Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

calderutja5csillagjegy.jpg


A Vízöntő legendája

A görög monda szerint Ganümédész kivételesen jóképű trójai fiú volt. Zeusz felfigyelt rá, s azonnal eszébe jutott, hogy tökéletes pohárnok lenne belőle. Ezért hát sas képében megragadta, és felvitte az istenek otthonába, hogy szolgálja őket. Ganümédésznek végül elege lett, szembeszegülése jeléül kiöntötte az istenek összes borát, nektárját és vizét, mert nem volt hajlandó többé Zeusz pohárnoka lenni. A víz mind rászakadt a földre, napokig tartó, szakadatlan esőzést hozva. Akkora özönvíz támadt tőle, hogy az egész világot maga alá temette. Ganümédészt később Vízöntőként, az eső isteneként  

Prológus „és a homályt elvettem, amely szemed ülte eleddig, hogy jól ismerd föl, melyik itt isten, melyik ember.” Homérosz: Iliász Devecseri Gábor fordítása A buszról leszállva rögtön megcsapott a kipufogógáz és a rothadó szemét szaga. Felfordult a gyomrom, ezért balra tartottam, hogy ne kelljen túl közel mennem az előttem sorakozó, telepakolt kukákhoz. Megakadt a szemem a kupac tetején heverő, félig megevett hamburgeren. Az ösztöneimtől vezérelve majdnem megfogtam és betömtem a számba, de inkább ökölbe szorított kézzel továbbmentem. Nagyon éhes voltam, fájdalmasan éhes – viszont nem jutottam el arra a pontra, hogy a szemétből egyek. Legalábbis még nem. Az állomás ajtaján belépve körbenéztem a félhomályban. Kerestem a jegypénztár felé mutató táblákat. Útbaigazításra volt szükségem, hogy eljussak oda, ahová igyekeztem. A kinti világban legalább minden ki van táblázva. Ahogy felidéztem ezt a mondatot, úrrá lett rajtam a fájdalom. Kihúztam magam, és beljebb mentem. Megláttam a jegypénztárt, aztán elindultam felé a következő buszra várakozók között. Találkozott a tekintetem egy fiatal srácéval, aki lógó

nadrágot és hatalmas pulcsit viselt. Kissé elkerekedett a szeme, majd odakocogott hozzám, és tartotta velem a lépést. – Szia, szivi! Elveszettnek tűnsz. Segíthetek? Megráztam a fejemet. Különös szag áradt belőle: valami kesernyés és gyógynövényes. Gyorsan rápillantottam az arcára. Közelről látszott, hogy vörös a szeme, és laposakat pislog. A szemem sarkából láttam, hogy engem néz, és fel-le mozgatja a fejét, miközben végigmér. Sietősebbre vettem a tempót. Tudtam, hogy kétségbeesettnek tűnök. Az is voltam. Féltem, el voltam veszve, lesújtott a veszteség, és kimondhatatlan gyötrelem kavargott bennem. Tényleg segítségre volt szükségem. Úgy festettem, mint aki nem is e világból való – ezzel tisztában voltam. De nem voltam annyira naiv, hogy a mellettem sétáló férfit abba a kategóriába soroljam, aki valóban segítene. – Nincs is csomagod, bébi? Az meg hogy lehet? Van hol aludnod? Felém nyúlt, hogy kisimítsa a hajamat az arcomból. Összerezzentem az érintésétől. Továbbmentem, még inkább gyorsítva a tempón. Félelem kavargott a zsigereimben, üres gyomrom pedig felfordult, így émelyegni kezdtem. – Bakker, olyan a hajad, mint az olvasztott arany. Az arcod meg, mint egy angyalé. Úgy nézel ki, mint egy hercegnő. Mondták már neked? Valami kis félig nevető, félig zokogó hang tört volna ki belőlem, ha nem veszek gyorsan egy mély levegőt, hogy visszatartsam. Felszökött a pulzusom, amikor a srác úgy vette az irányt, hogy közelebb kerüljön hozzám, és emiatt balra kellett tartanom, hogy ne ütközzünk össze. Oldalra pillantva láttam, hogy egy halványan megvilágított folyosóra akar terelni, ami úgy nézett ki, mintha valami takarítószekrényhez vezetne. Ijedten körülnéztem, hogy ki tudna segíteni, vagy hová menekülhetnék, amikor megragadta a karomat. Belenéztem a

hunyorgó szemébe. Most már megfeszült az állkapcsa. Közel hajolva suttogni kezdett: – Ide figyelj, hercegnő! Egy ilyen lány, mint te, sokat tud nyújtani. Én pedig üzletember vagyok. Akarod hallani az ajánlatomat, hercegnő? Megint vadul megráztam a fejemet, miközben mérlegeltem a menekülési lehetőségeket. Sikíthatnék. Biztos, hogy akadna legalá

öltözött srác felé, akik az állomás előtt üldögéltek egy padon, és felénk sandítva vigyorogtak. Utána Eli megint Paulra nézett. Éreztem, hogy egy kissé enyhül a szorítása a karomon. Undorodva felhorkant, és durván Paul felé lökött. – Így is túl sok ribancra kell költenem. Vigyed! Azzal elfordult, és eltűnt arra, amerről jöttünk. Paul megfogta a csuklómat, mire ijedten felsikkantottam. Megfordulva magával húzott a bejárat felé. Tiltakoztam, de akkora volt, mint egy medve, úgyhogy még csak le sem tudtam lassítani. – Kérlek… – mondtam neki. – Kérlek, engedj el! Hisztérikusan csengett a hangom. Kiléptünk az ajtón, és a kinti világ fényében megint hunyorognom kellett. Paul elengedte a csuklómat, és szembefordult velem. – Szökevény vagy? Addig hátráltam, amíg meg nem éreztem a buszállomás falát a sarkamnál. – Szökevény? – ismételtem. Paul szemügyre vett. – Aha. Megszöktél valahonnan? Keresnek? Lassan megráztam a fejemet. A kérdéstől minden porcikámat elárasztotta az alig kordában tartott gyötrelem. – Nem. Senki sem keres. Kérlek… Csak ki akarok jutni innen. – Mi a neved? – kérdezte kedvesebb hangon. – Eden – suttogtam pislogva. – Merre indultál, Eden? – hunyorgott rám Paul. Rámeredtem. Láttam, hogy zord külseje ellenére őszinte aggodalom csillan a szemében. Nagy nehezen kifújtam a levegőt. – A Grant and Rothfordhoz. – Grant and Rothford? Az ékszerbolt?

– Igen – bólintottam. – Meg tudod mondani, hogy jutok oda? – Az csak kábé tízsaroknyira van innen. Elmondom, hogy jutsz oda, de utána ne gyere vissza ide, hallod? Ez nem magányos fiatal lányoknak való hely. Szerintem rájöttél, ugye? Az ajkamra harapva bólintottam. – Nem fogok visszajönni. Ha minden a terveim szerint alakul, akkor este már szállodában alszom. Lesz étel a pocakomban, és végre nyugodtan kisírhatom magam. Paul az utcára mutatott. – Menj arra a Main Streetig, ott fordulj jobbra, és menj hatsaroknyit egyenesen! Ott lesz balra. Felsóhajtottam. – Köszönöm, Paul. Nagyon köszönöm. És köszönöm, hogy megmentettél a csótánytól. Sikerült magamra erőltetnem egy icipici mosolyt, aztán megfordultam, és elindultam abba az irányba, amerre mutatta. Már majdnem letértem a sarkon, amikor Paul a nevemet mondta. Megálltam, visszafordultam, és kérdő tekintettel néztem rá. – Több taposó van ezen a világon, mint csótány. Ezen elgondolkodtam egy pillanatra, közben oldalra biccentettem a fejemet. – Csak az a baj, Paul, hogy a csótányok még a világvégét is túlélik – válaszoltam halkan, a szemébe nézve. Zavartan rám mosolygott, mielőtt megfordultam és elsétáltam. • • • Amikor az utcán végignézve kiszúrtam a cégért, amit kerestem, ösztönösen benyúltam a farmerom zsebébe, hogy jéghideg markomba

zárjam az ott lapuló, súlyos aranymedált. Az volt a hátuljára írva, hogy Grant and Rothford Company. Az egyetlen ingóságom. Csigalassúsággal, éhesen, fázva és fáradtan tettem meg az út hátralévő részét. Benyitottam, és a fűtött üzlethelyiség kellemes melege fogadott. Egy pillanatra csak megálltam, hogy néhány lélegzetet véve úrrá legyen rajtam a megkönnyebbülés, amiért eljutottam a célig, és meleg levegő simogatja kihűlt bőrömet. A pult felé vettem az irányt. De jobbra egy polcon észrevettem egy üveg ékszerdobozt, aminek préselt virágok voltak a rétegei között, és úgy néztek ki, mintha a bársonybélés fölött lebegnének. Megtorpantam, hogy közelebbről is megnézzem. Elkerekedett a szemem, és rögtön könnyek szöktek bele. Ösztönösen felé nyúltam. Hajnalkák voltak. Pontosan tudtam. Ötvenkettő lapult a dzsekim belső zsebében, gondosan lepréselve egy műanyag zacskóban. Csak a medált, a virágokat és egy kis, kerek kavicsot markoltam fel, mielőtt elmenekültem. Csak ennyi emlékem maradt róla. Minden mást magam mögött hagytam, ami ismerős volt számomra. Mardosni kezdett a veszteség, gombóc gyűlt tőle a torkomba. Olyan heves érzés volt, hogy azt hittem, ledönt a lábamról. Felemeltem a kezemet, hogy megérintsem az üveget. Egyik ujjammal körüljártam az annyira ismerős virág sötétkék szirmait. A testem viszont elgyötört volt, kimerült és éhes, úgyhogy ügyetlenül megrándult a kezem, és beleütközött az ékszerdoboz melletti polcon lévő kristályvázába. Mintha lassított felvételen ingott volna meg és esett volna le a próbálkozásom ellenére, hogy elkapjam. Leesett a földre, hogy aztán darabokra törjön a lábamnál. Elakadt a lélegzetem, és felkaptam a fejemet, amikor odasietett hozzám egy nő. – Jaj, csak a Waterfordot ne! Az arcához kapta a kezét, és összeszorított ajkakkal állt az üvegszilánkok előtt.

 – Nagyon sajnálom – böktem ki. – Véletlen volt. A nő fújt egyet. Jó karban lévő szépség volt: divatos, sötétszürke kosztüm, elegánsan felkötött haj és tökéletes sminkben pompázó arc. Összehúztam magam vele szemben. Tudtam, hogy nézek ki. Olyan ruha volt rajtam, amit egy nálam szemlátomást sokkal nagyobb méretű valakinek a szárítóköteléről loptam. Három napja nem fürödtem, a hajam pedig szétterülve tapadt az arcom köré és a hátamra. A fenekem alá ért – sokkal hosszabb volt annál, mintsem hogy jól nézzen ki. A nő tetőtől talpig végigmért. – Hát, akár véletlen volt, akár nem, ki kell fizetni az árát. Összegörnyedtem. – Nincs pénzem – suttogtam körülnézve. Felforrósodott az arcom, a boltban cirkáló néhány vásárló pedig feszengve elfordult. Szinte meglepett, hogy még mindig maradt bennem valamennyi büszkeség. Elővettem az aranymedált a zsebemből. – Abban reménykedtem, hogy el tudom ezt adni, és talán egy kis információt is kaphatok róla – céloztam arra, hogy segítséget szeretnék kérni. Kérlek, segíts! Nagyon félek. Nagyon fáj. Annyiféleképpen össze vagyok törve. A nő csípőre tett kézzel a medálra nézett, aztán rám, végül megint a medálra. Kivette a kezemből, hogy a fény felé tartsa. Aztán visszanézett rám. – Hát, szerencséd van, ez arany. Valószínűleg fedezi a váza árát. Tovább vizsgálgatta gondosan manikűrözött kezében forgatva. – De semmiképp sem tudok róla többet mondani, mert nincs rajta semmi gravírozás vagy személyre szabott minta. Ekkor hátranézett a válla fölött egy férfira, aki éppen akkor fejezte be a dolgát egy vásárlóval, és elindult felénk a pult mögül. A nő a padlón heverő szilánkokra mutatott.

– Philip, feltakarítanád ezt, amíg én ezzel a… lánnyal foglalkozom? – Hogyne – méregetett kíváncsian Philip. Követtem a nőt a pulthoz. – Itt várj, amíg lemérem! Nincs meg a hozzá való láncod? – Nincs – ráztam a fejemet. – Csak a medál. A pultnál álltam, kezemet az üveglapon nyugtatva. Amikor észrevettem, hogy mind a kettő látványosan remeg, inkább felemeltem és összedörzsöltem őket. Próbáltam a tudatom erejével helyretenni a testemet. A szívem tompán vert. Fojtogatott a félelem és a kétségbeesés, alig bírtam nyelni. A hátam mögé pillantottam, ahol a nő bement egy ajtón az üzlet hátsó részébe, és az üvegen keresztül láttam, hogy egy idősebb férfival beszél. A férfi homlokát ráncolva rám nézett, aztán bólintott. Egy másodpercre elidőzött rajtam a tekintete, mielőtt megint arra tévedt, amit a kezében tartott. A nő megfordult, és kijött az ajtón, hogy beálljon a pult mögé. – Ezerkétszáz dollárt tudunk adni a medálért, ami egy kicsit kevesebb, mint amennyibe a váza került, de hajlandóak vagyunk engedni az árából, így a probléma megoldva. Hányinger kerülgetett. – Kérem, szükségem van arra a pénzre – emeltem fel a hangomat.

Úrrá lett rajtam a rettegés. Kissé meginogtam, mielőtt rávettem magam, hogy felegyenesedjek. Vadul megráztam a fejemet. – Nem – nyekegtem. Vettem egy nagy levegőt. – Kérem, én csak… semmi pénzem nincs, és az a medál… Újabb mély lélegzetet vettem, mert nem voltam hajlandó elsírni magam előtte meg a vásárlók előtt, akik úgy tettek, mintha csak nézelődnének, de igazából a párbeszédünkre figyeltek. – Ez a medál minden vagyonom. Szükségem van az érte kapott pénzre, hogy legyen hol aludnom ma éjjel. Kérem… Szánalmasan fejeztem be. Valami együttérzésféle villant a nő szemében, de aztán hátrahúzódott, és karba fonta a kezét. – Sajnálom, én nem tehetek semmit. Van egy hajléktalanszálló odaát az Elm Streeten, az ezernégyszázas szám alatt. Néhányszor elmentem előtte. Most pedig meg kell kérnem, hogy hagyja el az üzletet. Lehajtottam a fejemet. Túlságosan rosszul voltam, fáradt voltam, és össze voltam törve ahhoz, hogy nekiálljak veszekedni. Hogy sikerült elpazarolnom az egyetlen esélyemet a pénzre és a biztonság lehetőségére? Most már szó szerint nem volt semmim. Egyáltalán semmim – kivéve a rajtam lévő lopott ruhát, a préselt virágokat és a zsebemben lapuló kis kavicsot. Sarkon fordultam, és kábán kisétáltam a boltból. Az utolsó csepp remény is elhagyott. Egy darabig céltalanul flangáltam a város utcáin, talán órákig. Azt sem tudom, meddig. Egyre jobban elgyengültem, a lépteim pedig lelassultak. Megláttam magam előtt egy padot, úgyhogy megálltam, és lerogytam rá, aztán átöleltem magamat. Most már kezdett leszállni az este, így még hűvösebb volt – a dzsekim pedig túl vékony ahhoz, hogy melegen tartson. Honnan merítesz ennyi erőt, Hajnalka? – kérdezné tőlem ő.

Belőled – válaszolnám, és mosolyogva magamhoz húznám. De most nem volt ott. Honnan meríthettem volna erőt? Felnéztem a tőlem jobbra lévő utcanévtáblára. Elm Street. Mélyet sóhajtottam. Van még bennem annyi erő, hogy gyalogoljak még egy kicsit? Igen, egy meleg ágyért és egy tál ételért cserébe talán van. Még akkor is, ha egy hajléktalanszállóról van szó. Átvészelem a ma éjszakát, aztán majd kitalálok valamit. A szállón talán valaki meg tudja mondani, hol találhatok munkát, vagy valami. Felálltam és odasétáltam az Elm Streethez. Megnéztem, hogy jobbra kell indulnom az ezernégyszázas számhoz. Vacogott a fogam, ezért séta közben is átöleltem magamat, és behúztam a nyakam a szél miatt. Előttem sorba gyűltek az emberek, úgyhogy a nyakamat nyújtogatva, lábujjhegyen igyekeztem kisilabizálni a fejük felett, hogy a szálló-e az. – Alvóhelyet keresel? – kérdezte tőlem egy idősebb férfi a sor végén borzas, fehér hajjal, piszkos dzsekiben. Még jobban dideregve bólintottam. – Ez a hely férfiaknak van – közölte. – De egy ilyen csinos lány, mint te, biztos jó pénzt keresne ott a sikátorban – biccentett hátrafelé, aztán rám sandítva felröhögött. Már megint ez a téma. A szex. Mégis volt a birtokomban valami, ami értékes. Szívesen letagadnám, de egy pillanatra fontolóra vettem. Annyira éhes voltam, szörnyen éhes, és nagyon fáztam. Egyre kurtább lett azoknak a dolgoknak a listája, amiket ne tettem volna meg, hogy csillapítsam az üres gyomrom fájdalmát és a vacogást. Összeszedtem a büszkeségem maradékát, aztán elfordultam. Ő vár rám egy forrásnál, a meleg napfényben. Várni foglak. Remélem, nem sokáig kell majd várnom.

Nagyjából egy háztömbnyire jutottam, mielőtt elkezdtek folyni a könnyeim. Eluralkodott rajtam a pánik. Jaj, ne! Jaj, ne! Nem sírhatsz. Ha sírsz, akkor szétcsúszol. Ez a gondolat előtérbe hozta, hogy milyen borzasztó helyzetben vagyok. Szükségem volt valakire. Bárkire. Sokan elsétáltak mellettem, de nem tartoztam egyikükhöz sem, és egyikük sem tartozott hozzám. Nem is vettek észre. Nem érdekeltem őket. A sóvárgás mellett keserűség kerített a hatalmába. Leültem valami lépcsőre, a térdemre hajtottam a fejemet, és bőgtem. – Kisasszony? Felkaptam a fejemet, és a könnyfátyolon keresztül egy idősebb, öltönyös férfit pillantottam meg. Igyekeztem elállítani a könnyeimet, amennyire lehetett, megtöröltem a szememet, majd reszketve mély lélegzetet vettem, hogy összeszedjem magam. – Én vagyok a Grant and Rothford tulajdonosa – mondta halkan és feszengve. Ekkor összeállt a kép. Ő volt ott az üvegajtó mögött, vele beszélt az eladónő. A tulajdonos. Jaj, ne! Még több pénzt akar a vázáért? Most vajon kihívja a rendőrséget? Nem mehetek a rendőrségre. Nem lehet. Túl gyorsan pattantam fel. Két lépést sikerült megtennem, aztán elsötétült előttem a világ.

ELSŐ KÖNYV Acadia „Mindent megszépít a biztos halál. Soha nem leszel ennél bájosabb. Ez a pillanat is elillan.” Részlet a Trója című filmből • 23 • Első fejezet • Calder tízéves A lány egy keddi napon bukkant fel. Emlékszem, mert éppen babot öntöztünk, és a babot mindig csak ezen a napon kellett meglocsolni. Előbb hallottam a fehér terepjáró hangját, mint hogy láttam volna. A sarkon befordulva felverte maga után a port, és egyenesen felénk tartott a földeken. A szememet megerőltetve sikerült kivennem Hector Bias alakját a vezetőülésen, mellette pedig egy szőke fejet. A homlokomhoz emeltem a kezemet, hogy árnyékoljam vele a tűző sivatagi napot, de hiába hunyorogtam, hogy jobban belássak, a szélvédő visszaverte a fényt, ráadásul túl távol voltak. – Itt van Hector! – kiáltottam. – Pszt, Calder! – dorgált meg anyukám. – Hector örülni fog, ha látja, milyen keményen dolgozol. Azért mosoly ült ki az arcára, ahogy a közeledő terepjáróra nézett. Végül megfordult, hogy folytassa a munkát. Erre forgattam a szememet, és a háta mögött kiöltöttem a nyelvemet, de mellé görnyedve én is nekiláttam, hogy megadjam a baboknak azt a három centi vizet,

ami ahhoz kellett, hogy jó magasra nőjenek, és ellássanak minket élelemmel. Százhúsz embert. Utána nem láttam a lányt. A főépületben lakott Hectorral. Ő volt a kiválasztottja: a menyasszony, aki majd ott fog állni az oldalán, amikor minket, a népét üdvözlik majd az istenek Elysiumban, a mennyország legtündöklőbb paradicsomában. Persze mindannyian látni akartuk. Mindenki kíváncsi volt a nőre, akiről úgy tudtuk, hogy Hectorral együtt fog vezetni minket, miután eljön az özönvíz, és lecsap a világvége. Lényegében ő volt az esélyünk a túlélésre. Hector első számú szeretőjétől, Miriam Anyától hallottuk a hírt, hogy vezérünk az egyik zarándoklatán akadt rá a lányra. 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: MIA SHERIDAN. CALDER ÚTJA/- A SZERELEM CSILLAGJEGYÉBEN 5
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »