FOLYTATÁS.

– Ridley-vel nem akasztanám össze a bajszomat. Lehet, hogy már
nem Szirén, de attól még egy istencsapása. – Kukoricakását és tojást lapátoltam
a pirítósra, szalonnát tettem rá, és feltekertem a képződményt.
Link úgy nézett rám, mint aki mindjárt elokádja magát. Most,
hogy részben Incubus lett, a kaja már nem volt olyan vonzó a számára.
– Haver, eszem ágában sincsen Ridley-vel szórakozni. Lehet,
hogy hülye vagyok, de annyira azért nem.
Kezdtem kételkedni ebben. Megvontam a vállamat, és a szendvics
felét a számba tömtem. Így is rossz íze volt. Nyilván több szalonna
kellett volna bele.
Belefogtam volna a mondókámba, de egy kéz nehezedett a vállamra,
én pedig szinte a plafonig ugrottam. Egy másodpercre viszszatértem
az álombéli víztorony tetejére, és felkészültem a támadásra.
De csak Amma volt az, a szokásos év eleji szentbeszédet szándékozott
előadni. Vagyis azt hittem. Észre kellett volna vennem a
csuklójára kötött vörös fonalat. Egy új amulett megjelenése mindig
viharfelhőket jósolt.
– Én nem tudom, fiúk, hogy képzelitek azt, hogy még mindig
itt ücsörögtök, mintha semmi dolgotok nem lenne. Még nincs vége
– se a holdnak, se a hőségnek, se annak a kis afférnak Abraham
Ravenwooddal. Ti ketten úgy viselkedtek, mint aki jól végezte dolgát;
a villanyt felkapcsolták, vége az előadásnak. – Halkabban folytatta.
– Pont akkora hiba, mintha mezítláb lépnétek be a templomba.
Mindennek megvan a következménye, mi még a felét se láttuk
annak, ami még ránk vár.
Következmények? Na, azokat ismertem. Ott voltak mindenhol,
hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni őket.
– Asszonyom? – Azt is hiába mondtam Linknek, hogy fogja be a
száját, amikor Amma átáll a sötét oldalra.

Amma megragadta Link pólóját, friss gyűrődéseket varázsolva
a felvasalható Black Sabbath matricába. – Tapadj rá a gyerekemre!
Tudom, hogy most bajban vagy, és tízszeresen is sajnálom. De
olyanfajta baj ez, ami távol tart titeket, bolondokat a még több bajtól.
Értve vagyok, Wesley Jefferson Lincoln?
Link ijedten pislogott. – Igenis, asszonyom.
Rápillantottam Ammára az asztal mellől. Még mindig Link
pólóját szorította, és engem sem készült kiengedni a látóköréből.
– Amma, nyugi már! Első nap az iskolában, ennyi. Ahhoz képest,
amin a nyáron keresztülmentünk, szinte semmiség! A Jackson
gimiben nincsenek se Háborgók, se Incubusok, se Démonok!
Link megköszörülte a torkát. – Hát, ez nem feltétlenül igaz. –
Mosolyogni próbált, de Amma addig csavarta a pólóját, amíg a barátom
fel nem emelkedett a székről. – Juj!
– Szerinted ez vicces?
Linknek volt annyi esze, hogy ezúttal kussoljon. Amma felém
fordult.
– Ott voltam, amikor az első fogacskád beletört abba az almába,
meg amikor kocsikáztál a Pinewood derbin. Cipősdobozokat
vagdostam szét, hogy terepasztalt készíthess, és születésnapi
tündértortácskák százait vontam be cukormázzal. Akkor sem szóltam,
amikor a vízgyűjteményed elpárolgott, pedig előre megmondtam,
hogy így lesz!
– Tényleg nem, asszonyom. – Ez igaz volt. Amma jelentette az
állandóságot az életemben. Ott volt, amikor anya nagyjából másfél
évvel ezelőtt meghalt, és amikor apa emiatt elveszítette ön -
magát.
Olyan váratlanul engedte el az ingemet, mint amilyen hirtelen előtte
megragadta, lesimította a kötényét, majd halkabban folytatta. Bármi is

idézte elő a vihart, elmúlt. Talán tényleg a hőség volt. Mindannyiunkat
kikészített.
Amma elnézett mellettünk, kibámult az ablakon. – Itt voltam,
Ethan Wate. És itt is leszek, amíg te itt vagy. Ameddig szükséged
van rám. Nem megyek el egy perccel sem hamarabb. És nem maradok
egyetlen perccel sem tovább.
Hát ez meg mit jelent? Amma még sohasem beszélt így hozzám
– mintha eljöhetne az az idő, amikor nem itt leszek, vagy nem lesz
szükségem rá.
– Tudom, Amma.
– Akkor nézz a szemembe, és merészeld azt mondani, hogy nem
félsz legalább annyira, mint én, vagy még jobban is! – Halk volt a
hangja, alig hangosabb a suttogásnál.
– Sikerült egy darabban visszajönnünk. Csak ez számít. Minden
másra találunk megoldást.
– Azért ez nem ilyen egyszerű. – Amma még mindig olyan csendesen
beszélt, mintha a templom első sorában ültünk volna. – Ide
figyelj! Akad-e bármi, csak egyetlen, aprócska dolog, amit ugyanolyannak
érzel, mióta visszatértünk Gatlinbe?
Link a feje búbját vakargatva megszólalt. – Asszonyom, ha Ethan
és Lena miatt aggódik, megígérhetem, hogy semmiféle bajuk nem
eshet, amíg én védem őket a szupererőmmel. – Büszkén megfeszítette
a karizmát.
Amma felhorkant. – Wesley Lincoln! Hát nem tudod? Amiről
én beszélek, azt pont annyira tudod meggátolni, mint azt, hogy rád
szakadjon az ég.
Beleittam a csokis tejembe, és majdnem végigköptem az asztalon.
Túl édes volt, úgy ragadt a torkomra, mint a köhögéscsillapító

szirup. A tojás olyan volt, mint a vatta, a kukoricakása pedig olyan,
mint a száraz homok.
Mindennel baj volt ma reggel, mindennel és mindenkivel. – Mi
a gond a tejjel, Amma?
Megcsóválta a fejét. – Nem tudom, Ethan Wate. Mi a gond a
száddal?
Bár tudnám!
Amikor kiléptünk az ajtón, és beültünk a Roncsba, megfordultam,
és még egy pillantást vetettem a Wate-házra. Nem tudom,
hogy miért tettem. Amma az ablakban állt a függönyök között, és
nézte, ahogyan távolodunk. Ha nem ismertem volna Ammát, megesküdtem
volna rá, hogy potyognak a könnyei.

 SZEPT. 7. 

Halandó lányok

Miközben végigautókáztunk a Dove Streeten, nehéz volt elképzelni,
hogy a városnak a barnán kívül más színe is szokott
lenni. A fű úgy nézett ki, mint az odaégett pirítós, mielőtt lekaparják
róla a fekete részeket. Csak a Roncs nem változott. Link kivételesen
betartotta a sebességkorlátozást, bár kizárólag azért, hogy
megsasolhassa, mi maradt a szomszédaink kertjéből.
– Haver, nézd már Mrs. Asher azáleáját! Akkora a forróság, hogy
szinte megfeketedett! – Link nem tévedett a hőséggel kapcsolatban.
A Mezőgazdasági Évkönyv és a Nővérek szerint – akik mellékállásban
Gatlin élő krónikájának szerepét töltötték be – nem volt ilyen
meleg Gatlin megyében 1942 óta. De Mrs. Asher azáleáit nem a
napsütés gyilkolta meg.
– Nem égtek le. Tele vannak sáskával.
Link kihajolt az ablakon, hogy jobban lásson. – Ne már!
Három héttel Lena Kiválasztása után a sáskák csapatostul támadták
meg a várost, két héttel utána pedig hetven év legforróbb nyara
köszöntött ránk. Ezek a sáskák nem hasonlítottak a közönséges sáskákra,
amelyekre Amma is rábukkant néha a konyhában. Ezek feketék
voltak, rikító sárga csíkkal a hátukon, és rajokban jártak. Olyanok

voltak, mint a sáskák, minden négyzetcentiméternyi zöldet felzabáltak,
még a Tábornok gyepét is. Jubal A. Early tábornok szobra kivont
karddal, feketébe „öltözve” egy kiégett fűcsomókból álló, barna kör
közepén díszelgett.
Link gyorsított egy kicsit. – Undorító. Anyám szerint az apokalipszist
előrevetítő csapások egyike. A sáskák után a békák jönnek,
aztán a víz vérré válik.
Ez egyszer nem hibáztattam Mrs. Lincolnt. Egy olyan városban,
amely felerészt a vallásra, felerészt babonákra épült, nehéz lenne szemet
hunyni a korábban sohasem látott, Gatlint fekete seregként lerohanó
rovarok megjelenése felett. Minden nap olyan volt, mintha
az Utolsó Napok egyike lenne. Azonban eszem ágában sem volt bekopogni
Mrs. Lincoln ajtaján, és felvilágosítani, hogy mindez azért
történik, mert az Igéző barátnőm kettéhasította a holdat, és felborította
a Dolgok Rendjét. Így sem volt egyszerű meggyőzni arról,
hogy Link nem szteroidoknak köszönheti felpumpált testét. Már
kétszer elzavarta a fiacskáját Asher doki rendelőjébe.
Amikor behajtottunk a parkolóba, Lena már ott volt, és valami más
is feltűnt: Nem Larkin sportkocsijával jött. Macon hullaszállítójának
támaszkodott; kinyúlt, WAR feliratos U2 pólót viselt szürke szoknyával,
és a régi, fekete Chuck Taylor cipőt. A lábujjrészen újabb filctollal
készült feliratok éktelenkedtek. Nem őrület, hogy mennyire
felvidul az ember egy hullaszállító és egy pár tornacipő látványától?
Millió gondolat futott át az agyamon. Például, hogy amikor rám
néz, mindenki másról megfeledkezem széles e világon. Hogy amikor
megpillantom, minden egyes apró részletet megjegyzek, de rajta
kívül minden más homályba merül. Hogy csak akkor lehetek önmagam,
ha vele vagyok.

Képtelenség ezt az egészet szavakba önteni, és ha sikerülne is,
nem biztos, hogy a megfelelő szavakat bököm ki. Szerencsére próbálkoznom
sem kell ezzel, mert Lenának és nekem nincs szükségünk
szavakra ahhoz, hogy elmondhassuk, mit érzünk a másik
iránt. Elég kigondolnunk, a Keltálás elintézi a többit.
Szia!
Mi tartott ilyen sokáig?
Kikászálódtam az anyósülésből; a hátamra máris izzadtan tapadt
a póló. Linkre nem hatott a kánikula, volt azért az Incubus létnek jó
oldala is. Lena karjába simultam, és belélegeztem az illatát.
Citrom és rozmaring. Ezt az illatot követtem a Jackson folyosóin,
még mielőtt a lányt először megpillantottam volna. Sohasem halványult
el, akkor sem, amikor Lena a sötétségbe menekült, meszsze
tőlem.
Óvatosan lehajoltam, hogy megcsókoljam anélkül, hogy hozzáérnék
bármely más testrészéhez. Mostanában nem kaptam tőle levegőt.
Az érintések testi következményei felerősödtek, és hiába próbáltam
eltitkolni, Lena mindent tudott.
Már akkor éreztem az áramütést, amikor az ajkunk összeért.
Csókja olyan tökéletesen édes volt, a bőre úgy szikrázott az enyém
alatt, hogy mindig beleszédültem. De volt ott most valami más is –
az az érzés, hogy magába lélegez, amikor az ajkunk találkozik, hogy
egy láthatatlan zsinórral von magához, és semmit sem tehetek, hogy
megállítsam. Lena hátrafeszítette a nyakát, és elhúzódott tőlem, mielőtt
megmozdulhattam volna.
Később.
Felsóhajtottam, mire egy puszit küldött nekem.
De L., már olyan régen nem…
Kilenc egész órája?

Igen.
Rámosolyogtam, ő meg a fejét csóválta.
Nem szeretném, ha rögtön az első napot a nővérszobában töltenéd.
Lena jobban aggódott értem, mint én magam. Történjen velem
bármi – amire jó esély volt, hiszen egyre nehezebben bírtam a csókolózást,
és még annál is nehezebb volt távol tartanom magam tőle
–, engem nem érdekel. Gondolni sem tudtam arra, hogy nem szabadna
megérintenem. A dolgok változóban voltak. Az az érzés – a
fájdalom, ami nem is volt fájdalom – akkor is ott volt, amikor nem
voltunk együtt. Kellene valami név ennek az érzésnek, ennek a tökéletes
kínnak, amely azokon a megüresedett helyeken lobban fel,
ahol Lena korábban betöltött a lényével.
Létezik olyan szó, ami ezt az érzést leírja? Talán a szívfájdalom?
Talán pontosan így keletkezett ez a szó? Csakhogy én a gyomromban
is, a fejemben is, az egész testemben éreztem. Akkor is Lenát
láttam, ha kibámultam az ablakon, vagy üres falakra meredtem.
Megpróbáltam valami olyasmire összpontosítani, ami nem fájt.
– Tetszik az új kocsid.
– Úgy érted: a régi? Ridley rohamot kapott, amikor kiderült,
hogy egy hullaszállítóban kell utaznia.
– Hol van Rid? – Link máris a parkolót fürkészte.
Lena a hullaszállítóra mutatott. – Ott van bent, átöltözik.
– Nem tudna otthon átöltözni, mint minden normális ember? –
kérdeztem.
– Hallottalak, Rövid Gyufa! – szólt ki Ridley a kocsi belsejéből.
– Én nem vagyok… – A vezetőülés melletti ablakból gyűrött ruhadarab
repült ki, és a gőzölgő aszfalton landolt. – …normális ember.
– Ezt úgy mondta, mintha a normális egyenlő lenne a szellemileg
visszamaradottal. – Nem vagyok hajlandó ezt a tömeggyártott

plázaszart felvenni. – Ridley a csikorgó bőrülésen tekergette magát,
szőke és rózsaszín tincsei hol feltűntek az ablakban, hol a sötétségbe
vesztek. Egy pár ezüstcipő is kirepült a kocsiból. – Komolyan, mintha
a Disney csatornából léptem volna elő.
Lehajoltam, és felvettem a bűnös ruhadarabot. Rövid, nyomott
mintás ruha volt, a summerville-i bevásárlóközpont egyik üzletéből.
Ugyanannak a ruhának az egyik változata, amelyet Savannah Snow,
Emily Asher, Eden Westerly és Charlotte Chase – a pomponlányok
királynői –, illetve őket követve a Jackson gimi összes diáklánya is
viselt.
Lena a szemét forgatta. – Nagymama azt mondta, hogy Ridleynek
visszafogottabban kell öltözködnie, hiszen Halandó iskolába
fog járni. – Halkabban folytatta. – Tudod, Halandóként.
– Hallottam! – Most egy fehér haspóló repült ki az ablakon. –
Csak mert undorító Halandó lettem, attól még nem kell úgy öltöznöm,
mint nekik!
Lena hátrapillantott a válla fölött, és ellépett az autó mellől. Ridley
kikászálódott a hullaszállítóból, és megigazgatta a szerelését,
amely egy rikító rózsaszín pólóból, valamint egy fekete csíkból állt,
amit szoknya gyanánt viselt. A póló cafatokban lógott rajta, és néhány
biztosítótű tartotta össze, legalábbis az egyik vállán.
– Hát, szerintem az életben nem fogsz úgy kinézni, mint egy Halandó,
kicsim. – Link kényelmetlenül feszengett a saját pólójában,
amely úgy festett rajta, mintha összement volna a mosásban.
– Ki a kicsit nem becsüli… Egyébként meg ne hívj kicsimnek!
– Ridley két ujja közé csippentette a ruhát. – Adjuk oda a szeretetszolgálatnak!
Talán el tudják passzolni Halloweenkor.
Lena a Ridley csípőjén éktelenkedő övcsatra meredt. – Ha már a
szeretetszolgálatot emlegetted… ez meg micsoda?

– Mi? Ja, ez a régi darab? – A túlméretezett övcsat egy viseltes,
fekete bőrövet díszített, és egy műanyagba vagy kőbe, vagy valamibe
ágyazott rovarféle volt rajta. Azt hiszem, skorpió lehetett. Furcsa
volt, szinte felállt tőle a hátamon a szőr, de nagyon ridley-s. – Próbálok
beilleszkedni. – A lány vigyorgott, és csócsálni kezdte a rágóját.
– Tudod, minden menő csaj ilyet hord. – A nyalókája nélkül
pont olyan idegbeteg volt, mint apa, amikor Amma rászoktatta a
koffeinmentes kávéra.
Lena annyiban hagyta a dolgot. – Vissza kell öltöznöd a másik
cuccba, mielőtt hazaérünk, különben nagymama rájön, miben sántikálsz.
– Ridley oda sem figyelt rá; a gyűrött ruhát a forró aszfaltra
hajította, és szupermagas tűsarkújával rátaposott.
Lena felsóhajtott, és kinyújtotta a kezét. A ruha fellibbent a földről,
de még mielőtt megfoghatta volna, az anyag kigyulladt. Lena viszszakapta
a kezét, a megpörkölődött divatáru pedig újra a földre esett.
– Basszus! – Link addig taposott az anyagon, míg nem maradt
más belőle, csak egy füstölgő, fekete halom. Lena elvörösödött.
Ridley-nek a szeme sem rebbent. – Ügyes volt, tesó. Magam sem
csinálhattam volna jobban.
Lena az utolsó füstcsíkot követte a szemével. – Nem akartam…
– Tudom – mondta Ridley unottan.
Lena képtelen volt uralni az erejét a Kiválasztása óta, ami már
csak azért is veszélyes volt, mert egyszerre lett Fényhozó és Sötét
Igéző. Az ereje mindig kiszámíthatatlan volt egy kicsit, de most a
záporesőtől kezdve a hurrikánszerű széllökéseken keresztül az erdőtüzekig,
bármit elő tudott idézni.
Idegesen felsóhajtott. – Szerzek neked egyet még ma, Rid.
Ridley a szemét forgatta, és a táskájában kotorászott. – Nekem te
ne tegyél szívességet! – Elővette a napszemüvegét.

– Jó ötlet. – Link is az orrára tolta a karcos fekete csíkszemüveget,
ami hatodikban menő volt – legalább tíz percig. – Induljon a
mandula, Cukorfalat!
Elindultak a lépcső felé, én pedig megragadtam a lehetőséget. Illetve
Lenát, és rögtön magamhoz is rántottam. Ő kisimította hoszszúra
nőtt hajamat a szememből, és vastag, fekete szempillái alól felpislogott
rám. Egy tökéletesen aranyszínű és egy tökéletesen zölden
csillogó szemet láttam. Az óta az éjszaka óta, amelyet Sarafine a Tizenhetedik
Holdnak nevezett, nem változott vissza. A Sötét Igézők
aranyszínű és a Fényhozók zöld szemével nézett rám, annak a pillanatnak
az örök mementójául, amikor rájött, hogy mindkét erőt
birtokolja. De ez a szempár arra is emlékeztetett, hogy Lena döntése
mind az Igézők, mind a Halandók világában megváltoztatott
mindent. Számunkra is.
Ethan, ne…
Csitt! Túl sokat aggódsz!
Átöleltem, és az érintése beleégett minden porcikámba. Éreztem
az intenzitását, miközben próbáltam egyenletesen lélegezni. Csókolózás
közben gyengéden ráharapott az alsó ajkamra, és egy másodperc
alatt megszédültem. Már nem a parkoló közepén álltunk. Képek
villantak fel a fejemben, és biztosan hallucinálni kezdtem, mert
immár vízben csókolóztunk, a Moultrie-tó vizében, angolórán az
asztalomon, az ebédlőben, a lelátó mögött és Greenbrier kertjében.
Aztán egy árnyék futott át rajtam, és megéreztem valamit, ami
nem a csók következménye volt. Korábban is éreztem már hasonlót,
a víztorony tetején, az álmomban. Fojtogató szédülés tört rám,
Lena és én már nem a kertben voltunk. Föld vett körül minket, egy
nyitott sírgödörben csókoltuk egymást.
El fogok ájulni.

Éppen megroggyant a térdem, amikor egy hang hatolt át a sötétségen
és szakította meg a csókunkat; Lena rögtön elhúzódott tőlem.
– Hellóka! Mizu? – Savannah Snow.
Nekizuhantam a hullaszállító oldalának, és a földre csusszantam.
Aztán azt éreztem, hogy valaki felránt, a lábam alig érinti az
aszfaltot.
– Mi a baja Ethannek? – nyafogta Savannah. Kinyitottam a szememet.
– Nyilván a hőség – vigyorgott Link, és letett a földre. Lena döbbenten
meredt maga elé, de Ridley még nála is rosszabbul festett.
Mert Link olyan szélesen mosolygott, mintha lemezszerződést kapott
volna valakitől. Ez a valaki pedig nem volt más, mint Savannah
Snow, a pomponlányok harmadfokú égési sérüléseket okozóan tüzes
vezérszurkolója, a Stonewall Jackson Gimnázium legelérhetetlenebb
csajai között is a Szent Grál.
Savannah csak állt, és úgy szorította a melléhez a könyveit, hogy
elfehéredtek az ujjai. Majdnem ugyanolyan ruhát viselt, mint amilyet
Ridley a földre hajított. Mögötte a meglehetősen összezavarodott
Emily Asher állt, a ruha egy újabb verziójában. Savannah közelebb
lépett Linkhez, szinte csak a könyvek választották el őket egymástól.
– Úgy értem… hogy vagy?
Link idegesen a hajába túrt, és egylépésnyit hátrált. – Jól vagyok.
Mizu?
Savannah megrázta szőke copfját, és jelentőségteljesen alsó ajkába
harapott, ragacsos, rózsaszín szájfénye olvadozott a napon. – Nem
sok. Csak azt akartam megkérdezni, hogy jössz-e a Tejponállóba
suli után. Akár el is vihetnél.
Emily pont annyira meglepődött, mint én. Korábban Savannah
inkább lemondott volna vezérszurkolói pozíciójáról, mint hogy Link

rozsdás tragacsába beüljön. Mivel Emily alsegédi tisztével az is
együtt járt, hogy egy autóban kellett utaznia Savannah-val, a lány felhörrent.
– Savannah! Már elígérkeztünk. Earl visz bennünket, emlékszel?
– Majd te mész Earllel. Én szívesebben ülök be Link kocsijába. –
Savannah még mindig úgy bámulta Linket, mintha a barátom híres
rocksztár lett volna.
Lena a fejét csóválta.
Én megmondtam. A John Breed-hatás. Még egy negyed Incubusban
is ott rejtőzik. Egy Halandó lánynak esélye sincsen ellene.
Nem túlzott.
És egy nem Halandónak, L.?
Úgy tett, mint aki nem érti a kérdést.
Nem minden Halandó lány egyforma. Nézd meg például…
Igaza volt. Emilyre Link nem tett ugyanakkora hatást. Minél
többször megnyalta a száját Savannah, Emily annál jobban undorodott
a helyzettől.
Ridley megragadta Link karját, és elráncigálta Savannah mellől.
– Nem ér rá ma délután, kiscica. Hallgass a barátnődre! – Lehet,
hogy a szeme már nem sárgállott, de Ridley pont olyan ijesztő volt,
mint Sötét Igéző korában.
Savannah ellenvéleményen volt, vagy oda sem figyelt. – Jaj,
bocsika! Ti most jártok? – Elhallgatott egy pillanatra, és tettette,
hogy gondolkodik.
– Á, nem is. Nem jártok.
Bárki, aki betette a lábát a Tejponállóba, tudhatta, hogy Link és
Ridley, akik hol jártak, hol nem, most éppen nem járnak. Savannah
belekarolt Linkbe. Micsoda kihívás!
– Tehát Link el tudja dönteni, hogy mit akar.

 Ha továbbra is érdekel a sorozat harmadik része, a könyvesboltban rátalálhatsz vagy a kiadó márkaboltjában, és azon bevásárlóközpontokban, ahol a kiadó üzletet nyitott.

Oldal: KAMI GARCIA-MARGARET STOHL-LENYŰGÖZŐ KÁOSZ/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat