Maradj csendben!
Az erôdház az egyetlen menedéked.
Az emberi élet mindennél fontosabb.
Ne bízz az idegenekben!
Semmi sem veszhet kárba.
Emlékezünk a múltra, de a jelenben élünk.

Prológus

5 évvel korábban
Paul Kenn
Gesztenyekenyér-illat és fanyar kenőolajszag keveredik a konyhában.
Jókor fejezem be a puska zsírozását, éppen lejár a sütési idő.
Pippa már biztosan felébredt, és izgatottan várja a szülinapi köszöntését.
Tudhat a kenyérről is, hiszen az egész házat belengi az árulkodó
illat.
A fegyvert a falnak támasztom, majd lefutok az ablaktalan földszintre,
hogy felhozzam a tavalyi főzésből maradt utolsó üveg cseresznyedzsemet.
Pippa kedvence, ezért vastagon kenem a gesztenyekenyér
szeletre. Egy kivételes reggelekhez illő, virágos csészébe öntök a
frissen főzött hársfateából, és tálcára teszem a mintás vászonba csomagolt
meglepetését is.
Gyerekkoromban minden születésnap különleges alkalomnak
számított: azt jelezte, hogy az ünnepelt elég szerencsés volt hozzá,
hogy egy újabb évet tölthessen együtt a családjával. Pippának azt jelenti,
hogy egy újabb évet tölthetett el velem. Az egyetlen emberrel,
akit valaha is ismert.

Kinézek az ablakon a tisztás túloldalán húzódó erdőre. Az erődház
magasan fekvő terasza – ahonnan bejárás nyílik az épületbe és
a különálló üvegházba –
a fák lombkoronájával esik egy szintbe.
A legszélső, vaskos ágon madarak gubbasztanak. Szomorúnak tűnnek.
Pippa szülinapján minden annak tűnik.
Ezeken a napokon könnyebben utat törnek maguknak a fájdalmas
emlékek, de uralkodom magamon, mert nem akarom a savanyú
képemmel elrontani Pippa boldogságát. Igyekszem olyan varázslatossá
tenni a születésnapokat, ahogy csak tőlem telik.
Miközben még egyszer némán eltátogom a köszöntő éneket, a
nyikorgó léceket kikerülve felosonok a lépcsőn. Pippa szobája előtt
megigazítom az ajándékokat, elmosolyodom, majd belököm az ajtót,
és rázendítek a dalra.
Pippa hangosan felkacag, és üdvözült, örömteli arcától aznap először
nekem is nevetni támad kedvem. Amikor befejezem az éneklést,
csúfondárosan megjegyzi:
– Apa, ez annyira borzasztó volt, hogy idecsődül a környékről az
összes szörny.
Nem mondom ki, hogy ez még viccnek is rossz, és egyikünk sem
nevetne, ha az erődházat akár egyetlen sápadt is megközelítené. Arrébb
húzódik az ágyán, hogy leülhessek mellé.
– Boldog születésnapot, Pippa!
Még mosolyognom is sikerül, amikor az ölébe teszem a tálcát.
– Köszi, apa! Csodás volt az illatra ébredni.
– Kívánj valamit!
Összeszorítja a szemét, és vicsorít, mintha csak így tudna koncentrálni.
Elülső fogai még kissé nagynak tűnnek az arcához képest.
Felkapja a kenyeret, és akkorát harap belőle, hogy fülig lekváros lesz.

– Meg sem kérdezed, mit kívántam? – nyammogja.
– Ha elmondanád, nem válna valóra. Nem bontod ki? – kérdezem
a csomagra mutatva. Az erődházban régi hagyomány, hogy a gyerekeknek
születésükkor könyveket választanak a hatalmas könyvtárból,
melyeket később ajándékba adnak nekik. Én boldog családokról
kaptam olvasmányokat, hogy megtanuljam: együtt erősebbek
vagyunk, mint egyedül. Pippa könyvei azonban csupa magányos
hősről szólnak, akik, ha elég erősek és kitartóak, elnyerik jutalmukat.
– Csak miután megettem! – válaszolja Pippa tele szájjal, de azért
végigsimít a csomagoláson. Miközben vadul rág, várakozón rám pillant.
Kíváncsi, milyen különleges kirándulást eszeltem ki a tizenkettedik
szülinapjára, mégis türelmesen vár, ahogy az anyja is tette
volna.
Pippa a sárga és narancs színben játszó szemén kívül a vonásait
Sophiától
örökölte. Sophia élettel fizetett az életért: belehalt, hogy
Pippát világra hozza. Összeszorul a gyomrom. Ez a gyerek minden
egyes nap a halálra emlékeztet, miközben azért harcolok, hogy még
rengeteg időt tölthessünk együtt. Ő ad értelmet a küzdelemnek.
– Apa, ez nagyon-nagyon-nagyon-nagyon finom volt! – kiált fel
Pippa elragadtatva, és az utolsó falatot is legyűri.
– Az a jó a szülinapokban, hogy még bőven lehet repetázni.
– Tényleg? Az remek lenne!
A csomagért nyúl, megkocogtatja, forgatja, és töretlenül mosolyog,
pedig jól tudja, hogy könyv lapul a vászon alatt. Végül győz a
kíváncsiság, és lassan kicsomagolja.
– Daniel Defoe: Robinson Crusoe – olvassa fel hangosan, és végigpörgeti
a megbarnult, töredezett lapokat.

Amikor először olvastam ezt a könyvet, hálát éreztem, hogy van
családom, és nem kell egyedül maradnom, mint szerencsétlen Crusoe-
nak.
– És ez még semmi – vágok bele nagy sóhajjal. – Úgy döntöttem,
hogy ma megmutatom, hogyan kell puszta kézzel halat fogni a Harcsa-
tóban, és meglátogatjuk a Halott Várost is.
Pippa sikkant, két tenyerét összecsapja örömében. Azt hiszem, az
ilyen pillanatokért élnek a szülők: amikor a gyereküket maradéktalanul
boldognak láthatják.
– Apa! – Félrelöki a tálcát, és a nyakamba ugrik. Megsimogatom
a kócos haját. – Ugye én is horgászhatok? Mondd, hogy látni fogom
az óriás halakat is! Annyira jó lesz! Ez életem legszebb napja!
Imádom a szülinapokat… és nagyon szeretlek! – teszi hozzá, mert
biztosan úgy érzi, hogy így helyes.
– De… – Felemelem a mutatóujjamat, mire komoran visszaül, és
feszülten várja a feltételeket. – Csak akkor, ha most hibátlanul felmondod
nekem a szabályokat.
Megkönnyebbülten elmosolyodik, pedig egy átlagos napon biztosan
nyűgös lenne az ismétléstől. Ez nem kihívás számára. Az sem
lenne, ha azt kérem, hogy lőjön le egy száz méterre elrohanó nyulat,
vagy szedje szét és rakja össze a háztetőn energiát gyűjtő napelemet,
vagy állapítsa meg, miért romlott el a szivattyú. Pippa talpraesett
lány, gyorsan tanul, és a legjobb géneket örökölte felmenőitől.
Büszke vagyok rá.
Maga alá húzza a lábát, és az ujjain számolja az egyes pontokat.
– Maradj csendben! Az erődház az…
– Állj! – szakítom félbe a hadarást. – Miért fontos a csend?

Pippa nyílt arcán gyorsan változnak az érzelmek. Ahogy az imént
fény gyúlt a szemében az örömtől, most éppen úgy halványul el az
unalomtól.
– Jaj, apa, muszáj?
– Igen.
– Ha zajt csapunk, akkor felhívjuk magunkra a sápadtak figyelmét.
– Miért baj ez?
– Mert feldühödnek az emberhez köthető zajoktól. Például a pisztolylövéstől
és… a beszédtől.
Mintha csak leckét mondana fel. Nyolcévesen látott a saját szemével
először sápadtat. A földet bámuló szörnyeteg a tisztáson poroszkált
keresztül, tiszta és könnyű célpontot nyújtott nekünk. Én öltem
meg, Pippa még kicsi volt hozzá, hogy elvegyen egy életet, még ha
az egy sápadt élete is volt. Miközben sírt ástunk, halkan megígérte,
hogy legközelebb készen áll majd.
– És mit csinálnak a hang forrásával? – tátogom némán. Az erődházban
minden gyereket megtanítanak szájról olvasni és vészhelyzetre
tartogatott kézjeleket használni, éppen úgy, mint hangtalanul
osonni
a sikeres vadászat érdekében.
Pippa elhúzza az ujját a nyaka előtt. Kiiktatják.
– Ezért…? – kérdezem.
– Ezért első a futás. Ha kint bármi történne, itthon menedéket
találok. A harmadik…
– Mit értünk a bármi alatt? – szakítom félbe.
– Ha megtámadnak a sápadtak, és ha… – Várakozón oldalra billentem
a fejemet. Azt akarom, hogy hangosan is kimondja. Nyel
egyet, és folytatja: – És ha bármi történik veled.

– Ez a fő feltétele annak, hogy velem jöhess. Világos? Ha megtámadnak…
– habozok – engem… nem maradsz ott, hanem egyből
hazarohansz.
– De hiszen hónapok óta nem láttál sápadtat!
Ebben igaza van. Az utolsót egy magányos vadászaton öltem le,
mielőtt rügyezni kezdtek a fák; alacsony volt és legyengült, de így
is rám támadt. Szeretném azt hinni, hogy megváltás volt számára a
halál. Tegnap bejártam Chester Creeket és a Harcsa-tó környékét,
és nem láttam semmiféle mozgást, de ez nem jelentette azt, hogy
időközben nem vetődött felénk egyetlen szörnyeteg sem. Eddig szerencse
kísért minket a közös útjainkon: amikor Pippával voltam
odakint, a sápadtak elkerültek minket. Remélem, hogy ma sem lesz
másként.
– Semmin sem változtat – mondom.
– De ha tudnék neked segíteni? – ellenkezik. – Majdnem olyan
jól lövök íjjal, mint te.
Ez nem igaz: már most sokkal pontosabban lő, mint én. Nem dicsérgetem,
nehogy elbízza magát, de sosem hazudok neki a képességeiről.
– Akkor is menekülsz.
Elhúzza a száját, és lesüti a szemét. Mindig is makacs gyerek volt.
– Nem muszáj jönnöd – mondom, mire hevesen megrázza a fejét,
de már nem olyan lelkes, mint korábban.
– Akkor halljuk a harmadikat! – mondom megenyhülve.
Halványan elmosolyodik.
– Az emberi élet mindennél fontosabb.
Bólintok. Tovább sorolja a szabályokat, én pedig lélekben felkészülök,
hogy ma is ketten kelünk útra.

Pippa a parton áll, és reménykedve figyeli a vizet, hátha felbukkan
egy behemót hal. Izzadok, pedig hűvös, nyár végi nap van; ahányszor
a szél megrezegtet egy csenevész bokrot, rámarkolok a puskámra,
és vagy tucatszor végigsimítok a vésztartalékként övemre szíjazott
pisztolyon. A lőfegyverek hangosak, a lőszer pedig véges, mégis ezeket
hozom magammal a közös útjainkra: így gyorsabban ölök. Pippa
megint itt van lent a vadonban, az erődház védelmén kívül, fenyegetettségben.
Kételkedem benne, hogy valaha is enyhülne az aggodalom,
amitől most is felfordul a gyomrom.
Pippa mozdulatlanul, türelmesen vár, és mélyeket szippant a tó
iszapos halszagából. Indulás előtt az övére három dobókést, a hátára
egy tegez narancssárga tollú nyilat szíjaztam, kezében pedig ott van a
gyerekíj, amelyet éppen olyan magabiztosan használ, mint a bátyám
ennyi idősen. Én mindig is inkább a szavak embere voltam: otthon
én voltam az úr, idekint pedig Peter. Nem sokkal Pippa születése
előtt hagyta hátra az erődházat. Az én hibám volt. Sosem lett volna
szabad a fejéhez vágnom azt a sok igazságtalanságot.
A tó frissítő kék folt a magasra nyúló fák között. A víz vonzza a
vándorló sápadtakat, így mindig óvatosnak kell lennünk. Már a felmenőim
is vállalták a kockázatot, hogy néhanapján hal kerülhessen
a vacsoraasztalra. Már éppen megkocogtatnám Pippa vállát, hogy
menjünk tovább horgászni a sekélyebb partszakaszra, amikor felém
fordul, és csalódottan lebiggyeszti száját. Felsóhajtok, és úgy döntök,
további rostokolás árán is örömet szerzek neki, ha már szülinapja van.
Az egyik fatörzs barázdált kérgéről letörök néhány gombát. Azt a
kisméretű fajtát, amin a régmúlt időkbeli génmódosításnak köszönhetően
nem fog a mérgezés.
Pippához sétálok, orra előtt kinyitom a tenyeremet, és pillantással
üzenem, hogy vegyen egyet, és dobja a vízbe. Összevonja a szemöldökét,

és zavartan megrázza a fejét. Ehető gombát a semmi sem veszhet kárba
szabály szerint nem szabadna elpazarolnunk holmi haletetésre.
Sophia ragaszkodott ennyire a szabályokhoz. Elfojtok egy keserű
mosolyt, majd behajítom a vízbe az összeset.
Pippa a vizet nézi, én pedig őt. Néhány pillanatig nem történik
semmi, majd az első csobbanásokra Pippa arca felderül, és szájára
tapasztja szabad kezét, hogy még véletlenül se szökjön ki rajta hangos
nevetés. Megérte itt maradni.
Kézjelekkel megegyezünk, hogy figyelem a környéket, amíg ő
bedob
a halaknak még egy adag gombát. A víz felszínét buborékok,
szétszaladó gyűrűk és néhány pillanatra felbukkanó sima testek törik
meg. Kis halak sereglenek a merülő csemege köré, aztán szétrebbennek:
még én is megborzongok a lustán elúszó óriás ujjnyi átmérőjű
tányérszemétől.
A levélzizegésbe csobbanó hangok keverednek, majd egy elsuttogott
apa, melyet nyomban széthord a szél. Összerezzenek a hangra;
nem illik ide, a kinti világba.
Pippa a tó túloldalát figyeli, íjába nyilat készít, de még nem ajzza
fel az ideget. A hatalmas, fehér foltos vadkutya sziluettjét csak némi
keresés után szúrom ki. Vagy száz méterre, a fák árnyékában rejtőzve
ül, és éppen úgy minket kémlel, ahogy mi őt.
– Lelőjem, apa?
Összerázkódom a hangjától. Mellélépek, lenyomom a kezét, és
megrázom a fejemet, hogy ne lőjön, és ne is beszéljen többet. A nagyobb
állatok jelenléte mindig jót jelent: a sápadtakat messze elkerülik.
Ez kicsit megnyugtat.
Mire visszanézek, a vadkutya már elinalt a fák között; néhány rezgő
levél jelzi az útját.

A repedezett aszfaltút mentén, a fasor tövében lépkedünk a Halott
Város felé. Vállamat húzza az oldaltáskám, amiben két kövér hal
lapul. Gyanús mozgást keresek a fák között. A puskát leengedem,
hogy ne zsibbadjon el a karom, de bármikor célozhassak vele, ha
szükséges.
A távolban kibontakoznak előttünk a futónövényekkel
benőtt,
összedőlt házak romjai. Egy rozsdás táblát félig betemetett
a föld; a város nevét lemarta róla az idő. Már gyermekkoromban
Halott Városnak hívtuk a régmúlt időkben Chester Creeknek keresztelt
helyet. A világvége előtt, az ükapám idejében emberek éltek
itt, leginkább idős házaspárok. Régen volt. Mára csak mi ketten
maradtunk.
Pippa előttem halad, és ő is az erdőt pásztázza. Otthon majd megdicsérem
a halk lépteit, miután leszidom a beszéd miatt.
Megfordul, amikor melléérek, megfogja a karomat, és megállít.
A háta mögé mutat az erődház irányába, és húzni kezd. Gyorsan
körbenézek, de semmi baljósat nem látok.
– Mi baj? – kérdezem némán tátogva.
– Le kellett volna lőnöm! – tátogja vissza.
Kérdőn felhúzom a vállamat.
– Szenvedett.
Nyugtalanít, hogy bűntudatosan lebiggyeszti a száját és lesüti a
szemét.
Megragadom a vállát és megrázom egy kicsit, hogy újra rám
nézzen.
– Miért?
– Sántított.
Újabb kertelés.
– Nem a mi gondunk.
– Friss seb – habozik –, a széle rozsdavörös…
Kiver a hideg veríték.

Oldal: KEMESE FANNI-PIPPA KENN 1/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat