Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Rick Riordan
Az utolsú olimposzi
Percy Jackson és az Olimposziak

percy5.jpg

1. Egy bombasztikus hajúut
A világvége az autóm motorháztetején landoló pegazussal
kezdődött.
Addig egészen kellemesen telt a délután. Mivel még nem töltöttem
be a tizenhatot – egy hét választott el a jeles dátumtól –,
nem ülhettem volna volán mögé, de amikor anyámmal és Paullal,
a nevelőapámmal, valamint a barátommal, Rachellel leugrottunk
a Déli-partra, Paul kölcsönadta egy időre a Priusát.
Tudom, most azt gondoljátok, hogy micsoda felelőtlenség volt
ez tőle és blablabla, de Paul tudta, ki vagyok. Látott démonokat
aprítani, és kiugrani egy felrobbanó iskola ablakán. Tudta, hogy a
vezetésnél veszélyesebb dolgokat is műveltem már.
Szóval Rachel és én ott robogtunk a parton azon a forró augusztusi
napon. Rachel lófarokba kötötte vörös haját, és egy fehér
pólót viselt a fürdőruhája fölött. Eddig csak szakadt és festékes
cuccokban láttam, de most úgy ragyogott, mint egy zsák aranydrachma.
– Ó! Itt állj meg! – kérte.
Megálltunk egy szirten az Atlanti-óceán fölött. A tenger mindig
a szívem csücske volt, de aznap különösen szép arcát mutatta.
Zölden csillogó, sima tükrét mintha apám a mi kedvünkért csendesítette
volna le.
Ha még nem említettem volna, apám Poszeidón, tehát igazán
nem eshetett nehezére.

– Ami a meghívást illeti… – mosolygott rám Rachel.
– Ja… igen.
Megpróbáltam lelkesnek hangzani. Rachel meghívott a St.
Thomas-i nyaralójukba kerek három napra. Nem sok hasonló
meghívással dicsekedhettem. A családom nyári vakáció alatt egy
Long Island-i lepattant bungalóban eltöltött hétvégét értett kölcsönfilmekkel
és hideg pizzával. Rachel a családjával a Karib-szigetekre
invitált.
Ami azt illeti, igazán rám fért volna egy kis pihenés. Életem
legkeményebb nyara állt mögöttem. Csábított az ötlet, hogy pár
napra kikapcsolódhatok.
Ugyanakkor bármikor beüthet a ménkő. Készenlétben kellett
állnom, és csak a parancsra vártam. De a legnyomasztóbb a közelgő
születésnapom volt, ugyanis a prófécia szerint a tizenhatodik
életévemet betöltve mindenféle rossz dolog bekövetkezhet.
– Percy, tudom, hogy nem a legjobb az időzítés, de azt hiszem,
számodra nem létezik olyan, hogy megfelelő időpont.
Ebben igaza volt.
– Szeretnék menni, csak… – kezdtem.
– A háború.
Bólintottam. Nem szerettem halandóknak a háborúról beszélni,
de Rachel úgyis tudott róla. Ellentétben a többi halandóval,
átlátott a Ködön – azon a mágikus függönyön, amely a halandók
szemét megtéveszti. Látta a szörnyeket. Találkozott néhány félistennel,
akik a titánok és szövetségeseik ellen küzdöttek. Ott volt
velünk a múlt nyáron, amikor a feldarabolt Kronosz valaki más
testében feltámadt szarkofágjából. Azzal, hogy a Titánisten szeme
közé vágta a műanyag fésűjét, egy életre kivívta a tiszteletemet.
Kezét a karomra tette.
– Csak gondolkozz rajta, rendben? Még maradunk néhány napot.
Az apám… – csuklott el a hangja.

– Nehéz vele?
Rachel undorodva rázta a fejét.
– Próbál kedves lenni hozzám, de ez még rosszabb. Azt akarja,
hogy ősztől iratkozzam be a Clarion Hölgyakadémiára.
– Oda, ahová az édesanyád is járt?
– Egy idétlen lányiskola a New Hampshire-i milliomos csemetéknek,
ahol mást se tanítanak, csak etikettet. El tudsz képzelni
engem egy ilyen suliban?
Valóban elég képtelen ötletnek tűnt. Rachel benne volt több utcai
művész-projektben, etette a hajléktalanokat, tüntetést szervezett
a nedvszívó harkályok megmentéséért, és más hasonló dolgokat
művelt. Soha nem láttam még kosztümben. Nehezemre esett
elképzelni, ahogy etikettet tanul.
Felsóhajtott.
– Abban bízik, hogy a kedvességétől majd bűntudatom támad,
és beadom a derekam.
– Gondolom, ezért egyezett bele abba is, hogy magatokkal vigyetek
nyaralni…
– Igen… De nagy szívességet tennél vele. Ha eljönnél, akkor egy
kicsit elviselhetőbb lenne. És valamiről beszélni is szeretnék veled…
– hallgatott el hirtelen.
– Miről? Annyira fontos, hogy el kell mennünk egészen St.
Thomasig, hogy szóba kerüljön?
– Egyelőre felejtsd el – biggyesztette le az ajkát Rachel. – Képzeljük
azt, hogy egy hétköznapi pár vagyunk, akik elkocsikáztak
az óceánhoz, és élvezik egymás társaságát.
Biztos voltam benne, hogy valami aggasztja, de bátor mosolyt
erőltetett az arcára. Lobogó tűzre hasonlított a haja a napfényben.
Azon a nyáron sok időt töltöttünk együtt. Nem tudtam megmagyarázni,
miért, de minél rosszabbra fordultak a dolgok a táborban,
annál többször hívtam fel Rachelt, hogy elszökhessek

vele egy kicsit kifújni magam. Emlékeztetnem kellett magam arra,
hogy létezik egy olyan világ, a halandók világa, ahol nincsenek
szörnyek, akik engem bokszzsáknak képzelnek.
– Benne vagyok. Legyen ez egy hétköznapi pár hétköznapi délutánja.
Rachel bólintott.
– Tegyük fel, hogy a fiú és a lány kedvelik egymást… csak a fiú
túlságosan nyuszi ahhoz, hogy megcsókolja a lányt…
– Ó…! – Úgy éreztem magam, mintha Apolló szent hollója lennék:
lassú, buta és vörös. – Ööö…
Nem akartam megjátszani az érzéketlent. Rachellel sokkal
bensőségesebb volt a viszonyom, mint… más lányokkal. Nem
dolgoztatott meg, nem kellett figyelnem a szavaimra, sem azon
filozofálni, vajon mire gondolhat. Rachel önmagát adta. Mindig
kimutatta, amit érez.
Az első csók végül is nem csattant el. A rózsaszínű ködtől csak
akkor vettem észre az égből lesikló testet, amikor négy pata dobbant
a Priuson: BANG-RECCS -CS ATT!
Helló, főnök! – szólalt meg egy hang a fejemben. – Jó kis verda!
Fekete Péter, a pegazus, régi barátom volt, így hát megpróbáltam
nem haragudni rá, amiért patái nyomán szabályos kráterek
keletkeztek a motorháztetőn, de valami azt súgta, a nevelőapám
már nem lesz ilyen elnéző…
– Fekete Péter, te meg mit keresel itt? – sóhajtottam, de ekkor
megláttam, ki ül a hátán, és rádöbbentem, hogy a napom hátralévő
része nem lesz „sétagalopp”.
– Helló, Percy!
Charles Beckendorf a Héphaisztosz-bungaló vezetője volt.
A szörnyszülők vele ijesztgették szörnygyerekeiket. Nagydarab afroamerikai
srác hullámzó izmokkal, aki minden nyáron a kovácsműhelyben
izzadt. Két évvel idősebb nálam, és a tábor legjobb

fegyverkovácsának hírében állt, és volt egy pár zseniális találmánya.
A múlt hónapban egy görögtűzbombát helyezett el egy távolsági
busz vécéjében, amely szörnyeket szállított keresztül-kasul az
országban. Amikor az első hárpia lehúzta maga után a klotyót,
Kronosz egy egész légióval lett szegényebb.
Beckendorf harci öltözéket viselt. Fekete katonai nadrágot,
bronz mellvértet harci sisakkal, derekán kardot. Vállán robbanószeres
táskája lógott.
– Eljött az idő? – kérdeztem.
Komoran bólintott.
Gombóc nőtt a torkomba. Tudtam én, hogy bekövetkezik… hetek
óta tervezzük, mégis, azt reméltem, sosem jön el ez a pillanat.
Rachel Beckendorfra nézett.
– Szia!
– Szia! Beckendorf vagyok. Te meg bizonyára Rachel. Percy
említette, hogy… Szóval már beszélt rólad.
Rachel felvonta a szemöldökét.
– Valóban? Örülök neki! – Ezután Fekete Pétert vette szemügyre.
A pegazus türelmetlenül kapálta patáival a Prius motorháztetejét.
– Ha jól sejtem, most meg kell mentenetek a világot.
– Valahogy úgy – helyeselt Beckendorf.
A parancs, az parancs. Rachelre meredtem.
– Megmondanád anyámnak, hogy…
– Persze. Gondolom, nem lesz meglepve. És kimagyarázom a
motorháztetőt is.
Hálásan bólintottam. Biztosra vettem: ez volt az első és egyben
az utolsó alkalom, hogy Paul kölcsönadta nekem az autóját.
– Sok szerencsét! – puszilt meg Rachel, mielőtt felocsúdhattam
volna. – Menj, félvér, vadássz nekem szörnyeket!
Utolsó képem az róla, hogy keresztbe font karral a Prius anyósüléséből
figyeli, ahogy Beckendorf és én egyre feljebb körözünk az

égen. Azon tűnődtem, hogy Rachel vajon mit akarhatott elmondani,
és hogy elég sokáig élek-e ahhoz, hogy megtudjam.
– Ugye, Annabethnek ne meséljem el, kivel láttalak és milyen
körülmények között?
– Az istenekre! Eszedbe ne jusson! – motyogtam.
Beckendorf kuncogott, miközben magasabbra emelkedtünk az
Atlanti-óceán fölött.
yyy
Már majdnem sötét volt, amikor megláttuk a célpontot, a horizont
szélén derengő Androméda Hercegnőt – egy sárga és fehér
fényekkel kivilágított hatalmas luxushajót. Messziről úgy tűnt,
mintha csak egy sétahajó lenne, nem pedig a Titánisten főhadiszállása.
De ha közelebb értél, észrevehetted a hatalmas orrdíszt:
egy sötét hajú, tógát viselő, leláncolt, rémült arcú görög szüzet, aki
mintha iszonyodna a bűzlő szörnyektől, amiket szállítani kényszerül.
Görcsbe rándult a gyomrom, amikor újra megláttam a hajót.
Már kétszer is majdnem otthagytam a fogam az Androméda Hercegnőn.
És a hajó most egyenesen New Yorkba tartott.
– Tudod, mi a dolgod, ugye? – kiáltotta túl Beckendorf a szelet.
Bólintottam. New Jersey hajógyárában már többször elpróbáltuk
álló hajókon. Tudtam, milyen kevés időnk lesz. De azt is tudtam,
hogy csak így előzhetjük meg Kronosz invázióját.
– Fekete Péter, tegyél le a legalsó szinten!
Azonnal, főnök! Ember, de rühellem ezt a hajót!
Három évvel ezelőtt Fekete Péter ezen a hajón raboskodott,
én és a barátaim segítettünk neki megszökni róla. Biztos voltam
benne, hogy előbb hagyná „Én kicsi pónim”-stílusban befonni a
farkát, mint hogy újra vissza kelljen térnie.

– Ne várj ránk! – utasítottam.
De főnök!
– Bízz bennem! Egyedül is kijutunk!
Fekete Péter összecsukta szárnyait, és fekete üstökösként siklott
a hajó felé. Szél fütyült a fülem mellett. A hajó felsőbb emeletein
szörnyek őrködtek – kígyónők, pokolkutyák, óriások és
telkhinek,
ember- és kutyaszerű tengeri démonok. Olyan gyorsan
suhantunk, hogy egyikük sem vett észre. A hajó alsó fedélzetét
céloztuk meg, ahol Fekete Péter kiterjesztett szárnyakkal könnyedén
letett bennünket. Felkavarodott gyomorral másztam le a hátáról.
Sok szerencsét, főnök! Aztán nehogy lóeledelként lássalak viszont!
– Öreg cimborám ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem,
aztán eltűnt az esti égen. Kivettem zsebemből a tollamat, levettem
a kupakját, és Árapály felvette valódi alakját: egyméteres, mennyei
bronzból készült kard lett, halálos pengéje felderengett a szürkületben.
Beckendorf egy papírdarabot húzott elő a zsebéből. Először
térképnek hittem, de kiderült, hogy egy fénykép. Az alkonyat fényében
Aphrodité lányának, Silena Beaugardnak mosolygós fotóját
nézte. Múlt nyáron kezdtek járni, de a többiek már évek óta
cikizték őket: „két szerelmes pár, mindig együtt jár”. A veszélyes
küldetések ellenére Beckendorf ezen a nyáron boldogabb volt,
mint valaha.
– Viszontlátod, ne aggódj! – biztattam.
Egy másodpercig kételkedve nézett rám, aztán felöltötte jól ismert,
magabiztos mosolyát.
– Arra mérget vehetsz! Gyerünk, és csináljunk robbantott csirkét
Kronoszból!

Beckendorf ment elöl. Egy keskeny folyosón elértük a szervizlétrát,
éppen úgy, ahogy a gyakorlatokon. Ereinkben megfagyott a
vér, amikor hangokat hallottunk a fejünk felett.
– Nem érdekel, mit érzel! – morogta egy telkhin félig emberi,
félig kutyahangon. – Amikor legutóbb félvéreket éreztél, kiderült,
hogy csak egy fasírtos szendvics volt!
– Szeretem a fasírtos szendvicset – felelte a másik. – De most
biztos, hogy félvéreket érzek a fedélzeten!
– Ugyan! Neked tengervíz kotyog a fejedben!
A telkhinek tovább veszekedtek. Beckendorf lefelé mutatott.
Olyan csendesen, ahogy csak tudtunk, leereszkedtünk. Két emelettel
lejjebb már nem hallottuk a szörnyeket.
Egy vasajtóhoz értünk. Gépház – tátogta Beckendorf.
Zárva volt, de Beckendorf egy pengével simán átvágta a reteszt.
Odabent egy sor sárga turbina zúgott. Akkorák voltak, mint egyegy
gabonasiló. A túlsó fal mellett számítógépek és mérőműszerek
sorakoztak. Az irányítópult fölé egy telkhin hajolt, de annyira
elmerült a munkájában, hogy nem vette észre, amikor beléptünk.
Legfeljebb másfél méter lehetett, rövid lábú, testét fókaszőr borította.
Dobermann feje volt, de karmos mancsai emberkézre hasonlítottak.
Motyogva-morogva nyomogatta a billentyűket. Talán
beköszönt a haverjainak a Frászbookon.
Amikor előreléptem, megdermedt, mintha megérezte volna a
veszélyt. Egy nagy, vörös vészjelző gomb felé kapott, de elálltam
az útját. Sziszegve rám vetette magát, de Árapály egyetlen csapásával
porfelhővé változtattam.
– Egynek annyi, maradt belőlük ötezer! – dobott oda Beckendorf
egy zöld folyadékot tartalmazó üveget. Görögtűz volt benne, a világ
legveszélyesebb varázsszereinek egyike. Majd az igazi hősök
és a félistenek újabb elmaradhatatlan kellékét hajította felém: egy
ragasztószalagot.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 237
Tegnapi: 450
Heti: 687
Havi: 9 300
Össz.: 382 308

Látogatottság növelés
Oldal: RICK RIORDAN- OLIMPOSZIAK 5/RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »