy csempe távolságot teszek meg így. Előrehúzom a bal lábamat,
ránehezedem, majd utánahúzom a másikat. Tolok, húzok, várok,
tolok. Tolok, húzok, várok, tolok.
A folyosó hosszú, és a lábam nem engedelmeskedik úgy az akaratomnak,
ahogyan régen. Istennek hála, nem a Teve-féle bénaság
ez, de így is lelassít. Szegény öreg Teve… évek óta nem gondoltam
rá. A lábfeje olyan ernyedten lóbálózott a lábszára végén, hogy csak
magasra emelt térddel tudott előrelépni. Én olyan nehezen vonszolom
a lábamat, mintha súlyokat raktak volna rá, és mivel a hátam se tudom
kiegyenesíteni, járás közben végig a két papucsomat nézem.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 222
Tegnapi: 450
Heti: 672
Havi: 9 285
Össz.: 382 293

Látogatottság növelés
Oldal: SARA GRUEN-VIZET AZ ELEFÁNTNAK/ RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »