Spirit Bliss: A Szem 1. - Reményfosztottak (1. fejezet, 1-3. rész)

 

1. fejezet

A kis konyhában síri csend honolt. Alison könnyei már elfogytak, Ana könnyei pedig képtelenek voltak útnak eredni. Csak bámulta a zúzódástól lila bőrt, a véreres szempárt, és a benne ébredt gyűlölet néhány pillanat alatt egyetlen cseppből tengernyi méretűre duzzadt. Az asztalon ott hevert a jelvénye, bizonyítékául annak, hogy semmire sem jó. Hogyan tudna bárkit megvédeni vele, ha a saját húgát sem képes?

– Nem maradhatsz vele – közölte szinte vicsorogva.

– Tudom – bólintott a húga. – Segítesz nekem, ugye?

1.

Ryland Patrensen rendőrjárőr épp szét akart robbanni dühében. Nem elég, hogy rábíztak egy zöldfülűt, az már az első éjszakán veszélyezteti a saját és az ő életét is. Fogja magát, és egyedül elrohan egy kábszeres után. Bolond. Felelőtlen bolond.

– Térdeljen le, kezeket tarkóra! – üvöltött rá a dílerre. Azonnal tudta, hogy melyik bandához tartozik, elárulta mind a származása – mexikói –, mind a jellegzetes, kék fejkendő, amit a csuklójára kötve viselt. Gyorsan meg akarta bilincselni, hogy minél előbb Danison után mehessen. Ha a srác kinyíratja magát, őt is kényszerszabadságra küldik, pedig még idő sem volt arra, hogy valóban társaként tekintsen rá. Semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy heteken át otthon ücsörögjön, ahhoz meg még kevésbé, hogy megint Dr. Prath kanapéján kössön ki, és a gyerekkoráról kérdezgessék. Így sem érezte elégnek, amit nap mint nap tesz, ha még parkolópályára is állítják, rövid idő alatt belezakkan.

Figyelte, ahogy a gyanúsított követi az utasításait, mögé lépett, és elővette a bilincsét. Más esetben odatereli a férfit a járőr kocsihoz, ráfekteti a motorháztetőre, rendesen megmotozza, és csak aztán lát neki a letartóztatásnak, ám ez most nem az a helyzet volt. Késve jött rá az örök igazságra: a kapkodás csak még nagyobb bajt okoz. Ahogy a férfi csuklója után nyúlt, a semmiből előkerült egy kés, és mire észbe kapott, már a combjából meredt ki a nyele.

A fájdalom néhány másodperces késéssel érkezett. Nem volt ideje foglalkozni vele, máris egy ököl csapódott az arcába, amitől jó néhány méternyit zuhant hátra – ki nem nézte a suhancból, hogy ilyen erős a jobb horga. Szédelegve igyekezett talpra állni; meglepő módon sikerült. Nem az állóképességében kételkedett, inkább az lepte meg, hogy nem kapott azonnal újabb ütéseket. Először azt hitte, a férfi elmenekült, ezért úszta meg a folytatást, aztán rádöbbent, korántsem erről van szó. Egy Glock szegeződött egyenesen a fejének; a díler arcát elnézve reménye sem maradt arra, hogy nem fog elsülni. Első és egyetlen gondolatként az anyja képe suhant át az elméjén. A nő hasonló módon vesztette el a férjét, ha őt sem látja többé… Mégsem volt mit tenni.

Lövés dördült, fülsértően törte meg az éjszaka csendjét. Ryland várta az újabb fájdalmat, az elgyengülést, a véget, ám lába és álla sajgásán kívül semmi mást nem érzett. Aztán észrevette a másik férfi pólóján – pont a szíve tájékán – az egyre jobban terjedő, vörös foltot; akár egy pillanatok alatt kinyíló rózsabimbó. A díler hitetlenkedve lepislantott magára, összecsuklott, végül elterült a földön. Mögötte egy pisztolyt tartó alak körvonalai derengtek fel.

– Ki v…? – A kérdés végét elfojtotta a szédülés, Ryland arra eszmélt, hogy ismét a betonon fekszik. Combjához nyúlt, de valaki megragadta a csuklóját, mielőtt elérte volna a kés nyelét.

– Ne! – Egy nő. A hang alapján ezt most már biztosra vette. – Ha kihúzod, elvérzel, mire ideér a segítség.

– Ki vagy?

– Csak maradj nyugton. Odamegyek az autóhoz, beszólok rádión, addig ne mozdulj, rendben? – hajolt be egy arc a látóterébe. Hullámos, szőke haj, kék szempár, kedves arcvonások és csábítóan telt ajak. Baszki. Mégis meghalt, és eljött érte egy igazi angyal. Bólintott, hogy mire, azt maga sem igazán tudta. A nő eleresztette a csuklóját, és távoldott; néhány másodperc múlva felsistergett a rádió.

– 123-as kód. A Hawkins sarkán megsérült egy rendőr. Ismétlem, megsérült egy rendőr. Mentőt és erősítést kérek! – Ryland megdöbbent az újabb információtól: a nő zsaru. A pontos lövés, a nyugodt viselkedés, a hivatalos mondatok mind ezt támasztották alá. A szürke betonra tenyerelt, megpróbálta felnyomni magát, ám mielőtt sikerrel járhatott volna, a nő visszaguggolt mellé.

– Minden oké, mindjárt jönnek.

– Nem a mi körzetünknél vagy – nézett fel Ryland egyenesen az arcába. Nem kapott feleletet. Az Angyal a lábához hajolt, közelebbről is megvizsgálta a penge és a hús találkozását. – Mi a neved? –Csend. – Miért nem felelsz?

– Figyelj, rendben leszel. Nekem most mennem kell, de mindjárt itt lesznek érted – simított a nő a füle mögé egy elszabadult tincset. A mozdulat kapkodó volt, szavai viszont bizonytalanságról árulkodtak. Nem akart indulni, és Ryland sem akarta, hogy elmenjen.

– Ne hagyj itt! – A nő után kapott, de csak súrolta a karját.

– Sajnálom…

– Kérlek! – Sziréna vijjogása hangzott fel a távolból, megmentője arcán rémület futott végig.

– Mennem kell. Sajnálom – ismételte meg.

Mire a mentősök kiérkeztek, Ryland már abban sem volt biztos, hogy valóság volt-e egyáltalán.

2.

A levegőtlen pince egyetlen fényforrását egy pislákoló égő nyújtotta, ami a plafonról lógott le egy drót végéről. A nő hunyorogva nézett körbe, tudatának darabkái lassan álltak össze – cseberből-vederbe. A korábban feltámadt remény elhalt, és ez szinte szó szerint gyomron rúgta, öklendezve hajolt előre, hosszú, szőke haja az arcába omlott. Tenyerével megtámaszkodott a földön, tekintete a csuklójára tetovált szörnyűségre tévedt. Azt hitte, annál rosszabb már nem lehet, de tévedett. Még mindig az járt a fejében, amit korábban a fülébe súgtak, így pontosan tudta, mi vár rá. Ugyanaz, ami Rose-ra. Pedig azt gondolta, barátnője legalább megmenekült. Ha neki tovább is kell szenvednie, ő már jó helyen van. Tévedett.

A harag szétáradt a testében, és adott némi erőt. Talpra kászálódott, körülnézett, de azonnal meg is ingott a látványtól. Halálra rémülve zuhant vissza a padlóra, és négykézláb mászott minél távolabb a vérfoltoktól mocskos asztaltól.

– Nem fogok meghalni. Nem fogok meghalni.

Annyiszor ismételgette ezt, hogy szinte már önkéntelenül jött a szájára. Valahányszor az a férfi magával vitte, ő megesküdött magának, hogy bármi vár is rá, túléli. És most is így lesz. Így kell lennie.

A plafon lépések zaját közvetítette, odafent valaki járkált. A nő lélegzetvisszafojtva figyelte a lépteket, azok néhány másodperc után elhaltak, majd egy ajtó csukódott. Magára hagyták, de hogy mennyi időre, azt nem tudhatta. Talán csak percei maradtak, vagy néhány óra. Ismét felállt a földről, és erőt véve magán körülnézett. Az ajtóhoz egy négyfokos lépcső vezetett. A korlátba kapaszkodva, tettvágytól hajtva felmászott, pedig pontosan tudta, hogy felesleges. A biztonsági zárat puszta kézzel feltörni lehetetlen.

Zihálva fordult vissza, és elkeseredetten kutatott valami után, ami segíthet kiszabadulni vagy megvédeni magát, de a helyiség teljesen üres volt – nem számítva a szörnyű asztalt. Aztán meglátta a láncokat. Az asztal négy végéhez rögzítették őket egy-egy csavarral. Kemény, hideg vas, igazi fegyver. Kavargó gyomorral közelítette meg a szoba másik oldalát, és szemügyre vette a csavarokat. Az a férfi elvárta tőle, hogy ápolja a körmét, így hosszú és erős volt, a lány mégis attól tartott, nem eléggé. Megkapargatta a rozsdát a csavar tetején, aztán elszörnyedve jött rá, hogy a színe túl sötét. Alvadt vér.

– Nem fogok meghalni – hadarta el újra, mielőtt munkához látott volna.

3.

Ana az ötemeletes lakóház tetején állt, és az odalent sürgölődő mentősöket és rendőröket figyelte, miközben azon tűnődött, mi a fenéért kockáztatott. Amikor járőrözés közben meglátta a zsarut, egy régi emlék tört a felszínre, egy arc, egy hang. Sokáig hajtogatta magának, hogy nem tartozik neki semmivel, hiszen Eye mentette ki végül a börtönből, mégis adósnak érezte magát. A kedvességért, a bizalomért, a megértésért… Hát, most visszafizethetett mindent, egy gyermek életénél nincs drágább.

– Tudtam, hogy nem lenne szabad szétválnunk – hangzott fel a sóhaj a lépcsőház ajtajából. Kaemon kisétált a szabadba, és megállt a nő mellett. Egy almát dörzsölt a ruhájához, majd miután elég fényesnek ítélte, beleharapott. Ana el sem tudta képzelni, honnan szerezhette az éjszaka közepén, de biztos volt benne, jobb is, ha rejtély marad.

– Csak ki akartam szellőztetni a fejemet.

– És helyette bajba keveredtél. Ezt nem úszod meg büntetés nélkül, Eye nem hagyja annyiban. – A férfi a lenti események helyett inkább a csillagos eget bámulta, Ana tekintete követte az övét. A hold olyan szépen világított ma, mintha csak ünnepelni lenne kedve. Vajon egy rossz ember halálát vagy egy jó megmentését?

– Azt hiszed, nem tudom, hogy mérges lesz? – dörzsölte meg az arcát Ana. Hullafáradtnak érezte magát, és odabent valami nem volt rendben. A mellkasa lüktetett, ez a dörömbölés pedig visszhangot vert a fülében.

– Akkor ne kérdezzem meg, hogy miért tetted? – nézett rá Kaemon. Fekete tekintete felvette a versenyt az éjszaka sötétjével. Ana és ő nemcsak bajtársak voltak, hanem szinte testvérek is. Ritka esetnek számított, amikor a fiatal férfi nem értette noonája döntéseit.

– Ne, mert úgysem tudnék felelni rá. Inkább menjünk – fordított hátat Ana a látványnak, amint a mentő ajtaja becsukódott, és a jármű elindult a sérülttel a kórházba. – Nem lenne jó, ha a zsaruk meglátnának.

– Mégis itt állsz hosszú percek óta. Erről se kérdezzem meg, miért? – lépett utána a férfi. Három harapással eltüntette az almát, majd a csutkát a cigarettázóknak kihelyezett szemetesbe dobta az ajtó mellett.

– Ne, mert erről sincs fogalmam. – Ana megcélozta a lefelé vezető lépcsőt. Kettesével szedte a fokokat, hogy minél hamarabb eltűnhessenek innen. Kaemon felugrott a korlátra, és megelőzve őt lecsúszott a lépcsősor aljáig. Ana megcsóválta a fejét a gyerekesség miatt, de Kaemon csak teli szájjal vigyorgott rá, akár egy jóllakott óvodás.

– Azért, ugye, a kórházba nem megyünk be? – hajolt Ana füléhez, amikor a nő mellé ért. Ana mástól nem tűrte volna el ezt a pimasz hangsúlyt.

– Bolondnak nézel? – fintorodott el.

– Nem, csak zavarodottnak.

– Akkor vegyél szemüveget!

– Tökéletes a látásom. Visszamegyünk az Origóba? – nyitotta ki Kaemon a hátsó ajtót, és kisétált a szabadba. Ana megrázta a fejét. Túl sok minden történt ahhoz, hogy pihenni tudjon, akkor már inkább cselekvéssel töltse az időt, mintsem a plafon bámulásával.

– Még vár egy kis meló. Spencerék számítanak ránk – emlékeztette a férfit.

– Akkor hát szolgáltassunk igazságot és biztonságot számukra.

 

 

Oldal: SPIRIT BLISS-A SZEM 1-3RÉSZ
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat