Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Elég messze álltunk egymástól, úgyhogy a szeme színét nem tudtam
megállapítani, de komoran, fürkészően nézett rám, és úgy ráncolta
a homlokát, mintha őt is megdöbbentené a köztünk vibráló
feszültség. Miért figyeltem fel rá? Ez a típus általában nem szokta
megdobogtatni a szívemet. Igen, a srác nagyon jól nézett ki. Kócos
sötétszőke haj és szexi borosta. Magas, de nem annyira, mint
Malcolm. Maximum száznyolcvan centi, nem több. Ebben a tűsarkúban
biztosan fölé tornyosulnék. Szemügyre vettem a bicepszét
meg a karját átszövő vastag ereket – ez az idióta képes volt rövid ujjú
pólót felvenni télvíz idején –, de alkatra egyáltalán nem hasonlított
az exeimre. Nem volt egy izomkolosszus. Inkább sovány és szálkás.
Igen, a „szálkás” a legjobb jelző. És akkor a tetoválását még nem is
említettem. Azt nem tudtam kivenni, mit ábrázol, de láttam a karján
virító színes mintát.
Nem rajongtam a tetkókért.
Amikor a srác lesütötte a szemét, és tetőtől talpig végigmért,
majdnem felkiáltottam a döbbenettől. Kényelmetlenül feszengtem,
zavart, hogy az idegen ilyen leplezetlenül mustrál, holott máskor kacér
mosollyal nyugtáztam, ha egy pasi áthatóan nézett rám. A srác
végül ismét a szemembe nézett, hogy még egy utolsó perzselő pillantást
küldjön felém – amitől olyan érzés fogott el, mintha egy kérges
tenyér siklana végig a testemen –, majd elfordította a tekintetét.
Kábultan és határozottan felajzva néztem, amint eltűnt az egyik válaszfal
mögött.
– Ki volt ez? – hatolt át Joss hangja a ködön.

Összerezzentem, és valószínűleg elég bamba arckifejezéssel nézhettem
a barátnőmre.
– Fogalmam sincs.
– Jó pasi – vigyorgott Joss.
– Micsoda? – köszörülte meg valaki a torkát a háta mögött.
Joss szeme kajánul csillogott, de amikor hátrafordult, és a morcos
párjával találta szemben magát, úgy tett, mintha ő lenne a megtestesült
ártatlanság.
– Pusztán esztétikai szempontból, természetesen.
Braden felhördült, és még szorosabban vonta magához Josst.
Joss rám vigyorgott, és én önkéntelenül is viszonoztam a mosolyát.
Braden Carmichael kőkemény, szókimondó, rettegett üzletember
volt, Jocelyn Butlernek mégis sikerült az ujja köré csavarnia.
Egy órát ácsoroghattunk ott, buzgón nyakaltuk az ingyenpezsgőt,
és összevissza locsogtunk. Néha egészen elbátortalanodtam Joss és
Bra den jelenlétében, mert ketten együtt bámulatosan intelligensek
és műveltek voltak. Sokszor úgy éreztem, képtelen lennék bármiféle
mélyenszántó vagy érdekes gondolattal gazdagítani a társalgást, ezért
inkább vihogva hallgattam, hogyan oltják egymást. Persze amikor
kettesben voltunk Joss-szal, másképp viselkedtem. Őt jobban ismertem,
mint Bradent, és előtte nem kellett megjátszanom magam. Ebben
a tekintetben ő volt az üdítő kivétel az ismerőseim között.
Néhány vendéggel is beszédbe elegyedtünk, és igyekeztünk nem
zavarba jönni a festmények iránti lelkesedésük láttán, de egy óra elteltével
Joss sajnálkozó arckifejezéssel fordult felém.
– Mennünk kell, Jo. Bocs, de Bradennek nagyon korán kell kelnie.
– Nyilván nehezen tudtam leplezni a csalódottságomat, mert
hirtelen megrázta a fejét. – Tudod mit? Én maradok. Braden hazamehet,
ha akar. Én maradok.

Nem. Szó sem lehet róla. Nagylány vagyok már.
– Joss, nyugodtan menj haza Bradennel! Nincs semmi baj. Unatkozom.
De elvagyok.
– Biztos?
– Persze.
Joss kedvesen megpaskolta a karomat, majd kézen fogta Bradent.
Braden kurta biccentéssel köszönt el tőlem, amit én széles mosolylyal
viszonoztam, és néztem, ahogy a páros odasétál a ruhaállványhoz,
ahol a vendégek kabátjai lógtak. Braden igazi úriemberhez
méltóan felsegítette Jossra a kabátját. Mielőtt ő maga is felöltözött
volna, futó csókot lehelt a kedvese hajára. Aztán átkarolta a vállát,
és kivezette a hideg februári éjszakába, én pedig egyedül maradtam
a galéria kellős közepén, és ismeretlen fájdalom nyilallt a mellkasomba.
Az arany Omega karórámra pillantottam, amit Malcolm vett nekem
karácsonyra, és mint mindig, most is belém hasított, milyen kár,
hogy nem tudom pénzzé tenni. Ez volt a legköltségesebb ajándék,
amit valaha kaptam: csodákat tett volna a takarékszámlánkkal. Abban
bíztam, ha sikerül elmélyítenem a kapcsolatomat Malcolmmal,
soha többé nem kell az óra miatt aggódnom. De azért nem tápláltam
túlzott reményeket.
Negyed tíz. Kalapáló szívvel túrtam bele a hamis Gucci borítéktáskámba,
hogy előhalásszam a telefonomat. Nem jött üzenet.
A francba, Cole!
Épphogy sikerült elküldenem az SMS-t Cole-nak, amiben arra
kértem, hívjon fel, amint hazaért, amikor valaki a derekam köré
fonta a karját. Malcolm kölnijének kesernyés-fás illata csapta meg
az orromat. A tűsarkúnak hála éppen szemmagasságban volt velem.
Megfordultam, és amikor találkozott a tekintetünk, széles mosollyal

próbáltam leplezni a Cole miatt érzett aggodalmamat. Dámásra vettem
a figurát, és abban a szűk, piros Dolce & Gabbana ruhában
jöttem, amit Malcolmtól kaptam a legutóbbi bevásárlótúránkon.
A ruha gyönyörűen kihangsúlyozta karcsú vonalaimat. Imádtam.
Kár, hogy ezt is fel kell tennem a netre, gondoltam magamban.
– Hol bujkáltál? – vigyorgott rám Malcolm, akit a csillogó barna
szeme sarkában megjelenő szarkalábak csak még sármosabbá tettek.
Dús, fekete hajkoronájába szexi ősz szálak vegyültek a halántékánál.
Mindig öltönyt viselt, ma este éppen a Savile Row egyik műremekét.
– Azt hittem, a barátaid is itt lesznek. Különben nem hagytalak
volna egyedül.
Mosolyogva simogattam meg a mellkasát.
– Nyugi! Semmi baj. Jossék itt voltak, csak korán haza kellett
menniük.
Lopva a markomban szorongatott telefonra sandítottam. Hol
a csudában lehet Cole? A gyomromban ébredezni kezdtek a szörnyecskék,
és egyre erőteljesebben mardosták a bensőmet.
– Megveszem az egyik festményt. Gyere oda Beccához, és tegyél
úgy, mintha zseniális művész lenne.
Felkacagtam, de azonnal meg is bántam, és gyorsan az ajkamba
haraptam.
– Örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki elvesztette a fonalat.
Malcolm szórakozott mosollyal nézett körül a teremben.
– Még szerencse, hogy vannak, akik jobban értenek a művészethez,
mint mi. Így legalább biztos lehetek benne, hogy megtérül a
befektetésem.
Azzal, karját továbbra is a derekam köré fonva, bevezetett az egyik
fal mögé, ahol Becca egy hatalmas, festékfoltokkal telefröcskölt

vászon alatt ácsorgott. Amikor megláttam, kivel vitatkozik, majdnem
hasra estem.
Hiszen ez a tetovált srác!
A francba!
– Jól vagy? – ráncolta a homlokát Malcolm, megérezvén a testemben
támadt feszültséget.
Kedvesen rámosolyogtam. Első számú szabály: történjen bármi,
őrizd meg a pozitív kisugárzásodat.
– Hát persze.
A tetovált srác rávigyorgott Beccára, és békülékeny arckifejezéssel
csúsztatta a kezét a lány csípőjére, hogy magához vonja. Próbáltam
nem tudomásul venni, hogy elakad a lélegzetem csibészes mosolya
láttán. Becca még mindig ki volt akadva, de nem csodálkoztam,
hogy megadja magát az ölelésnek. Mi, nők, bármilyen stiklit
hajlandóak vagyunk megbocsátani, ha egy pasi ilyen szépen mosolyog
ránk.
Lesütöttem a szemem, és követtem Malcolmot, aki megállt a pár
előtt. Becca kipirult arccal, lázas tekintettel fordult felénk.
– Ne is figyeljetek ránk! Éppen most csesztem le Camet, mert
akkora barom!
Nem néztem a srácra, de hallottam, hogy felnevet.
– Nem, azért cseszett le, mert nem egyezik az ízlésünk.
– Camnek nem tetszenek a képeim – jelentette ki Becca durcásan.
– Hiába a pasim, még egy kegyes hazugságra sem futja tőle.
Nem. Ő brutálisan őszinte. Mal szerencsére más véleményen van.
Jo, neked is mondta, hogy megveszi az egyik festményemet?
Most nyilván azt hiszitek, hogy féltékeny voltam Beccára, amiért
Malcolm ilyen leplezetlenül rajongott érte, és tudom, hogy szörnyen
hangzik, de amíg meg nem láttam a képeket, egy kicsit tényleg

féltékeny voltam a csajra. Nem vagyok különösebben okos. Nem
tudok rajzolni. Nem tudok táncolni. Nem tudok énekelni. Főzni is
csak úgy-ahogy… Még szerencse, hogy csinosnak születtem. Magas
vagyok, hosszú combú, és az emberek folyton arról áradoznak, milyen
jó az alakom és milyen szép a bőröm. Ehhez még adjátok hozzá
a hatalmas, zöld szemeimet, a hosszú, dús vörösesszőke hajamat meg
a finom vonásaimat, és elég kellemes kis csomagot kaptok – nem
csoda, hogy kamaszkorom óta minden pasi megfordult utánam az
utcán. Eddig nem sok mindent tudtam felmutatni, de azt a keveset
mindig a család javára fordítottam.
A tudat, hogy Becca aranyos és tehetséges, tényleg aggasztott egy
kicsit. Mi lesz, ha Malcolm rám un, és visszamegy hozzá? Malcolm
hízelgőnek egyáltalán nem nevezhető véleménye hallatán azonban
megnyugodtam. Nem mintha komoly okom lett volna rá.
– Igen, mondta. Jó ízlése van – mosolyogtam rá Malcomra, és láttam
rajta, hogy alig bírja visszafojtani a nevetést.
A derekamról a csípőmre csúsztatta a kezét. Szorosan hozzásimultam,
és lopva a telefonomra sandítottam. Még mindig semmi.
– Jo, bemutatom Becca barátját, Cameront – szólalt meg hirtelen
Malcolm.
Gyorsan felkaptam a fejem, hogy végre közelebbről is szemügyre
vegyem ezt az embert, akire eddig rá sem mertem nézni. Amikor
találkozott a tekintetünk, a már ismerős borzongás futott végig
a gerincemen.
A pasi másodszorra is levetkőztetett kobaltkék szemével. Néztem,
amint a tekintete sebesen végigsiklik a testemen, hogy végül a derekamon
és Malcolm kezén állapodjon meg. Cameron sokáig méregetett
minket, majd miután levonta a szükséges következtetéseket,
közömbös arckifejezést öltött, és szigorúan préselte össze a száját.

– Szia – böktem oda neki, amire csak egy kurta biccentés volt a
válasz.
Cameron szemében kihunyt a tűz.
Becca a festményről kezdett fecsegni Malcolmmal, úgyhogy kaptam
az alkalmon, és újra megnéztem a telefonomat. Megvető horkantást
hallottam, és amikor felkaptam a fejem, a tekintetem Ca -
me ronéba ütközött. Nem értettem, miért néz rám ilyen leplezetlen
undorral, és én miért akarom elküldeni őt a búsba. Általában
amikor gyűlölettel és agresszióval szembesültem, inkább visszavonulót
fújtam, és mukkanni se mertem. Most azonban, a buta arcára
kiülő rosszallás és megvetés láttán, legszívesebben betörtem volna
Cameron távolról sem tökéletes orrát. Az orrnyergén kis dudor éktelenkedett,
aminek elvileg rontania kellett volna a külsején, de csak
még egzotikusabbá tette.
Az ajkamba haraptam, még mielőtt úrinőhöz méltatlan megnyilvánulásra
ragadtattam volna magam, és Cameron tetoválásaira siklott
a tekintetem. A jobb alkarját kalligrafikus fekete írás díszítette,
két szó, amit ilyen távolságról hiába is próbáltam volna elolvasni.
A bal karján színes, szépen kidolgozott kép virított. Talán sárkányt
ábrázolt, de nem voltam biztos benne, és mivel Becca közelebb húzódott
Cameronhoz, el is takarta előlem.
Hirtelen szöget ütött a fejembe, hogy köthetett ki Becca a harmincas,
öltönyös Malcolm után a huszonéves, retró karórát, bőr
karkötőt, agyonmosott Def Leppard-pólót és ócska farmert viselő
Cameron mellett.
– Mal, szóltál már Jónak a munkáról?
– Milyen munkáról? – néztem zavartan a barátomra.
– Becca, hagyjuk ezt – dünnyögte Cameron, és mély hangja hallatán
különös borzongás futott végig a testemen.

Megint összeakadt a tekintetünk, és láttam, hogy Cameron kifejezéstelenül
néz rám.
– Ugyan már – felelte Malcolm jóindulatúan, majd fürkésző pillantást
vetett rám. – Ugye, még nem töltötték be azt a pultos állást
a klubban?
Még nem. Craig haverom és kollégám – egyben életem egyetlen
egyéjszakás kalandja, lévén Callum után totál összezuhantam – lelépett
Ausztráliába. Kedden dolgozott utoljára, és Su, az üzletvezetőnk,
már egy hete interjúztatta a jelentkezőket. Sajnáltam, hogy
Craig elment. Néha az agyamra ment a kétértelmű célozgatásaival,
és Joss-szal ellentétben én soha nem mertem rászólni, hogy fogja be,
de legalább mindig jókedvű volt.
– Igen, miért?
Becca elkapta a karomat, és esdeklő arckifejezéssel nézett fel rám.
Hirtelen rádöbbentem, annak ellenére, hogy jó pár évvel idősebb
nálam, tágra nyílt, kék szemével, sima bőrével és vékonyka hangjával
inkább tűnik kislánynak, mint felnőtt nőnek. Ennél jobban már
nem is különbözhettünk volna egymástól.
– Cam grafikus. Egy marketinggel és arculatkialakítással foglalkozó
cégnél dolgozott, de aztán jöttek a leépítések. Azokat küldték
el, akiket utolsóként vettek fel, és Cam csak egy éve került hozzájuk.
Óvatos, de sajnálkozó pillantást vetettem Camre. Nem könnyű
megemészteni, ha valaki elveszíti a munkáját.
Viszont továbbra sem értettem, mi közöm nekem mindehhez.
– Becca! – csattant fel Cam. – Mondtam már, hogy majd én elintézem.
Becca elpirult Cam átható tekintete láttán, és hirtelen úgy éreztem,
mégiscsak van bennünk valami közös. Nemcsak én jöttem zavarba.
De jó!

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 255
Tegnapi: 27
Heti: 1 032
Havi: 3 156
Össz.: 769 557

Látogatottság növelés
Oldal: SAMANTHA YOUNG-LONDON ROAD/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »