Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

1.

Az ötéves terv
– Halló!
– Itt Kurt.
– Ó, jó napot, Kurt! Hogy van?
– Kösz, jól. Már csak a papírokat kell aláírniuk. Megbeszéltem az
időpontot a közjegyzővel. Május 23., 12 óra.
– Rendben. Nézek repülőjegyet és… – De Kurt már le is tette.
Kurt, a német ingatlanügynökünk az a fajta ember volt, akinek
kérdés nélkül engedelmeskedik az ember. Így május 23-án ismét
Spanyolországban találtuk magunkat. A közjegyző irodájában ültünk
egy hatalmas, fényesre polírozott asztal körül. Mellettünk a
banki tanácsadónk foglalt helyet, bankjegyekkel tömött aktatáskával
az ölében.
Kilenc hónappal ezelőtt még azt sem tudtuk, hogy Kurt létezik. Kilenc
hónapja Joe és én egy átlagos sussexi városka átlagos házában
éltünk. Kilenc hónappal ezelőtt még rendes munkánk volt, és rendes
jövő elébe néztünk.

venbolond1.jpg
Tipikus angliai otthon
Majd egy lehangoló vasárnapon úgy döntöttem, hogy minden
máshogy lesz.
„…felhőszakadások várhatók az ünnepek alatt és a jövő hét elején
is. A hőmérséklet nem haladja meg a 14 fokot…”
Augusztus volt, és az időjóskisasszony kabátban kucorgott az esernyője
alatt. Egész júniusban esett, júliusban pedig még jobban.
Nagy sóhajtással kapcsoltam ki a tévét, mielőtt még jobban elkeserítene.
Hah! Tipikus angol idő!
A lehangoltságomat csalódottság váltotta fel. Visszatértek régóta
gyötrő gondolataim. Miért kellene ebbe beletörődnünk? Miért nem
megyünk el innen? Miért nem költözünk imádott Spanyolországomba,
ahol mindig süt a nap?
Az ablakhoz mentem. Az esőcseppek csigalassúsággal csörgedeztek
végig az üvegen. Szürke felhők lógtak az égen, még több esővel,
szinte beborították a városkát. Ázott szemét árasztotta el a csatornákat.
– Joe! – Joe félig nyitott szájjal szunyókált a kanapén. – Joe! Beszélni
szeretnék veled.
Szegény Joe! Az én béketűrő férjem. Elterpeszkedve feküdt, az újság
kicsúszott a kezéből. Teljesen ellazult, még boldog tudatlanságban
afelől, hogy az életünk milyen
fordulatot vesz.
Mennyire máshogy festett
„szakadt” farmerében, mint a
ropogósra vasalt egyenruhájában!
Nekem viszont, bármit viselt
is, ugyanaz az ember volt, katonatiszt
és úriember, aki nemsokára
nyugállományba vonul,

és tudtam, hogy alig várja a békés napokat. A meteorológus hölgy
azonban tettre sarkalt. A „vezérhangya” elindult bennem. Addig
nyüzsgött, hogy már nem tudtam nem odafigyelni rá.
– Mi az? Mi baj? – Félálomban a szavai elmosódtak, a szeme még
mindig csukva volt. Esőcseppek doboltak az ablaküvegen.
– Joe! Figyelsz?
– Aha…
– Amikor nyugdíjba mész, szeretném, ha mindenünket eladnánk,
és vennénk egy házat Spanyolországban.
Sóhajtás.
Igen. A kocka el volt vetve. Végre bevallottam, mire vágyom. Magam
mögött akarom hagyni Angliát, ahol örökösen esik az eső, és
végleg Spanyolországba akarok költözni.
Joe szeméből kiszállt az álom. Feltápászkodott, kék szemében zavarodottság
tükröződött, ahogy próbálta megfejteni, mire gondolok.
– Vicky, mit mondtál az előbb? – sandított felém.
– Spanyolországba akarok menni, és ott akarok élni.
– Ugye viccelsz?
– Egy kicsit sem.
Természetesen nem csak az eső tehetett róla. Számtalan okom
volt rá, néhány homályos, néhány határozottabb.
Mindent jól kitaláltam. A gyerekeink felnőttek, szétszéledtek a
világban: Skócia, Ausztrália és London. Unokák még nincsenek
a láthatáron, és Joe-nak már csak egy éve van a nyugdíjig. Akkor
olyan szabadok leszünk, mint a madarak, hogy bárhol fészket rakjunk,
ahol csak akarunk.
És az élet Spanyolországban sokkal olcsóbb. Az itteni adónak csak
a töredékét kell fizetni, az ennivaló olcsóbb, a házak olcsóbbak…
És még sorolhatnám.

Joe figyelmesen hallgatott, én pedig a reakcióit lestem. Általában
ő a meggondolatlan, nem én. Teljesen tudatában voltam, hogy
fenyegetve érzi mindazt, amit a nyugdíjas éveiről elképzelt. Éppen
most foszlik szerte az álma, hogy egész nap házikabátban lebzsel, a
könyvét írja, és érthetetlen matematikai feladványokkal szórakoztatja
magát.
– Állj meg egy szóra, Vicky! Azt hittem, mindent elterveztünk.
Ha akarsz, néhány napot tanítasz helyettesítő tanárként, amíg én a
könyvemen dolgozom.
Joe szórakozottan megvakarta a hátsó fertályát. Most az egyszer
nem vettem tudomást erről a bosszantó szokásáról, teljesen elragadott
a hév:
– De képzeld csak el, hogy Spanyolországban írhatsz! Képzeld el,
hogy egy szőlőlugas árnyékában ülve írod életed fő művét!
Odakint az elhaladó autók ablaktörlője a szélvédőt csapkodta, a
kerekek piszkos vizet csaptak fel. Joe az ablakban állva bámulta a
felhőszakadást, én pedig úgy éreztem, fontos pontra tapintottam rá.
– Miért nem írsz egyet a híres listáidból? – kérdezte félig viccesen.
Híres vagyok a listáimról és a feljegyzéseimről. A jegyzetkészítés
génjét apámtól örököltem, semmit sem tudok tenni ellene. Naponta
lejegyzem, milyen idő volt, a hőmérsékletet, az első hóvirágot,
a hangyák kirajzását, az euró árfolyamának változását, mindent.
Bevásárlólistákat
készítek, boltokra lebontva. „Tennivalók”
című listákat írok, valamint „Kérlek szépen, Joe!” című listákat készítek.
A nyaralás előtt „Mit ne hagyjunk itthon?” listát állítok ös�-
sze. Még a listáimról is listát vezetek. A munkahelyemen rám is ragadt
a Schindler név.
Nekiálltam tehát, hogy összeállítsam mindazt, amit adu ásznak
gondolok:

• Napsütés
• Olcsó házak
• Vidéki élet
• Nagyon alacsony adó
• Barátságos emberek
• Kevesebb bűncselekmény
• Nincs fűtésszámla
• Olcsó benzin
• Csodálatos spanyol ételek
• Olcsó bor és sör
• Elérhetők a műholdas adások, így nem maradsz le
az angol fociról
• Sokkal lazább életstílus
• Akkora házat engedhetünk meg magunknak, ami
elég nagy a családnak és a vendégeknek
• A televízióhoz nincs szükség engedélyre
• Angliától csak néhány órányi repülőútra van
• Tovább élhetünk, mivel a mediterrán étrend
a legegészségesebb a világon
Amikor kifogytam az ötletekből, átnyújtottam a listát Joe-nak.
Rápillantott,
majd odabökte:
– Főzök egy kávét – de a listát magával vitte. Sokáig időzött a
konyhában.
Amikor kijött, várakozóan néztem rá. Tudomást sem véve rólam,
tollat ragadott, és valamit odafirkantott a lista aljára. Elégedetten az
asztalra csapta, majd kiment a szobából. Felkaptam és olvasni kezdtem
a megjegyzéseit. Olyan erősen rányomta a tollat, hogy majdnem
átszakította a papírt.

Ezt írta:
• Nem tudunk spanyolul!
• Túl sok a légy!
• A költözés maga az iszonyat!
Hetekig vitatkoztunk, érvekkel és ellenérvekkel pingpongoztunk.
Még amikor nem erről beszéltünk, a téma akkor is ott lógott a levegőben,
szinte tapinthatóan. Majd egy szép napon (talán csak véletlen,
hogy már megint esett?) Joe meglepetéssel szolgált számomra:
– Vicky, miért nem foglalsz le karácsonyra egy utat, hogy körülnézzünk?
Az ölelésemmel majdnem eltörtem a bordáit.
– Ne olyan hevesen! – bontakozott ki a szorításomból, kartávolságra
eltolva magától. – Csak annyit próbáltam mondani, hogy
rendben, hajlandó vagyok egyezkedni.
– Mit értesz azon, hogy egyezkedni?
– Mit szólnál hozzá, ha úgy tekintenénk erre, mint egy ötéves
tervre? Nem adjuk el a házat, csak bérbe adjuk. Rendben, elköltözhetünk
Spanyolországba, de ne szükségszerűen örökre. Az öt év elteltével
még mindig eldönthetjük, hogy visszajövünk-e Angliába, vagy
ott maradunk. Én örömmel kipróbálnám öt évig. Te mit gondolsz?
Meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Spanyolországba
költözünk, de inkább megoldandó feladatként tekintünk az egészre.
Tényleg jó ötletnek tűnt. Voltaképpen tökéletes egyezségnek.
Joe az arcomat fürkészte.
– Nos? Egyetértesz?
– Megegyeztünk! – Ezt akár győzelemnek is lehetne nevezni. Ötéves
terv. Ennek tényleg van értelme. Bármi történhet öt év alatt.

– Akkor rendben. Foglalj le egy utat karácsony táján, és onnan
kezdjük el számolni az öt évet!
Az interneten lefoglaltam egy kéthetes vakációt Almeríában.
Miért pont Almeríában? Nos, elég jól ismertük ezt a vidéket, mivel
a mostani már a negyedik látogatásunk lesz arrafelé. Andalúziának
ezt a részét tökéletesnek tartottam. Csupán két és fél óra repülőút
Londontól, garantált napsütés, barátságos emberek és olyan
látvány, amelytől az embernek tátva marad a szája. Mindent kipipáltam.
Joe óvatosan egyetértett velem abban, hogy talán ez lehet
az ideális hely.
Eldöntöttük hát, hová megyünk, de milyen típusú otthont szeretnénk
Spanyolországban? Költségvetésünk szűkös volt, mivel
nem akartuk eladni az angliai házunkat. Valami olcsót kellett találnunk.
Előző útjainkról tudtam, hogy az üdülőhelyek összes házát utálom.
Tömegesen legyártott legóházak – mind ugyanúgy fest, mind
jellegtelen, és a következő ugyanolyan jellegtelen házra néz. Nem,
tudom már, mit szeretnék: egy házat, amelyet rendbe hozhatnánk,
amelyből gyönyörű kilátás nyílik, és amelynek jó az elrendezése –
lehetőleg egy érintetlen spanyol faluban.
Joe-tól eltérően mindig is odavoltam a házakért. Én voltam a
hajtóerő az angol ingatlanpiac létráján való nehéz felkapaszkodáshoz,
mely végül még azt is lehetővé tette számunkra, hogy eltűnődjünk
a külföldre költözés gondolatán. Az elmúlt néhány évünk azzal
telt, hogy vettünk egy elhanyagolt házat, felújítottuk és eladtuk,
szép haszonra téve szert. Megvettük a következőt, és végigcsináltuk
ugyanezt. Kimerítő feladatnak bizonyult. Kenyérkereső munkánk
egészen más jellegű volt, a házfelújítás mégis nagyon megérte az erőfeszítést.
Hiszen most megengedhettük magunknak, hogy kiadjuk a

házunkat Angliában, és vegyünk egy szerény házikót Spanyolországban.
– Ha úgy döntünk, hogy odaköltözünk, és veszünk egy régi házat,
amit felújítunk, az egyáltalán nem olyan lesz, mintha ugyanezt
Angliában tennénk. Ott minden teljesen más lesz – jelentette ki Joe.
És milyen igaza volt!
Úgy vártam azt a karácsonyt, mint egy gyerek. Számoltam a napokat,
hogy újra spanyol földön járhassak. Megérkeztünk, és bár karácsonyi
dekorációk ragyogtak a reptéren, elég meleg volt ahhoz,
hogy levegyük a kabátunkat. Nemsokára megtaláltuk a hotelünket,
és beköltöztünk.
Másnap reggel béreltünk egy kis autót. Joe, miután végül beletörődött
az elkerülhetetlenbe, boldogan vezetett a hegyek között, a
ház-at keresve. Két hetünk volt rá, hogy megtaláljuk.
A hegyek ismét elvarázsoltak bennünket – a végtelen kék ég a
lustán köröző ragadozó madarakkal, a fényes naranccsal és citrommal
tarkított rendezett gyümölcsöskertek. Az eldugott, álmos falvak
megbújtak a völgyekben. Még a szűk, szeszélyes és kanyargó utak
sem tudták megtörni Andalúzia varázsát.
Naponta utaztunk keresztül fehérre meszelt falvakon, ahol a feketébe
öltözött alacsony nénikék kezében megállt a seprű, amikor
elhaladtunk a kapujuk előtt. Integettünk a mezőkön dolgozó parasztoknak,
akik körül hatalmas por szállt fel. Megálltunk, hogy átengedjük
a kecskenyájakat a pásztorokkal. A vezérállat csengettyűje
ellentmondást nem tűrően csilingelt, a többi állat követte, futtukban
hirtelen haraptak egyet-egyet a gyér növényzetből.

Bár még nem találtuk meg a ház-at, abban biztosak voltunk,
hogy ráleltünk a vidékre, ahol élni szeretnénk.
Egy szép napon begurultunk egy falucskába, mely a meredek hegyoldalon
kapaszkodott. Beléptünk a nyüzsgő tabernába. Sokan voltak
bent, szinte vágni lehetett a dohányfüstöt. A fehér kötényes
kocsmáros végigmért bennünket, és biccentett. Nem mosolyodott
el, csak bólintott.
Joe talált egy billegős faasztalt az ablak mellett, csodálatos kilátással.
Letelepedtünk, és hagytuk, hogy belénk ivódjon a hely hangulata.
A mellettünk lévő asztalnál négy idős férfi kártyázott. Egy
másik csoporton belül forró vitába keveredtek néhányan. Kihallottam
a „Barcelona” és a „Real Madrid” szavakat. A kocsma legtöbb
vendége férfi volt.
Mogorva, a kocsmáros közeledett felénk, miközben kötényébe
törölte a kezét, és az asztalunkról lesöpörte a képzeletbeli morzsákat.
Arcát pompás bajusz ékesítette, mely az összes lehetséges arckifejezését
elrejtette, és megnehezítette a kommunikációt.
– Láthatnánk az étlapot? Legyen kedves! – kérte Joe a legjobb
(könyvből tanult) spanyolságával.
Mogorva megrázta a fejét, és felhorkantott. Úgy tűnt, nincs étlapjuk.
– No importa – mondta Joe. – Nem számít.
Jelbeszéd és türelmetlen mormogás kíséretében Mogorva felvette
a rendelést, de a sors úgy akarta, hogy az étel, amit kihozott,
így is meglepetéssel szolgáljon. Kis kosárban néhány szelet kenyeret
csapott elénk az asztalra, amelyet két tányér követett. Fokhagymás

gomba – isteni! Az utolsó cseppig mindent kimártogattunk, hátradőltünk
a széken, és emésztettünk – az ennivalót és a környezetet.
Spanyol szokás szerint a kocsma minden egyes vendége úgy ordított,
mintha komoly gond lenne a hallásával.
– Kifutunk az időből – jelentette ki Joe. – Hiába csavargunk mindenfelé,
semmit sem fogunk találni. Erősen kétlem, hogy a vakáció
alatt megtaláljuk a nekünk tetsző házat.
Hirtelen, a spanyol hangzavarban is kristálytisztán kivehetően
csendültek fel az angol szavak: „Szarházi! Hol vannak a kulcsaim?”





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: VICTORIA TWEAD-KÉT VÉN BOLOND OTTHONRA TALÁL/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »