Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

A film 1940-ben készült.

1.

Oklahoma vörös földjére meg a szürke föld egy részére csöndesen
hullott az utolsó eső, de nem hatolt be a meghasadozott
talajba. Az ekevas újra meg újra keresztülvágta a folyókák sekély
medrét. Az utolsó esőtől gyors növekedésnek indult a kukorica
meg a gyom s a fű az utak szélén, s a szürke föld meg a sötétvörös
föld hamarosan zöld terítő alatt kezdett eltűnni. Május vége
felé fakó színűre vált az ég, s szétfoszlottak a felhők, amelyek
egész tavaszon oly sűrűn gomolyogtak. A nap égetően sütött le a
növekedő kukoricára, amíg csak a lándzsa alakú zöld levelek szélén
barna vonal nem kezdett terjedezni. A felhők felbukkantak,
tovaszálltak, aztán egy kis idő múlva nem próbálkoztak többé. A
gyom sötétebb zöld színt kapott, hogy azzal védje magát, s nem
nőtt tovább. A föld felszíne megkeményedett, vékony, erős kéreg
támadt rajta, s ahogy az ég megfakult, úgy fakult meg a föld is,
vörösből rózsaszín lett, szürkéből fehér.
A folyókákban porrá száradt szét a föld, száraz kis patakokká.
Az üregi mókusok meg a hangyalesők apró lavinákat indítottak
el. Amiatt, hogy nap nap után nem múlt a hőség, a zsenge kukorica
levelei kezdtek elernyedni; előbb lekonyultak, aztán középső bordáik
meggyöngültek, s az egész levél lefelé lógott. Aztán június
következett, s még hevesebben sütött a nap. A kukoricalevelek
barna sávjai kiszélesedtek a középső bordák felé. A gyom hervadozott
és összezsugorodott.

johngyumolcs.png
A levegő ritka volt, s az ég egyre
fakóbb; napról napra fakóbbra vált a föld is.
Az utakon, ahol szekerek jártak, kerekek őrölték és patkók törték
a földet, a sáros kéreg szétesett és porrá változott. Minden mozgás
felkavarta a port: az úton járó ember derékig érő vékony réte6
get vert föl, a szekérverte por a ponyváig emelkedett, az automobil
mögött egész felhő maradt. Soká tartott, amíg a por ismét elült.
Június közepén nagy felhők indultak meg Texas és az öböl felől,
magasan járó, súlyos, esőterhes felhők. A mezőn dolgozó emberek
fölnéztek a felhőkre, szimatolni kezdtek, s fölemelték megnedvesített
ujjukat, hogy a szél irányát kitapasztalják. A lovak
nyugtalankodtak, amíg felhő látszott az égen. Az esőterhes felhők
elhullattak néhány cseppet, aztán továbbsiettek, más vidékre.
Mögöttük ismét fakó maradt az ég, és lángolt a nap. A porban kis
kráterek jelezték a lehullott esőcseppek helyét, a kukoricalevelek
itt-ott megtisztultak a portól – ennyi volt az egész.
Az esőfelhők nyomában enyhe szél járt, a felhőket észak felé
hajtotta, a száradó kukoricaleveleket
pedig csöndesen megzörgette.
Elmúlt egy nap, s a szél állandóan, rohamok nélkül erősödött.
Az utakról felszállt, szétterült a por, rátelepedett az útszéli
gyomra, s behatolt egy kicsit a földekre is. Aztán keményen, erősen
fújt a szél, s kezdte megdolgozni a kukoricások cserepes földjét
is. A kavargó por lassanként elhomályosította az eget. A szél
végigtapogatózott a földön, szétzilálta a port, és vitte tovább. Még
egyre erősödött a szél. A cserepes föld szétporladt, a por fölszállt
a földekről, s szürkén bodorodott a levegőben, mint megannyi
lusta füstgomolyag. A kukoricalevelek
szárazon recsegve csapkodtak
a szélben. A legfinomabb por most már nem telepedett
vissza a földre, hanem eltűnt a sötétülő égen.
A szél még egyre erősödött, besöpört a kövek alá, szalmát, száraz
leveleket, de még apró rögöket is felkapott, s így jelezte útját
a földeken keresztül. A levegő, az ég elsötétedett, a nap vörösen
izzott, s durvának, szúrósnak érzett a levegő. Egy éjszaka a szél
még sebesebb vágtatásba kapott, ravaszul beásta magát a kukorica
gyökérszálai közé, s a szárak addig harcoltak meggyöngült
leveleikkel a szél ellen, amíg a turkáló ellenség ki nem szabadította
gyökereiket – akkor aztán fáradtan oldalt hajoltak a föld
felé, s mutatták a szél irányát.

Eljött a hajnal, de nem nappalodott ki. A szürke égen vörös nap
jelent meg, homályos, vörös korong, amely valami alkonyi világosságot
adott; s amint a nap előrehaladt, az alkonyból lassanként
sötétség lett, a szél pedig nyöszörögve sírt a megdőlt kukorica
fölött.
Az emberek meghúzódtak a házakban, orrukra kendőt kötöttek;
ha kiléptek, szemüket pápaszemmel
védték.
Amikor újra éjszaka lett, az vaksötét éjszaka volt, mert a csillagok
fénye a portól nem jutott el a földig, az ablakokból kiszűrődő
világosság pedig az udvar széléig sem ért. A por most már
egyenlő arányban keveredett össze a levegővel. A házakat gondosan
bezárták, ajtót, ablakot kendővel takartak be, de a por oly
vékonyan szűrődött be, hogy a levegőben meg sem látszott, s
virágpor módjára telepedett meg széken, asztalon, tányérokon.
Az emberek leveregették a vállukról. A küszöbön mindenütt
finom vonalban hevert a por.
Ennek az éjszakának derekán továbbállt a szél, s nyugton
hagyta a vidéket. A porral eltelt levegő még erősebben tompította
a hangot, mint a köd. Az emberek ágyukban fekve hallották,
hogy elállt a szél. Fölébredtek, amikor a zúgás elmúlt. Csöndesen
feküdtek, s figyelve hallgatták a csöndet. Aztán kukorékolni
kezdtek a kakasok, hangjuk tompa volt, az emberek nyugtalanul
mocorogtak ágyukban, s várták a reggelt. Tudták, hogy a por
sokáig nem ülepszik le. Reggel még úgy szállongott a levegőben,
mint a köd, s a nap oly vörös volt, mint a friss vér. Egész álló nap
szitált a por az égből, s szitált még másnap is. Sima takaró borította
a földet. A por rátelepedett a kukoricára, felhalmozódott a
sövénykarók tetején, végigülte a távíródrótokat, belepte a háztetőket,
takaróba burkolta a gyomot, a fákat.
Az emberek kijöttek a házakból, szimatolták a forró, szúró
levegőt, aztán eltakarták az orrukat. Kijöttek a gyermekek is, de
nem szaladgáltak, nem kiáltoztak, ahogy eső után szoktak. A férfiak
ott álltak a kerítés mellett, s nézték a tönkretett kukoricát,

amely most gyors száradásnak indult, alig egy kis zöld bukkant
ki a porréteg alól. Hallgattak, s nemigen mozdultak. Aztán kijöttek
a házakból az asszonyok, s odaállt ki-ki az embere mellé – ki
akarták fürkészni, vajon most megtörtek-e a férfiak. Titkon lesték
a férjük arcát, mert bánja az ördög a kukoricát, amíg valami
egyéb megmarad. A gyerekek ott álltak a közelükben, meztelen
lábujjukkal alakokat irkáltak a porba, s valami titkos érzékszervükkel
kutatták, hogy a férfiak és az asszonyok megtörnek-e.
Rábámultak a férfiak és az asszonyok arcára, aztán gondosan
húzogatták tovább lábujjukkal a porba írt vonalakat. Lovak jöttek
ki a vályúkhoz, s orrlikaikkal megfújták a vizet, hogy felszínéről
eltisztítsák a port. Egy idő múlva a figyelő férfiak arcáról
eltűnt a tompa megdöbbenés, s valamennyi arc kemény, haragos,
ellenálló kifejezést öltött. Az asszonyok pedig tudták, hogy meg
vannak mentve, nem tört meg senki. Aztán megkérdezték: Mit
csinálunk most? És a férfiak azt felelték: Nem tudom. De azért
rendben volt minden. Az asszonyok tudták, hogy rendben van, s
tudták a figyelő gyermekek is. Asszonyok és gyermekek tudták a
lelkük mélyén, hogy semmiféle szerencsétlenség nem elviselhetetlen,
amíg a férfiak meg nem törnek. Az asszonyok bementek
dolgukra a házba, a gyerekek pedig játszani kezdtek, de eleinte
még óvatosan. Később már nem volt oly vörös a nap. Izzón sütött
le a porlepte földre. A férfiak ott ültek házuk küszöbén; kezük
pálcákkal, kavicsokkal játszott. Csöndesen ültek: gondolkoztak,
tervezgettek.

2.

Óriási vörös teherautó állt a kis útszéli kocsma előtt. A kipufogó
halkan töfögött, s majdnem láthatatlan acélkék füst lebegett
nyílása körül. Új kocsi volt, csillogóan vörös, s oldalain
tizenkét hüvelykes betűk: Oklahoma City Transport Company.
Dupla gumikerekei vadonatújak
voltak, s nagy hátsó ajtajának
zárjától mereven állt el egy sárgaréz lakat. A kocsmában rádió
szólt, csöndes tánczene, halkra csavarva, mint amikor nem hallgatja
senki. A bejárat fölött kis, kerek lyukban nesztelenül forgott
a szellőztető, s a legyek izgatottan zümmögtek az ajtók és az
ablakok körül, neki-nekicsapódva a leeresztett redőnyöknek. Az
autó sofőrje odabent ült egy széken, a pultra könyökölve, s kávéja
fölött elnézegette a karcsú, unatkozó pincérlányt. Az országút
népének sima és hanyag nyelvén beszélt hozzá: – Körülbelül
három hónapja láttam. Megoperálták. Kivágtak belőle valamit.
Hogy mit, azt már elfelejtettem. – A leány: – Azt hiszem, alig egy
hete, hogy láttam. Akkor jó színben volt. Ügyes fiú, amikor nem
részeg. – A legyek néha csöndesen koppantak egyet az ajtón. A
kávéfőző gépből kitört a gőz, a pincérlány hátra sem nézett, odanyúlt
és elzárta.
Odakünn egy ember, aki az országút szélén lépkedett, átjött
a teherautóhoz. Lassan odament az elejéhez, rátette kezét a csillogó
hűtőre, s odapillantott a szélvédő üvegre ragasztott cédulára:
Utast nem veszünk fel. Már-már továbbment az úton, de aztán
mégis leült a kocsmával ellenkező oldalon levő hágcsóra. Nem
lehetett több harmincesztendősnél. Szeme sötétbarna volt, s még
a fehérjébe is keveredett valami kis barna festőanyag. Járomcsontjai
magasan, szélesen emelkedtek ki, arcán erős, mély voná10
sok húzódtak, elkanyarodva a szája mellett. Megnyúlt felső ajka
eltakarta előreugró fogait: száját csukva tartotta. Keze durva volt,
ujjai szélesek, körmei oly vastagok és recések, mint megannyi
apró kagylóhéj. Hüvelyk- és mutatóujjának köze s a tenyere is
egészen kérges volt.

Új ruhát viselt – olcsó és új volt rajta minden. Szürke sapkája
annyira új, hogy ellenzője egészen merev volt még, s rajta
a gomb is – nem volt oly formátlan és kidudorodó, mint hogyha
már egy darabig teljesítette volna a sapka különböző feladatait, s
elemózsiás tarisznyának, törülközőnek és zsebkendőnek használták
volna. Ruhája olcsó szürke zsávoly volt, olyan új, hogy még
a nadrágja is élére volt vasalva. Kék inge sima és kikeményített.
Kabátja bővebb, nadrágja kurtább a kelleténél, mert magas
ember volt, a kabát eleje pedig lazán lógott le a hasára. Vadonatúj
barna cipőt, úgynevezett katonabakancsot viselt, szöges talppal
és patkós sarokkal, hogy el ne kopjék. Az ember ott ült a hágcsón,
levette sapkáját, s arcát törülgette vele. Aztán föltette a sapkát;
nagyot rántott rajta, kezdte tönkretenni az ellenzőjét. Most
a lábára kezdett figyelni. Lehajolt, meglazította a cipőfűzőjét, s
nem kötötte meg újra. Feje fölött a dízelmotor kipufogója halkan
és szaporán küldte a kék füstöt az ég felé.
A kocsmában elhallgatott a zene, s a rádióban férfihang szólalt
meg, de a pincérlány nem csavarta le a gépet, mert nem vette
észre, hogy a zene véget ért. Kutató ujja a füle mellett pattanást
talált. Próbálta megnézni a pult mögött levő tükörben, de úgy,
hogy a sofőr ne vegye észre, hát azt mímelte, hogy egy hajfürtjét
igazítja meg. A sofőr azt mondta: – Nagy táncmulatság
volt
Shawnee-ban. Azt hallottam, megöltek valakit, vagy ilyesvalami
történt. Hallottál róla? – Nem – mondta a pincérlány, s gyöngéden
nyomogatta a pattanást a füle mögött.
Odakünn az ember fölállt, keresztülnézett a teherautó motorháza
fölött, s egy pillanatig tanulmányozta a kocsmát. Aztán
visszatelepedett a hágcsóra, előszedett egy dohányoszacskót meg

egy csomag cigarettapapírt az oldalzsebéből. Lassan és művészien
csavarta meg a cigarettát,
alaposan megnézte, aztán lesimította.
Végre is rágyújtott, s az égő gyufát ledobta maga elé a
porba. A napsütés kezdett betörni a teherautó árnyékos oldalára
is: délfelé járt az idő.
A kocsmában a sofőr fizetett, s a visszakapott két nikkelpénzt
beledobta egy szerencsejáték-automatába. A forgó hengerek nem
tüntették ki kegyeikkel. – Már úgy csinálják ezt, hogy ne nyerhessen
az ember – mondta a pincérlánynak.
Az így felelt: – Két órája sincs még, hogy valaki a főnyereményt
ütötte meg. Három nyolcvanat nyert. Mikor jössz el megint?
A sofőr már kinyitotta az ajtót. – Egy hét, tíz nap múlva –
mondotta. – Tulsába kell mennem, és sose jutok haza olyan gyorsan,
mint gondolom.
A leány nyersen rászólt: – Ne engedd be a legyeket. Vagy ki,
vagy be.
– Viszlát – mondta a sofőr, és kiment. Az ajtó becsapódott
utána. Ott állt a napsütésben, s lehámozta a papírt egy darab rágógumiról.
Nehéz, széles vállú, hasas ember volt. Arca vörös, kék
szeme hosszúkás résnyire húzódott össze – látszott rajta, hogy
sokat kell hunyorognia az erős napfényben. Katonanadrágot és
magas szárú fűzős cipőt viselt. Szája előtt tartotta a rágógumit,
s bekiáltott az ajtón: – No, aztán rossz híredet ne halljam! – A
pincérlány már a hátsó falon függő tükör felé fordult. Dörmögve
válaszolt valamit. A sofőr lassan rágni kezdte a gumit, minden
harapásnál tágra nyitva száját. Formálni kezdte a szájában, forgatta
a nyelve alatt, s közben odalépdelt a nagy, vörös kocsihoz.
A kéredzkedő utas fölállt, s ránézett a kocsi ablakain keresztül.
– Elvinnél egy kicsit, cimbora?
A sofőr gyorsan hátrapillantott a kocsma felé. – Nem láttad, mi
van a szélvédőre írva? Utast nem veszünk fel.
– Láttam, hogyne láttam volna. De azért akad néha jó ember a
világon, még ha valami gazdag disznó ilyeneket írat is a kocsijára.






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 80
Tegnapi: 455
Heti: 2 193
Havi: 8 001
Össz.: 381 009

Látogatottság növelés
Oldal: JOHN STEINBECK-ÉRIK A GYÜMÖLCS/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »