Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Második fejezet
Tegnap délután ködös és hideg volt az idő. Szívesebben
maradtam volna otthon, dolgozószobám
tüze mellé húzódva, mint
hogy szélben és sárban Szelesdomb felé gázoljak. Ebéd után tehát felmentem
a szobámba. (Mellesleg szólván tizenkettő és egy óra között
szoktam ebédelni. Házvezetőnőm, egy tiszteletre méltó idősebb as�-
szony, akit öreg házibútorként vettem át a birtokkal, nem tudja vagy
nem akarja megérteni azt az óhajomat, hogy öt órakor tálaljanak.)
A lépcsőn felmenet ilyen rest gondolatokban törtem a fejem, mikor
azonban szobámba bejutottam, egy cselédlányt találtam ott, aki térden
állva, kefékkel és szenesvödrökkel
körülvéve épp hatalmas port
vert, amint a lángot nagy halom hamuval kioltotta. Ez a látvány rögtön
elvette kedvemet az otthonmaradástól. Fogtam a kalapomat, és
négy mérföldnyi gyaloglás után megérkeztem Heathcliff kertjének
kapujához, és épp idejében, hogy bemeneküljek a hirtelen kitört hóvihar
első pihéitől.
Ezen a kopár dombtetőn feketére fagyott a föld, és a szél csontomig
átjárt. Mivel nem tudtam kiakasztani a láncot, átmásztam
a kerítésen, és végigszaladtam a kikövezett úton, melyet elszórt

pöszmétebokrok szegélyeztek kétoldalt. Hiába kopogtattam azonban
bebocsátásért: csak kezem fájdult meg belé, és a kutyákat vertem
fel vele.
– Nyomorultak! – káromkodtam magamban. – Megérdemelnétek,
hogy örök magányra kárhozzatok ezért a finom vendégszeretetért.
Legalább a kaputokat ne reteszelnétek el fényes nappal. Csak
azért is bejutok rajta!
Ezzel az elhatározással megragadtam a kilincset, és ráztam, cibáltam
teljes erőmből. A savanyú képű Joseph kidugta fejét a szénapadlás
egyik kerek ablakán.
– Mit akar itt? – kérdezte. – A gazda lement a karámba. Ha szólani
akar vele, kerüljön a csűr mögé.
– Senki sincs odabenn, hogy kinyissa a kaput? – kiabáltam.
– Nincs itt senki, csak az ifiasszony, az pedig nem gyün kinyitni.
Tüle akár egész éjszaka itt lármázhat.
– De miért? Nem tudná-e neki megmondani, Joseph, hogy ki vagyok?
– Nem biz én! Eszem ágába sincs! – dörmögte, és visszahúzta a
fejét.
Sűrűbben kezdett esni a hó. Még egyszer megragadtam a kilincset,
hogy ismét megpróbálkozzam,
mikor egy fiatalember jelent meg,
kabát nélkül, vállán vasvilla. Intett, hogy kövessem, és miután átmentünk
a mosókonyhán s egy kikövezett térségen, hol szénarakást,
szivattyút és egy galambdúcot láttam, végre megérkeztünk a tágas,
meleg, barátságos terembe, ahol első alkalommal fogadtak. Szénből,
tőzegből és fából rakott tűz lobogott meghitt sugárzással, s a bőséges
vacsorára megterített asztal mellett most láthattam először a „fiatalasszonyt”,
kinek létezéséről mindeddig nem is tudtam. Meghajoltam,
és vártam, hogy hellyel kínáljon. Rám nézett némán és érzéketlenül.

– Rossz idő – jegyeztem meg. – Azt hiszem, asszonyom, az ajtaja
láthatta kárát, hogy a cselédek oly nehezen mozdulnak. Nagy munkámba
került, míg meghallottak.
Még most sem szólt. Nagy szemeket meresztettünk egymásra. Az
ő nézésében volt valami hideg és kifejezéstelen, ami meglepett és zavarba
hozott.
– Üljön le! – dünnyögte a fiatalember. – Ő is itt lesz mindjárt.
Engedelmeskedtem. Megköszörültem torkomat, és a hitvány
Junót szólítottam, aki nagy kegyesen megmozdította farka végét,
annak jeléül, hogy megismert.
– Szép állat! – próbálkoztam ismét. – El akarja ajándékozni a kicsinyeket,
asszonyom?
– Nem az enyémek – mondotta a szeretetre méltó háziasszony, aki
még Heathcliffnél is visszataszítóbban viselkedett.
– Kegyed kedvencei talán amazok között vannak? – kérdeztem
egy párna felé mutatva, melyen macskákat véltem megpillantani.
– Furcsa kedvencek lennének! – jegyezte meg gúnyosan. Szerencsétlenségemre
egy csomó elejtett üregi nyúl feküdt a sarokban. Még
egyszer megköszörültem torkomat, és közelebb húzódván a tűzhelyhez,
az idő zordságáról kezdtem beszélni.
– Nem kellett volna eljönnie hazulról – mondotta, s felkelvén két
festett pléhdobozért nyúlt a kandallópárkányra.
Eddigi helyén homályban ült, most azonban teljes fényben láttam
arcát és alakját. Karcsú volt, és még alig nőhetett ki a leánykorból;
csodálatos termet és a legtökéletesebb arcocska, melyet életemben
megbámulhattam; szelíd szépsége, mint egy virágé; lenhajának
aranygyűrűi szabadon övezik nyakát: ha szemében nem bujkálna
ott az iménti hidegség, ellenállhatatlan volna. Könnyen hevülő
szívem szerencséjére gúnyt és valami névtelen kétségbeesést láttam

a szemében. Mindez eléggé meglepett. Nem érte fel a dobozokat:
megmozdultam, hogy segítségére legyek. Úgy fordult felém, mint a
fösvény, akit rajtakapnak, amint pénzét számolja.
– Nincs szükségem a segítségére! – förmedt rám. – Le tudom venni
magam is!
– Meghívták teára? – fordult felém ismét, kötényt kötvén nagyon
tiszta, fekete ruhájára; kezében, a kanna fölé, kanálnyi tealevelet
tartott.
– Igazán jólesne egy csészével – mondottam.
– Meghívták? – kérdezte ismét.
– Nem – feleltem félig mosolyogva. – De ezt maga is megtehetné!
Lecsapta a teát s a kanalat, rosszkedvűen visszaült székére. Homloka
ráncot vetett, piros alsóajka lebiggyedt, mint a gyermeké, aki
tüstént sírva fakad.
Közben a fiatalember valami kopott kabátot vett a hátára, és a
tűz elé állván, szeme sarkából mért végig engem, mintha elintézetlen,
halálos viszály lenne közöttünk. Most már nem tudtam, vajon
cseléd-e vagy családtag? Öltözéke és beszéde közönséges volt,
nyomát sem leltem nála Heathcliff és Heathcliffné tagadhatatlan
választékosságának. Dús, barna üstöke borzas volt és ápolatlan,
pofaszakálla benőtte az arcát, mint egy medvének, keze olyan,
mint valami közönséges földművesé. Mégis fesztelenül, mondhatni
gőgösen viselkedett, és éppen nem tanúsított szolgai alázatot
a ház úrnője irányában. Mivel nem találtam semmit, ami társadalmi
helyzetére nézve útba igazított volna, legokosabbnak tartottam,
ha nem veszek tudomást furcsa viselkedéséről; öt perccel
később Mr. Heathcliff megérkezése legalább némileg enyhítette
kellemetlen helyzetemet.

– Amint látja, uram, ígéretemhez híven eljöttem – üdvözöltem őt
színlelt vidámsággal. – Attól tartok, a zord idő arra kényszerít, hogy
egy félórára menedéket kérjek magától.
– Félórára? – kérdezte, lerázván ruhájáról a fehér pelyheket. –
Csodálom, hogy a legnagyobb zimankót választja kóborlásaira. Tudja-
e, hogy életével játszik, ha eltéved az ingoványban? Még aki a környéket
jól ismeri, az is eltéved ilyen estéken; és mondhatom önnek,
semmi kilátás arra, hogy az idő megváltozzék!
– Talán akad béresei közül valaki, aki hazakísérne, s nálam maradna
reggelig. Tudna mellém adni egy embert?
– Nem. Senkit sem!
– Csakugyan? No nem baj, majd saját ösztönömre bízom magam!
– Hm.
– Mi lesz már azzal a teával? – kérdezte a kopottkabátos, a fiatal
nőre emelvén mogorva tekintetét.
– Ő is kap? – fordult az asszony Heathcliffhez.
– Csak készítse el! – s oly nyersen válaszolt, hogy egészen meghökkentem.
A hang, mellyel e szavakat mondotta, igazi rossz emberre
vallott. Mind kevésbé voltam hajlandó Heathcliffet remek fickónak
nevezni. Mikor elkészült a tea, az asztalhoz hívott:
– Hozza közelébb a székét!
Mindnyájan, beleértve a parlagi fiatalembert is, az asztal köré telepedtünk,
és szigorú csendben étkeztünk.
Úgy éreztem, ha én okoztam ezt a hideg hangulatot, az én kötelességem,
hogy el is oszlassam. Csak nem ülnek mindennap ilyen komoran
és hallgatagon! Bármily rossz természetűek is, csak nem lehet
mindennapos náluk ez a zord ábrázat!
– Különös – mondottam, felhajtván az első csésze teát, s a másodikat
vártam –, különös, hogy a szokás mennyire meg tudja

változtatni ízlésünket és gondolatainkat! Sokan vannak, akik nem
tudnák elképzelni, hogy boldog lehessen valaki ebben a teljes vis�-
szavonultságban, melyet ön is kedvel, Heathcliff úr; merem állítani,
hogy családja körében, szeretetre méltó feleségével, ki bizonnyal házának
és szívének jó szelleme...
– Szeretetre méltó feleségem? – szakított félbe csaknem sátáni
vigyorral. – Hol van ő, hol van az én szeretetre méltó feleségem?
– Heathcliffnére gondolok, az ön feleségére!
– Értem! Ön valószínűleg úgy gondolja, hogy lelke őrangyallá
változott, és most Szelesdombra vigyáz, noha teste eltávozott onnét.
Így érti?
Észrevettem baklövésemet, és igyekeztem jóvátenni. Láthattam
volna, sokkalta nagyobb közöttük a korkülönbség, hogysem férj és
feleség lehetnének. Az egyik negyven év körül járt, és ebben a megállapodott
korban a férfiak nemigen áltatják magukat, hogy fiatal
lányok szerelemből mennek hozzájuk. Ez az álom hanyatló éveink
csalóka vigasza lesz. A másik alig látszott tizenhétnek.
Ekkor átvillant rajtam:
„Ez a fajankó, aki mellettem hörpöli teáját, és mosdatlan kezébe
fogja a kenyeret, ez lesz a férj, bizonyára ő a fiatal Heathcliff. Így jár
az, aki élve eltemetkezik. Hozzáment ehhez a paraszthoz, mert nem
tudja, hogy vannak különbek is. Szomorú sors! Gondom lesz rá,
hogy megbánja választását.”
Ez utóbbi gondolat talán kérkedésnek látszik, pedig nem az. Szomszédom
egészen visszataszító
volt; ami pedig engem illet, nemegyszer
tapasztaltam, hogy tudnék hódítani.
– Ez a menyem – mondotta házigazdám, s ezzel megerősítette
gyanúmat. Miközben beszélt, furcsa pillantást vetett az asszony felé,

és az ilyen pillantás méltán látszhatott gyűlöletesnek, feltéve, hogy
arcizmai a lélek érzelmeit fejezik ki, mint más emberé.
– Valóban, értem már! Ön hát e tündérkirálynő boldog férje! –
fordultam szomszédom felé.
Most még az előbbinél is nagyobb hibát követtem el. A fiatalember
bíborvörös lett, és összeszorította öklét, mintha rögtön rám akarna rohanni.
De türtőztette magát, és dühét egy félhangon elmormogott káromkodásba
fojtotta, melyről nem akartam nyíltan tudomást venni.
– Találgatásai nem szerencsések, uram – jegyezte meg házigazdám.
– Egyikünk sem mondhatja magáénak az ön tündérkirálynőjét.
Férje meghalt. Mondottam, hogy menyem, tehát fiam feleségének
kellett lennie.
– S ez a fiatalember...
– Természetesen nem az én fiam.
Heathcliff ismét mosolygott, mintha jó tréfa volna, hogy neki tulajdonították
e medve apaságát.
– Az én nevem Hareton Earnshaw – dörmögte a másik. – És azt
ajánlom önnek, tartsa tiszteletben.
– Azt hiszem, nem követtem el semmi tiszteletlenséget! – vágtam
vissza, s mulattam magamban
harcias bemutatkozásán.
Előbb fordítottam el róla pillantásomat, mint ő énrólam, mert féltem,
hogy felpofozom, vagy nagyot nevetek. Kezdtem rosszul érezni
magam ebben a kellemes családi körben. A testi jó érzést, mely kezdetben
elfogott, elnyomta már a feszült hangulat. Feltettem, hogy alaposan
meggondolom, mielőtt harmadszor is ide merészkednék közéjük.
Az étkezést befejeztük, és mivel senki sem akarta megindítani
a társalgást, az ablakhoz léptem, és kitekintettem, milyen az idő.
Szomorú látvány tárult elém: máris leszakadt az éjszaka, ég és dombok
egybefolytak a szél s a hó örvényeiben.

– Azt hiszem, nem jutok haza vezető nélkül! – kiáltottam. – Az
utakat betemette a hó, s egy lépésnyit sem lehet előre látni.
– Hareton, helyezd biztonságba a juhokat a csűrben. Betemeti
őket a hó, ha a karámban maradnak: ne felejtsd elébük tenni a deszkafalat!
– mondotta Heathcliff.
– De mit csináljak én? – kérdeztem növekvő ingerültséggel.
Kérdésemre senki sem felelt. Miközben körülnéztem, csak
Josephet láttam, amint egy tál zabdercét hozott a kutyáknak, s
Heathcliffnét, ki a tűz fölé hajolva azzal szórakozott, hogy egy csomag
gyújtót égetett el, mely a kandallóról esett le, mikor a teásdobozt
visszatette. Joseph lerakta terhét, majd bírálón körülpillantott
a teremben, és panaszos hangon így szólt:
– Nem tudom, hogy ülhet itt veszteg a tűz mellett, mikor mindenki
a dolgát végzi odaki. Igazi semmirekellő, kár a szót is pazarolni
rá... sohasem hagy fel a rossz szokásaival, és magát is elviszi az
ördög, mint az anyját, annak idején!
Első percben azt hittem, hogy nekem szól ez a szónoki remekmű, s
mivel már amúgy is elég dühös voltam, nekikészülődtem, hogy kitegyem
a szűrét ennek az öreg mihasznának. De Heathcliffné megelőzött:
– Vén képmutató! – kiáltotta. – Nem félsz, hogy téged visz el az
ördög, ha sokat emlegeted? Annyit mondok, még egyszer fel ne dühösíts,
mert megátkozlak, és elnyel a pokol. Megállj! Nézz csak ide,
Joseph! – folytatta, leemelvén egy nagy fekete könyvet a polcról. –
Megmutatom
neked, mennyire jutottam a fekete mágiában. Nemsokára
úgy értek már hozzá, hogy az egész házat kordában tartom
vele. Nem véletlen, hogy megdöglött a vörös tehén, és a csúzt aligha
kaptad égi kegyelemből!
– Átkozott, átkozott! – lihegte az öreg. – Ments meg, Uram, a
gonosztól!

– Hiába minden: már elvesztél. Úgy vigyázz, hogy bármikor megsebezhetlek.
Megmintázlak mindnyájatokat viaszból és agyagból, és
jaj annak, aki átlépi azt a határt, melyet elébe szabtam. Jaj annak:
most nem mondom meg, mi történik vele, de még megláthatod.
Most menj. De ne feledd: szemmel tartalak.
A kis boszorkány szép szemében gonoszkodó fény villant, és
Joseph tántorogva, rimánkodva, őszinte rémületben hagyta el a
szobát. „Átkozott, átkozott!” – hajtogatta. Úgy gondoltam, a fiatalasszony
kedvét leli az ilyen hátborzongató tréfákban, és most,
hogy egyedül maradtunk, megpróbáltam nehéz helyzetemre terelni
figyelmét.
– Asszonyom – mondottam komolyan –, meg kell bocsátania, ha
zavarom. Önhöz fordulok, s ezt azért merészelem, mert ilyen archoz
csak jóságos szív járulhat. Bizonyára akadnak az úton olyan ismertetőjelek,
melyek megkönnyítik hazatérésemet. Hisz éppúgy nem tudom,
merre menjek haza, mint ahogy maga sem tudná, hogy jusson
most Londonba.
– Menjen azon az úton, amelyiken jött – felelte, összekuporodva
a karosszékben, egy gyertyával s a nyitott nagy könyvvel maga előtt.
– Rövid tanács, de jobbat nem adhatok.
– És ha azt hallja majd, hogy holtan találtak meg egy hóborította
mocsárban vagy árokban, nem bántja majd a lelkiismeret, hogy ez
némileg a maga hibája is?
– Mit tegyek? Nem kísérhetem el, még a kert faláig sem engednének
egyedül.
– Nem kísérhet el! Hogy jutna eszembe azt kérni magától, hogy
csak a küszöböt is átlépje miattam ilyen időben? Arra kérem csupán,
magyarázza meg, merre menjek, nem pedig, hogy velem jöjjön! Vagy
legalább beszélje rá apósát, hogy kísérőt adjon mellém.

– De kit? Nincs itt más, csak ő, Earnshaw, Zillah, Joseph és én.
Melyiket kívánja?
– Nincsenek béresek a tanyán?
– Nincs itt senki, rajtunk kívül.
– Akkor hát itt kell maradnom!
– Ezt beszélje meg a gazdával. Mindehhez semmi közöm!
– Remélem, jó lecke volt, hogy többé ne legyen váratlan vendég
ezen a vidéken – hallatszott Heathcliff nyers hangja a konyha küszöbéről.
– Ami az ittmaradást illeti, nem készültem fel látogatók fogadására.
Ha akarja, megoszthatja az ágyat Haretonnal vagy Josephfel.
– Aludhatok egy széken is, ebben a szobában.
– Nem, nem! Az idegen csak idegen, akár szegény, akár gazdag.
Nem maradhat itt felügyelet nélkül – mondta ez a faragatlan alak.
Ezzel a sértéssel vége lett türelmemnek. Felháborodásomat nem
titkoltam tovább, kirohantam az udvarra, és sietségemben majdnem
fellöktem Earnshaw-t. Olyan sötét volt, hogy még a kijáratot sem láttam,
és miközben összevissza tapogatóztam, újból megfigyelhettem,
hogyan viselkednek egymás között. A fiatalember mutatkozott irányomban
először barátságosnak:
– Elkísérem a parkig – mondotta.
– Elkíséred a pokolba! – kiáltott fel a gazda. – És ki látja el a lovakat?
– Megéri egy emberélet, hogy ez egyszer ne törődjünk a lovakkal!
Valakinek el kell mennie vele! – mondotta Heathcliffné, nyájasabban,
mint hittem volna.
– Ha maga parancsolja, akkor nem! – csattant fel Hareton. – Csak
maradjon nyugton, ha ennyire kedves magának!
– Remélem, majd megkísérti a szelleme! S remélem, Heathcliff
nem kap új bérlőt, amíg Thrushcross Grange áll – vágott vissza élesen
az asszony.

Ha továbbra is olvasnád a regényt, a könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 69
Tegnapi: 450
Heti: 519
Havi: 9 132
Össz.: 382 140

Látogatottság növelés
Oldal: EMILY BRONTÉ-ÜVÖLTŐ SZELEK/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »