Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

A könyvből a film 1991-ben készűlt.

Prológus
Fájó pont a térképen elfoglalt helyem, egyben menedék is, pihenőhely,
ahol lehorgonyozhatok.
Lassan felcseperedtem Colletonban, az árapály és a mocsarak
szomszédságában; karom naptól cserzett és erős volt attól, hogy
hosszú napokat dolgoztam a rákászbárkán, Dél-Karolina hőségében,
a tűző napon. Minthogy Wingónak születtem, mihelyt járni
tudtam, már dolgoztam is; ötéves koromban könnyedén el tudtam
csípni a tarisznyarákot. Első szarvasomat hétéves koromban ejtettem
el, kilencévesen pedig már rendszeresen juttattam húst a
családi asztalra.
Mikor tízéves voltam, megöltem egy fehérfejű rétisast, csak úgy
kedvtelésből, pusztán a cselekedetért. Tettem ezt annak ellenére,
hogy istenien, szemet gyönyörködtetően szép volt, ahogy a fehérre
meszelt iskolák fölött szállt magányosan. Ez volt az egyetlen olyan
lény, amit sohasem láttam azelőtt, hogy megöltem. Miután apám
elvert, mert megszegtem a törvényt és elejtettem Colleton megye
utolsó sasát, tüzet rakatott velem, megtisztíttatta és elkészíttette a
madarat, majd megetette velem a húsát, miközben könnyek csorogtak
végig arcomon. Aztán bevitt Benson seriffhez, aki jó egy órára bezárt
az egyik cellába. Apám meg fogta a madár tollait, egy hevenyészett
indián fejdíszt készített, azt kellett hordanom az iskolában. Ő ugyanis
hitt a vezeklésben. Heteken át viseltem a fejdíszt, míg aztán egyik
toll a másik után kezdett kihullani.
– Sohase ölj meg olyan lényt, ami ritkaság – mondta apám.
– Még jó, hogy nem egy elefántot öltem meg – feleltem.

hullamokherckonyv.jpg
– Akkor ugyancsak kiadós fogást kellett volna megenned – válaszolta.
Apám nem tűrte a vidék elleni vétkes cselekedeteket. Bár ismét
vadászgatok, a sasok biztonságban vannak tőlem.
Anyám volt az, aki megtanított arra, milyen is a déli lélek, annak
is legkifinomultabb és meghitt formái. Hitt a virágok és állatok álmaiban.
Kisgyerek korunkban, mielőtt este ágyba mentünk, anyám
egy mesemondó hangján mondta el nekünk, hogy a lazacok hegyi
hágókról álmodnak, meg a grizzly medvék barna pofájáról, amint
ott lengedeznek a tiszta, sebes zuhatagok felett.
Az ő álmairól azonban sohasem tudtunk, mert anyám saját, belső
élete számára mi mindig idegenek voltunk. Tudtuk, hogy a méhek rózsákról
álmodnak, a rózsák a virágkertészek sápadt kezeiről, a pókok
pedig pillangókról, amik ezüstös hálójukba tapadnak. Hűségesen
hallgattuk a képzeletéből kipattanó, elbűvölő esti meséket, de mégsem
tudtuk, hogy az anyukák is álmodnak.
Családom teljes elszigeteltségben élt Melrose szigetén egy kis,
fehérre meszelt házban, amit még a nagyapám segített felépíteni.
A ház a sziget belvizeire nézett, Colleton városa pedig végighúzódott
a folyó mentén, fehér kis udvarházai sakkfigurákként emelkedtek a
mocsár fölé. Melrose szigete ötszáz hektár nagyságú, rombusz alakú
földdarab volt, mind a négy oldalról sós folyók és patakok vették
körül. Ez a sziget, ahol felnőttem, termékeny vidék volt, féltrópusi
szigetvilág, mely fokozatosan szelídítette meg az óceánt a szomszédos
kontinens nagy ámulatára. Melrose Colleton megye hatvan
tengeri szigetének csak egyik tagja volt.
Nyolcéves voltam, amikor segítettem megépíteni apámnak azt a
kis fahidat, mely összekötött minket a mocsáron átvezető keskeny
töltéssel. Ez a töltés a sokkal nagyobb Szent Anna-szigethez csatlakozott,
maga a sziget pedig a folyón átvezető, hosszú acél felvonóhíddal
kapcsolódott Colleton városához.
Mielőtt 1953-ban megépítettük ezt a hidat, anyám csónakkal vitt
minket Colletonba, az iskolába. Lehetett akármilyen rossz idő, csak
átlavírozott velünk a folyón minden reggel, aztán ott várt ránk a
szabad kikötőben minden délután. De azután, hogy a kis híd megépült,
csak ritkán szállt be a csónakba. A híd a várossal kötött össze
minket; anyámat pedig a Melrose szigetén túli világgal, ami oly
felfoghatatlanul és gazdagon ígéretes volt.

Melrose volt az egyetlen említésre méltó birtoka apám családjának,
ennek a heves vérű, de szerencsétlen klánnak, mely
a polgárháború után gyorsan, biztosan és minden bizonnyal elkerülhetetlenül
indult hanyatlásnak. Ükapám, Winston Shdrach
Wingo, aki Beauregard alatt annak az ütegnek volt a parancsnoka,
mely Fort Sumtert lőtte, élete vége felé egy patkóhajító versenyen
nyerte Melrose szigetét. Aztán három generáció múltán a sziget
apámra szállt. Családunk történetében pedig a patkóhajító verseny
igazán nagyszabású, nevezetes eseménynek számított és Winston
Shadrach Wingót mindig úgy tiszteltük, mint családunk első kiváló
sportemberét.
Azt azonban nem tudom, mikor kezdődött apám és anyám
között a hosszú, lélekromboló harc. Egyikük sem gondolt bele,
mikor valami miatt hadakoztak, milyen pusztítást végezhetnek a
gyermeki lélekben, milyen törékeny és kialakulatlan az még. Én
még mindig hiszem, hogy mindketten mélyen szerettek bennünket,
de mint a legtöbb szülőnél, így az ő részükről is szeretetük
bizonyult a legvégzetesebbnek. Sok téren olyannyira rendkívüliek
voltak, hogy ajándékaik szinte felértek azzal a pusztítással, amit
oly meggondolatlanul vittek véghez bennünk.
Anyám gyönyörű volt és szép beszédű; vágytam az érintésére
még sok évvel azután is, mikor már nem érezte kötelességének,
hogy megérintsen engem. De egész életemben áldani fogom őt
azért, amiért megtanított arra, hogy a természet szépségét keressem,
annak minden formájában és csodálatos valóságában. A valódi
képzelet kápráztató prizmáján át nézte a világot. Lila Wingo
költővé formálta lányát, ám ezzel a lelkét is megzavarta. A fiával
kegyesebb volt, és hogy ennek mi lett az eredménye, annak szám -
bavételéhez több idő kellett. Megőrizte számomra gyermekkori
életem sokoldalúságát, az idő mindent megszépítő ablakán át nézett
élethű képeket és csendéletet. Az anyját bálványozó fiú szemében
királynő volt ő, aki oly elragadóan, szemléletesen mesélt, mégsem
tudom megbocsátani, hogy soha nem beszélt az álmáról, ami erőt
adott neki gyermekkorom során, arról az álomról, mely családom
összeomlását és egyikünk halálát okozta.
Én, a szépasszony gyermeke, egyben egy garnélarákász fia is
voltam és rajongtam a bárkákért. Folyami srácként nőttem fel, még

álmomban is éreztem a nagy sós mocsár szagát. Bátyám, nővérem és
én nyaranta együtt dolgoztunk apám rákászbárkáján inasként. Apám
feketekávét ivott, amint ott állt a bárka kormánykerekénél, ruhájának
garnélarákszaga volt és ezen sem víz, sem szappan, sem anyám
dolgos kezei nem változtathattak. Akkoriban, kisfiúként ott álltam
mögötte, orromat apám ingének nyomtam és illata csodálatos volt.
Azt hiszem, ha Henry Wingo nem olyan erőszakos férfi, nagyszerű
apa lett volna.
Egy ragyogó nyári este, mikor még nagyon kicsik voltunk, a nedves
levegő pedig súlyosan nehezedett az alacsonyan fekvő vidékre,
sem nővérem, sem bátyám, sem én nem tudtunk aludni. Anyánk
kivitt minket a házból – Savannah-nak meg nekem nyári meghűlésünk,
Luke-nak pedig lázkiütése volt – és mindannyian kimentünk
a folyóhoz, a kikötőbe.
– Meglepetést tartogatok a számotokra, drágaságaim – mondta
anyánk, miközben néztük, amint egy barna delfin szökell az Atlantióceán
felé a csöndes, fémes csillogású vizeken át.
– Szeretném, ha megnéznétek valamit. Valami olyat, amitől majd
el tudtok aludni. Nézzetek csak oda, gyermekeim – mondta és a keleti
látóhatár felé mutatott.
Sötétedett ezen a hosszú, délvidéki estén, és egyszer csak, pontosan
ott, ahová anyám ujja mutatott, a hold pompás aranykorongja
emelkedett a látóhatár fölé, mögöttünk pedig ezzel egy időben
ereszkedett le a nap, és a folyam lángba borult a két aranyló gömb
párbajától… Az egyre emelkedő hold kápráztató, megújuló aranyszíne,
szemben az alkony egyre fakuló aranyfényével, mely önmagát
oltja ki hosszú útján nyugat felé – ez volt a napok ősi tánca a
karolinai mocsaraknál, a napok halálának lélegzetelállító látványa,
ott a gyermekek szeme előtt. Míg a nap teljesen eltűnt, a hold pedig
gyorsan emelkedett – előbb arany, aztán sárga, majd halványsárga,
halványezüst, ezüstösen fénylő, és akkor valami varázslatos, valami
tökéletes, az ezüstnél is fényesebb színű lett, olyan, ami csak a
délvidéki éjszakákban honos.
Mi, gyermekek, megbabonázva ültünk az előtt a hold előtt, melyet
anyánk a vizekből varázsolt elő. És mikor a hold már legmélyebb
ezüstfényével csillogott, nővérem, Savannah, bár még csak hároméves
volt, mégis hangosan kiáltott anyánknak, Luke-nak, nekem,

a folyamnak és a holdnak. – Ó, Mama, csináld még egyszer! – Hát
innen kezdődnek legrégebbi emlékeim.
A bolygó térképén csak egyetlen hely van, ahová igazán tartozom;
vallásos révülettel beszélek a vidékről, ahonnan származom;
büszke vagyok a táj látványára. Óvatosan sétálok a nagyvárosok
forgatagában, fürgén és mindig éberen, mert a szívem a mocsárvidéké.
A bennem élő kisfiú még mindig magában hordozza azoknak
a napoknak az emlékét, amikor virradat előtt kiemeltem a Colleton
folyóból a rákokkal telt kosarakat, mikor még a folyami élet formált
engem, részben mint gyermeket, részben mint a hullámok
templomának szolgáját.
Egyszer történt, hogy miközben a homokos tengerparton sütkéreztünk
Colleton mellett, Savannah kiáltott Luke-nak és nekem,
hogy nézzünk csak a tenger felé. Sikoltozott és egy csapat bálnára
mutatott, amint megbolydult tömegként emelkedtek ki a vízből;
csak úgy özönlöttek körénk, mögénk, míg végül negyven bálna
feküdt ott partra vetve és pusztulásra ítélve, sötéten csillogó testtel,
mint a szattyánbőr.
Órákon át járkáltunk a haldokló emlősök hátán, egyikről a
másikra, gyermetegen kiáltozva rájuk, nógatva őket, hogy térjenek
vissza a tengerbe. Oly aprók voltunk, ők pedig oly szépek!
Messziről úgy tűntek, mint óriások fekete cipői. Suttogtunk nekik,
letöröltük a homokot orrnyílásukról, tengervizet locsoltunk rájuk és
a lelkükre kötöttük, hogy a kedvünkért nehogy meghaljanak. Egész
nap ott voltunk mellettük, megpróbáltuk hatalmas uszonyaiknál
fogva visszarángatni őket a tengerbe, míg a sötétség leszálltával
kimerültünk és elcsendesedtünk. Velük maradtunk akkor is, mikor
egyik a másik után halt meg. Nagy fejüket simogattuk és imádkoztunk,
miközben a bálnák lelkei elszálltak hatalmas, fekete
testükből, mint a fregattmadarak, át az éjszakán ki a tengerre, ahol
aztán alámerültek az örök világosság felé.
Később, mikor gyermekkorunkról beszéltünk, ez az est egyfelől
siratónak, másfelől rémálomnak tűnt. Mikor nővérem megírta
könyveit, melyek híressé tették őt és az újságírók azt kérdezték
tőle, milyen volt gyerekkora, ő csak hátradőlt, félresimította haját
a szeméből, elkomorodott és azt mondta:
– Mikor gyerek voltam, fivéreim meg én delfinek és bálnák hátán
járkáltunk. – Persze delfinek nem voltak, de a nővérem számára

mégis. Így akart rá emlékezni, így akarta megünnepelni és így is
akarta megírni.
Évekig nem kellett szembenéznem ifjúságom démonológiájával.
De aztán egyetlen telefonhívás visszahívott családomnak, valamint
saját felnőtt életem kudarcainak történetéhez.
Bárcsak ne lenne semmiféle történet, amit el kell mesélnem!
Hisz oly hosszú ideig tettem úgy, mintha gyermekkorom meg sem
történt volna. Mivel szükségem volt rá, hogy szeressem apámat és
anyámat elhibázott és szörnyűséges emberiességükkel együtt, nem
engedhettem meg magamnak, hogy nyíltan kérdőre vonjam őket az
ellenünk elkövetett vétkekért. Nem tehettem őket felelőssé és nem
vádolhattam őket olyan bűnökért, melyekről nem tehettek. Nekik is
megvolt a maguk története – az a történet, amire gyengédséggel és
egyben fájdalommal emlékeztem, ami miatt megbocsátottam saját
gyermekeik elleni vétkeiket. Egy családban nem fordulhatnak elő
olyan bűnök, amiket ne lehetne megbocsátani.
New York egyik elmegyógyintézetében látogattam meg Savannah-
t második öngyilkossági kísérlete után. Lehajoltam és megcsókoltam
mindkét arcán, ahogy az európaiak teszik. Aztán elkínzott
szemébe néztem, és egy sor kérdést intéztem hozzá, amiket mindig
is kérdeztem hosszú távollét után.
– Milyen volt a családi életed, Savannah? – kérdeztem úgy téve,
mintha interjút készítenék vele.
– Mint Hirosima – suttogta.
– És milyen volt az életed azóta, hogy elhagytad gondoskodó és
szorosan összetartozó családod meleg fészkét?
– Mint Nagasaki – mondta keserű mosollyal ajkán.
– Te költő vagy, Savannah – mondtam egyre csak őt figyelve.
– Milyen hajóhoz hasonlítanád a családodat?
– A Titanichoz.
– Mi annak a költeménynek a címe, Savannah, amit családod
tiszteletére írtál?
– Auschwitz története. – Erre mindketten felnevettünk.
– Na, akkor most a legfontosabb kérdés – mondtam, azzal
odahajoltam és lágyan suttogtam a fülébe: – Ki az, akit a világon
mindenkinél jobban szeretsz?
Savannah feje felemelkedett a párnáról és kék szeme igaz meggyőződést
tükrözve csillogott, miközben ezt mondta cserepes,

sápadt ajkai között: – A bátyámat szeretem, Tom Wingót. Az ikertestvéremet.
És ki az, akit az én bátyám a világon mindenkinél
jobban szeret?
Megfogtam a kezét és azt mondtam: – Én is Tomot szeretem a
legjobban.
– Még egyszer ne válaszolj nekem hülyeséget, tökfej – mondta
halkan.
Szemébe néztem és két kezembe fogtam fejét. Könnyek gördültek
végig arcomon, miközben elcsukló hangon szóltam.
– A nővéremet szeretem, a nagy Savannah Wingót, a dél-karolinai
Colletonból.
– Szoríts magadhoz, Tom! Szoríts magadhoz!
Ezek voltak hát életünk jelszavai.
Nem könnyű elviselni ezt az évszázadot. A világháború kellős
közepén léptem színre, az atomkor félelmetes hajnalán. Dél-Karolinában
nőttem fel, fehér déli fiúként, jól megtanítottak a feketék
gyűlöletére, mígnem aztán a barikádokon kívül és védtelenül ért a
polgárjogi mozgalom, mely bebizonyította rólam, hogy gonosz, rossz
ember vagyok. De mindig is gondolkodó és érző fiú voltam, érzékeny
az igazságtalanságokra, így keményen munkálkodtam azon, hogy
megváltozzam és kisebb, jelentéktelen szerepet játszhassak a mozgalomban
– és hamarosan rendkívül büszke voltam önmagamra. Aztán
egyszer csak ott meneteltem a tartalékostiszt-képző tanfolyamon, csak
fehérek és csak férfiak között, a békéért tüntetők pedig leköptek, mert
nem tetszett az egyenruhám. Végül én is egyike lettem a tüntetőknek,
de soha nem köptem le senkit azért, mert nem értett velem egyet.
Úgy gondoltam, majd nyugodt, elmélkedő férfiként lépek harmincas
éveimbe, amikor a nők egyenjogúsági mozgalma az utcákon csapott le
rám és megint barikádok másik oldalán találtam magam. Nekem úgy
tűnik, minden, ami rossz, az a huszadik században öltött testet.
Nővérem volt az, aki szembefordított engem az évszázadommal
és ő volt az, aki végül elszabadította bennem azt, hogy szembenézzek
azoknak a folyó melletti napoknak a valóságával. Túl sokáig
éltem a sekélyesben, ő pedig gyengéden vezetett a mélyebb vizek
felé, ahol csontok, roncsok, hajótestek várták, hogy vonakodva
szemügyre vegyem őket.
Ez az igazság: történtek bizonyos dolgok a családommal, rendkívüli
dolgok. Ismertem családokat, akik úgy élik le életüket, hogy

semmi érdekes sem történik velük. Mindig is irigyeltem az ilyeneket.
A Wingo család olyan volt, melyet a sors ezerszer is próbára tett és
védtelenül hagyta, megalázta és megszégyenítette. Családomnak
e küzdelmekben azonban volt némi ereje az ellenállásra és ez az
erő segített abban, hogy csaknem mindannyian túléltük a Fúriák
alászállását. Hacsak persze nem hiszünk Savannah-nak; ő ugyanis
állítja, hogy egyetlen Wingo sem élte túl.
Elmesélem történetemet.
Nem hagyok ki semmit.
Megígérem.

1
Délután öt óra volt, mikor csengett a telefon a házamban, a délkarolinai
Sullivans-szigeten. Feleségemmel, Sallie-vel, épp akkor
ültünk le a Charleston kikötőre és az Atlanti-óceánra néző verandánkra,
egy italra. Sallie bement, hogy felvegye a kagylót, én meg
odakiáltottam.
– Akárki is az, nem vagyok itt!
– Anyád az – mondta Sallie, mikor visszajött a telefontól.
– Mondd, hogy meghaltam – erősködtem. – Kérlek, mondd, hogy
még a múlt héten meghaltam, neked meg sok dolgod volt és nem
tudtad őt felhívni.
– Légy szíves, beszélj vele! Azt mondja, sürgős.
– Mindig ezt mondja, és ha ezt mondja, sosem sürgős.
– Azt hiszem, most tényleg sürgős. Még sír is.
– Ha Mami sír, az teljesen megszokott. Nem is emlékszem olyan
napra, mikor ne sírt volna.
– Ott vár a készüléknél, Tom.
Amint felkeltem, hogy a telefonhoz menjek, nejem azt mondta:
– Légy rendes, Tom! Sosem viselkedsz valami rendesen, ha anyáddal
beszélsz.
– Ki nem állhatom anyámat, Sallie – jelentettem ki. – Mért akarod
elvenni életem apró örömeit?
– Csak hallgasd meg, mit mond Sallie és légy nagyon rendes!
– Ha azt fogja mondani, át akar jönni ma este, elválok tőled,
Sallie. Nem személyes okból, hanem mert miattad kell felvennem
a telefont.

– Helló, Mama kedves – mondtam a kagylóba vidáman, jól tudva,
hogy tettetett jókedvemmel nem verem át anyámat.
– Nagyon rossz hírem van, Tom – mondta anyám.
– Mióta tud a családom mást, mint rossz hírt mondani, Mami?
– Ez tényleg nagyon rossz hír. Mondhatnám, tragikus.
– Alig várom, hogy halljam.
– Nem akarom telefonon mondani. Átjöhetnék?
– Ha akarsz…
– Csak akkor, ha te is akarod.
– Te mondtad, hogy át akarsz jönni. Én egy szóval sem mondtam,
hogy gyere.
– Miért akarsz megbántani épp most?
– Mama, én nem tudom, mi van épp most. Még nem mondtad, mi
a baj. És nem akarlak megbántani. Gyere át, legalább egy darabig
acsarkodhatunk egymásra.
Letettem a telefont, és torkom szakadtából üvöltöttem:
– Elválok!
Míg anyámra vártam, figyeltem három lányomat, amint kagylóhéjakat
szedtek össze a ház előtt a tengerparton. Tíz-, kilenc- és
hétévesek voltak, ketten barna hajúak, egy pedig tőlük elütően szőke.
Jennifer szólt a másik kettőnek, miközben a fény felé tartott egy
kagylóhéjat. Felálltam, odamentem a veranda korlátjához. Megláttam
az egyik szomszédot, épp megállt, hogy a lányokkal beszélgessen.
– Mr. Brighton – szólítottam meg –, megnézné, kérem, hogy nem
füvet szívnak-e megint a lányok ott a tengerparton?
A lányok felpillantottak, búcsút intettek Mr. Brightonnak és átrohantak
a dűnéken, fel a házhoz. Letették kagylóhéjgyűjteményüket
az asztalra, ahol az italom volt.
– Apa – mondta Jennifer, a legidősebb –, mindig zavarba hozol
minket mások előtt.
– Találtunk egy kagylót, Apa – csicseregte Chandler, a legkisebb.
– És ő még él.
– Nem ő, hanem az még él – mondtam és megforgattam a kagylót.
– Vacsorára megehetjük ma este.
– Ó, de jó, Apa! – mondta Lucy. – Nagyszerű kaja lesz. Kagyló.
– Nem – mondta a legkisebb lányom. – Visszaviszem a tengerpartra
és berakom a vízbe. Gondoljátok csak el, hogy félhet az a kagyló,
ha azt hallja tőletek, meg akarjátok enni.

– Ó, Chandler – szólt Jennifer. – Nevetséges. A kagylók nem
beszélnek angolul.
– Azt te honnan tudod, Jennifer? – kérdezte Lucy kötekedve. – Te
sem tudsz mindent, nem te vagy az egész világ királynője.
– Bárcsak lenne két öcsém! – mondta Jennifer.
– Nekünk meg bárcsak lenne egy bátyánk – felelte Lucy, a szőkék
bűbájos dühével.
– Szóval megölöd azt a ronda kagylót, Apa? – kérdezte Jennifer.
– Chandler nagyon mérges lesz.
– Nem, visszaviszem a tengerpartra. Nem bírnám ki, ha Chandler
gyilkosnak nevezne engem. Na, mindenki Apuka ölébe.
A három lány minden lelkesedés nélkül helyezte el aranyos,
tökéletes formájú fenekét a combjaimon és térdeimen, én pedig
mindegyiküket megcsókoltam nyakukon és tarkójukon.
– Lányaim, kérdezni akarok valamit tőletek, és azt szeretném, ha
szépítés nélkül, nagyon őszintén válaszolnátok. Ne kíméljétek apátok
érzéseit, mondjátok ki, amit a szívetek diktál.
Jennifer a szemeit forgatta és azt mondta: – Ó, Apa, ne csináld
már megint ezt velünk!
Így szóltam: – Ki a legnagyszerűbb emberi lény, akit valaha is
láttatok a földön?
– A mama – felelte gyorsan Lucy, apjára vigyorogva.
– Majdnem jó – feleltem. – Na most próbáljuk meg még egyszer!
Gondoljatok csak a legklasszabb, legcsodásabb személyre, akit ismertek.
Máris rá kellene vágnotok a választ.
– Te vagy az! – kiáltotta Chandler.
– Angyal vagy. Egy tiszta, hófehér angyal és olyan aranyos! Mit
akarsz, Chandler? Pénzt? Drágaköveket? Prémeket? Részvényeket
és kötvényeket? Kérjél bármit, drágám, és szerető apukádtól megkapod.
– Apa – mondta Jennifer –, ahhoz már túl idősek vagyunk, hogy
így incselkedj velünk. Kezdesz szégyenbe hozni minket a barátaink
előtt.
– Például kik előtt?
– Például Johnny előtt.
– Az előtt a rágógumin csámcsogó, pattanásos, nyálas szájú kis
kretén előtt?
– A barátom – mondta büszkén Jennifer.

– Már figyelmeztettelek titeket a fiúk miatt, lányok. Mind vis�-
szataszító, szennyes fantáziájú, műveletlen kis semmirekellők, akik
olyan ocsmány dolgokat művelnek, hogy bokorba pisilnek meg az
orrukat piszkálják.
– Te is voltál kisfiú – mondta Lucy.
– Ugyan, el tudod képzelni apát, mint kisfiút? – kérdezte Jennifer.
– Kacagnom kell!
– Én másmilyen voltam. Egy herceg. Egy holdsugár. De persze nem
akarok beleavatkozni a szerelmi életedbe, Jennifer. Ismersz engem,
nem leszek én is olyan fárasztó apa, aki sose elégedett a fiúkkal, akiket
lányai hazahoznak. Ebben ti döntötök, a ti életetek. Bárkihez hozzámehettek,
lányok, mihelyt elvégeztétek az orvosegyetemet.
– Nem akarok orvosegyetemre járni – közölte Lucy. – Tudod,
hogy mama az ujját dugdossa mások fenekébe? Költő akarok lenni,
mint Savannah.
– Ugyan, az első versesköteted után a házasságod közszemlére lesz
kitéve. De kompromisszumot kötök. Nem vagyok kemény szívű.
– Akkor házasodok meg, amikor csak akarok – mondta Lucy makacsul.
– Nem kell az engedélyedet kérnem. Már felnőtt nő leszek.
– Ez a beszéd, Lucy – tapsoltam meg. – Ne is hallgass rá, mit
mondanak a szüleid. Ez az élet egyetlen törvénye, amiben biztosnak
kell lennetek és követnetek kell.
– Nem mondod komolyan. Csak beszélsz itt, Apuci – mondta
Chandler állam alá hajtva fejét. – Akarom mondani, Apa – javította
ki önmagát.
– Jól van – mondtam és kortyoltam egyet italomból. – Nem kell,
hogy megértsetek minket. Az ellenségeitek vagyunk. Nektek meg
gerillaharcot kell folytatnotok ellenünk.
– Nem vagyunk gorillák – felelte Lucy affektálva. – Kislányok
vagyunk.
Sallie jött vissza a verandára piszkosfehér fürdőruhában és hozzá
illő szandálban. Hosszú lábai napbarnítottak és formásak voltak.
– Talán megzavartam dr. Spock előadását? – kérdezte a gyerekekre
mosolyogva.
– Apa azt mondta, gorillák vagyunk – magyarázta Chandler, azzal
felállt az ölemből és az anyjáéba telepedett.
– Kicsit összetakarítottam, anyád miatt – mondta Sallie és cigarettára
gyújtott.






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 64
Tegnapi: 455
Heti: 2 177
Havi: 7 985
Össz.: 380 993

Látogatottság növelés
Oldal: PAT CONROY-HULLÁMOK HERCEGE/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »