Olvasóimnak
A z első, nyomtatásban megjelent
művem egy mese volt, amelyet első osztályban írtam a
Hugo Reid Általános Iskolában, a kaliforniai Arcadiában.
A mesének A kék nyuszi címet adtam, és az iskola minden
évben megjelenő, fogalmazásokból álló antológiájában
adták ki. Édesanyám úgy tekintett rá, mint az amerikai
szépirodalom egyik mesterművére. A kék nyuszi megjelenésétől
kezdve édesanyám volt a leglelkesebb rajongóm.
Ebben az évben, Valentin napján veszítettem el a leglelkesebb
rajongómat. Ezt a történetet neki írtam.

Amikor kisfiú voltam, anyám azt mondta nekem, hogy
minden ember okkal tűnik fel az életünkben. De nem vagyok
biztos abban, hogy én hiszek ebben. A gondolat,
hogy Isten életek millióit szövögeti össze egyetlen óriási
embergobelinné, számomra kissé fatalistának tűnik. De
ahogy visszanézek az életemre, meg kell állapítanom,
hogy bizony voltak benne időszakok, amelyeken mintha
pontosan efféle isteni beavatkozás nyoma mutatkozna
meg. Ám egyik eset sem olyan szembeszökő közülük,
mint az a bizonyos téli éjszaka, amikor találkoztam egy
Macy nevezetű, gyönyörű fiatal lánnyal, és a találkozás
nyomán rendkívüli események egész láncolata vette
kezdetét.
Természetesen, ha ezt az elméletet egészen a végletekig
vezetjük, ez egyben azt is jelentené, hogy Isten tette
aznap éjjel tönkre az autómat, hiszen ha az ékszíj nem
épp abban a pillanatban szakad el, ez a találkozás meg
sem történt volna. Márpedig így történt, és az én életem
örökre megváltozott emiatt. Lehet, hogy az anyámnak
mégis igaza volt. Ha Isten képes arra, hogy a bolygók állását
szabályozza, talán az sem túl nagy feladat számára,
hogy az életünkkel tegye ugyanezt.

A történetem akkor kezdődött, amikor vészesen közel
állt ahhoz, hogy vége szakadjon – egy téliesen rideg novemberi
estén, tizenegy nappal anyám halála után.
Anyám egy autóbalesetben vesztette életét. Három másik
utas is ült mellette az autóban, de rajta kívül mindenki
sértetlenül megúszta. Közel álltam az anyámhoz,
és a nap, amelyen a haláláról értesültem, életem legszörnyűbb
napja volt.
Már a halála előtt is romokban hevert az életem. Kilenc
hónappal korábban költöztem el otthonról, az alabamai
Huntsville-ből Salt Lake Citybe, hogy egy mérnöki
ösztöndíj keretein belül megkezdjem tanulmányaimat
Utah egyetemén. Még sosem jártam nyugaton, és
Utah államról is csak annyit tudtam (azon kívül, hogy
ott van az egyetlen olyan államon kívüli egyetem, amely
hajlandó ösztöndíjat adományozni nekem), hogy jó néhány
hegylánc választja el Huntsville városától. Ez tökéletesen
megfelelt az igényeimnek, ugyanis minél nagyobb
távolságot kívántam teremteni jómagam és az
apám között.
Az igazat megvallva, sohasem neveztem Stuart Smartot
az „apámnak”. Nekem ő mindig csak „Stu” volt, a
teljes nevét – a Stuart Smartot azaz Okos Stuartot – pedig
az ellentmondás tökéletes példájának találtam. Autószerelő
volt, a maga nyolc osztályával. A körme alatt mindig
motorolaj sötétlett, és mélyen megvetett mindent,
amit nem ért fel ésszel – és ebbe a kategóriába tartozott a
helyes nyelvhasználat és én is.

Az volt a nagy álma, hogy egy szép napon majd átveszem
a családi vállalkozást – a Smart Autó Szervizt –,
ezért tízéves koromtól fogva minden szombaton levonszolt
magával a műhelybe, és munkára fogott. Miközben
a haverjaim a helyi cukrászdában lógtak, vagy légpuskával
szöcskékre vadásztak, én azzal töltöttem a gyermekkorom,
hogy kerekeket és légszűrőket cseréltem.
Mindent gyűlöltem, ami a műhelyhez fűződött; az
unalomtól kezdve, ahogy azt kellett figyelnem, miként
boncol fel Stu egy sebességváltót, a mustáros-felvágottas,
motorolajos szendvicsekig. Ám leginkább Stu társaságát
utáltam. Ő nem volt híve a haszontalan csevegésnek,
ezért a hosszú napok általában néma csendben
teltek, leszámítva a sűrített levegős csavarkulcs időnként
felsíró nyüszítését és a helyi country-adó állandó vin�-
nyogását. Nincs sok tehetségem az autószereléshez, és
Stut mintha állandóan bosszantotta volna az ügyetlenségem.
Minden héten könyörögtem anyámnak, hogy
ne küldjön oda, majd egy szombaton, a tizennegyedik
születésnapom környékén, Stu végre lemondott rólam,
és otthon hagyott.

Lehet, hogy a szerelem nem vak,
mindenesetre borzalmasan rövidlátó.
Mark Smart napl ójából

Anyám, Alice Geniel Phelps egyáltalán nem hasonlított
Stura. Csendes volt, elgondolkodó, és nagyon szépen
beszélt. Szeretett olvasni, filozófiáról beszélgetni,

kedvelte a zenét és az irodalmat, az olyan dolgokat,
amelyeket az apám általában időpocsékolásnak tartott.
Sohasem tudtam elképzelni, hogy egy olyan nő, mint az
anyám, hogyan mehetett hozzá egy olyan alakhoz, mint
Stu, amíg a kezembe nem akadt a szüleim házasságkötési
anyakönyvi kivonata. Legnagyobb meglepetésemre
kiderült, hogy csupán nyolc héttel a születésem előtt házasodtak
össze. Rájöttem, hogy az akkori szokások miatt
anyámnak valószínűleg nem volt más választása.
Ahogy idősebb lettem, Stu és én egyre többet veszekedtünk.
Megszámolni sem tudnám, hányszor avatkozott
anyám a vitába az én oldalamon, néha szó szerint
kettőnk közé vetve magát. Ő volt a vékony szál, amely a
családunkat összetartotta. És akkor örökre elment. S vele
együtt az otthonom is a múlté lett.
Mint már említettem, akkoriban amúgy is elég rosszul
állt a szénám. Habár keményen dolgoztam és kitűnően
tanultam, az első évem után az egyetem a költségvetés
csökkentésére hivatkozva több száz ösztöndíjat megszüntetett,
az enyémet is beleértve. Mivel az egyetemről
így kimaradtam, elveszítettem egyúttal az állásomat az
egyetemi irattárban, és a kollégiumi szobámat is.
Igazság szerint nem igazán érdekelt a mérnöki tudomány
– nem különösebben rajongtam érte –, de a szüleim
nem engedhették meg maguknak a tandíjat, ezért az ösztöndíj
jelentette számomra az egyetlen utat az egyetemre.
Arról álmodoztam, hogy dalszövegíró leszek. Zenei
ösztöndíjat azonban hihetetlenül nehéz elnyerni, hacsak
nem komolyzenei virtuóz az ember. Én természetesen

nem vagyok az. Egész jól játszom a tizenkét húros gitáron.
Talán inkább afféle népdalénekes volnék, nem az a
kifejezett juilliardos típus.
Stu előre megjósolta, hogy kudarcot fogok vallani, nekem
azonban eszem ágában sem volt megadni neki ezt
az örömet, ezért Utah-ban maradtam, és vidám, hazugságokkal
teli leveleket írtam haza arról, hogy milyen jól
haladnak a tanulmányaim. Valójában szegény voltam,
magányos, és mély depresszióba zuhantam. Egy lepukkant
alagsori lakásban éltem, és elvállaltam az egyetlen
munkát, amelyet találtam – egy közeli középiskola portaszolgálatát.
Az volt a tervem, hogy összespórolom a pénzt az
egyetemre, de a keresetem még a megélhetésre is alig
volt elég. Amikor anyám meghalt, a nagynéném felhívta
a kollégiumot, hogy értesítsen. Ekkor tudta meg a családom,
hogy kimaradtam az iskolából. Mivel nem hagytam
hátra sem a címem, sem a telefonszámom, anyám
haláláról csak két nappal a temetés után szereztem tudomást,
amikor felhívtam, hogy beszéljek vele. Stu vette fel
a telefont. Hazugnak nevezett, és a fejemhez vágta, hogy
ne is fáradjak a hazamenetellel.
Azt hittem, ennél lejjebb már nincsen, de hamar kiderült,
hogy tévedtem. Néhány nappal később az alabamai
barátnőm, Tennys, akivel már négy éve jártunk, levélben
értesített az eljegyzéséről. A választottja egy ígéretes, ifjú
csontkovács volt.
Szégyellem azt, ami ezek után történt. Most már elhiszem,
hogy bizonyos körülmények között mindannyian

képesek vagyunk olyan dolgokra, amelyeket egyébként
lehetetlennek tartanánk.
Az elmúlt év során amúgy is depresszióval küszködtem.
Amikor azonban a búskomorságomhoz hirtelen
fájdalom, magány és visszautasítás is társult, fontolgatni
kezdtem, hogy véget vetek az életemnek. Ez először nem
volt több kósza gondolatnál, amely gyorsan tovaröppent.
Ám ahogyan a depresszióm egyre súlyosbodott, a
kósza gondolat lassan gyökeret vert a fejemben.
E történet kezdetének estéjén, amint megérkeztem a
munkahelyemre, egy őrült irodalomtanárnő azonnal
üvöltözni kezdett velem. Azzal vádolt, hogy elloptam
az iskola egyik CD-lejátszóját. Az égvilágon semmit sem
tudtam róla, még csak nem is láttam a lejátszót soha, de
az a nő kötötte az ebet a karóhoz, hogy egyedül én juthattam
be a szobájába, és égre-földre esküdözött, hogy
kirúgat az állásomból, és feljelent a rendőrségen, ha reggelre
nem adom vissza. Valamivel később, WC-takarítás
közben úgy döntöttem, ez lesz életem utolsó fájdalmakkal
teli éjszakája. Ekörül forogtak a gondolataim, amikor
útban hazafelé lerobbant az autóm. Isten mér rám még egy
utolsó csapást – gondoltam. Igazság szerint azonban egészen
más tervei voltak.
Anyám mindig azt mondta: „Az ember végső kétségbeesése
Isten lehetősége a megmutatkozásra.” Azt is
gyakran elismételte, hogy „legyél kedves mindenkihez
– sosem tudhatod, miféle keresztet kell viselniük, és milyen
édesen cseng fülükben egy kedves szó”. Az az éjszaka
mindkét bölcsességének bizonyságot szerzett.

Az az éjszaka egy olyan út kezdete volt, amely megtanított
rá, hogy egyetlen igazság képes mindent megváltoztatni.
Aznap éjjel találtam rá Macyre. És azon a karácsonyon
talált rá Macy Noelre.

Anyám gyakran mondogatta nekem,
hogy az angyalok embernek álcázva járják a földet.
Ma éjjel én is hinni kezdtem ebben.
Mark Smart naplójából.

 

Oldal: RICHARD PAUL EVANS-HOL LEHET NOEL/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat