FOLYTATÁS.

Amikor sír, a szeme fényes, mélykék árnyalatba fordul. Régen
mindig az óceánhoz hasonlítottam, de most, hogy újra így látom,
már gyűlölöm az óceánt.
Hátat fordítok neki, és fejemet a fának nyomva két oldalról az ajtófélfába
kapaszkodom. Behunyom a szemem, hogy a könnyeim ne
találjanak kiutat. A sok feszültség, stressz és érzelem, ami az elmúlt
két hétben felgyülemlett bennem, most kitörni készül. Vaughn vigasztalásképpen
óvatosan megfogja a vállamat, de én lerázom magamról.
– Két hét, Vaughn! – kiáltok felé fordulva.
Közben rádöbbenek, milyen hangos vagyok, ezért visszafogom
magam, és közelebb lépek hozzá.
– Mindössze két hét telt el a szüleim halála óta! Hogy tudsz ebben
a helyzetben magadra gondolni?
Elviharzik mellettem, ki a nappaliba. Felkapja a táskáját a kanapéról,
és a kijárat felé indul. Kinyitja az ajtót, de mielőtt kilépne rajta,
még egyszer visszafordul.
– Egy nap még hálás leszel nekem ezért, Will. Tudom, hogy most
nem így érzed, de egy nap majd rájössz, hogy mindkettőnk számára
ez volt a legjobb döntés.
Már majdnem kint van, amikor utána kiáltok:
– Ami neked a legjobb, Vaughn! Azt teszed, ami neked a legjobb!
Amint eltűnik a szemem elől, összeomlok. Berohanok a szobámba,
becsapom magam mögött az ajtót, és ököllel ütni kezdem, egyre
erősebben. Amikor már nem érzem a kezemet, behunyom a szemem,
és a homlokomat a fának szorítom. Annyi mindent kellett feldolgoznom
az elmúlt két hétben – nem tudom, képes leszek-e még
ezt is megemészteni.
Mi a fene történt az életemmel?

Leülök az ágyra, és a térdemre könyökölve a kezembe temetem az
arcomat. A szüleim az éjjeliszekrényen álló üvegkeretből mosolyogva
figyelik a vergődésemet. Csendben végignézik, ahogy az elmúlt
napok szörnyűségei lassan darabokra cincálnak. Miért nem készültek
fel semmire? Miért hagyták, hogy magamra maradjak ekkora
felelősséggel a nyakamban? Miattuk elveszítettem az ösztöndíjamat,
életem szerelmét, és a jövőm teljesen bizonytalanná vált. A kezembe
veszem a képet, és hüvelykujjamat a fedőlapra nyomom. Beleadom
minden erőmet, amíg az üveg recsegve szét nem reped. Amikor szilánkokra
törik – mint az életem –, hátradőlök, és teljes erőmből a
falhoz csapom. A keret ripityára törik, darabjai beterítik a szőnyeget.
Éppen készülök lekapcsolni a lámpát, amikor kopogást hallok.
– Menj innen, Vaughn! Kérlek! – nyögök fel erőtlenül.
Caulder az ajtóban áll, és sír. Rémültnek tűnik. Ugyanazt a félelmet
látom rajta, amit már annyiszor a szüleink halála óta. Akkor is
így nézett rám, amikor a kórházban elbúcsúztam tőle, és a nagyiék
gondjaira bíztam. Ez az a pillantás, ami minden egyes alkalommal
cafatokra tépi a szívemet. Ettől azonnal kijózanodok. Megtörlöm a
szemem, és intek neki, hogy jöjjön közelebb. Átölelem, az ölembe
ültetem, és erősen szorítom, miközben ő az ingembe zokog. Ringatom,
és közben simogatom a haját. Megpuszilom a homlokát.
– Akarsz ma éjjel is velem aludni, kisöreg?

2.
A nászút
–Azta! – csóválja a fejét hitetlenkedve Lake. – Micsoda egy
önző liba!
– Bizony! Hála istennek! – felelem.
Kezemet a tarkóm mögé kulcsolva a hátamra fekszem az ágyon,
és a plafonra meredek, akárcsak ő.
– Vicces, hogy a történelem csaknem megismételte önmagát.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezi.
– Gondolj csak bele! Vaughn azért hagyott el, mert nem akart sajnálatból
velem maradni, te pedig azért szakítottál velem, mert azt
hitted, hogy én maradtam veled sajnálatból.
– Én nem is szakítottam veled – védekezik.
– A fenéket nem! – ülök fel nevetve. – Ezt mondtad: „Nem baj, ha
napokba, hetekbe vagy akár hónapokba telik.” Ez bizony szakítás.
– Nem igaz. Csak időt akartam hagyni neked, hogy gondolkodhass.
– Csakhogy nekem nem kellett idő – dőlök vissza az ágyra, ezúttal
felé fordulva. – Én úgy éreztem, hogy végeztél velem.

– Na, igen – néz rám. – Néha két embernek el kell válnia ahhoz,
hogy felismerjék, mekkora szükségük van egymásra.
Megfogom a kezét, és a hüvelykujjammal simogatni kezdem a
kézfejét.
– Soha többet nem szeretnék elválni tőled – suttogom.
– Soha – néz rám komolyan.
Sebezhetőnek tűnik, ahogy csendben figyel. Az arcomat fürkészi,
majd szája óvatos mosolyra húzódik. Nem beszél, de nincs is rá
szükség. Most, hogy itt vagyunk, csak mi ketten, kizárva a külvilágot,
már egy szemernyi kétséget sem érzek. Tudom, hogy igazán,
teljes szívéből szeret.
– Mit gondoltál, amikor először megláttál? – kérdezi. – Mivel
vettelek rá, hogy randira hívj? Mondj el mindent, még a rossz benyomásokat
is!
– Olyan nem volt – nevetek. – Talán egy-két pajzán gondolat, de
semmi rossz.
Elvigyorodik.
– Akkor azokat se hagyd ki!
A megismerkedés
A telefont a vállammal nyomom a fülemhez, miközben gyorsan
begombolom az ingemet.
– Ígérem, nagyi – hadarom. – Pénteken munka után rögtön megyünk.
Öt körül ott leszünk. De most mennem kell, mert késésben
vagyok. Holnap hívlak.
Nagyi elköszön, és mindketten letesszük a kagylót. Caulder végigtrappol
a nappalin a vállára vetett hátizsákkal, fején műanyag

katonai sisakkal. Mindennap megpróbál valamit becsempészni az
iskolába. A múlt héten kijutott a kocsiból az övén egy játék pisztolytáskával
anélkül, hogy észrevettem volna.
Lekapom a sisakot a fejéről, és a kanapéra hajítom.
– Szállj be a kocsiba! Én még összeszedem a holmimat.
Caulder kimegy, én pedig stócba rendezem a konyhapulton szétterített
papírhalmot. Fél éjszaka fent voltam, és dolgozatokat osztályoztam.
Még csak nyolc hete álltam munkába, de már kezdem érteni,
miért kell lasszóval fogni a tanárokat. A papírokat iratgyűjtőbe
teszem, majd az egészet bevágom a táskámba, és elindulok kifelé.
– Remek – morgok magamban, amikor megpillantom az utcánkba
beforduló kisteherautót.
Alig egy év alatt ez a harmadik család, amelyik ebbe a házba költözik.
Semmi kedvem segíteni nekik kipakolni, különösen négy óra
alvás után. Remélem, végeznek, mire hazaérek, különben úgyis erőt
vesz rajtam a jó modor, és felajánlom a szolgálataimat. Bezárom magam
mögött az ajtót, és a kocsihoz szaladok. Amikor beülnék, észreveszem,
hogy Caulder nincs ott. Felnyögök, és az ülésre dobom a
táskát. Ez a kölyök mindig a legrosszabb pillanatot választja ki a bújócskázáshoz.
Már legalább tíz perce úton kelle ne lennünk.
Hátranézek, hátha megint a lábrésznél rejtőzött el, de végül az utca
túloldalán találok rá: ott játszik és nevetgél egy másik, vele egykorúnak
tűnő sráccal. Ez legalább jó hír. Ha talál magának társaságot,
akkor talán kevesebbet lóg majd rajtam.
Szólongatni kezdem, de közben a tekintetem újra a kisteherautó
irányába kalandozik. A lány, aki vezeti, nem lehet idősebb nálam,
mégis magabiztosan, segítség nélkül tolat azzal a böhöm járgánnyal.
A kocsiajtónak dőlve figyelem, ahogy a kertitörpék között manőverezik.
Ez érdekes lesz. A show-műsor végül elmarad, mert a csaj simán

leparkol. Aztán ahelyett, hogy kipattanna, és gyönyörködne a művében,
leállítja a motort, letekeri az ablakot, és a műszerfalnak támasztja
a lábát. Nem is tudom, mi az, ami annyira meghökkent a viselkedésében.
Szinte már érdekelni kezd. Ujjaival a kormányon dobol,
majd egyszer csak a tarkójához nyúl, és kiengedi a lófarokba fogott
tincseit, amik most a vállára omlanak. Megmasszírozza a fejét, és
összeborzolja a haját.
A mindenit!
Miközben a mellette játszó fiúkat figyeli, bennem akaratlanul is
dolgozni kezd a kíváncsiság. Ki lehet ő? A kissrác nővére? Vagy az
anyja? Nem tűnik elég idősnek egy ekkora gyerekhez, de az utca túloldaláról
nem könnyű megállapítani a korát. És miért üldögél még
mindig a teherautóban?
Már jó néhány perce bámulom, amikor begördül egy dzsip, és
megáll mögötte.
– Istenem, add, hogy ne egy pasi legyen! – suttogom magamban.
Remélem, nem a barátja az, vagy ami még rosszabb – a férje.
Egyáltalán mit érdekel ez engem? Másra sincs most szükségem,
mint egy újabb zavaró tényezőre. Főleg, ha az illető éppen velem
szemben lakik.
Meglepően hangosra sikerül megkönnyebbült sóhajom, amikor
a kocsiból egy nő száll ki. Idősebbnek tűnik, mint a lány, talán az
anyukája. A nő becsapja maga mögött az ajtót, és üdvözli a feljárón
álldogáló főbérlőt. Mielőtt még lebeszélhetném magam róla, lépegetni
kezdek a házuk felé. Végül mégiscsak kedvet kaptam, hogy
segítsek nekik.
Miközben átvágok az úttesten, egy pillanatra sem veszem le a szemem
a teherautóban ülő lányról. Ő Cauldert és a másik srácot figyeli,
így engem még csak észre sem vesz. Nem tudom, mi az, ami

ilyen erővel vonz hozzá. Talán az arckifejezése… Szomorúnak látszik,
és ez valamiért rosszul érint engem.
Egy szál magamban ácsorgok a kisteherautó anyósülése mellett,
és megbabonázva bámulok be az ablakon. Nem azért, mert annyira
vonzó, bár tény, hogy az. Inkább a tekintete miatt. Az a mélység!
Tudni akarom, mire gondol.
Nem. Tudnom kell, mire gondol.
Kiszól valamit a fiúknak, majd kinyitja az ajtót, és kiszáll. Hirtelen
rádöbbenek, milyen röhejesen festhetek, ahogy itt álldogálok
földbe gyökerezett lábbal és elkerekedett szemekkel. A házunk irányába
pislogok azon tanakodva, hogyan tudnék észrevétlenül viszszasurranni
oda. De még mielőtt kereket oldhatnék, Caulder és az
új barátja futva megkerülik a teherautót, és hangos nevetés közepette
belém ütköznek.
– Egy zombi! – kiabálja Caulder, miután mindkét jómadarat elkapom
a gallérjánál fogva.
Amikor meglátom a lányt, én is elnevetem magam. Fejét oldalra
hajtva, merev lábakkal dülöngélve kergeti a kölyköket.
– Kapd el őket! – kiáltom neki.
A fiúk próbálnak kiszabadulni a szorításomból, de én csak még
erősebben fogom őket. Amikor újra a lányra nézek, a pillantásunk
összetalálkozik. Hűha! Azok a szemek! Ez a legmélyebb zöld árnyalat,
amit valaha láttam. Próbálok valami hasonlatot találni rá, de
egyszerűen semmi sem jut az eszembe. Ez a szín egyedi és különleges.
Most, hogy közelebbről látom, már biztos vagyok benne, hogy
nem a srác anyja. Inkább velem egykorúnak tűnik. Talán tizenkilenc
vagy húszéves lehet. Meg kell tudnom a nevét. Ha tudnám, legalább
rákereshetnék a Facebookon, és kideríthetném, hogy facér-e.

Atyaisten! Ez az utolsó dolog, amire most szükségem van. Szerelem.
Úgy érzem, mintha olvasna a gondolataimban, ezért gyorsan elkapom
a tekintetem. A kiskölyök kihasználja pillanatnyi figyelmetlenségemet,
és kiszabadítja magát. Képzeletbeli kardjával nekem támad.
Én esdeklőn nézek a lányra.
– Segíts! – tátogom hangtalanul.
– Agyat akarok! – üvölti még egyszer a lány, és játékosan megharapdálja
Caulder feje búbját.
Addig csiklandozza a kölyköket, amíg ki nem nyúlnak a betonon,
aztán nevetve felegyenesedik.
Ahogy a tekintetünk újra összetalálko zik, az arca elvörösödik,
és szája furcsa grimaszba rándul, mintha hirtelen elszégyellte volna
magát. De ez csak egy röpke pillanatig tart. Utána rögtön olyan
mosollyal ajándékoz meg, amitől kedvem támad az égadta világon
minden apró részletet kideríteni róla.
– Szia! Will vagyok – nyújtom felé a kezem. – Itt lakunk a szomszédban.
A keze puha és hideg, és az érintésétől azonnal libabőrős leszek.
Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen hatással rám egy lány.
Biztosan a kialvatlanságom miatt érzem így.
– A nevem Layken – mondja, miközben arcára ismét kiül a feszengés.
– Azt hiszem, mostantól itt fogok lakni – pillant a háta mögötti
épületre, majd újra felém fordul.
Nem tűnik túl boldognak attól, hogy itt fog lakni. Szemében
ugyanaz a szomorúság jelenik meg, ami az imént, amikor még a teherautóban
ült. De miért érint ez meg engem ennyire?
– Isten hozott benneteket Ypsilantiben! – próbálok kétségbeesetten
mosolyt csalni a szomorú szemekbe.

Lenéz, és én észreveszem, hogy még mindig rázogatom a kezét.
Gyorsan elkapom a sajátomat, és a zsebembe dugom.
– Honnan jöttetek? – érdeklődök.
– Texasból? – válaszolja.
Miért mondja ilyen furcsán? Talán butaságot kérdeztem? Igen.
Ritka béna csevegő vagyok.
– Szóval Texas? – kérdezek vissza.
Bólint, de erre már nem mond semmit. Most már kezdem tolakodó
szomszédnak érezni magam. Mivel semmilyen frappáns feszültségoldó
szöveg nem jut az eszembe, a visszavonulás mellett döntök.
Elkapom Cauldert, a vállamra vetem, és figyelmeztetem, hogy elkésünk
az iskolából.
– Egyébként hidegfront közeleg. Jobb lenne, ha minél előbb kipakolnátok
a kocsiból. Néhány napig elég hűvös lesz errefelé, úgyhogy
ha segítség kell a cipekedéshez, csak szólj! Négy után itthon
leszünk – fordulok a lányhoz.
– Kösz szépen – feleli.
Van egy kis délies akcentusa. Eddig nem is tudtam, hogy erre
bukom.
Átvágunk az úttesten, és kinyitom Cauldernek a kocsiajtót. Amíg
beszáll, én még egyszer visszanézek az utca túloldalára. A kissrác a
képzeletbeli karddal éppen hátba szúrja Laykent, aki tettetett sírás
közepette térdre rogy. Ez a játékosság csak még vonzóbbá teszi őt a
szememben. A kölyök most a hátára ugrik. Layken felnéz, és észreveszi,
hogy őket bámulom. Becsapom Caulder mögött az ajtót, és átmegyek
a saját oldalamra. Mielőtt beszállok, kicsikarok magamból
egy mafla mosolyt és egy integetést, de közben legszívesebben felpofoznám
magam.

Ha továbbra is szívesen olvasnátok a Szívcsapás harmadik részét, a könyvesboltban megtalálod. Azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó üzletet nyitott.

 

Oldal: COLLEEN HOOVER-SZÍVCSAPÁS 3/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat