FOLYTATÁS.

Gedeon Spilett azoknak a bámulatra méltó angol vagy
amerikai haditudósítóknak a sorába tartozott – mint Stanley
és mások –, akik semmitől sem riadnak vissza, csakhogy
egy-egy pontos értesülést szerezzenek, s azt a lehető leggyorsabban
eljuttassák lapjuk szerkesztőségébe. Az Egyesült
Államok újságjai, köztük a New York Herald is, valóságos
hatalmasságok, s ezért kiküldött munkatársaik is
számottevő emberek. És Gedeon Spilett ezek közt is a legrangosabb
hírében állt.
Mint erős akaratú, bármikor bármilyen vakmerőségre
kész férfi, nagy érdemeket szerzett, csak úgy szikrázott az
ötletektől; mint katona és mint művész bejárta az egész világot,
gyorsan határozott, erélyesen cselekedett, ha pedig arra
került sor, hogy kiszimatoljon valamit – elsősorban saját
maga s csak eztán lapja számára –, akkor nem ismert fáradságot,
nem törődött sem a nehézségekkel, sem a veszedelmekkel,
valóságos hőse volt a kíváncsiságnak, vakmerően
hajszolta az érdekességet, a hírújdonságot, az ismeretlent, a
lehetetlent. Azok közé a rettenthetetlen megfigyelők közé
tartozott, akik golyózáporban is följegyzéseket vetnek papírra,
ágyútűzben is cikket írnak, és akik a kockázatot a jószerencse
ajándékának tekintik.
Gedeon Spilett is részt vett minden csatában. Egyik kezében
pisztollyal, a másikban jegyzetfüzetével ott harcolt az
elsők közt, és a kartácstűz sem reszkettette meg ceruzáját.
Nem gyötörte szakadatlanul a sürgönyhuzalokat, mint egynémely
pályatársa, aki csak azért beszél sokat, mert kevés
a mondanivalója; ő minden jelentését röviden, szabatosan,
világosan fogalmazta meg, és valamilyen lényeges dologra
mindig fényt derített. Egyébiránt a humor sem hiányzott

belőle. Ő volt az, aki a Fekete-folyónál zajló összecsapás
idején két óra hosszat diktálta távírógépbe a Biblia első fejezeteit,
hogy ekként őrizze meg helyét a sürgönyhivatal
ablakánál, és végül is elsőként jelenthesse lapjának a csata
kimenetelét. Ez a csíny kétezer dollárjába került a New
York Heraldnak, de mégiscsak ez az újság kapta meg elsőként
a tudósítást.
Gedeon Spilett magas termetű volt. Legföljebb negyvenéves
lehetett. Arcát vörösbe játszó szőke barkó keretezte.
Tekintete nyugalmat árasztott, pillantása ugyanakkor
élénken és gyorsan villant. Szemén meglátszott: olyan
emberé, aki megszokta, hogy tüstént fölmérje látóköre
legapróbb részleteit is. Szívós szervezete jól tűrte a legszélsőségesebb
éghajlatokat is, törhetetlen volt, akár a hideg
vízben edzett acél.
Gedeon Spilett tíz esztendeje tudósította rendszeresen a
New York Heraldot, cikkeken kívül rajzokkal is gazdagította
a lap oldalait, mert a ceruzával éppoly ügyesen bánt,
mint a tollal. Amikor foglyul ejtették, éppen följegyzéseket
és karcolatokat készített az ütközetről. Az utolsó szavak,
amelyeket jegyzetfüzetébe írt, így hangzanak: „Egy déli katona
célba vesz puskájával, és...” És a katona elhibázta a lövést,
Gedeon Spilett pedig, szokása szerint, ezt a kalandot
is ép bőrrel úszta meg.
Cyrus Smith és Gedeon Spilett, amíg Richmondba nem
szállították mindkettőjüket, csak hírből ismerték egymást.
A mérnök sebei hamar gyógyultak; lábadozása idején ismerkedett
meg a haditudósítóval. A két férfi már régen becsülte
egymást, és most gyorsan összebarátkozott. Nemsokára
kimondták közös céljukat: meg kell szökniök a fogságból,
csatlakozniok kell Grant seregéhez, hogy tovább küzdhessenek
az Unió egységéért.

A két férfi elhatározta, hogy minden kedvező alkalmat
megragad a menekülésre; tervük azonban megvalósíthatatlannak
látszott, mert noha szabadon járkálhattak városszerte,
Richmondot magát szigorúan őrizték.
Cyrus Smithhez időközben váratlanul beállított az inasa,
aki életre-halálra gazdája hűséges szolgájának vallotta
magát, és belopakodott utána az ellenséges városba. Ez a
vakmerő néger Cyrus Smith földbirtokán született, rabszolga
apától és rabszolga anyától, ám a felfogásában és érzelmeiben
abolicionista10 mérnök már régen fölszabadította.
A fölszabadított rabszolga azonban nem akart elszakadni
gazdájától. Úgy szerette, hogy életét is szívesen áldozta
volna érte. Harmincéves, acélos izmú legény volt, fürge,
ügyes, nyílt eszű, barátságos, kedves modorú, némely dologban
kissé gyermeteg, de mindig mosolygós, szolgálatkész
és jóindulatú. Nabuchodonosornak hívták, de inkább
csak neve kurtított alakjára, a családiasabban hangzó Nab
névre hallgatott.
Amikor Nab megtudta, hogy gazdája fogságba esett,
habozás nélkül elindult Massachusettsből, és csakhamar
Richmond alá érkezett, ott pedig addig ravaszkodott, addig
mesterkedett, míg át nem surrant az ostromgyűrűn, és
élete többszöri kockáztatása árán be nem jutott a városba.
Cyrus Smith is kimondhatatlan örömmel üdvözölte Nabet,
de hogy az egykori rabszolga milyen boldogságot érzett
gazdája láttán, arra éppenséggel nincs kifejezés.
Bejutni tehát Nab még csak bejuthatott Richmondba, kijutni
azonban már sokkal nehezebb volt innen, mert a hadifoglyokat
igen-igen éberen őrizték. Valamilyen rendkívüli
alkalom kellett, hogy a szökést a siker némi reményével

10 Abolicionistáknak, „eltörléspártiaknak” (a latin abolire szó azt jelenti: eltörölni)
azokat nevezték, akik a rabszolgaság fölszámolását kívánták

kockáztathassák meg, ez az alkalom azonban csak nem
kínálkozott, s ilyet szántszándékkal is nehezen idézhettek
elő.
Grant eközben erélyesen folytatta hadműveleteit. Petersburgnél
diadalt aratott ugyan, ezért a győzelemért azonban
igencsak drága árat kellett fizetnie. Seregei Butler csapataival
egyesülve sem tudtak Richmondnál eredményt elérni: a
foglyok tehát nem reménykedhettek a közeli szabadulásban.
Az újságíró, akinek semmi följegyeznivalója sem akadt az
egyhangú hadifogságban, nem bírta tovább. Egyetlen gondolat
gyötörte: szabadulni Richmondból, bármi áron. Többször
is nekivágott a kalandos vállalkozásnak, de minden alkalommal
leküzdhetetlen akadályokba ütközött.
Az ostrom pedig folyt tovább; a foglyok azért igyekeztek
szökni, hogy mielőbb visszatérjenek Grant seregéhez,
némely ostromlottnak pedig azért volt fontos a menekülés,
hogy csatlakozhassanak a déliek haderejéhez. Különösképpen
a déliek egyik veszekedett uszítója, bizonyos Jonathan
Forster szeretett volna kijutni. Valóban, a föderalista foglyok
nem hagyhatták el ugyan a várost, ám éppúgy nem tehették
meg ezt a déliek sem, mert őket meg az északi hadsereg
ostromgyűrűje zárta körül. A richmondi kormányzó már
régen elvesztette összeköttetését Lee tábornokkal, pedig a
város védőinek legfőbb érdekében állt, hogy értesítsék helyzetükről
a déli haderők főparancsnokát, s ezzel is siettessék
a segélycsapatok fölvonulását. Jonathan Forsternek pedig
ekkor az az ötlete támadt, hogy léggömbbe száll, átröpüli
az ostromlók vonalait, és mégiscsak eljut a szeparatisták
táborába.
A kormányzó engedélyt adott a kísérletre. Léggömböt
készíttetett, és azt Jonathan Forster rendelkezésére bocsátotta.
Úgy tervezték, hogy öt társával fog elindulni légi

útjára. Forster és útitársai fölfegyverkeztek arra az esetre,
ha kényszerleszálláskor védekezniük kellene, és élelemmel
is ellátták magukat, mert úgy gondolták, hogy légi útjuk netán
huzamosabb ideig is eltarthat.
A léghajó indulásának időpontját március 18-ra tűzték ki.
A fölszállásnak éjjel kellett volna megtörténnie. A léghajósok
úgy számították, hogy közepes erejű északnyugati széllel
néhány óra alatt elérhetik Lee tábornok főhadiszállását.
Az északnyugati szél csakugyan meg is érkezett, hanem
éppenséggel nem holmi enyhe szellőként fújdogált. Már
18-án napközben látni lehetett, hogy rövidesen orkán kerekedik
belőle. Hamarosan valóban akkora erővel tört ki a
vihar, hogy Forsterék indulását el kellett halasztani, mert
a léghajót és utasait nem tehették ki a zabolátlan elemek
dühének.
A fölfújt léggömb ott vesztegelt Richmond főterén, útra
készen, hogy azonnal fölszállhasson, mihelyt csak valamelyest
is enyhül a szél; és városszerte igen türelmetlenül lesték,
javul-e az időjárás; az azonban csak nem változott.
Március 18-a után eltelt 19-e is, de a szélvész még mindig
nem csillapult. Még a talajhoz rögzített léggömböt is csak
nagy nehezen sikerült megóvni a sérüléstől, mert a meg-megújuló
léglökések minduntalan lenyomták egészen a földig.
A 19-ről 20-ra virradó éjjel sem javult a helyzet, reggelre
pedig valósággal féktelenné erősödött az orkán. Az indulás
lehetetlenné vált.
Aznap Cyrus Smith mérnököt ismeretlen férfi szólította
meg az egyik richmondi utcán. Tagbaszakadt, napbarnította
tengerész volt, Pencroffnak hívták, harmincöt-negyven
éves lehetett. Szeme élénken és vidoran hunyorgott, arcáról
pedig csak úgy áradt a jóindulat. Ez a Pencroff Amerika
egyik északi államából származott, a földgolyó minden

tengerét behajózta már, és minden rendkívüli kalandot átélt,
ami kétlábú, tollatlan lénnyel csak megeshetik. Mondanunk
sem kell, hogy vállalkozó szellemű, minden merészségre
kész egyéniség lévén nem riadt vissza semmitől az
égvilágon. Az év elején valamilyen ügyes-bajos dolgában
Richmondba érkezett egy tizenöt éves, New Jersey-ből való
sihederrel, Harbert Brownnal, egykori kapitányának a fiával,
aki árvaságra jutott, és Pencroff úgy szerette, mint tulajdon
gyermekét. A várost nem sikerült elhagyniuk az ostrom első
hadműveletei előtt, és ezért nagy bosszúságukra benne rekedtek
az ostromgyűrűben, és Pencroffnak is csak egy gondolat
motoszkált az agyában: megszökni, akármilyen módon! Hírből
ismerte Cyrus Smith mérnököt. Tudta, hogy az is milyen
türelmetlenül várja már a szabadulást. Most, amikor az utcán
találkoztak, nem töprengett hát sokat, hanem odalépett hozzá,
és minden köntörfalazás nélkül megszólította:
– Mondja csak, Smith úr, nem unja még Richmondot?
A mérnök szúrós szemmel rápillantott az idegenre, az pedig
fojtott hangon kérdezte:
– Akar-e megszökni, Smith úr?
– Mikor? – kapott a szón a mérnök; mi tagadás, elhamarkodottan
válaszolt, hiszen azt sem tudta, kicsoda ez az ismeretlen,
aki ilyen furcsa kérdésekkel faggatja.
Átható tekintettel vizsgálgatta a tengerészt, de Pencroff
őszinte ábrázata meggyőzte, hogy becsületes emberrel van
dolga.
– Kicsoda ön? – kérdezte kurtán.
Pencroff bemutatkozott.
– Rendben van – felelte Cyrus Smith. – És milyen módját
ajánlja a menekülésnek?
– Az a fránya léggömb ott a főtéren mintha csak éppen
miránk várna, hiszen amúgy sem veszik semmi hasznát...

A tengerésznek nem is kellett befejeznie a mondókáját.
A mérnök értett a szóból. Karon ragadta Pencroffot, és a lakására
vezette.
Ott aztán a tengerész kifejtette egész tervét, amely valóban
pofonegyszerű volt. Semmit sem kockáztattak vele,
legföljebb az életüket. Az orkán teljes erővel tombol, szent
igaz, de hát olyan ügyes és bátor mérnök, amilyen Cyrus
Smith, nyilván könnyűszerrel elkormányoz egy efféle léghajót.
Ha ő maga, Pencroff ismerné a fortélyát, ugyan csöppet
sem habozna, íziben nekivágna az útnak – természetesen
Harbert társaságában. Mit neki ez a vihar, látott ő ennél
különb veszedelmeket is!
Cyrus Smith szótlanul hallgatta a tengerészt, a szeme
azonban ragyogott. Itt van hát a várva várt alkalom. Márpedig
ő nem az az ember, aki a jó alkalmat elszalasztja.
A terv ugyan nyaktörően veszélyes, de azért megvalósítható.
Éjszaka minden őrizet ellenére is odaférkőzhetnek a léghajóhoz,
beosonhatnak a gondolába, aztán már csak el kell
vágni a tartóköteleket! Persze, azt megkockáztatják, hogy
lelövik őket, ám az is megtörténhetik, hogy baj nélkül, sikerrel
jár a próbálkozás; csak ez a vihar ne volna... Ha azonban
nincs ez a vihar, a léggömb már régen útra kelt volna,
és most nem kínálkoznék a várva várt alkalom!
– Csakhogy nem vagyok ám egyedül!... – zárta le a gondolatsort
Cyrus Smith.
– Hanyadmagával akar jönni? – kérdezte a tengerész.
– Két társamat hívnám magammal, Spilett barátomat és
inasomat, Nabet.
– Vagyis harmadmagával – állapította meg Pencroff.
– Harberttel meg jómagammal együtt tehát öten leszünk.
Mármost, mivel a léghajó hat személy befogadására
készült...

– ...elég helyünk lesz – fejezte be Cyrus Smith a mondatot.
– Indulunk!
A többes szám magába foglalta az újságírót is, pedig az
még mit sem sejtett az egészből: ő azonban nem az az ember,
aki meghátrál a veszedelem elől; és csakugyan, amikor
Smith közölte vele a tervet, Spilett azonnal és fenntartás
nélkül csatlakozott hozzá. Csak azon csodálkozott, hogy ez
az oly igen egyszerű ötlet nem neki jutott az eszébe. Ami
pedig Nabet illeti, ő követi gazdáját, akárhová indul.
– Akkor hát ma este – mondta Pencroff. – Arra sétálunk
mind az öten, mintha csak kíváncsiságból őgyelegnénk
ott...
– Ma este, tíz órakor – felelte Cyrus Smith, és hozzátette:
– Adja ég, hogy ez a vihar el ne csöndesedjék a fölszállásunk
előtt!
Pencroff elbúcsúzott a mérnöktől, és hazatért a szállására,
ahol várta már a fiatal Harbert Brown. A bátor kölyök
tudott a tengerész tervéről, és most bizonyos aggodalommal
várta Pencroffot, vajon eredménnyel járt-e a mérnöknél
tett látogatása. Látnivaló: ez az öt ember eltökélte magában,
hogy nekivág a forgószélnek, a teljesen elvadult
orkánnak!
És nem! Az orkán nem enyhült, és sem Jonathan Forster,
sem a csoportja nem gondolt arra, hogy a léggömb törékeny
gondoláján szembeszegüljön vele. Egész nap szörnyű ítéletidő
járta. A mérnök már csak egyvalamitől tartott: attól,
hogy a lehorgonyzott léggömböt ezer cafatra tépi a szélvész.
Több órán át ott ődöngött a csaknem teljesen elhagyott téren,
és figyelte a repülő alkotmányt. Pencroff is hasonlóképpen
cselekedett; zsebre vágott kézzel téblábolt, és hatalmasakat
ásított, mint aki nem tudja, mivel üsse agyon az időt – de ő
is csak attól rettegett, hogy a vihar még széttépi a léggömb

burkát, vagy éppen elszakítja a tartóköteleket, s akkor a léghajó
fölsuhan a levegőégbe.
Leszállt az este. Koromsötétség borult a városra. Sűrű,
felhőként gomolygó pára hömpölygött a talaj színén. Zuhogott
a havas eső. Nyirkos hideg lett. Nehéz köd ülte meg
Richmondot. Úgy rémlett, a dühöngő szélvihar valamiféle
fegyverszünetfélét teremtett ostromlók és ostromlottak
közt, és az égiháború iszonyatos dördülései mintha még
az ágyúkat is elnémították volna. Kihaltan feketéllettek az
utcák. Ilyen rémséges időben szinte őrizni sem kellett a
teret, amelynek a közepében ott hánykolódott a léghajó.
Minden kedvezett a foglyok szökésének, nyilvánvalóan;
de micsoda út vár rájuk a féktelenül tomboló szélrohamok
közepette!...
– Kutya idő – zsörtölődött Pencroff, és néhány ökölcsapással
fejébe nyomta a kalapját, amelyet a szél mindenáron
le akart kapni róla. – No de, sebaj! Akkor is célhoz érünk!
Fél tízkor Cyrus Smith és társai előlopakodtak a tér másmás
szögletéből, amelyet mélységes sötétség takart, miután
a gázlámpákat kioltotta a szél. Még a hatalmas léggömböt
sem igen lehetett látni. Igaz, hogy a vihar néha csaknem
egészen a földre teperte. A hálózat kötelein csüngő nehezékzsákokon
kívül a léghajót erős sodrony is tartotta, amely
a kövezetbe rögzített karikán volt átbújtatva, két vége pedig
a gondolához volt erősítve.
Az öt fogoly a gondolánál találkozott. Senki sem vette
észre őket, a sötétség olyan sűrű volt, hogy egymást sem
látták. Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Nab és Harbert szótlanul
elhelyezkedett a gondolában, Pencroff pedig, a mérnök
utasítására egymás után oldozta le a nehezékzsákokat. Néhány
pillanatig tartott az egész, és a tengerész máris társai
mellett termett.

A léghajót már nem fogta más, csak a kétágú sodronykötél,
és Cyrus Smithnek sem volt egyéb tennivalója, mint kiadni
az indulási parancsot.
Ebben a pillanatban valamilyen állat ugrott a gondolába.
Top volt, a mérnök kutyája: letépte láncát, hogy követhesse
gazdáját. Cyrus Smith aggódott, hogy súlytöbbletet okoz, és
el akarta kergetni szegény jószágot.
– Eggyel több vagy kevesebb nem számít! – legyintett
Pencroff, és két homokzsákkal könnyített a gondolán.
Aztán kioldotta a kétágú sodronykötelet, és a léggömb,
ferde irányban fölszökkenve, és rohantában két házkéményt
is ledöntve, eltűnt az éjszakában.
Az orkán azonban csak most bőszült neki a legborzalmasabb
szilajsággal. A mérnök éjszaka nem gondolhatott a
leszállásra, virradatkor pedig köd takarta el szemük elől a
földet. Csak öt nap múlva szakadt föl a felhőzet, de akkor
már csak a végtelen tengert látták a szélsodorta, rémületes
sebességgel száguldó léghajó alatt.
Tudjuk, hogy március 20-án útra kelt öt ember közül
március 24-én miképpen ért földet négy ember elhagyatott
parton, hazájától több mint hatezer mérföldnyire.11
És aki hiányzott közülük, akinek most a léggömb épségben
maradt utasai valamennyien a kutatására siettek, nem
más volt, mint a kis csoport önként elismert vezére, Cyrus
Smith mérnök!

11 Richmond április 5-én elesett, Grant tábornok bevonult a városba, leverte a
szeparatisták fölkelését, Lee pedig visszavonult nyugat felé, s az amerikai
egység ügye győzedelmeskedett.

Ha továbbra is szívesen olvasnád a történelmi beszámolót, a könyvesboltban megtalálhatod, azon bevásárlóközpontban is, ahol a kiadó űzletet nyitott.

 

Oldal: JULES VERNE-A REJTELMES SZIGET/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat