1.
Aziz felébredt. Nem csupán hétköznapi egyszerűséggel nyitotta
ki a szemét, hanem olyan gyorsan ugrott ki az ágyból,
mint egy mozifilm főgonosza, aki hirtelen ötlettől vezérelve le akarja
gyilkolni a ház lakóit. A heves mozdulattól megszédült, és vis�-
szarogyott a fekhelyre. Szörnyen érezte magát. A szája kiszáradt, a
füle zúgott, és a hangulata komorabb volt, mint egy orvosi szaklap
tömegfertőzésről tudósító vezércikke.
Hanyatt feküdt. Az álmennyezet kacskaringós, sárga mintázatát
bámulta, és megpróbált visszaemlékezni rá, hogyan került ágyba,
de csak a rosszkedvét okozó álom tolakodott a gondolatai közé.
Lelki szemei előtt újra megjelent, ahogy éhes kisfiúként bolyong
egy kihalt tengerparton. Hűvös szél fújt, fázósan összehúzta magán
a szakadt kabátot, míg a kövek közt a mólóig botladozott. Egy áttetsző
alakú nő várt rá. Mögötte felsejlettek a távoli sziklák, Aziz mégis
tudta, hogy a szellemalak a légiessége ellenére meg tudná őt védeni
bármilyen veszélytől. Szeretetet érzett az asszony iránt, ugyanakkor
megmagyarázhatatlan dühöt is.
Belenézett a nő szemébe, és elöntötte a melegség. Meg akarta ölelni,
a keze azonban ólommá változott, mozdítani sem bírta, hiába viaskodott
a rátelepült, láthatatlan kolonccal. Az asszony mosolyát megtörte


a csalódás. Felsóhajtott, és a dermedten álló kisfiúhoz lépett, csókot
lehelt a homlokára, és két szót suttogott a fülébe: „Szeretlek, Aziz!”.
A távolban mély hangfekvésű hajókürt zendült, és a nő összerezzent.
Aziz körülkémlelt, kereste az indulni készülő hajót, ám a végtelen
víz üresnek tűnt. Az asszony mégis búcsúzásra emelte a kezét,
mint akinek mennie kell, és légies teste szertefoszlott, mintha szétfújta
volna a felerősödött szél.
Aziz felsóhajtott. Ébren is fájt a nő elvesztése.
Megpróbálta felidézni a gyerekkorát, az eddigi életét, kitalálni,
mi köthette az álombéli alakhoz, mi okozza a lelkében támadt hiányérzetet,
de semmi sem jutott eszébe. Megpróbálta maga elé képzelni
a családját, felidézni egy nevet, egy arcot, de a bevillanó homályos
képek ugyanúgy szertefoszlottak, mint az álombéli asszony. Az
agya üres füzetnek bizonyult, amelyet óriási radírral töröltek tisztára,
és amelynek az első lapjára csak az álmot írták, a látomásban
szereplő nő szomorú tekintetét, és az elsuttogott nevet: Aziz.
Így hívnák? Igen, talán így hívják. Érezte, ha valaki ezt a nevet
kiáltaná utána az utcán, valószínűleg hátrafordulna. Elbizonytalanodva
ízlelgette a szót: Aziz. Hát ez meg miféle név? Arab? Egyetlen
feltett kérdésére sem tudott válaszolni.
Kétségtelenül amnéziás, de nem kellene ettől megrémülnie? Nem
szoktak ilyenkor sokkot kapni az emberek? Neki még a légzése sem
gyorsult fel, csak azt érezte, hogy kótyagos a feje, és még fekve is
szédeleg.
Szemét az álmennyezet kusza mintázata vezette végig a plafonon,
egészen a fehérre meszelt falakig. Tulajdonképpen hol lehet?
Fájt a feje. A rosszullétet kockáztatva újra felült, mire a füle nyomban
zúgni és pattogni kezdett, a gyomra pedig tiltakozva görcsbe
rándult. Olyan régóta feküdne az ágyban, hogy egy egyszerű

mozdulattól is megbolondul a vérkeringése? Vagy valamiféle kábítószer
hatása alatt áll? Esetleg nyugtató injekciókat kapott?
„Második Aziz, büszke vagyok rád!” – koppant agyában a mondat
az álombéli nő hangján.
– Micsoda? – kérdezte, de nem válaszolt neki senki, és a helyiségben
furcsán kongott a hangja.
Körülnézett. Este volt, a szobában félhomály uralkodott, a nyitott
ablakokon át beszűrődő telihold fénye két éles szélű négyzetet
vetített a linóleumpadló közepére. Az ágytól karnyújtásnyira fehér,
kórházi műanyag szék állt, az ágy másik felén pedig egy fém éjjeliszekrény
tette teljessé a kórházi hangulatot.
Tehát beteg. Aziz magához húzta a széket, és a támlájába kapaszkodva
lekecmergett az ágyról. Néhány bizonytalan lépést tett a szoba
közepéig, és miután lábizmai biztosan tartották a súlyát, elengedte
a széket.
A helyiség középpontját egy sötétebb dohányzóasztal foglalta el,
mellette három kopottas fotel terpeszkedett. Valamiért mindhárom
fotel szorosan egymás mellé tolva, háttal fordítva állt, mintha ös�-
szeesküvőként súgnának össze, vagy csak nem szeretnének tudomást
venni a jelenlétéről. Aziz elhaladtában végighúzta ujjait a fotelek
támláin, vágyott valami külső ingerre, és a plüssborítás érintése
megnyugtatta.
A szemközti fehér csempés fal közepére nagyalakú, embermagas
tükröt erősítettek. A tükör mellett egy rozoga műanyag szekrény, a
másik oldalon egy kínaiváza-utánzat „dacolt az idővel”. Az utóbbi
tetejére valami megmagyarázhatatlan okból hosszú szőrű, loboncos
játék mackót ültetett a szoba pocsék ízlésű lakberendezője. Aziz úgy
érezte, hogy egy elmegyógyintézet szolidabb részébe került, ahová a
jobb módú betegeket zárják a rokoni látogatás idejére.

A tükörhöz sétált.
Most, hogy egyben látta az egész alakját, az is tudatosult benne,
hogy szinte teljesen meztelen. Csupán egy fehér bokszeralsót
viselt, amely úgy vágta ketté bőre napbarnított pucérságát, mint
a bűvészek kellékfűrésze a dobozba bújt lányt. Közelebb hajolt a
tükörhöz, hogy megbámulja az arcát, hátha az ismerős vonások
felidéznek benne pár emléket. A fizimiskája hétköznapinak tűnt,
de egyben idegennek is. Meleg, barna, vidámságot ígérő szem,
enyhén görbülő orrnyereg, mosolyra álló száj, vékony, ujjnyi bajusz,
szögletes áll. A tükörben látott fiatalemberrel könnyen ös�-
szebarátkozott volna egy éjszakai bárban, de hihetetlennek tűnt,
hogy ez ő maga lenne. Kétkedve nézte az orra alatt virító kackiás
bajuszt, ami rókaképet kölcsönzött az arcának. Furcsának találta,
és ahogy végighúzta szája fölött az ujját, a szőrszálak érintésétől
megborzongott.
A haja is zsírosan, a fekvéstől szénaboglyaként terült szét a fején,
úgy nézett ki, mintha egy kótyagos madár fészket kezdett volna építeni
a hajszálaiból, de időközben megzavarták, és így befejezetlenül
hagyta a tojásrakóhelyet. Aziz lesimította a kócos fürtöket, de nem
sikerült emberi külsőt varázsolnia magának, csak annyit ért el vele,
hogy egyre inkább hasonlított a vázán ücsörgő loboncos mackóhoz.
Amúgy a teste egészségesnek látszott, izmai szálkásak voltak,
bőre a holdfényben ezüstös bronzként csillogott. Mindössze egy sötétebb,
szabályos kör alakú, tenyérnyi folt vonta magára a figyelmét,
ami a jobb mellkasán trónolt. Közelebb hajolt a tükörhöz, ujjbegyével
végigsimított a sötétbarna bőrfelületen: kitüremkedés nélküli,
feltűnő anyajegy színezte a bőrét. Megnyugtatta a látványa.
Nem emlékezett rá határozottan, de mintha korábban is látta volna
már a mellkasán.

Fel akart öltözni. Körülnézett, hátha valamiféle ruhaneműre
bukkan, majd a hosszúkás szekrény felé indult, hogy átkutassa. Két
éles süvítés állította meg. Mögötte roppant-reccsent a tükör, és a felületén
vékony vonalak szaladtak szerteszét. Aziz meglepetten bámult
a törött üvegre, aztán mindent megértett, és nyomban a padlóra
vetette magát. Semmi kétség, rálőttek a nyitott ablakon keresztül.
A fotelekhez kúszott, és az egyiket a háta mögé penderítve bemászott
a dohányzóasztalka alá. A linóleumpadlóról haj és szőrszálak
tapadtak a tenyerére.
Nem tudta, hogy miért akarják megölni – csak sejtette, hogy ennek
köze lehet az elfelejtett életéhez –, de bármi is történt, az biztos,
hogy amnéziásan nem fogja tudni kimagyarázni magát belőle.
Egyelőre áldotta a szerencséjét, hogy az ismeretlen fegyveres csak a
képmását mészárolta le.
Közben az ablaknál felerősödtek a kinti zajok: valaki be akart
mászni a szobába. Aziz ruhakeresés helyett a menekülés mellett
döntött, az ajtóig kúszott, és csak a küszöbnél pattant fel, hogy feltépje
az ajtószárnyat.
A kinti neonfény a szemébe vágott. A folyosó szemközti falánál
egy keskeny széken nagydarab férfi ücsörgött, széles feneke alig fért
el az ülőkén. A férfi öltönyt viselt, fejét arab piros‑fehér kockás fejkendő
fedte, tömött bajusza úgy mozgott, mint aki éppen eszik, és
az ámulattól elfelejti lenyelni a falatot.
– Csak nyugodtan, öregem! – szólította meg Aziz, miközben behúzta
maga mögött az ajtót, és megpróbált természetesen viselkedni.
– Nem tudom, hogy maga miattam van‑e itt, de valaki odabent
legyilkolja a berendezést!
A fickó megrázta a fejét, valamit motyogott, és olyan döbbent
tisztelettel bámult Azizra, mintha maga a Megváltó jelent volna meg

előtte fehér alsógatyában, mellkasán az asztal alól felsöpört porcicákkal.
Amikor viszont Aziz megkísérelt elmenni mellette, a férfi
termetét meghazudtoló sebességgel felpattant, és elállta az útját.
– Jobb lenne menekülni – ajánlotta bátortalanul Aziz –, úgy nehezebben
lövik agyon az embert.
A szobából ekkor puffanás hallatszott, és az ajtókeretből faforgácsok
szakadtak ki. Aziznak nem maradt vesztegetnivaló ideje, félretaszította
a férfit, és futni kezdett a folyosón. Csak egyetlen pillanatra
lassított, hogy hátranézzen, mi történik a másikkal. A nagydarab
fickó idegen nyelven káromkodva ezüstösen csillogó mordályt húzott
elő a zakója alól, de nem Azizt vette célba, hanem a kórterem
szélesre táruló ajtaját.
Hiba volt ottmaradnia. Újabb puffanás hangzott, és az öltönyös
férfi elterült a padlón. Aziz nem várta meg a folytatást, továbbrohant.
A folyosó végén két sötét öltönyös, arab kendős alak fordult be,
akik műanyag poharakat szorongattak a kezükben, és egészen addig
vigyorogtak, amíg Aziz közéjük nem csapódott. Az egyikük
még felemelte a mutatóujját – talán meg akarta feddni Azizt hebehurgya
viselkedése miatt –, aztán a két férfi kétfelé dőlt, mint a letaglózott
kuglibábuk.
Aziz nekiesett a szemközti falnak. Megszédült, de az egyik műanyag
pohárból combjára fröccsenő tűzforró, zaccos létől nyomban
magához tért.
Kiáltásokat hallott, majd a mellette lévő falból tenyérnyi vakolatot
tépett le egy kóbor lövedék. A feldöntött férfiak még a földön
pisztolyt rántottak, és Aziz után vetődve a sarok mögött kerestek fedezéket.
Onnan viszonozták a tüzet.
A folyosó egy tágasabb terembe torkollt. Jobbra, a fal mellett több
sor bőrfotel húzódott, míg bal oldalon egy krómozott recepciós

pult állt. A pult mögött álmos tekintetű, világoskék nővérkeköpenyes
lány ült, fejéről fülhallgató zsinórja lógott. A lány zenét hallgatott,
de felfigyelt a mozgásra. Csodálkozó pillantást vetett rájuk,
kikapta füléből az apró hangszórókat, és a felé tartó Azizt bámulta.
Aziz úgy tippelt, hogy a falnyi üvegfelületbe illesztett üvegajtó
lehet a kijárat. Elindult felé, közben biccentett a lánynak, hátha
ezzel a bennfentes mozdulattal sikerül lepleznie, hogy a nagy
lövöldözés közepette az egyik páciens alsónadrágban szökik az intézményből.
A lány megszólította, de Aziz nem értette a szavait,
pedig a folyosón a lövések elhallgattak, és csak a korábban letarolt
öltönyös férfiak ordítoztak utána felváltva, mintha betanult verset
ismételgetnének. Nem törődött velük, szemlátomást nem akarták
megölni.
Az üvegajtón keresztül, az út túloldalán egy újabb fegyverest vett
észre. Katonazubbonyt viselt, hosszú csövű puskát tartott a kezében,
és amint meglátta Azizt, a vállához emelte a mordályt.
Aziznak épp annyi ideje maradt, hogy megforduljon, és átvesse
magát a recepciós pulton. Derékon ragadta a lányt, és magával rántotta
a földre. Mély hangú lövés dörrent, a golyó fülsértő csörömpöléssel
átütötte az üvegfalat, és szilánkok milliárdja pattogott szerteszét,
ellepve az előtér vörös szőnyegét.
A lány kapálódzott, és úgy sikított, hogy Aziznak majd megrepedt
a dobhártyája. Gyorsan befogta a lány száját, megpróbált szemrehányóan
ránézni.
Újból lövés dörrent, és a recepciós pult alig kéttenyérnyire átszakadt
Aziz orra előtt. Az alumíniumlap minitűzhányóként türemkedett
ki a fém síkjából, a falba csapódó lövedék nyomán vakolat meg
téglaszemcsék pattantak az ölükbe. Aziz nagyot nyelt. Szervusz, világ!
Bárkik is ezek az emberek, rá vadásznak.

Kikémlelt a fedezéke mögül. A folyosó kanyarulatában a két műanyag
pohárral fellökött fickó szorgalmasan tűz alatt tartotta a kinti
férfit, a zubbonyos pedig egy lámpaoszlop mögé húzódva lövöldözött
hol a két fegyveresre, hol Azizék rejtekhelyére. A rombolás
nyomán szürkésfehér, szembántó porfelhő borította be a helyiséget.
Aziz a keze alatt érezte a lány remegését, de nem tudta, mivel nyugtathatná
meg. Mondja neki, hogy minden rendben van? Ez elég hihetetlenül
hangzana.
Az egyik öltönyös folyamatosan tüzelve kirontott a piszokködből,
és Azizék felé tartott. Balszerencséjére a kinti fickónak pompás
céltáblául szolgált, egy lövedék még félúton eltalálta, és a férfi bezuhant
a fémpult meg a bőrfotelek közé.
A recepciós lány ismét sikítani próbált, a következő golyó pedig
az orruk előtt tépte át a pult fémborítását. Aziz egy kósza ötlettől vezérelve
elengedte a lányt, és a bőrkanapék közé vetette magát. Futtában
elkapta a meglőtt fickó öltönyét, és magával rángatta a testet.
A fegyvert akarta megszerezni, de az pechjére kicsúszott a férfi markából,
és ott maradt a padlón, alig kétlépésnyire a fotelektől. Aziz
olyan bánatosan figyelte a pisztolyt, mintha a legkedvesebb barátját
hagyta volna hátra.
Az előtér szőnyegét por és üvegszilánk borította. Ezen mezítláb
átvágni reménytelennek tűnt, így lehúzta a halott férfi cipőit, és bár
a megfelelőnél jó két számmal nagyobbnak tűnt a méretük, felvette
őket.
A következő lövéstől egy fotel úgy röppent a magasba, akár egy
csetepatéban felriasztott, nagyra nőtt madár. Az ülőalkalmatosság
nekicsapódott a falnak; ripityára tört.
Aziz körül fütyültek a golyók, és a zubbonyos fickó szorgalmasan
küldte egyik fotelt a másik után az enyészetbe. Aziz próbált minél
hátrébb csúszni, nagyot nyelt a porral telt levegőből, a torkát köhögés fojtogatta.

 

Oldal: MARCO CALDERA-SZÍN MARKÁBAN/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat